Month: November 2012

Habár a sorozat már véget ért, de szeretném felhívni a figyelmet Deák Tamás ma megjelent remek írására. A cikk önmagában is érdekes, de az utazáshoz is (lsd első rész) ezer szállal kapcsolódik. (Az egyik videón pl. feltűnik az a Tisza híd, amelyik állandóan követi a hűtlen folyót.)

2012.10.23; kedd
Kamenyec Podolszk – Budapest

Kell-e még mondanom, hogy korán keltünk? Reggelizni fél nyolctól lehetett, mi viszont előtte még meg akartuk nézni a várost. Az óváros sziklájáról gyönyörű, ahogy jön föl a nap a vár fölött, aztán onnan már világosban járnánk be magát az óvárost. Minderről csak az időjárásfelelőst felejtettük el értesíteni, így akkora ködöt kaptunk, hogy kenyérre lehetett volna kenni.

From Odessza 2012

A nap… biztosan felkelt a vár fölött, de észrevenni csak annyit lehetett, hogy immár elég volt az 1600-as ISO is a fényképezőgépen. És ez már a világos volt.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A főtéren kaptunk egy újabb részletes előadást Krisztinától. Miért itt? Mert itt, a városháza előtt égetett el egy magát Messiásnak hirdető zsidó rabbi rendszeresen Talmudokat, a város előljáróinak legteljesebb egyetértésével.
Nem egy szokványos forgatókönyv, mi? Érdemes a blogbejegyzésben is alaposan körbejárni, elég sokat megmutat a történet a korból.

A XVII. század közepe nem volt valami fényes ezen a környéken, a Litvániától Bukovináig terjedő széles földsávon. A kozákok felkelése, és az azt követő zűrzavar, a lengyel rendezetlen viszonyok és az abból következő háborúskodások, a török betörések folyamatosan nehezítették a helybéli lakosok – főleg zsidók – életét. Mint oly sokszor a történelemben, a megélhetési nehézségek spirituális elégedetlenségbe fordultak. Ne feledjük, a zsidóknál ebben az időben még egyértelmű rabbikultusz van, csak ők olvashatják a Tórát, ők a beavatottak. A többieknek coki.
Erre a helyzetre született meg a válasz: a zsidó miszticizmus. A Kabbala folyamatosan jelen volt a zsidók életében, de valahogy sohasem tolult előtérbe. Valahol érthető is: még a Tóra olvasása is csak a beavatottak számára volt engedélyezett, a Kabbala (Zohár) pedig ennél is sokkal mélyebb, sokkal elvontabb anyag.
Az első misztikus irányzat Sabbatai Zévi nevéhez fűződik. 1626-ban született, fiatal kora óta vonzotta a miszticizmus, a Kabbala. Finoman szólva sem számított hétköznapi zsidónak: időnként transzba esett, ekkor Messiásnak képzelte magát, szívbaj nélkül kimondta Isten kimondhatatlan nevét és számtalan ún. szent bűnt követett el. Hogy ezekből a rohamokból kigyógyuljon, Egyiptomba utazott, ahol egy Nathan nevű ember elmagyarázta neki, hogy _tényleg_ ő a Messiás. Immár belenyugodva a megváltoztathatatlanba, hazautazott és a hívei (szabbatiánusok) élére állt. Szembeszegült a rabbinizmussal, rendeleteket adott ki, persze közben kiátkozták, dehát ez egy bekalkulált kockázat volt. Az már kevésbé, hogy Isztambulban járván a török szultán letartóztatta. Itt, hogy mentse az életét, áttért az iszlám hitre. Fura módon a hívei ettől nem ábrándultak ki – ilyenek az igazi hívek – és továbbra is hittek abban, hogy ő a Messiás, az iszlámot csak az árnyéka vette fel. Végül Albániában (ma Montenegro) halt meg 1676-ban. Hatása óriási volt: tulajdonképpen ő volt az első, aki nekiállt bontani a falat, aki megkérdőjelezte a rabbik mindenekfelettiségét. Pusztán érdekességként jegyzem meg, hogy Törökországban rekedt hívei, a dönmék később jelentős szerepet játszottak az Ifjú Török mozgalomban, mely modern országgá formálta a kriptofeudális török államot.
A másik irányzatról már írtam, ez a hasszidizmus. Baal Shem Tov 1698-ban született. A maga részéről kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy ő lenne a Messiás, de a céljai nagy vonalakban megegyeztek a szabbatiánusokéval: a rabbik hatalmának csökkentése, a vallási elmélyülés népszerűsítése, a Kabbala (pontosabban a Zohár) előtérbe hozása. (És persze voltak más céljai, elképzelései is, de ezekről korábban már írtam.) A haszidizmus 1740-ben indult el, Baal Shem Tov 1760-ban halt meg.
A kor harmadik nagy misztikus mozgalma a frankista irányzat volt. Jacob Frank 1726-ban született, fiatal kora óta a Kabbala mellett és a rabbik ellen tette le a voksát. A Messiásról egyedi véleménye volt: szerinte a Messiás lelke időnként létező emberekbe bújt, így lehetett egyszerre Messiás Jézus, Sabbatai Zévi és persze ő maga is. Mint látható, a frankizmus egyfajta keveréke lett a kereszténységnek és a zsidó vallásnak. Hogy a rabbik zargatásától megszabaduljon, először csak kokettált a kereszténységgel, később pedig meg is keresztelkedett. De ne rohanjunk ennyire előre. Frank pontosan tudta, mi kell a híveinek: bevezette, hogy a bűn nem is bűn, ergo minél nagyobbat bűnözünk, annál jobbat teszünk a világgal, hiszen az elkövetett bűnt kivontuk a rendszerből, azaz megsemmisítettük. A taggyűléseik ebből kifolyólag nem ritkán torkolltak orgiákba. Követték is a hívek, mint Justin Biebert a Facebook-on. Ezzel a hozzáállásával magyarázható a Talmudok égetése is Kamenyecben, mely igen kedvére volt a helyi püspöknek. (Kamenyecben volt az első vallási vita a talmudisták és a frankisták között, a helyi püspök döntőbíráskodásával. Mit ád az ég, a frankisták nyertek.) Frank csak a Zohárt ismerte el, a Talmudot nem – a keresztényeknek meg csak annyit mondott, hogy a Zohár összhangban van a Szentháromsággal, tehát frankó. Azt nem tette hozzá, hogy mindez csak speciális értelmezésben igaz, azok meg örültek, hogy borsot törhettek a rabbik orra alá. Ebben Frank egyébként is partner volt: ekkor dobta be az azóta rengeteg szenvedést okozó vádját is a köztudatba, miszerint a Talmud utasítást tartalmaz arra, hogy a zsidók keresztény gyerekeket öljenek és vérüket rituális szertartásokon használják fel. Frank, hogy végképp elnyerje a keresztények szimpátiáját, a lembergi érsekségben újabb hitvitát rendezett a maguk és a rabbik tanai között, úgy választva meg a témákat, hogy fogalmaikban keresztényeknek tűnjenek, az pedig ne derüljön ki, hogy tartalmukban nem voltak azok. Ez a vita már nem volt annyira egyértelmű, mint a kamenyeci. Frank, hogy maga felé hajlítsa a döntnököt, híveivel együtt megkeresztelkedett. Neki maga III. Ágost lengyel király lett a keresztapja. Ez elég nyomós érv volt a győzelemhez, de jó egy év múlva a keresztények rájöttek, hogy lóvá tették őket. Frankot tömlöcbe vágták. 13 éven keresztül raboskodott Sziléziában, mikoron is egy háború során valahogy kiszabadult. Addigra a frankizmus szektává alakult, a dicső szélhámos pedig nyugatra tette a működési területét. Egy ideig sikerült bepaliznia Mária Teréziát, de aztán itt is megbukott. Végül Offenbachba költözött, ahol a helyi, meglehetősen kétes hírű báró védnöksége alá került. Itt is halt meg 1791-ben.
Habár Jacob Frank a frankizmus megalapítója, mely egyike a misztikus zsidó irányzatoknak, de maga az alapító megítélése, khmm… némileg kétséges. Van, aki szent embernek tartja és van, aki a kor nagy szélhámosaival – Cagliostro, Saint-Germain, Baron of Offenbach – rokonítja.
Még egy gondolat, mert ennek magyar aktualitása is van. 1882/83-ban, azaz jó száz évvel Frank halála után, amikor már világossá váltak a kavarásai, és egyértelművé vált, hogy gátlástalanul hazudozta, szélhámoskodta végig az életét, az általa bedobott rágalmak Európa sötétebbik felén még mindig éltek. Magyarországon az akkori antiszemiták egy helyi halálesetet emeltek országos kontextusba azzal, hogy zsidók ölték meg a lányt, rituális okokból. Az eset nagy port vert fel, melynek során Európa nem győzött csodálkozni, hogy a határain belül még létezik egy ennyire sötét, primitív hely. Ez már akkor is gáz volt, csakhogy a sötétség még ma is itt van: 2012-ben, azaz több, mint 250 évvel Jacob Frank blöffje után, Magyarországon még mindig sokan, sőt, egyre többen hiszik, hogy a macesz receptjében rituálisan megölt, fiatal keresztény lányok vére is szerepel. És ez az, ami végképp elkeserítő.

No, városnézés. A városháza előtti térről a Báthory bástyához sétáltunk le. Már maga a város is nagyon fura, de egyben lélegzetelállító is. Az óváros egy hatalmas szikla tetején terül el. A sziklától nem messze egy másik szikla ágaskodik, ezen egy hatalmas vár vigyázza a várost. A kettő között egy ősöreg, ún. Török híd biztosítja az átjárást, egyben az óváros megközelítését is. (Mára már épült egy másik, modernebb híd is a szikla túloldalán, az új város felé.) Az óváros szikláját a Szmotrics folyó tekergi körül, de tényleg: a mély kanyonban rendesen kisarkozza a szikla összes kinövését. Ha hasonló várost keresnénk, akkor talán Krumlov jöhetne szóba.

From Odessza 2012

Az óvárost régen egy erődrendszer védte és ennek a rendszernek volt része a Báthory bástya is. Nevét onnan kapta, hogy a falakat Báthory István erősíttette meg, amikor lengyel király lett. Ekkor épült a bástya is.

Mit kell még tudni Kamenyec Podolszkról? Nekünk, magyaroknak elég szomorú emlékű hely. A negyvenes évek elején indult el egy begyűjtési mozgalom: mindazon zsidók, akik nem tudták igazolni az állampolgárságukat, kötelesek voltak internáló táborba vonulni. Ez egyszerre érintette a bevándorolt és így még állampolgárságot nem kapott zsidókat, illetve a nemzedékek óta itt lakó, de papírokkal nem foglalkozó embereket. Ezekből a táborokból szállították ki a jónépet Kamenyec Podolszkba, ahol a 15000 magyarországi deportálttal együtt olyan 25000 zsidó gyűlt össze. Ez a tábor volt a koncentrációs táborok őse, itt tesztelgették a későbbi módszereket. Végül mind a 25000 embert tömegsírba lőtték. Gyakorlatilag innen, ettől a tábortól kezdve lehetett tudni, hogy a németek tényleg komolyan gondolják a zsidóirtást.

Mondanom sem kell, az időbeosztással csúsztunk, mint egy Lada kuplung. Gyors reggeli a szálláson, aztán irány Csernovic. Nézzük már meg világosban is, hogyan néz ki.

From Odessza 2012

Ha röviden jellemeznem kellene, azt mondanám, hogy egy valamikor szebb napokat látott, de még lepusztultságában is nemes várost láttunk. Az első, ami szembetűnt, az az volt, hogy ez a város határozottan élt. Oké, időnként traktorok zötyögtek az utcákon, kopott, rozsdás trolibuszok között. A helyijárat buszok között 25-30 éves MAN, Merci diesel teherszállítók pöfögtek, rendesen beszámozva. Az utas, mint áru. Mai terminológiával azt mondhatnánk, hogy milyen szép, az egész város díszburkolattal van borítva: de jobban megnézve láthatjuk, hogy ez még az a többszáz éves macskakő, mely már Lenin idejében is a proletariátus fegyvere volt.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Ledobtuk a buszt az egyik közben, aztán gyalogtúra. Zajos, forgalmas utcák, aztán kihalt, széles utcák váltogatták egymást. Valami piacszerűség. Emberek, állatok egészséges nyüzsgésben. Az egyik kóbor kutya lábán áthajtott egy autó. A szerencsétlen fájdalmasan vinnyogott, várta, hogy az ember csinaljon valamit, valamit, amitől elmúlik ez a fájdalom és minden úgy lesz, ahogyan régen volt. Az emberek lehajtott fejjel mentek el mellette.

A zsidó negyed szélén meg akartak mutatni nekünk egy lebontott zsinagógát. Nem sikerült. Az épület teljes pompájában csillogott. Kiderült, hogy amikor egy évvel ezelőtt azt hitték, hogy bontják, igazából renoválni kezdték. Bementünk, naná. Életemben először jártam működő zsinagógában.
Semmi extra. Imaterem, immár modernebb elrendezésben: a felolvasó a székek előtt helyezkedik el, mint ahogy az oltár a katolikus templomokban. A folyosókról mindenféle, számomra ismeretlen rendeltetésű szobák ajtajai nyíltak. Könyvespolc, megvásárolható ajándéktárgyakkal. Asztali naptár, rajta az évszám: 5773. Kijött egy nagyon lelkes nő és rögtönzött előadást tartott. Közben a csoportból többen is elismerően hümmögtek, különösen, amikor a nő megemlítette, hogy mikvét is üzemeltetnek. A napi két istentisztelet is megkapta az elismerést, lévén, hogy istentiszteletet csak megadott minimális létszám esetén lehet tartani. A nő külön büszke volt, hogy a gyülekezet nem csak öregekből áll, szép számmal vannak köztük fiatalok is.
Szóval gyakorlatilag semmi különös, úgy működött, mint ahogy működnie is kellene. A különös az volt, hogy mindez itt történt, ahol a zsidóság az utóbbi időkben szinte teljesen eltűnt.

Innen még csavarogtunk a belváros utcáiban, aztán randevú a busszal a főtéren és zötyögtünk tovább. Meglepően sokáig Csernovicban. Jött ugyanis egy ötlet, hogy menjünk ki Sadagorába, Csernovic egyik külvárosába. Nehogy már elteljen egy nap caddikok nélkül. Sadagora ugyanis egy meglehetősen népszerű haszid dinasztia hazája volt. Itt élt Izrael Friedman, a ruszin rabbi, ő alapította az ún. ruszin dinasztiát. De aztán sikeresen belezavarodtunk a szűk utcák hálójába, végül az is kisebb csoda volt, hogy ki tudtunk szabadulni közülük. Oké, kihagyjuk. Következő célpont Kuti, az idefelé kihagyott haszid temetővel. A sofőr be is ütötte, hogy Khotyn, aztán hajrá. Sajnálatosan Khotyn az tulajdonképpen Hotin és pont az ellenkező irányban van a várostól, mint Kuti. Mire ez kiderült, akkor már késő volt: túl nagy kerülő lett volna a falu. Így megint kimaradt. És ekkor még mindig csak Csernovicot kerülgettük. Vendégszerető város, nem akart elengedni.
Aztán rátaláltunk a helyes útra és innen már csak Beregszászt kellett kihagynunk. Mondjuk, itt nem is terveztünk túl nagy dolgokat, tulajdonképpen csak a maradék hrivnyáinkat akartuk elkölteni, ahhoz meg tényleg nem volt értelme bemenni a városba: a határtól nem messze volt egy bevásárlóközpont, a célnak pont megfelelt, útba is esett, mi kell még?

Menyire van még a város/a benzinkút/a templom/ a temető? A húsz kilométerek voltak a legrosszabbak. Nem azért, mert rendszeresen negyven lett belőlük, hanem azért, mert inkább végtelennek tűntek.

Határ. Úgy zörgött a busz az odavezető úton, mint hajléktalan szatyra az üvegvisszaváltó felé menet. De a betétlap az útlevélbe megint csodát művelt. Nem, a másfél órás tökölődést nem gyorsította meg, de a vámvizsgálatot igen.

A magyarországi autósztráda megint egy nagy alvás volt. A Szerencs utcai lámpánál ébredtem fel. Közben a sofőr befogta a Kossuth rádiót, nyakunkba dőlt az összes f@szság, amit aznap összehordtak politikusaink az ünnepen. Itthon vagyunk.

Gyors taxi. A nappaliban egy hasonlóan gyors vodka, a sürgős cuccok elpakolása. Hajnali három. Nej ötkor kel, neki már indul a munka. Én ráérek nyolcig. Nem ma leszünk sztahanovok.

Linkek:

Az íráshoz tartozó összes fénykép
Az íráshoz tartozó összes fénykép (slideshow)

Ajánlott irodalom:

Isaak Babel: Odesszai Történetek
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Tizenkét Szék
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Aranyborjú
Martin Pollack: Galicia
Kiss Noémi: Rongyos Ékszerdoboz
Martin Buber: Haszid Történetek
Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt
Patai József: Középső Kapu

Útitársak:

– Zara Melinda
Menni kéne
Útközben Ogyessza felé
Az ember fáj a földnek
Utazás
Választások előtt Ukrajnában
Ogyesszai pillanatképek
Babel Ogyesszája nyomában
A remény
Emlékezünk
Poétikus hervadás
Ogyesszai felíratok

– A Wang folyó versei:
Együtt Odesszában (közös blogposzt, képekkel, videóval)
 

2012.10.22; hétfő
Odessza – Kamenyec Podolszk

Megint korai ébresztő. Hosszú nap áll előttünk, úgy egyeztettünk, hogy 7.30-kor már mindenki a busznál kukorékol, bőrönddel és megreggelizve. Hatkor keltünk, 6.30-kor lesétáltunk a buszhoz, leadtuk a bőröndöket, aztán elmentünk a Mekibe reggelizni. Tojásrántotta, kóla. Utána a másik pultnál croissant és kávé. A croissant meglepően jó volt, már majdnem megdícsértem a gyorséttermi menüt, amikor észrevettem, hogy a másik pult az tkp egy cukrászdáé.

From Odessza 2012

Aranyos, nem? (Akinek gond a cirill betű: Eszterházi torta.)
Aztán besétált a reggelizőbe egy tengerészegyenruhás fiatal srác, vele egy bombanő. A kora hajnail időpont dacára mindkettőjüknek ragyogott a szeme. Amikor még pusztán a fiatalsággal is le lehet győzni az álmosszürke hétköznap reggeleket.

Visszasétáltunk a buszhoz, rágyújtottam egy szivarra – és ekkor kellett elrohannom vécére. Futás vissza a Mekibe. Tuti, hogy le fogom késni az indulást. Aztán a reggelizőben láttam, hogy volt, aki még akkor rendelt. Fél nyolc után. Na jó. Ennyit a feszített tempóról. Dolgom végeztével visszasétáltam a buszhoz, újragyújtottam a félretett szivart és még így is bőven volt időm elszívni.

A 270 kilométer autósztráda egy nagy alvás volt. (A GPS-t is elfelejtettem bekapcsolni, de nem vesztettünk semmit azzal, hogy ez a szakasz kimaradt a logból.) Umant közös megegyezéssel szavaztuk le. Igaz, hogy idefelé csak sötétben láttuk, de valószínűleg így jártunk jobban. Meg egyébként is, így több időnk maradt a nagyvadra: Medzsibozs.

Ha azt hiszed, hogy ez valami nagy város, akkor súlyosan tévedsz. Mégis, kicsiségében is annyi, de annyi plusz van benne, hogy az ember legszívesebben kibérelne egy roskatag viskót a falu szélén és ottmaradna pár napig.
– Ilyen vacak időben mások Thaiföldre utaznak – viccelődött valaki.
– Thaiföldre bárki eljuthat – mosolygott vissza Krisztina – De kevesen mondhatják el magukról, hogy voltak már Medzsibozsban.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Mit is tud ez a falucska? Egyrészt hangulata van. Roskatag, romantikus házak. Kétkerekes lovaskordé. Faluháza, tízméteres görög oszlopsorral. A korintoszi oszlopfő helyén aranyozott kommunista szimbólumok: búzaköteg, kalapács. Hatalmas terek, laza faluszerkezet. A domboldalban ortodox templom, a tarló füstje részben eltakarja. Béke és nyugalom.
De ilyen faluból biztosan van több is. Medzsibozsban ez csak a háttér.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A falu elején egy meglepően nagy vár, előtte tóvá duzzasztott patak. A várban túlméretezett templom, tégláig lepusztult romok. Kimustrált hintó, öreg traktor vasváza. Egy férfi fát hasogat, egy asszony időnként kijön és kiabál neki valamit. Mintha övék lenne a várrom és éppen a téli fűtést készítenék elő.
De ilyen várból is biztosan van több.

Medzsibozs az itt élt, itt alkotott emberekről híres. Itt volt udvari bolond egy bizonyos Osztropoli Herschel nevű ember. Ismerős? Amolyan Naszreddin Hodzsa, Till Eulenspiegel jellegű figura a zsidó folklórban, aki dokumentáltan Medzsibozsban élt.
– Udvari bolond? – kérdezhetnéd – Milyen udvarban? Milyen király élt Medzsibozsban?
Nos, király semmilyen, de itt élt Medzsibozsi Boruch rabbi, aki a nagy Baal Shem Tov unokája volt. Ő volt az első haszid főrabbi, aki már udvart tartott.
De menjünk tovább. Boruch rabbi nem véletlenül keveredett Medzsibozsba. Itt élt a családja, legalább két generáció óta. Gyakorlottabb matekosok már vághatják is rá, hogy akkor ezek szerint itt élt Baal Shem Tov is? A válasz: igen. Nem itt született, de itt telepedett le. Ebben a kis faluban találta ki és alapozta meg a haszidizmust. Itt vetette el a magot, itt szökkent szárba a hajtás. Emlékezzünk vissza, Baal Shem Tov dédunokája, Nachman rabbi volt az, aki kijelentette, hogy a caddik az nem örökösödés, hanem érdem alapján keletkezik. Ez egyben azt is jelenti, hogy az első három generációban Baal Shem Tov leszármazottai voltak a caddikok. Akkora caddik sűrűség volt ebben a kis faluban, mint máshol soha.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A fenti képeken Baal Shem Tov mauzóleumát láthatjuk a falu szélén. Figyeld meg, hogy mennyi fehérre meszelt sír van mind az épületen belül, mind az épületen kívül. Ezek a sírok nagy embert jelentenek: rabbit vagy csodarabbit, azaz caddikot. Egy átlagos zsidó temetőben egy, maximum két fehér sír van. Itt, Medzsibozsban, szinte csak fehér.
Ehhez képest teljesen meglepő, mondhatni megdöbbentő, hogy senki nem vigyáz sem a temetőre, sem a mauzóleumra. Kisétálsz a falu szélére, ott van egy temető. A mauzóleum ajtaja nyitva. Átsétálsz a caddik sírok között, belépsz, és ott van előtted Baal Shem Tov sírja. Egy olyan országban, ahol módszeresen irtották még az egyszerű zsidó temetőket is, nem hogy az ilyen nagy jelentőségűeket. Elképesztő. (Az egyik legenda szerint még az ukrán katonák is féltek az itt koncentrálódó szellemi erőtől, ezért nem merték bántani a sírokat.)

Hallgatagon, alig-alig beszélgetve sétáltunk vissza a buszhoz. Fura egy hely ez: erősen sprituális, de a szentsége egy egyszerű, dolgos faluba lett elrejtve. Ahogy Nachman rabbi képzelte az igazi haszid világfelfogást.

From Odessza 2012

Nem beszéltem még a vártól nem messze lévő fa zsinagógáról. Ennek helyén állt Baal Shem Tov eredeti fa zsinagógája. Ez a II világháború alatt égett le. Az eredeti ábrázolások alapján rekonstruálták a közelmúltban. Nagy terem, mellette egy kisebb helyiség. A bejárat előtti részt függönnyel lehet leválasztani a többitől.
– Idáig jöhettek be a nők – hallom valakitől.
– Akkor biztosan itt lehetett a mosogató – súgtam oda Nejnek.

Délutáni szürkületben autóztunk tovább. Ismét eldugott falvak, gyalázatos utak. Apró házak, őszi táj. Bádogok a kerítésen. A réten tehenet tologattak, mint kisgyerek a mecskokszot a szőnyegen.

Ebéd egy út menti étteremben. Pénzünk már nem volt, az utolsó kopinkát a Mekdönciben mulattuk el reggel. Szerencsére kint volt az üvegajtón a Mastercard jel. Önkiszolgáló. Kértem valami fasírtot valami tócsniszerűséggel, meg persze borscsot. Kártya elő, ijedt tekintet vissza. Nem, sajnos most éppen nem működik a kártyaolvasó, meg tulajdonképpen nem is ehhez a pénztárhoz van bekötve, ott van a bárpultnál, ugye Szerjózsa, de a fiú nem partner, visszakiabál, hogy ott sincs. A világ leggyorsabb kölcsönkérését mutattam be, az előttem haladónak még a gyomorsava sem indult be, de én már levágtam egy százasra. Aztán a tócsniról kiderült, hogy az is fasírt.

Kamenyec Podolszk. Érkezés sötétben. Az első, amit kiszúrtam leszálláskor, egy bankautomata a hotel falához símulva. Meg vagyunk mentve. Kaptunk negyedórát a berendezkedéshez, aztán városnézés. Szinházi ruhatárakon edzett rutinnal elsőnek vadásztam le a kulcsunkat, odafent gyors pakolás, vécé, átöltözés. Most már nem siettünk, biztos voltam benne, hogy lesz olyan, aki a 15 perc alatt még a kulcsát sem kapja meg.
Lesétáltam, rágyújtottam egy apró szivarra. Egyvalaki volt még csak kint: a csoport másik dohányosa, a svéd úriember. Ő pipával nyomult.
– Eh – üdvözölt – Always the smokers are the fastest, aren’t?
Erre csak bólogatni lehetett.

From Odessza 2012

A várost most sem néztük még meg alaposan. Sötét volt. Viszont az óváros sziklájáról a másik sziklán álló vár még így is impozáns látványt nyújtott.
Pont a hídfőnél volt az étterem.
– Nem foglaltam asztalt – szabadkozott a vezető – Talán hétköznap így is el fogunk férni.
Bementünk. Az egész étterem üres volt.
– Ööö, tulajdonképpen nem mondtam igazat – vigyorodott el – Hát hogy is felejthettem el? Az egész éttermet foglaltam le, látjátok?
Itt is elkezdtünk válogatni az étlapról, a pincércsaj elég jól tűrte, aztán amikor már kezdük volna összesíteni, akkor szólalt meg, hogy csak krumpli van. Tudnak csinálni belőle tócsnit meg varenyikit. Krumplisat. Plusz borscs.
A svéd pár bátran bevállalt egy üveg ukrán bort. 23-án még éltek.

Vissza a szállásra. Nekünk még volt egy feladatunk. Útközben, az egyik benzinkútnál vettem két deci vodkát, de csak azért, mert félreolvastam a cirilbetűs cimkéjét. (Lvivszki vodkára vadásztam, ez meg valami nagyon hasonló krikszkraksz volt.) Mivel már így is a legálisan behozható mennyiség duplája volt nálunk, és még terveztük, hogy Beregszászon a maradék hrivnyánkat vodkára fogjuk elszórni (ahogy a vezető fogalmazott, értéktelen hrivnyánkat értékes vodkára konvertáljuk), így nem volt mese, ezt a kétdekásat meg kellett innunk. Végül elfeleztük, jó lesz az reggel is fogmosás után. Vagy helyett.

Nem is volt gond az elalvással.

Linkek:

• Medzsibozs
• Az útvonal (A sztráda eleje, mint írtam is, lemaradt.)

2012.10.21; vasárnap
Odessza, még mindig

Eddig megnéztük a turista belvárost, aztán az egyáltalán nem turista Moldovankát. Ma csak úgy összevissza csavarogtunk: zsidó múzeum, temető, bolhapiac.

Igen, busz. Szerencsére csak rövid ideig. A múzeumnál kezdtünk. Lélekben felkészültem egy hatalmas és gazdag múzeumra. Oké, hogy mostanra a zsidóság 5%-ra zsugorodott, de Odessza fénykorában 40%-on álltak. Jelentős meghatározói voltak a város történelmének. A zsidó múzeum simán lehetett volna egy várostörténeti múzeum is. Hiszen a múzeum egyik, ha nem a legfontosabb dolga az, hogy emlékeztessen a múltra – márpedig a múlt a 40%.
Ehelyett a múzeum egy polgári lakásban volt. Négy szoba, konyha, kamra, klotyi. A múzeum egyszemélyi örökmozgója kalauzolt minket végig, és amikor a végén megkérdeztük, mi az elképzelésük a múzeum jövőjéről, annyit mondott, hogy a maximális tervük az, hogy megszerzik a fölöttük lévő lakást. De leginkább ez is csak egy elérhetetlen vágyálom, közel sincs ennyi pénzük. Igen durva kontraszt volt a valóság és az elképzelés között.
Persze mint mindennek, ennek is oka volt. A vezetés közben megtudtuk, hogy Odesszának tényleg volt egy akkora zsidó tematikájú gyűjteménye, amilyenre én előzetesen számítottam. Csak éppen ez az egész anyag – közel 200000 katalogizált kiállítási darab – a hetvenes években szőrén-szálán eltűnt. A szovjet rendszer nem akarta, hogy a város emlékezzen a zsidó múltjára.
A jelenlegi gyűjtemény leginkább fényképekből, újságkivágásokból, plakátokból állt. Akadt még néhány használati tárgy: írógép, számológép, töltőtoll, vasaló. Babel kredence. Nagyon szegényes lett volna mindez, ha a végtelenül lelkes és elhivatott múzeumi ember nem beszélt volna olyan sokat erről a letűnt világról. Az ő elbeszélése adott értelmet mindennek: a fényképeknek, az újságoknak, a plakátoknak. Így lettek azok illusztrációi az eseményeknek. Sovány vigasz, de vigasz: még ha a tárgyakat meg is semmisíti a hatalom, az emberek fejében lévő emlékekkel, a tudással nem tud mit kezdeni. Csak legyen, aki továbbadja és legyen, aki továbbviszi.

A következő állomás a bolhapiac volt. Direkt vasárnapra időzítettük a látogatást, mert ez a csúcs nap. A piac körüli utcákban jártunk már tegnap is, de ezek az utcák ma már nem ugyanazok az utcák voltak.
Mindent ellepett a kirakodóvásár.
Ez a piac is két, jól elhatárolható részből állt. Volt egy hivatalos, elkerített része. Itt is lehetett szinte mindent kapni, nem is volt kicsi a terület, de az igazi zsibvásár a piac körül volt, az alkalmi árusoknál. Na, itt tényleg minden volt. Külön utca volt a vasaknak. Ezeréves rozsdás csavarok, abból az időből, amikor Whitworth még meg sem született. Komplett menetmetsző szett, de úgy, hogy az összes korong egy darab nagy rozsdatömbbé állt össze. Falból bontáskor kikerült, csuronrozsda csőelemek. Aztán jött a többi utca. Könyvek. Nem hiszed el, de még magyar nyelvűeket is láttunk. Öreg családi fényképalbumok. Régi pénzek. Katonai kitüntetések. Vállapok. Komplett tiszti egyenruhák. Patinás kézi lőfegyverek. Műszaki cuccok. Külön utcákban csak ruhák.

From Odessza 2012

Erre a piacra másfél órát kaptunk. Mi azt a stratégiát követtünk, hogy 45 percig mentünk befelé, aztán visszafordultunk. Mondanom sem kell, messze nem jutottunk ki a vásár túlsó szélére. Talán a közepéig bejutottunk. Talán.
Az árusok jámborak voltak, nem tukmálták a cuccokat, ha látták, hogy valaki megállt nézelődni. Cserébe viszont nem lehetett alkudni. Nem tudta ezt Mehemed. Az egyik pokrócon láttam régi magyar pénzeket, gondoltam, egy piros százast és egy Dózsa húszast veszek. A pacák harmincra tartotta, én bepróbálkoztam hússzal, erre visszaült a helyére és a továbbiakban nem vett tudomást rólam. Én meg úgy döntöttem, hogy ennyi pénzért akkor veszek inkább fél liter vodkát, kell a francnak az a régi pénz.
Visszafelé úgy jöttünk, hogy még átgyalogoltunk a hivatalos piacon is.

From Odessza 2012

Ez tipikus férfipiac, gyakorlatilag a kínálat 90%-a valamilyen szerszám, vagy hasonló cucc. A piac túloldalán pedig egy teljesen más világ kezdődött: ugyanolyan kirakodóvásár, mint a másik oldalon, csak itt élőállatból. Gondolhatod. Kutyák. Macskák. Szárnyasok. Görény.

From Odessza 2012

Zsongott a fejem, mire a megbeszélt talélkozóhelyünkhöz, a Moldovanka nevezetű kocsmához értünk. Pontosabban, mint ahogy tegnap is írtam, a Moldovankán nincs kocsma, ez is úgy nézett ki, hogy volt egy közért, az ott megvásárolt cuccal lehetett kiülni egy tipikus koszos kerthelyiségbe. Én kifejezetten szeretem az ilyen helyeket (a régi haverok tudnának mesélni róla), vettem egy sört és rágyújtottam egy vaskos szivarra. Jól esett.
Ja, a sör. Abszolút stilszerűen választottam. Ha egy gondolattal kellett volna jellemeznem a piac kínálatát, akkor azt mondtam volna, hogy az égegyadta világon mindent lehetett itt kapni, de nem voltuk köztük semmi olyan, amit ne lehetett volna beszerelni egy Zsiguliba. Ehhez képest tessék értékelni a sört:

From Odessza 2012

Oké, nem mindenki ismeri manapság már a ciril betűket, szóval ez egy Zsiguli márkájú sör.

Itt viszont már előjött a nagy csoportok hátránya. Egyfelől a lepukkant kerthelyiség nem mindenkinek jött be, így a társaság fele átment a piacon lévő étterembe. Aztán amikor megvolt a találkozó és átsétáltunk mi is felszedni őket, kiderült, hogy egy asztalnál még csak ekkor adták le a kajarendelést. Kábé egy órát várakoztunk pluszban, mire mindenki elkészült, és ez az egy óra később nagyon hiányzott nekünk.

De előrerohantam. A zsidó múzeumben kiderült, hogy a zsidó temetőt hiába is keresnénk, eldózerolták. Így amíg mi a bolhapiacot jártuk, a vezetőnk elrohant alternatív programot szervezni. Ez végül egy hajókirándulás lett az odesszai öbölben. Persze a csúszás ebbe is beleszólt, de a tengerészek rendesek voltak, megvártak. Felszálltunk a hajóra, nézelődtünk. Hogy is mondjam. Amikor azt hallod, hogy hajókirándulás az odesszai öbölben, az olyan jól hangzik. Süt a nap. (Tényleg sütött.) Hajó. Tenger. Hejehuja. Vigasság.

From Odessza 2012

Ehhez képest jó másfél órán keresztül keringtünk a durván iparterületnek kinéző konténerkikötő körül. Odessza tengerpartja ugyanis nem szép, legalábbis a városban nem.

From Odessza 2012

Oké, van egy hangulatosnak tekinthető világítótornya, a Voroncov torony. Aztán ennyi. Ahogy kiértünk a mólóval védett részről, megjöttek a hullámok is, bennem pedig felhorgadt a víziember, hogy jaj, bárcsak kajak lenne alattam, mennyivel jobban élvezném. Amikor pedig kiértünk a kikötő takarásából, akkor pedig a panelépületeket láttuk a parton: ezek ugye többszintesek, messziről látszanak, a szép, régi házak meg nem. És még a kormoránok(?) sorfala sem nagyon dobja fel a látványt.

From Odessza 2012

Szóval élmény, igen, egyszer jó, de egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy az ember azt gondolná.

És innentől csak rosszabb lett. A hajóállomáson egy órát kaptunk az esti találkozóig. Néztem, számolgattam. Nagyon kevés. Vissza kell érnünk a szállásig, önkarbantartás – és még ma akartuk megvenni mindenkinek az ajándékát. Ráadásul a pénzünk is elfogyott, tehát kell egy automata, na meg szerettem volna magamnak egy cirilbetűs Ukrajna térképet is. Jó nagy futás lett belőle. Térképbolt. Nincs egyszerű Ukrajna térkép. Hihetetlen. Csak spirálfűzésű, rohadt drágán. Viszont a könyvesboltban üzemelt pénzváltó, így megúsztuk a bankautomatát, váltottam eurót. Habár a közért itt volt mellettünk, de nem tudtuk, a lvovi csokibolt meddig van nyitva, így inkább oda mentünk először. Persze, jó nagy kerülő. Eddig sem voltam nyugodt, de itt aztán végképp felnyomták a vérnyomásomat. Kábé 8000 forintnyi csokit vettünk. Ez, gondolom, nem kevés. Szerettem volna bankkártyával fizetni. Lehúzták. Pin kód. Üzenet jön, elfogadta a készülék. Aztán vártunk. Majd még tovább vártunk. Nem történt semmi. Az eladó csajszi kezdett bepánikolni. Kiabált hátra, de senki nem jött ki neki segíteni. Elkezdte nekem magyarázni, hogy fizessek készpénzzel – de ekkor kevés kápénk maradt volna az estére, automatára vadászni meg nem volt időnk. Mondtam neki, hogy szakítsuk meg a tranzakciót, aztán odaadtam neki egy másik kártyát. Ez egy másik bankké volt, más tipusú. (Visa) Lehúzta. Pin kód. Elfogadva. Aztán megint lefagyott a terminál. Mögöttem már elég hosszú sor álldogállt. A csajszi tördelte a kezét. Megszántam. Majd csak lesz valahogy. Tranzakció leállít, fizettem készpénzzel. És ekkor, miután én hoztam áldozatot és oldottam meg saját rovásomra a helyzetet, a csajszi valami olyan undorító gesztussal lökte elém a csokit és a blokkot, majd olyan undorító módon intett, hogy takarodjunk a pulttól, hogy elállt a lélegzetem. Legszívesebben rárúgtam volna csokistól, pénztárgépestől a pultot. Nej rángatott ki, hogy nincs időnk balhézni, fussunk. Számoltam. Olyat fogok csinálni, amit eddig soha: előre eltervezett módon le fogok késni egy csoportos találkozót. – Ha más megtehette délután, akkor én is – füstölögtem magamban, de azért éreztem, hogy ez csak egy vacak racionalizálás. Bolt. Gyorsan behajigáltunk a kosárba mindent: ajándékokat, holnapra kaját, innivalót. (Buszos nap.) Hirtelen ötlet: mi van, ha a boltban próbálok meg kártyával fizetni? Elsőre sikerült. Ezzel kaptunk egy esélyt: ha nem költünk az étteremben sokat, akkor lesz elég pénzünk, ráérünk holnap váltani valahol. Persze, hogy hol, az jó kérdés, hiszen holnap megyünk vissza a stétlek világába, az meg nem a bankautomatáiról híres. Futás haza. A lépcsőházi folyosón félreálltam, Nej pedig, mint az az ork a Helm szurdok ostrománál, már messziről rohant az ajtó felé, előreszegezett kulccsal. Gyors vécé. Közben a városi parkban megint elkezdődött egy koncert. Vágyakozva néztem a teraszra: de jó lenne most is gondtalanul kiülni, élvezni az időtlenséget, a szivart, a vodkát… de a mai nap nem a zenről szólt, sőt. Egyik stressz a másik után. Indulhatunk? Indulhatunk. Percre pontosan érkeztünk a találkozóra. Busz. Bolgár étterem. (Odesszában elég jelentős bolgár kisebbség él.) Bementünk. Hosszas étlapböngészés után mindenki választott, a vezetőnk szintén hosszas egyeztetés után összeírta. Erre a pincércsaj közölte, hogy a választott ételek 80%-a már nincs. Maradtak a drága kaják. Nekem ekkor lett tele a hócipőm. Egyébként is ideges voltam, nem pedig éhes. Köszönöm, nekem elég lesz a sör. Na jó, jöhet a rakija is.
Aztán üldögéltünk, beszélgettünk. Én is lehiggadtam. Szemtanúk szerint állítólag a vége felé már el is mosolyodtam.

Késő este értünk haza. A vasajtó pofátlanul nyitva volt. Amikor pedig volt kulcs nálunk.

Linkek:

• Az útvonal (A GPS időnként elvesztette a jelet, aztán amikor magához tért, egyszerűen csak összekötötte a pontokat. Emiatt néz ki úgy, mintha átgyalogoltunk volna a házfalakon. De nem: az egy másik város, másik rabbi, másik gólem.)