Ne szívj

Valamikor én is festegettem cég/reklámtáblákat, tapasztalatból mondom, hogy egy ekkora táblát telefesteni arányos szöveggel, baromi nagy munka. Igencsak be lehetett rágva a bagósokra az alkotója.

ps.
Egyébként jó szívvel tudom ajánlani magát a blogot (twitt-et?) is. Öreg, megsárgult fényképekből válogatják ki a meglehetősen bizarr pédányokat.
Jó látni, hogy régebben sem volt mindenki normális.

Bodola

Valamikor ő illusztrálta a Tardos-féle rockzenei lexikont. (Mely minden volt, de a legkevésbé sem lexikon.) Ifjúkoromban innen másoltam ki plakátméretekbe a rajongott zenészek portréit. (Akkoriban az egri szobám falán, közvetlenül az ágyam felett, egy Jagger és egy Morrison portré volt felfestve a falra. Igaz, a szemközti falon meg részegek, kurvák, majmok.) Bodola György nevét is ebből a könyvből jegyeztem meg. Meg onnan, hogy utána sehol nem találkoztam a nevével, pedig a portrék alapján félelmetesen jól rajzolt.
A magyarázatot az alábbi oldalon találhatjuk meg. Egy barát nekiállt és saját emlékeiből, fellelt dokumentumokból összerakta Bodola György életét. (Igen, sajnos jogos a múltidő.) Nem mondom, hogy olvasmányos, itt-ott túlságosan is terjengős az írás – de elolvasva összeállhat egy tipikus kelet-európai művészportré.

Érdeklődő szöcske

Este fél tizenegy van. Michelin babának beöltözve üldögélek a teraszon, egy pohár bor, szivar, netbook. Imádom ezeket az éjszakai órákat.

Nem vagyok vele egyedül. Rendszeresen felkeres egy szép nagy szöcske. Felugrik az asztalra, nézi, mit csinálok. Biztosan van benne szuicid hajlam, hiszen tudja, hogy két félelmetes macska is feni rá a fogát, de ügyesen elugrál előlük, ha találkoznak.
Most éppen nincs macska sehol. A szöcske itt billegteti a hátát közvetlenül előttem. Nézegetjük egymást. Én blogot írok róla. Ő… a fene tudja, mi járhat a fejében.

De rendszeresen visszajön.

Út lélek és lélek között

Határozott meggyőződésem, hogy létezik kapcsolat két élőlény között az általunk ismert módokon kívül is. Most ne feltétlenül telepátiára gondolj – bár én még azt sem zárnám ki teljesen a lehetőségek közül. Menj végig az emlékeiden: soha nem éreztél meg dolgokat, csak úgy a levegőből? Soha nem érezted meg, hogy egy tömeg hangulata megváltozik? Soha nem érzékeltél még váratlan érzelemhullámot?

Most hirtelen csak ilyen alpári dolog jut eszembe, de vegyük például a fingást. Nem gondolkodtál még el azon, hogy honnan tudja mindenki egyből, pusztán csak a hangból, hogy ez az volt? Oké, elég jellegzetes hang, de azért vannak olyan példányai, melyek akár máshonnan is származhatnának. De nem, pontosan tudjuk, hogy ez az volt – ugyanis a más emberek közelében véletlenül kicsúszott, neadjisten sunyi céllal eleresztett, de menetközben túlságosan hangosra sikerült instanciákat rögtön követi egy szégyenérzet-hullám is az elkövetőjétől. A kettő együtt, a gyanús hang és az érzelemhullám, együtt adják meg a bizonyosságot.
Nézzünk rögtön egy ellenpéldát. Van egy cipőm, mely egy félszámmal nagyobb, mint a lábam. Nem nagy cucc, akinek 44,5-es lába van, az gyakran jár így. Csakhogy ennek a cipőnek olyan speciális a kialakítása, hogy ahogy jár benne a sarkam – még vastag zoknival is – teljesen olyan hangot ad ki, mintha egy méterrel fentebbről jönne a hang. Volt belőle valaha is problémám? Soha. (Vagy legalábbis nem tudok róla.) Miért? Mert a hangeffektust nem kisérte szégyenérzet.

Mindenesetre remélem, ha az elméletem bebizonyosodik, és ez a gondolat lesz a bizonyítás fő elve, a jelenséget nem a Petrényi-féle Fingás Elméletnek fogják nevezni.