Month: September 2010

Motiváció pár szóval

2010. September 20. Monday / / 2 Comments

Méghozzá úgy, hogy kihasználjuk az emberi gyarlóságot. Ez az igazi.
Mindezt négy szóval:
1. Köpködd
2. meg
3. a
4. tervet.

Ugye, ismerős? Ha olyan helyen dolgozol, ahol terveztek, akkor előbb-utóbb belefutsz olyan munkába, ahol más cég, neadjisten a konkurencia tervét kell minősíteni. (Soroljam? Csak minőségbiztosításra kérnek fel, alvállalkozók vagytok, csak az implementálást nyertétek meg, te vagy a megbízó, stb.)

Ilyenkor szokott az történni, hogy bejön a főnök egy vaskos köteg papírral, majd kaján vigyorral az arcán hozzád fordul:
– Köpködd már meg ezt a tervet, de csúnyán!
Amire te hasonló kaján vigyorral válaszolsz:
– Oké, főnök!

És nekiállsz. Beleadsz apait-anyait. Hadd lássák azok a félműveltek odaát, hogy itt igazi szakemberek ülnek. Most emberükre akadtak. Legyalázod őket a sárga földig. Hideg, vitriolos stílusban. Még élvezed is, hiszen végre szivathatod a konkurenciát.

Pedig. Vedd észre, hogy a gyarlóságod vitt bele a csapdába. Pont azt csináltad, amit a főnököd – na és persze a konkurencia – a legjobban szeretett volna: egyfelől villámgyorsan, határidőn jócskán belül elvégezted a feladatot, másfelől belekeveredtél. Innentől bármi is fog történni a projektben, az már a te felelősséged is. Nem mondhatjátok, hogy szar volt a terv – hiszen átolvastad és megtetted a kifogásaidat. Ha valamit ők se tudtak, meg te se tudtál, az innentől közös hiba lesz.

Márpedig a felelősségmegosztás komoly dolog – és hidd el nekem, ezt jobb nem utólag megtapasztalni. Ha legközelebb ugyanígy akarnak megköpködtetni veled egy tervet, hagyd a fenébe a kaján vigyort. Azt csak azért használja a főnök, hogy lelkesítsen. Alaposan, felelősségteljesen olvasd át és úgy add vissza, hogy a javítások után az akár a tiéd is lehessen. Ne foglalkozz a helyesírási hibákkal, ne azt keresd, hol lehetne belekötni. Egyszerűen csináld úgy, mintha most egy csónakban eveznétek – még akkor is, ha legszívesebben egy kanál vízben fojtanád meg őket.

Nehéz? Az. De ilyesmitől lesz egy ember profi.

Utálom

2010. September 17. Friday / / 1 Comment

Olyan szinten van elegem az önkormányzati választás kampányától, hogy legszivesebben egyszerre szarnék és hánynék rá.
Utálom, hogy nem lehet foglalkozni az országgal, nemhogy tenni nem lehet semmit, de mondani sem, mert lehet, hogy felébred egy eddig sikeresen behülyített nyáladzó idióta és elvesztünk egy fél szavazatot.
Utálom, hogy pusztán csak szóhoz jutás céljából olyan faszságokkal próbálják tematizálni a közbeszédet, melyek káros hatásait hónapokig fogjuk nyögni.
Utálom, hogy hirtelen mindenki a devizehiteleseket akarja megmenteni. Legalábbis szóban, mert úgy egyébként a médiaőrületen és hangulatkorbácsoláson kívül nem történik semmi. Pedig mindenkinek sokkal jobb lenne, ha hagynának békén minket a francba.
Végül utálom, hogy Dunaharasztiban a választásokra időzítve estek neki az utolsó pillanatban a főutca újrakövezésének, óriási felfordulást, dugókat okozva ezzel, miközben egy kikiáltó autó járja körbe a települést, azt harsogva, hogy válasszuk újra azt a drágajó polgármester urat, akinek ezt a kövezést köszönhetjük. És nem mellékesen, mely felfordulás miatt majdhogynem lehetetlen a csónakház megközelítése hétköznap.

Nyugi

2010. September 17. Friday / / 0 Comments

Ha hajtás van, akkor az ember nem akkor sportol, amikor igénye van rá, hanem akkor, amikor becsúszik egy aprócska, szabadnak nevezett idő.
Emiatt mentem el ma kajakozni – és nem bántam meg. Pedig napközben nagyon durván szakadt az eső – de összeszorítottam a fogamat. (Szeme összehúzva, buci fejében csak gyűlt-gyűlt az elszántság.)
Az eső nagyjából útközben állt el, és bár néha rá-rákezdett, de már nem gondolta komolyan. Felkaptam egy őszi, mérsékelten vízálló szerelést (hullámkötény, könnyű esőkabát, sapka) – és fejest ugrottam a csendbe.
Gyönyörű élmény volt. Embert is alig láttam. Még a horgászok is elbújtak valahová. Szél semmi, a víz tükörsima és mozdulatlan volt, a vízparti fák, bokrok pedig elkezdték felvenni az őszi ruhájukat. Az ég ólomszürkén borult ugyan a tájra, de a házak és a színpompás növények pengeélesen tükröződtek vissza a vízfelszínen. Annyira magával ragadóan hangulatos volt, hogy eszembe sem jutott időre evezni. Alacsony csapásszámmal, óvatosan húztam, hogy ne zavarjam össze a felszínt, ne rontsam el a csendet. Nézegettem a házakat, a környéket.
Később technikai elemeket gyakoroltam. Csúnyán hozzászoktam a kormányhoz, mondhatom. Épp ideje volt felébrednem. Tegnapelőtt még folyamatosan koncentrálnom kellett, ma már azért újból odafigyelés nélkül ment arra a kajak, amerre szerettem volna. Gyakoroltam néhány gyors forgolódást, olyanokat, melyekre a kormánnyal eddig nem volt szükségem. (Csak éppen kormány sincs mindig, ugye.)

Hazafelé megtört a varázs, egy akkora hajó jött velem szemben, hogy először igencsak méregetnem kellett a vizet, hol férek el mellette. Vontatott valamit, mely első ránézésre olajfúró platformnak tűnt. Másodikra is. Valószínűleg Százhalombattáról vontatták fel a Karl hurrikán miatt.
Ráadásul pont akkor találkoztunk, amikor hátulról is utolért egy motorcsónak, így kellett egy kicsit gépészkednem is. Pont jó, hogy előtte gyakoroltam a forgolódást.

Végül 84 perc után értem vissza. Nem tudok betelni vele, mennyire durva. Andalogtam. Összevissza forgolódtam. Evezőtartásokat gyakoroltam. Egy picurkát sem fáradtam el. És így lett ugyanannyi az időm, mint amikor görcsösen, izomból és dacból eveztem egy nagyon erőset, leengedett kormánnyal.