Forint, a sorozatsztár

Nem lehet nem észrevenni, hogy mindennapjaink reality showjának új főszereplője van: a Forint. Igazi celebként minden nap írnak róla.

Én meglehetősen sok újság feed-jére iratkoztam fel, legalábbis újságcikk-címek szintjén. Azaz naponta kétszer átsöprök a címeken, az érdekesebbeket (napi 2-3) meg is nyitom olvasásra. Ez a technika egy meglehetősen érdekes médiaképet eredményez. Az egy dolog, hogy így minden hír harsány formában jut el hozzám. Az egy másik, hogy egyből látszik, mit hype-ol a sajtó. Valaki ír róla, aztán egy órán belül az összes másik újság is. (Ebből egész érdekes dolgok szoktak születni. Teszem azt, az egyik megírja, hogy Böhönyén szőrös tök nőtt a dinnyeföldön. Rá félórára szinte az összes újság lehozza a böhönyei szőrös tököt, mintha mindenkinek lett volna egy böhönyei tudósítója, aki éppen a dinnyeföldet leste az adott időpontban.)

Nos, a Forintot felkapta a média. Tudják, hogy az emberek szeretik, kiváncsiak, mi történik vele. Felfelé ível az útja? Esetleg rosszkedvűen lekonyult? Neadjisten elfáradt és aznap kedve sem volt kikelni az ágyból? Mindegy. Minden média – eltekintve talán a Dörmögő Dömötörtől – naponta többször is megírja, hogy emelkedett a Forint (11,57 fillért), gyengült a Forint, ha pedig egyik sem, akkor ma éppen stagnált a Forint. Mondom, mindegy. A lényeg, hogy az emberek tudatából még véletlenül se essen ki a Forint. Hogy aggódjanak érte. Hogy fel legyenek spanolva. Hogy haragudjanak azokra, akik bántják. Hogy a hiszti eladja a következő napi cikkeket.

Szegény Forint pedig csak áll a rivaldafényben, kicsit zavartan mosolyog, szerényen nyilatkozik banalitásokat a riportereknek és borzasztóan nem érti, hogyan keveredett bele ebbe az egészbe.

Gazda

Talán már feltűnt, némi változás lesz a képeim tárolásánál. Szép lassan átcuccolok a Picasa-ra.

Bármilyen hülyén is hangzik, de anyagi okokból. A Flickr-en a Pro account évi 25$, az egyszerű account meg számomra használhatatlan. 25$, az annyi, mint olyan 6000 forint. Jogos lehet a kérdés, hogy megéri-e ennyi pénzért egy ekkora költözködés?

Abszolút értékben nem. De én a pénzkiadást soha nem abszolút értelemben szoktam számolni. Százezer forint sok, vagy kevés? Attól függ. Egy fűnyíróért nekem sok, még ha magától megy is. Egy amerikai utazásért viszont nagyon jó ár.
Egyik visszatérő vesszőparipám a családban a lámpák kapcsolgatása. Nem győzöm hajtogatni, hogy ha öt percnél hosszabb távra elhagyunk egy helyiséget és nincs bent senki, akkor kapcsoljuk le a lámpát. Nem a pénz abszolút értéke miatt, hiszen egy 60 wattos égő akár egész nap világítva sem fogyaszt olyan hűdesokat. Hanem azért, mert így lesz a lakóból gazda, így alakul ki a gazdaszemlélet. És minek fizessünk akár csak tíz forintot is a semmiért cserébe?
Ugyanez történt a Flickr Pro accounttal. Oké, hogy csak 6000, de miért fizessek érte, amikor ugyanezt a Google-nél ingyen megkapom? Na jó, nem pont ugyanezt, de amire használom, azt ugyanúgy tudja a Picasa is, a többi meg nem kell.

Ez persze járni fog valami minimális kényelmetlenséggel. Akik albumként nézegették a képeket, augusztus 29 után már nem fognak hozzáférni, csak a 200 legutolsó képhez. Hamarosan lekerül a Flickr badget is a blog bal oldaláról. És ennyi. A linkelt képek továbbra is látszódnak, rájuk kattintva bejönnek a nagy képek is, egyedül az original méret lett láthatatlan.
Az albumokat folyamatosan migrálom át az új oldalra, ha meglesz, akkor az útleírásoknál is cserélem az album linkeket. Nagyjából ennyi.

Balaton 50 – majdnem

2010.08.27; péntek

Valami brutál kialvatlansággal kezdtem. Az előző éjszaka után a következő is eltartott éjjel tizenegyig, az óra meg csörög, tudjukmikor. Nejt kivittem a hajnali buszához, aztán irány haza. Szerencsére ekkor már előrelátóbb voltam, megegyeztem a munkahelyemmel, hogy ma otthon dolgozom. Hogy ők sejtették-e munkám hatásfokát, nem tudom – én mindenesetre ahogy hazaértem reggel hatkor, úgy, ruhástól dőltem bele az ágyba. Kilenckor keltem fel, nem túl boldogan. Eredetileg ugyanis nyolcig terveztem, másfelől viszont tudtam volna aludni estig is. (Aztán később ez az átaludt három többször is megbosszulta magát, dehát ennyire már nem vagyok robot.)
Gyorsan elrohantam bevásárolni. (Nej hétvégi bulira készült, én meg evezőversenyre.) És még csak utána jött az összepakolás. Berohangásztam a lakást padlástól a földszintig, a füllesztő melegben több garnitúra póló is rámizzadt. Eredetileg úgy terveztem, hogy három és négy óra között már lent leszek Balatonudvariban, megúszva ezzel a pénteki forgalmat az M7-en. Háát… háromkor indultam el otthonról, négy óra körül került fel a kajak a kocsi tetejére a Kis-Dunánál. Dugó dugó hátán az M0-án, baleset az M7-en, visszafogott anyázás a vezetőülésen.
Fél hét körül értünk le. Mármint én és a vihar. Éppenhogy kinéztem a sátorhelyet az óvoda udvarán, amikor lecsapott a tomboló szél. Ha állítottál már sátrat szélviharban, akkor tudod, miről beszélek.

From MiVanVelem

De egyszer ez is rendeződött, elpakolásztam, lementem a strandra regisztrálni. Nagyon csúnya volt. Minden. Az ég, a Balaton, a tekintetem. Mire felértem, kezdtek szállingózni a többiek is a Pyrus klubból. Nekik több eszük volt, nem vertek sátrat, inkább a kocsiban aludtak.
Visszamentünk a strandra, beültünk a pizzázóba. Ekkor szakadt le az ég. A szél simán behozta a fedél alá az esőt, a tető sem volt teljesen hibátlan, de vizes ember ne idegenkedjen a víztől.
Végül itt beszélgettük át az estét. Utána, a még mindig szakadó esőben felsétáltunk, szunya.

2010.08.28; szombat

Hatra húztam az órámat, mert a rajt 9-re előre lett hozva, én meg szeretek sokáig szuttyogni reggel. De az egész éjjel szakadó eső még hatkor is vidoran nyomta. Óra továbbhúzva hétre – feleslegesen, mert 6.45-kor jött az sms, hogy futam lefújva, egész nap tré idő lesz, no meg II-es viharjelzés.
Kikukucskáltam az ablakon: a klubtársak éppen himalájai menekültet játszottak az óvoda ajtajában. Ezt nem lehetett kihagyni, kimásztam.

From MiVanVelem

Megjegyzem, balek dolog volt ebbe a kis sátorba nagy matracot vinni. Gondoltam, a kocsi elbírja. Aztán amikor beraktam, akkor derült ki, hogy alig maradt hely a számomra. Teljesen a plafonra simulva aludtam, a bejárati ajtót meg ki kellett nyitnom, annyira nem volt bent levegő. Még jó, hogy a hálózsákom hőkomfort-tartományában bőven volt tartalék.

A képen látható gázfőzőcskézés diszkrét báját egyébként az adta, hogy odabent, durván olyan húsz méterre volt egy jól felszerelt konyha, mikrohullámú sütővel. Dehát táborozni jöttünk, vagy mi a fene. Végiggondoltam az előttünk álló napot (eső megállás nélkül szakadt), aztán bontottam egy sört (7.15), aztán a kávé mellé elszívtam egy szivart, végül tíz óra körül meg is reggeliztem. Nem egy kispolgári reggel, na. Utána nézegettük az időjárást… hát, nem sok jóval kecsegtetett. Azt mondták, délután egy körül eláll az eső, utána egész nap száraz idő lesz. Viszont kettőkor jön a viharos szél és ki is tart estig. Nos, milyen is legyen, amikor egy 50 kilométeres verseny lett betervezve, kétszeres balatonátevezéssel? Előkotorásztam egy újabb szivart, sör is került hamarosan és folyt a klubélet a bejárati ajtóban. (A többiek nagy örömére, gondolom.) Aztán kijött a fényképész csajszi, rövid beszélgetés után kihozta szobája faláról a tavalyi versenyről készített képek felnagyított változatait – és klasszikus képmutogató show-t tartott. A képek durván jók voltak.
Repült az idő.
Egy óra körül tényleg elállt az eső, néhányan úgy döntöttek, bevizezik a kajakot. Lekisértük őket.
Nagyon csúnyán nézett ki a part. Még a fák is ólomszürkék voltak. Mond az valamit, hogy a tó közepén(!) rohangászó hullámokat szabad szemmel is tisztán láttuk?
Elmentünk, lángosoztunk egyet, megvártuk a vizes csapatot, aztán vissza az ovi ajtajába.
Itt mindenkinek akadt némi elintéznivalója, volt, aki beszaladt Füredre, volt aki beszaladt fürödni, volt, aki nekiállt a szomszédokat vegzálni vöröshagymáért, szóval mindenki értelmesen töltötte a csendes pihenőt. Én pusztítottam a szivarállományt. (Annyira nem kell elhűlni, ide ilyen picike, félórás, a leírása szerint ún. golf szivarokat vittem. Többen el is képzelték, milyen lesz holnap, ha beleragad a kezembe a golfütővel történő suhintás mozdulata – csak éppen evezővel.)

A csendespihenő után jött az est fő programja. Péter hozta a boronatárcsából, szovjet atomerőműből és ungarise gázpalackból barkácsolt tarjasütő berendezését. No meg egy jó nagy adag pácolt tarját. Aztán innen-onnan előbújtak a különböző húsok, kolbászok, sajtok, na meg persze a hagyma.

From MiVanVelem

Mindez persze továbbra is az ovi ajtajában. Eddig csak a jelenlétünkkel zavartuk a zömöt, innentől már a sütési illatokkal is. De igyekeztünk szellemes társalgással (vö. szivarozó fehér delfin) magunk felé fordítani a közszimpátiát. Mérsékelt sikerrel.

From MiVanVelem

Így telt az este. Tíz óra után összecsomagoltunk, alvás. Én még benéztem a konyhába, és láttam, hogy a közszimpátia azért nem foglalkozott velünk, mert már jócskán be volt rúgva.

2010.08.29; vasárnap

Többen is komoly tétekbe fogadták volna le, hogy ma reggel _biztosan_ el lesz indítva a verseny. Max. félóra múlva lefújják… de ekkor ugye már nem kell visszafizetni az egyébként nem kevés nevezési díjat. Szerencsére ezt nem tudtuk letesztelni, mivel nyolc óra körülre egészen szép idő kerekedett. Sütött a nap, felhő alig és az is bari – egyedül a szél emberkedett, hirtelen fel-feltámadó rohamokkal. A viharjelzés visszaállt I-esre – azaz semmi akadálya nem volt a futam ellövésének. (Igaz, az útvonal át lett tervezve, a viharjelzés miatt elmaradt az átevezés, ehelyett alakult ki az Udvari – Révfülöp – Udvari – Tihany – Udvari útvonal az ötvenes távon.)
Szóval semmi akadálya nem volt az indításnak. Általában. Én viszont visszaadtam a csipet, nem indultam el.
Egész egyszerűen nekiálltam számolni. Rajt 9.15-kor, várható érkezés 17-17.30 között. (A tiszta időbe az egyszeri kiszállás is beleszámított.) Szuttyogás, beszélgetés, lazítás 18.30-ig. Aztán sátorbontás, elpakolás. 19.30. Vasárnap este hazafelé a 71-esen, utána meg araszolás a sztrádán, M0-án. Lefelé 3 óra volt, felfelé sem számíthattam sokkal jobbra. 22.30. A kajakot még le kell dobni Dunaharasztiban, az egy 45 perces kitérő. 23.15-re vagyok otthon. És akkor még el kell pakolnom a romlandó cuccokat, be kell hajigálnom a mosógépbe a ruhatárat, magamat valahogy rendbehozni… éjfél. Az óra meg csörög 4.30-kor – és már lefelé sem túlzottan kipihenten mentem le. A jövő hetem pedig megint nem néz ki túl egyszerűnek.
Szóval, nyúl voltam. Lementem a strandra, elvegyültem a versenyzők között, fényképeztem egy csomót… de már csak a partról néztem, hogyan csapkodják a többiek a vizet. Különösen bosszantó, hogy kajakos szempontból ez a nyár kifejezetten jól sikerült, éreztem, határozottan jó formában vagyok… de ez így nem megy.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

A rajt után felsétáltam, egy óra alatt összepakoltam. Forgalom alig volt, hamar felértem. A Kis-Dunán dafke még nyomtam egy pályacsúcsot a 10 kilométeres szakaszon (82 perc, 7.32-es átlag, erős szélben, leengedett kormánylapáttal), aztán mentem haza. Ennyi fért bele a napba.

Micsoda éjszaka volt

Este nyolctól kaptam időt arra, hogy szöszmötöljek egyik ügyfelünk Exchange szerverével. Szöszmötöltem. Meglehetős érzelmi deficitje lehetett a szutyoknak, mert nem elégedett meg az eredetileg tervezett egy órányi törődéssel. Végül hajnal egykor hagytam abba, de messze nem úgy, hogy most már minden rendben. Sőt. Úgy jártam, mint öcsém, amikor elkezd kopogtatni egy ránézésre egész jó autót, aztán folyamatosan pereg le róla a gitt.

De nem is ez a lényeg. Egyszer csak arra eszméltem, hogy eszméletlenül fázok. Nem is értettem. Mostanában nem kaptam akkora terhelést, hogy rázzon a hideg. Lehűlt volna a levegő? Nadehát füllesztő idő volt egész nap. Mindenesetre otthagytam a gépet egy jó egyórás reseed közben, teleengedtem a kádat meleg vízzel és belemásztam.
Továbbra is fáztam. Ekkor becsuktam a fürdőszobai ablakot és hamarosan elmúlt a vacogás. Ezek szerint tényleg kintről jött a hideg.

Visszamentem a géphez, próbáltam gyógyítgatni. Hajnal egykor lett belőle elegem. Tekintve, hogy 4.30-kor csörög reggel az óra, így is elböktem az alvást rendesen. Már csak egy összefoglaló levelet kellett elküldenem az illetékeseknek. Ez nagyon fontos dolog, mert így lehet elérni, hogy reggelre ők is idegesek legyenek, ne csak én. OWA. Nincs ilyen cím. Nocsak, éjszaka váratlanul csődbementünk?
Néhány próba… sikertelenül. Elment az internet. Semmi gond, usb stick. Fiam elvitte a táborba. Másik usb stick. Még mindig szar a fájlrendszere. Aha. Megírtam notepad-ben a levelet, de nem jött vissza addigra a net.

Jó. Irány a padlás, nézzük meg, nem nálam van-e a hiba. Nem jutottam el odáig. Az emeleti fürdőszobából borzasztóan penetráns szag dőlt ki. Etil-merkaptán – köpte azonnal az orromban lakozó anallabor. De hogy kerül az oda? Addig rendben, hogy amióta nyár van, most csuktam be először az ablakot. Az is oké, hogy időnként feljön a klotyiból a csatornaszag. (Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de soha nem a földszinti klotyiba jön fel, mindig az emeletibe.) Na de ki az, aki ilyen büdöset klottyant a csatornába? Nem mondom, a hagymás kaják után nálunk is van némi kénes cifrázás, de tiszta etil-merkaptán?
Gondolkozzunk. Hol található meg még ez az anyag? Hát a földgázban. Mármint nem a nyersben, hanem a Gázművek által eladottban. (Ezzel szagosítják, mert annyira penetráns, hogy pár molekula már elég a szaghatáshoz.) Azannya. Gázszivárgás?
Visszasétáltam a szobánkba, felvettem egy fejlámpát. Innentől kezdve a villanykapcsolók elfelejtve. Gyorsan kereszthuzatot csináltam az emeleten. Próbáltam megkeresni a forrást. Lementem a földszintre, elvégre csak ott van gázcső, illetve gázos eszköz. Sehol semmilyen szag. Még abban a lukban sem, ahol a cirkó van. Még a másik pici lukban (spájz), ahol az óra van, ott sem. Kimentem az utcára, ott sem. Tehát a forrás nálunk van, de nem a gázrendszerből jön.
Őrület.
Mentem, pusztán az orrom után. A forrás egyértelműen az emeleti klotyi volt. Amint bedugtam a fejem a fajanszba, majdnem elszédültem, olyan tömény volt a szag.

Lecsuktam a tetőt, bezártam az ajtót, aztán hagytam az egészet a fenébe. Majd holnap kiderül, mi volt ez. Vagy csak álom és holnap felébredek belőle.

Felmentem a padlásra. Ott vert csak orrba igazán a szag. De már nem hozott lázba. Természetesen mind a kábelmodem, mind a router meg volt halva. Ekkor már komolyan megfordult a fejemben, hogy nem a kábelen jön-e bitek helyett a merkaptán és az csinálta ki az eszközöket? Ne röhögj, láttam én már ennél sokkal hülyébb álmokat is.
Reseteltem a vasakat és elindultam a létrán lefelé. Ekkor hallottam meg először a hangot.
Olyan volt, mint ha valami ideges állatot egy dobozba zártak volna, ahol bepánikol és faltól falig pattog.
Schrödinger!
Bővebben kifejtve. A múlt hét, beleértve a hosszú hétvégét is, a bolhátlanítás jegyében telt. A csajok kicsit elhanyagolták a macskákat, és mire észbekaptunk, a lábamon már ott volt Braille-írással a Háború és Béke. A macskák egy gyors kezelés után ki lettek tiltva egy hétre a lakásból, bent pedig egy őrült nagy sikamika indult el. Egy héten keresztül.
Tegnap volt a napja, hogy először bejöhettek. Ha azt mondom, hogy rosszul viselték az udvarfogságot, akkor még finom is voltam. Mindkettőnek az arcára volt írva, hogy csak egyszer jöjjenek be, odakötözik magukat valami nehéz tárgyhoz és az életben nem lehet őket kizavarni. Ebből lett az, hogy az egyik idétlen – tuti Picur – bemanőverezte magát valami olyan szűk helyre, ahonnan nem tudott kijönni, aztán jól bepánikolt.

Na, ekkor néztem úgy körbe, mint aki egy ZS kategóriás horrorfilmbe keveredett. A lakás tök sötét volt, csak a fejlámpám világított. Minden szoba el volt árasztva egy mérgező gázzal. (Igen, az RSH mérgező, csak éppen hamarabb rosszul leszünk a szagától, mint ahogy mérgezne.) Valaki elvágta az internetcsatlakozást. És valami valahol a lakásban folyamatosan dübörgött, kereste a módot, hogy bejöhessen. Komolyan, egyből a külső ajtó küszöbére tévedt a tekintetem, jön-e az ajtó alatt befelé a füst.

Végül megráztam a fejem, csináltam lent is kereszthuzatot, leteszteltem az internetkapcsolatot, elküldtem a levelet. A macskát hagytam a fenébe. (Ahogy lépteket hallott, egyből megállt, így nem tudtam kinyomozni, hol van.)
Elmentem aludni.

Reggel – azaz három óra múlva – már sokkal enyhébb volt a szag. A fürdőszobában nem, ott továbbra is durván hasított. Én ekkor már erősen hajlottam arra, hogy biztosan a szomszéd evett valami egzotikus thai kaját. Más logikus magyarázat nem jutott eszembe. Nej még az utcán beleszagolt a csatornába – és tényleg, halványan, de ott is lehetett érezni a merkaptán szagot. Mivel ez az anyag _tényleg_ keletkezhet szerves bomlás eredményeképpen (valójában konkrétan a különböző merkaptán-vegyületek felelősek az ürülék kellemetlen szagáért), a csatorna meg pont ilyen anyagok elvezetésére szolgál, a magam részéről ezzel lezártam az ügyet.

Nej hívott kora délután, hogy lányunk nem mer bemenni a házba. Mert mi van, ha tényleg gáz és akkor elég egy szikra is? Mondtam neki, hogy ne kapcsolgasson lámpát, ne csiholjon szikrát, menjen be, szagoljon körbe – és ha még mindig erős a merkaptánszag, akkor szellőztessen, majd szóljanak a gázműveknek.
Elkéstünk.
Mire bement és körbeszaglászott, már kint is volt a sárga autó. Valaki más riasztotta őket.

Én délután négy körül értem haza, addigra már rendeződött a helyzet. Mindkét macska a nappaliban bóklászott, büdös már csak a fürdőszobában volt, az internet ugyan megint elment, de a csajszi felment resetelni.

Este viszont újra kezdem, mert az a nyomorult szerver még mindig törődésre vágyik.

Tecchalott cethalász

A könyvben – az utóbbi 10 év tapasztalatai alapján – szvsz jogosan írhattam, hogy Magyarországon a karikatúra, mint műfaj, kivérzett.

Aztán amióta megírtam azt a bevezetőt, azóta sorra jönnek az életjelek:

  • Egyre jobban virágzik a Párkocka.hu. Nemcsak profik szerepelnek rajta, hanem jönnek sorban az amatőrök is. Teljesen meglepő, hogy egyáltalán léteznek.
  • Beindult a Ludas Matyi Online. Elég bénácska, szemmel láthatóan még keresi a hangját, de van.
  • Marabu blogol, de ezt már tudjuk rég. És persze ne menjünk el szó nélkül a Napirajz mellett sem.
  • Van blogja a karikatúra szakosztálynak is.
  • Végül nemrég tudtam meg, hogy létezik egy karikatúraműhely is. Mondjuk, elég régóta, ehhez képest nem igazán hallani róluk, de vannak.

Csak temetni kellett, és egyből nekiállt mozogni. Mondjuk, a magam részéről némileg szkeptikus vagyok, attól, hogy az emberekben buzog az alkotási vágy, még nem biztos, hogy lesz fizetőképes kereslet is, de legalább valami megindult.

Tócsi – másképpen

A múltkori listából kifelejtettem egy fontos elemet: hát van még a tócsis matyi. De mennyire, hogy van.

Szokásos felállás: lássuk mi az, ami már saját lábán jár a hűtőben? Akadt néhány dolog.

A spájzban találtam krumplit is, hagymát is, no meg lisztet is. Mi kell még? Egy feles előtte. Hagymareszeléshez kötelező. Persze először a krumpli. Fogalmam sincs, a szakácskönyvek miért forszírozzák, hogy a krumplit a legkisebb lyukon kell lereszelni, én a nokedliszaggatón szoktam és a végén ugyanolyan állagú masszát kapok. Amíg izzott a reszelő, jöhetett a hagyma. (Ez már a legkisebb lyukon.) Szoktunk még kígyóuborkát/cukkinit is belereszelni, de az most nem volt a hűtőben. Volt viszont paradicsom. Hah, tökéletes lesz. Átküldtem a nokedliszaggatón. Könyékig véresen paradicsomosan néztem szét újra a hűtőben. Virsli! Meg kolbász! Miért ne? A virlslit lenyomtam a kislyukún, a kolbászt azért már késsel vágtam egészen apró darabokra. Bár a legjobb a ledarálás lett volna, de szegény disznó, már így is végképp meg lehetett kavarodva. Nem elég, hogy először levágják, feldarabolják, majd ledarálják és a saját belébe töltik vissza, de aztán jön valaki és ezt az egészet újra ledarálja. Ami sok, az sok.
Fokhagyma. A múltkor Nej zokon vette, hogy hiányoltam a tócsijából a fokhagymát, pedig ő tett bele bőven. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy tócsi esetében csak egy mérték van a fokhagymára: az összes.
Mi van még a hűtőben? Füstölt sajt. Azt is reszeltem bele. Sőt, a konzisztencia miatt ment még két tojás is. (Tudom, ez eretnek dolog, de én szoktam.)
A mutymuruttyot nekiálltam fűszerezni. Só, bors… nyilván. Aztán mivel paradicsom, így ment bele bazsalikom is. Nyomtam még egy kis gulyáskrémet is. Megkevertem, megkóstoltam. Finom volt, de a pikantéria még hiányzott belőle. Aztán beugrott: kolbász, virsli… hát mustár! Nyomtam bele azt is egy fél tubussal.
Végül a liszt, immár érzésre. (Ezzel állítom be ugye a massza folyósságát.)

A sütés a szokásos volt. Mire kisült egy adag, pont megettem az előzőt. És így tovább.
Jól illett hozzá a sauvignon blanc.

Aztán ledőltem és aludtam 16 órát. Élni tudni kell.

Rajzkönyv

Erről meg teljesen elfelejtkeztem a nagy kapkodásban.
Nyáron nekiálltam összeszedni a régi rajzaimat. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora munka lesz. Az egyik egy ilyen dossziéban, a másik meg olyan dobozban feküdt, volt, amelyik íróasztalfiókban, volt, amelyik a padláson. Épp ideje volt, hogy megmentsem az arra érdemeseket.

Itt van a könyv.

A hozzájutás a szokásos. Vagy letöltöd pdf-ben (igen, ez monitorra optimalizált, gyengébb minőségű, borító nélküli), vagy elmész a Luluhoz és megrendeled. (Nagy felbontás, szines nyomat, borító… és könyv forma.)

Fontosságérzet

Vannak szavak, kifejezések, melyeket amikor meghallasz, revelációként hatnak.

Kamaszkoromban ilyen volt a megfelelési kényszer. Amikor meghallottam, egyből a fejemre csaptam. Ez az! Ez magyarázza azt, hogy miért nem vagyok kibékülve magammal. Hiszen egy csomó mindenről megvan a véleményem, gondolkodom rajtuk, félénk sem vagyok… aztán társaságban mégis mindig máshogyan viselkedem, mást mondok, mint ahogy korábban helyesnek képzeltem. Szerencsére azzal, hogy a köd, amellyel küzdöttem, nevet és formát kapott, immár legyőzhetővé is vált. (Mint ahogy korábban is írtam, nem harcolni kellett ellene, hanem felülbírálni egy sokkal erősebb megfelelési kényszerrel. Megfelelni magamnak. A többiek csak utána jönnek.)

Hasonlót ütött a nemrég olvasott interjúban elhangzott “fontosságérzet” kifejezés. Ez megint nevet adott valaminek, mely ellen már több, mint egy éve küzdők, miközben igazából még meg sem tudtam fogalmazni, mivel birkózom.
Hát, ezzel.
Kisgyerekkorunk óta mindenki szereti fontosnak érezni magát. Hogy csak magamból induljak ki, az úttörő, aki a hulladékgyűjtésnél adminisztrált, a kiválasztott, aki minden héten szerdán – tanítási időben! – elmehetett az I-es iskolába a Pajtás újságokért… ezek mind-mind tartást, büszkeséget adtak. Hogy nem feleslegesen pusztítom a kenyeret, teszek valamit a közért, csinálok valamit. Fontosat.
Nem tartom kizártnak, hogy a fontosságérzet a szerelembe is belejátszik. De ha abba nem is, a szakítás utáni depresszióba mindenképpen. Immár nem vagyunk fontosak annak, akinek eddig azok voltunk.

Lehetne ezt ragozni tovább is… de hol lesz ez nálam aktuális?
Hajjaj. Rögtön három fronton is. Pont ezért durva.

Nem mondom, hogy teljesen szándékomon kívül, mindenesetre tény, hogy szakmai téren mostanában a nézőtérre szorultam. Az utóbbi két könyv annyit kiszedett belőlem, hogy most egy ideig a hátam közepére sem kívánom az informatikai könyvekkel való törődést. Na, nem mintha hemzsegnének a megbízások. Válság van. Ez valahol érthető is, de akkor is csökkent a fontosságérzet.
Persze, a szakmai blog még működhetne, hiszen sokan kedvelik. Illetve ismerek legalább egy embert, aki kedveli. Magamon kívül. De oda meg nincs téma. Általában ugyanis olyan – érdekesnek ítélt – sztorikat szoktam megírni, melyek munka közben esnek meg velem. Nos, nincs. Dolgozni ugyan dolgozom, de csupa olyan jellegtelen, nemszeretem munkák. Válság van. Baráti társaságban szoktam mondogatni (ott se nagyon hiszik el), hogy kis túlzással szeptemberhez lesz egy éve, hogy Exchange konzolt láttam. Akkor is azért, mert screenshotoltam a tesztrendszert egy előadáshoz. Az ilyesmi megint hasba tudja azért akasztani az ember egóját: valamikor tényleg fontos volt, amit csináltam, mostanában meg… izé. (Bár – nem akarom elkiabálni – de mintha ez a közeljövőben változna.)

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy oké, a szakma szekere most éppen nem fut annyira, de akkor ott van a család. Az a család, mely eddig pont a szakma miatt volt elhanyagolva. Jó, foglalkozzunk a családdal. Egy szülőnek mi a legfontosabb feladata? Felnevelni a gyerekeit. Ennyi? Dehogyis. Legalább ennyire fontos, hogy időben el is tudja engedni őket. Mitől nehéz elengedni egy gyereket? Mert bele kell törődni, hogy hamarosan nem mi leszünk számára a legfontosabbak. De pont az ő érdekében kell tudnunk lekezelni az újabb fontosságérzet-vesztésünket – hiszen a besült, elfojtott érzés később durván meg tudja mérgezni a kapcsolatot.

Így lesz ez sok. És erre is igaz, hogy minél fontosabbnak érezte magát egy ember, annál nehezebb megemésztenie a hiányát. Megoldás? Soha ne vegyük teljesen komolyan magunkat. És semmiképpen ne gondoljuk azt, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Legvégül mindig, hangsúlyozom, mindig, legyen legalább egy hobbi, amelybe teljesen bele tudunk feledkezni.

Széllel szemben

Miután idiótát csináltam magamból és bárgyún nyáladzó mosollyal tűrtem, hogy a kiszolgáló személyzet udvariasan éreztesse velem, mennyire feldobtam a napjukat, hazajöttem és lelkiegyensúlyomat helyreállítandó kiültem a teraszra egy téliszalámi méretű szivarral.
Pontosabban, mire kicipeltem mindent (teáskancsó, pohár, könyv, szemüveg, mobil, kellékek), addigra pont ideért az ígért vihar. Kezdte vad szélrohamokkal, melyek miatt fel kellett tekernem a napernyőt, legalábbis a nagy részét. Hagytam vagy egy méter széles csíkot, és dacosan kiültem a viharba. Szivarozni. Mert azt mondtam, hogy az én lelkemnek pont akkor, pont ott kellett egy nyugtató jellegű pöfékelés. A könyvet, szemüveget és mobilt visszavittem a lakásba, a többi maradt. Ültem a viharban, gyakorlatilag bőrig áztam, a villámok a közelben csapkodtak – én pedig, mint egy angol lord, félredöntött fejjel tanulmányoztam az elemek tombolását, időnként borítottam egy pohár teát és pöfékeltem.

Közben pedig járt az agyam. Hogy ez most mennyire szimbolikus.

Hogy szinte mindig úgy jött ki a lépés, hogy amikor valaminek itt volt az ideje, amikor épp azt a valamit kellett elvégeznem, akkor mindig olyan körülményeket fogtam ki, hogy azt a valamit csak tízszeres erőfeszítéssel, borzasztó szembeszélben lehetett csak megcsinálni. Aztán később normalizálódtak a dolgok – de én már túl voltam azon a valamin, melyet csak akkor lehetett nyélbe ütni.

Ilyen volt a családalapítás. 1990. Rendszerváltás, első szabad választás. Az járt jól, aki akkor éppen kivárt. Akinek akkor éppen nem volt semmi fontos dolga. Nekem – nekünk – volt. 91 elején házat vettünk (az ár fele hitelből, kamatláb: 32%), 91 nyarán Nej diplomázott, 91 őszén megszületett az első gyerek. 93 tavaszán a második. Mire lejárt a második GyED, jött a Bokros-csomag.
Meredek kaptató volt – de ilyen terepet dobott ki nekünk a gép.

A Fidesz kormány kedvezményes lakáshitel programjából kimaradtunk. Addigra ugyanis derékig lógó nyelvvel ugyan, de visszafizettünk minden hitelt. Köszönjük, nem kell.
Ugyanígy kimaradtunk abból a hullámból, amikor az ezredforduló után beindult a deviza alapú hitelezés. Még mi óvtuk az ismerőseinket, hogy vigyázzanak, mert ezzel azért csúnyán rá lehet faragni. Amikor ténylegesen elkezdett dőlni az árfolyam, sokan már túl is voltak a törlesztésen.

Mi 2006 környékén jutottunk oda, hogy kinőttük a lakást, felnőtt a két – ellenkező nemű – gyerek. Meg 40 fölött az ember már szeretne nyugodt körülmények között élni. Hiszen ez az az időszak, amikor kezd beérni az élet munkája, gyarapodik a kappanháj, ápolt gyep, grillpartik, középosztály.
2007-ben vettük meg a házat, az ár fele hitelből. Egy nyugodt évünk volt, mielőtt beütött a krach.
Nem azt mondom, hogy nem tudjuk fizetni a részleteket. Annál azért óvatosabbak voltunk. Másfél évig félreraktunk minden pénzt, ami a normális, kicsit hedonista életmód mellett még megmaradt. Így lőttük be, mennyi az a törlesztőrészlet, amit még simán bírunk. (A nettó fizetésünk 27%-a.)
Nem tűnt túl meredeknek. Aztán elszállt a törlesztőrészlet és ezzel párhuzamosan durván csökkent a fizetés. Nej a tavalyi évre vonatkozó bónuszának csak a negyedét kapta meg, én pedig semmit. A régi vicc szerint hiába jár, ha nem jut. Így fizetünk és húztunk az életmódon. Még jó pár év, mire minden hitel letelik. Nem kizárt, hogy pont annyi idő kell, mire az ország kimászik a szarból. Csak éppen a hedonista életmód helyett kuporgatós életmóddal telik addig az idő. Az ember úgynevezett érett, legszebb évei.
Dehát megint ilyen terepet sorsoltak nekünk.
Hitelt meg akkor kell felvenni, amikor szükség van rá, nem pedig akkor, amikor olcsó.

Aztán elfogyott a szivar – és pont ekkor elállt a vihar is.
Mondtam, hogy szimbolikus.

Mindenki idióta

Egyre inkább úgy érzem, hogy Scott Adams-nek megint igaza van: mindenki idióta. Persze nem folyamatosan, és nem minden területen… de mindenki az. Pontosabban, mindenkivel előfordul időnként, hogy egy adott szituációban éppen nincs képben, nem tudja mi történik körülötte és emiatt nem megfelelően reagál.

Most elmesélem, mit kinlódtam egy USB modemmel. Nem, nem azzal, amelyik 46e forintot fogyasztott el a horvátoknál. Ez egy frissen vásárolt cucc, kifejezetten a korábban említett netbookhoz.

Ott kezdődött a probléma, hogy este csomagoltam ki a sticket. Azaz nem vakító napfényben és nem 1000 wattos neonfényben. Nézegettem a SIM kártyát, kétféleképpen is ki lehetett törni a kartonból: SIM és mini SIM méretben. Annyi figyelmeztetés volt melléírva, hogy vigyázzunk és mindig a megfelelő méretet törjük ki. Megfelelő. Remek. Elővettem a manuált. Borzalmas volt. Egy pici fecni, apróra összehajtogatva, szöveg semmi, csak néhány ábra, de olyan pici, mint egy bélyegre miniatürizált csatakép. Néztem, nézegettem, aztán úgy silabizáltam ki, hogy oldalról kell beledugni a kártyát. Oldalt ott is volt a lyuk, méghozzá pici. Oké, kitörtem a kisebb méretet, bedugtam. A szoftver kiírta, hogy nem jó a SIM. Bedugtam többféleképpen – bár itt már gyanakodtam, hiszen régen rossz, ha egy SIM kártyát többféleképpen is be lehet dugni. Ezt hívják… khmm… idióták elleni védekezésnek.
Elővettem a nagyítót. Komoly. Átnéztem az ábrát és megtaláltam rajta egy nyilat, benne az ábrában. Hogy máshogyan is lehet beledugni kártyát. Megnéztem… és tényleg. Igaz, a rés nem volt látványos, de ha elkezdtem nyomni a kártyát, akkor egy fémlemez felfeszült és becsúszott alá a kártya.
A nagy méretű.

Ha itt feladom, akkor szimplán csak idióta lettem volna. De én ennél jóval makacsabb vagyok.

Benéztem a fémlemez alá, hogy hol vannak az érintkezők. Majd megpróbáltam úgy belerakni a mini méretű SIM kártyát a nagy lyukba, hogy a megfelelő pontokon meglegyen a kontakt. Nos, ez nem igazán sikerült – viszont utána már kivenni sem tudtam a kis kártyát. Taps. Bombaöngól.

(Ha a fény felé forgattam, akkor láthatóvá vált két darab, milliméter méretű bemaratás a vason. Eszerint én először a miniSD lyukba próbálkoztam be a mini SIM-mel.)

Rám várt a feladat, hogy visszamenjek egy T-Ponthoz és megpróbáljam beadagolni, hogy ez garanciális hiba. Én általában kedvelem a kihívásokat, de van, ami már túllépi az egészséges határokat.

Először vasárnap mentem be. Ugyanaz a hölgy fogadott, akitől előtte vásároltam.
– Van egy kis problémám – kezdtem óvatosan.
– Igen, tessék – mondta. Még mosolyogva.
– Nem bírtam üzembe helyezni a sticket. Valószínűleg félreértettem a kezelési utasítást és rossz lyukba dugtam be a kártyát.
– Értem.
– Dehogyis. Még nincs vége. Sajnos eleve rossz méretben törtem ki, aztán konzekvensen a rossz lyukba raktam bele, ahová be is szorult.
– Aha.
Már nem mosolygott.
Végül kaptam egy új SIM kártyát, a sticket pedig be kellett vinnem a következő nap, amikor lesz szerviz.
– Nem gond, a szerelők szétszedik az eszközt, 10 perc alatt kikapják a kártyát.
– Köszönöm, ez jó hír.

Másnap már rutinosan kértem cetlit a beléptető automatától. Szerviz.
– Jó napot kívánok. Van egy kis problémám.
– Igen?

Ajjaj. Nem mosolygós hapi.

– Nem akarok beleveszni a részletekbe. A lényeg, hogy egy rosszul kitört kártya került rossz lyukba és beleragadt. Az ügyintéző hölgy mondta, hogy Önök tudják kipiszkálni.
– Jézus.

Elment hátra. Nem sokkal később hátrament egy kollégája is. Gondolom hangszigetelt lehetett az ajtó, mert nem hallaszott ki a térdcsapkodó röhögés.

– Sajnálom, kipróbáltam rajta minden kunsztot, de nem tudtam kiszedni – mondta fapofával, amikor visszajött.
– Szétszedéssel sem?
– Rögtön azzal kezdtem. De le van forrasztva a vége.

Bociszem.

– Nézze, ezt most összecsomagolom és beküldöm a központba. Habár ez – hah – nem rendeltetésszerű használat, de tudja mit, most az egyszer beveszem garanciális javításra.
– Köszönöm.

Aztán papíroztunk egy csomót, kaptam egy ideiglenes készüléket, amíg vissza nem kapom a sajátomat, szóval teljesen kulturáltan kezelték a problémát. Remélem, a vége is ennyire pozitív lesz.

ps1
Az ideiglenes modemnek sérült a fájlrendszere, nem tud települni róla a driver.

ps2
Hozzáteszem, az utóbbi 15 évben számolatlan mennyiségű mobiltelefon volt a kezemben, USB stickből sem ez az első. Mindegyikkel elboldogultam, manuál nélkül. De ez a kétféleképpen törhető kártya a borzalmasan dokumentált Huawei stickkel… ez kifogott rajtam.
Vagy csak öregszem.

Telepít ő

A frusztráció egyik legyőzési módja, ha az ember kiírja magából. Szóval vegyétek úgy, hogy most mindannyian pici kis csernusok vagytok.

Egész végig egy olyan kép lebegett a szemem előtt, hogy a barikád két oldalán a HP, illetve a Microsoftnak a Vistáért felelős managerei lövik egymást ezerrel. Ekkor ugyanis egy golyó sem menne pocsékba.

Az első hibát ott követtem el, hogy évekkel ezelőtt vettem egy HP1020-as nyomtatót. Ez ugyanis egy annyira lebutított példány, hogy nincs benne semmilyen nyomtatóvezérlő elektronika. Azt csinálja, amit a driver mond neki. Ha utasítja, hogy vigye ki a szemetet, akkor kiviszi saját magát.
Ebből kifolyólag print szerverre sem lehet rákötni. (Pedig lenne, a NAS-sal később jött egy.)
Nem gond, van a Windowsban beépített, megosztom a nyomtatót, oszt jól van. Hogy ez mennyire nem így működik, arról már írtam. Akkor nem sikerült úrrá lenni a problémán – de most erős esély volt rá. Most ugyanis egy netbookra kell Windows7-et telepítenem – és ez azért már nem XP, ennek simán tudnia kell kezelni a Vistán lévő nyomtatót.
Nem tudta.
A nyolc évvel későbbi, majdhogynem tökéletes operációs rendszer pont ugyanúgy hasalt el a nyomtatásnál, mint az öregcsont XP. Felvettem a megosztott nyomtatót (pedig nem is esett le), tesztoldal. A kliensről szépen elmegy, a Vistán pedig csak áll a queue-ban, miközben azt jelzi ki, hogy éppen printing. Egészen addig nem történik semmi, amíg újra nem indítom a printer spooler szolgáltatást. Akkor kijön az oldal. (Persze, ha többen várakoztak, akkor azok elvesztek.)
Nyilván ilyenkor arra gondol az ember, hogy a 32 bites driver még XP-hez íródott, ezt le kellene cserélni. Drivert törölni… csak úgy?… persze, hogy nem lehet. MMC, Print manager, aztán hagy szóljon. Jöhet a Windows7 driver. Jöhetne. De csak a PnP verzió tölthető le a HP-tól. (Írni írják ugyan, hogy ez nem minden esetben használható, ekkor inkább töltsük le a nem PnP driver pack-ot – de azt meg elfelejtették kitenni a netre.) Itt a következő a cucli: a PnP driver egy exe, azt nem tudom beadagolni a varázslónak. Kitömöríteni ravaszul a memóriába tömörít, tehát a temp könyvtárban sem tudom elcsípni. Illetve, most előre rohantam, mert a 32 bites drivercsomag el sem indul a 64 bites gépen. Ha lefutattom a 32 bites kliensen, akkor jön a legnagyobb öntökönrúgás: addig nem kezd el drivert telepíteni, míg nincs a gépre kötve a nyomtató. Figyelem, a kliensről beszélünk.
Más megoldás híján bemásztam az asztal alá, rádugtam a netbookra a nyomtatót, felismerte, driver települt, és a nyomtató törlése után is ott maradt. Evoé.
De az emberi hülyeségen nehéz túljárni. Amikor azt mondtam a kliensen, hogy akkor most rá szeretnék kapcsolódni egy megosztott nyomtatóra, feldobott egy ablakot, miszerint megbízom-e a távoli nyomtatóban? Amikor azt mondtam, hogy igen, akkor szó nélkül telepítette a fent lévő XP-s (!) drivert.
Visszacsúsztunk a gödörbe.
Letöröltem a szerverről a 32 bites drivert. Ekkor azt mondta a kuruzsló, hogy nem tud drivert telepíteni. És kész. Nem ajánlott fel semmit. Nem mondta azt, hogy tegyél be egy lemezt, nem ajánlotta fel, hogy válasszál a driverkészletből, nem. Semmi. Mennyit tökölhettek ezen a logikai ágon a szoftverergonómusok, istenem.
Szerencsére magyar ember kreatív, a következő addprinternél azt mondtam, hogy nem, kérem, ez nem távoli nyomtató, ez egy ordas helyi nyomtató. Definiáltam neki egy lokál portot, méghozzá a trükkös \\Vista-gép\nyomi néven. Ekkor már lehetett a driverkészletből választani, ott meg már fent voltak a nemrég felkinlódott Windows7 driverek.
Tesztoldal nyomtatás. Ugyanúgy beragad. Spooler újraindít, kijön. Rajtam is az idegrángás.
Hosszas guglizás, találtam egy érdekes információt. A HP drivercsomagjai önkicsomagoló RAR fájlok, azaz egy WinRar-ral ki lehet belőlük szedni a binárisokat. (Mással nem, a Total Commander beépített RAR kezelője elhasal rajta.) Szerencsére működik a trial verzióval is, pillanatok alatt előálltak a driverek, immáron nem idióta PnP formában. Azaz most már fel lehetett telepíteni a 64 bites szerverre is a 32 bites drivereket.
Kiváncsiságból ekkor egy teljesen szűz laptopot szedtem elő, ezen semmilyen HP1020 printerdriver nem volt fönt előtte. Távoli printer, rácsatlakoztam, megbíztam benne, hagytam, hadd telepítse a 32 bites Windows7 drivereket, tesztoldal… anyád.

Kész, passz. A Vistán megosztott nyomtatóra csak Vistáról lehet nyomtatni. (A fiam gépéről megy.) XP-ről, Windows7-ről reménytelen. Lassan telepíthetem újra a gépemet. Egy nyomorult printermegosztás miatt.

Ehhez képest a Gmail csak harmatos kezdő. De azért az is emberkedett.
A netbook lányomnak készül (elszakad a családi háztól, megy világgá, oskolába), épp ideje, hogy megszabaduljon a freemail-es postafiókjától. Lesz neki gmail-es. (Ugyan van neki fizetős t-online-os is, de szolgáltatók jönnek, mennek, a gmail meg állandó.)

Az új postafiókot le is tudtam gyártani. Jött a következő lépés, beállítani, hogy szívja fel a kis begye a freemail-es leveleket is. Beállítgattam a pop3-as account adatait, a jelszót megtippeltem. El is találtam. Végülis, az én lányom. És ekkor mászott elő egy szörny a múltból. Úgy hívják, hogy Verify. Azt írta a google, hogy küld egy levelet a címre, benne egy kóddal, azt majd gépeljem be. Addig nem látom a leveleket. Figyeltél? Mindezt azután, hogy megadtam egy jó jelszót. Ha rosszfiú vagyok, vajon mennyibe kerül a jelszó ismeretében belépnem a postafiókba és kiolvasni a kódot?
De még ennél is durvább a helyzet. A webfelületen nem láttam az átszipkázott leveleket, de hogy közben ne teljen üresen az idő, beállítottam az Outlookba az IMAP-es gmail postafiókot. És ez már szépen mutatta az összes levelet, többek között azt is áthozva, amelyikben a verifikációs kód volt.
Normális?

Aztán ahogy piszkálgattam, kiderült, hogy még cifrább a helyzet. Ugyanis a webfelületen nem azért nem láttam korábban az áthozott leveleket, mert nem történt meg az ellenőrzés. Nem, azért nem láttam, mert a gmail szar. Ha úgy érzed, hogy ez egy sommás megállapítás, akkor közlöm, hogy ezt ők mondták magukról.
Ha be vagy jelentkezve és közben kapsz egy levelet, az Inbox folder nevénél látod, hogy leveled jött – de magát a levelet nem látod. Ne tudd meg, mennyit görcsöltem, hogy elhárítsam a hibát. Sikertelenül. Végül rátaláltam a Gmail hibabejelentő oldalára, ahol elismerik, hogy igen, a frissen létrehozott postafiókok így működnek, ők sem tudják, miért. Dolgoznak rajta.

Ahogy a gyulafirátóti rapper mondta, tovább is van, mondjam még?
Csakhogy innentől az én hülyeségeim jönnek, az meg már külön poszt.