Month: September 2010

Logikus

– Honnét tudom, hogy a fiam ezen a hétvégén sem alszik itthon?
– Onnan, hogy péntek reggel hiányzik 3500 forint a pénztárcámból és a reggeli zuhanyzáskor nem találom a közös tusfürdőnket.

Telefon

Kiváncsi vagyok, él-e Magyarországon olyan ember, akinek sikerült is valaha a T-Home telefonos cég telefonos ügyfélszolgálatát telefonon elérnie? Napok óta próbálom nappal is, este is – épp most tettem le a telefont, 25 percnyi ügyfélváró zene zörejek meghallgatása után – de nem tudok ügyintézővel beszélni.
Lassan sajnálhatják, mert amekkora káromkodásözönt rögzíthetnének, hetekig azon szórakozna a webkettő.

73

Szeretem a lehetetlen feladatokat. Amíg ugyanis arról van szó, hogy valamit borzasztó nehéz megcsinálni, addig hajtok, mint az állat. Mert ha van fél százalék esély, akkor elméletileg meg lehet csinálni. Ezzel szemben a lehetetlen feladatoknál ellazulva dőlök hátra a székben. Ha úgysem lehet megcsinálni, akkor teljesen mindegy, hogy 73 vagy 89 százalékra készült el.

Pont ma jártunk úgy, hogy egy alig sanszos feladat átment lehetetlenbe – így a munkaidő végén felálltam és elmentem kajakozni. (Napok óta cipelem magammal a felszerelést, sírok, amikor látom, mennyire jó idő van a kajakhoz, ehelyett meg az irodában szopok.)

Tudni kell, hogy evezés terén némileg frusztrált vagyok. Én úgy érzem, elég komoly izomzattal rendelkezem, ehhez képest elszontyolodva látom az időeredményeimet. Az ismerőseim sorra szórják a jó időket. Ilyen duma megy, hogy 7 kmh körüli értéket simán lehet hosszabb távon is tartani, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Én meg, amikor először 7 fölé mentem a napi távomon, pezsgőt bontottam.
A napi távom egyébként 10 kilométer a Soroksári-Dunán. Amikor elkezdtem, akkor 88 percre jött ki, ezt sikerült később percenként le-lefaragnom. A pezsgőbontás 85 percnél történt, ez a 7 kmh-s határ. A Balaton50 utáni dafke evezésnél jött össze a 84 perc.

Ehhez képest ma odatettem egy 73 perces, elképzelhetetlen eredményt. Gondolj bele: 88 percről percenként faragva mentem le 84 percre… aztán hirtelen 73 perc. Kiszámoltam – most kapaszkodj meg – ez annyi, mint 8,2 kmh átlag. 10 kilométeres távon. Ráadásul a 11 percnyi javításból 9 felfelé, a sodrással szemben történt. Eszméletlen.

Persze csodák nincsenek. Nem én javultam ekkorát. A titok nyitja a kormány. Eddig ugyanis teljesen természetesnek vettem, hogy leengedem. Ha kifizettem, akkor már használom is. Elvégre sokkal kényelmesebb, ha a motor csak dolgozik, nem foglalkozik az egyenesfutás korrigálásával. És ez még a Soroksári-Dunán is így volt, márpedig ha valahol abszolút felesleges a kormány, akkor itt biztosan.

Jó lecke volt. Nem azért, továbbra is le fogom engedni, amikor csak lehet. Hiszen túrakajakos vagyok, nem versenyző. De ha bármikor is számít az idő, akkor jó ha tudom, hogy a kormány felhúzása 1 kmh pluszt jelent.

Még mindig idióta

Valamiért visszabambultam a múltba, és érdekes dolgot találtam.

Akiknek nincs kedve a linkekre kattintani, azoknak összefoglalom: nagyjából arról van szó, hogy az első írásban éles szatírával ekéztem tavaly nyáron a kertészetet, mert levágják a nyárfák vadhajtásait, láthatóvá téve így a csúnya betonfalat. Aztán egy évvel később meg arról panaszkodtam, hogy nincs senki, aki levágná ezt a rengeteg vadhajtást a nyárfákról – elősegítve ezzel a gyapjastetű-inváziót.

Következetesség, kérem, következetesség. Bár legalább van helyette önkritika.

Zsebkéssel szántani

A szervezés és a főzés valahol ugyanarra a sémára működik

Nej beveszi magát szombat délelőtt a konyhába, kever-kavar, süt-főz, kontya alá becsap a gőz. Aztán kora délután körbeküld egy emailt, hogy lehet jönni enni. A kaja kábé 10 perc alatt fogy el, az udvariasabbja elmormog egy ‘köszönöm az ebédet’ félmondatot és az élet megy tovább. Nej a konyhában mosogat, a lépcsőn felfelé pedig esetleg elhangzik egy félhangos ‘a múlt hétvégén jobb volt a rizs’ megjegyzés.

Hasonló érzéseim vannak, amikor kirándulást kell szervezni. Oké, ez mondjuk nem annyira látványos, mint egy konyhai felfordulás, mondhatnánk, hogy csak ülök a gép előtt és nézem a plafont. Pedig. Hová? Mikor? Ki hogyan ér rá? Mennyi pénzünk van? Mit fogunk csinálni? Mit fogunk csinálni, ha pocsék időnk lesz? Túratervek, térképböngészés. Fórumok átolvasása, Travelguide. Megkeresni a kapcsolatokat. Szállást foglalni. Másikat keresni, ha kiderül, hogy már hónapokkal előbb elfogyott a hely. Időben utalni. Hetente emlékeztetni az embereket. Pakolási listát készíteni. Mindenkinek van megfelelő túraruhája? Autó rendben? Utánfutó rendben? Matricák rendben? Utasbiztosítás. Nemzetközi zöld kártya.
Végül, ha marad idő, elolvasni mindent a környékről, hogy tudjuk, hol is járunk egyáltalán, mik történtek errefelé anno.
Aztán eltelik az a pár nap, fáradtan hazajövünk. A nappali plafonig telik saras cuccokkal, bőröndökkel, hátizsákokkal. Idővel – egy-két hét – minden a helyére kerül, lehet szervezni a következőt.
Tipikus visszajelzés: ja, jó volt.