Day: August 12, 2010

Folytatva az előző szálat, estére végeztem, szokás szerint levetkőztem a teraszon (az kellene még csak, hogy bekerüljön a tetű a lakásba is), zuhanyoztam egy hatalmasat, majd immár felfrissülve és tisztán kiültem a teraszra. Szivar, matétea.
Lett volna a program. Csakhogy amikor kinyitottam a humidort, döbbenten láttam, hogy odabent beindult a penész. Bakker. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy Michael Douglas akciófilmben, hogy a hősöknek nincs egy percnyi pihenőjük sem, egyik halálból a másikba rohannak. Mind a tetűfertőzés, mind a humidorpenészedés olyan események, amikor az ember eldob kapát, kaszát és ezerrel elhárít. Arról nem is beszélve, hogy éppen fullon van a humidor, a napokban jött meg egy doboz dominikai churchill.
A probléma természetesen a humidifier, a gyári rögzítése borzalmasan tré, ehelyett csak le szoktam lökni a polcra, ott viszont – mint most kiderült – vizet enged. Márpedig ahol víz van, ott megjelenik a penész is. Kipakoltam mindent az étkezőasztalra – impozáns látvány volt – alkoholos papírzsepikkel áttöröltem a cédrusfát, majd jöhetett az agymunka. Hogyan rögzítsem a dobez tetejére belülről a humidifiert? (A gyári ragasztóspapír szart sem ért.) Addig megvoltam, hogy itt a tépőzár fog segíteni – de hogyan rögzítem a tépőzárt? Elsőre tűzőgépre gondoltam. Majd miután mind a két otthoni tűzőgép kettétört, kénytelen voltam újragondolni a feladatot. Végül szedtem elő nagyon pici kárpitosszögeket, ezeket még csípőfogóval kettécsippentettem, majd ezekkel rögzítettem a tépőzárat mind a fához, mind a műanyag humidifierhez. Beáldoztam a kajakos kulacsomat, töltöttem bele alkoholos desztillált vizet, avval megspriccoltam a humidifierben lévő szivacsot, visszapakoltam mindent – és reménykedek.

De nem csak ez tette tönkre a mai napomat. Megjött a számla a T-mobile-tól. Igen, a roamingos USB modemes. Mielőtt kibontottam, próbáltam megerősíteni a szívemet.
– Húszezer lesz – motyogtam – Nem is, lesz ez harmincezer is.
Aztán amikor bontottam a borítékot, emeltem a tétet.
– Harmincötezer?
Majd amikor megláttam a számlát, simán lefordultam a székről: 46e. A számla szerint egész pontosan 30 MB adatmennyiséget forgalmaztunk, ami baromi sok. Szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy csak időjárást, szelet néztünk, illetve én néha ránéztem a postafiókomra, ezenkívül offline-ban megírt kommenteket küldtem fel a blogra. Ez így tokkal-vonóval lehetett talán 2 MB a két hét alatt.
Hol szaladt el a ló?
Előszedtem a netbookot, megnéztem a stick logját. 16 MB. Ahogy korábban is írtam, azok a nyomorult automatikus frissítések, melyeket elfelejtettem letiltani.
De hol van a hiányzó 14 MB?
Már el is kezdtem gyártani a screenshot-okat, amelyekkel bemegyek a T-Rexhez reklamálni, amikor beugrott: volt néhány nap, amikor a fiam fontos leveleket várván belépett a saját netbookjáról. Nosza, nézzük meg annak is a logját. Ott is volt: 14 MB. Azaz ő is letöltötte azokat a szájbanyomott frissítéseket.

Na most, értem én, hogy tanulópénz. De azért az élet, mint tanítómester, lehetett volna egy kicsit könyörületesebb is. Kurvára nem állunk úgy, hogy ilyen kalandokat megengedhessünk magunknak.

Habár mára már tényleg alig terveztem valamit a kertben, de természetesen megint nem úgy alakult a programom, ahogyan elképzeltem. Ahogy elkezdtem irtani a bokrokat, közben vettem észre, hogy némelyik olyan magasra nőtt, hogy felkúszott a szilvafákra. Sóhaj. (Megjegyzem, már a bokorirtás sem volt egy leányálom, egyrész mindent benőtt a borostyán – melyet szeretünk, mert felmászik a betonfalra, ergo tilos elvágni – másrészt annyira vadul burjánzik a környéken a parlagfű, hogy a hajam nem győzött a magasba repkedni az állandó ordítva tüsszögéstől.) Az irtás után dühösen elkezdtem vagdosni a szilvafákat, meg egy ismeretlen, nagyobb fát – és mindegyik fertőzött volt. Itt már nem is foglalkoztam túl sokat azzal, hogy keresgéljem a fehérrel koszolt ágakat – vágtam úgy, hogy alul mindent, fent pedig arra figyeltem, hogy az ágak felfelé törekedjenek. Ezzel egyfelől védekeztem az alulról jövő támadás ellen, másfelől megközelíthetővé, permetezhetővé alakítottam a fákat.

Ahogy végeztem, elégedetten dobtam földre a metszőollót, meg a kézifűrészt. Bőven túlteljesítettem a mai tervet. Aztán beindult a vezérhangya. Oké, itt van a sarkon ez a két hatalmas aranyeső bokor. Határozottan tisztelettel tekintettem rájuk, mivel – annak ellenére, hogy abszolút a frontvonalban élnek – semmi fertőzés nincs rajtuk.
Csakhogy az utóbbi napok meggyőztek arról, hogy nincs kivétel. Ez a rohadék tetű mindent támad. Ha nem járok utána, akkor csak a növényt szivatom, mert lehet, hogy amikor meglátszik rajta a fertőzés, akkor már késő.
Ahogy öcsém vallja – a karosszéria hibáiról legjobban egy kalapács tud beszámolni – úgy én is nekimentem az aranyesőknek a metszőollóval. Habár ahhoz, hogy hozzáférjek a tövéhez, rengeteg egészséges ágat kellett levágnom – de megérte. Sajnos. Tőben már teljesen fertőzött volt, sőt, az egészségesnek látszó levágott ágakról is kiderült a felfordítás és alapos tanulmányozás után, hogy fertőzöttek. Az aranyeső is nyári frizurára váltott.

De most már tényleg végeztem.
Eltekintve attól, hogy most bejött a képbe egy csomó növény, melyeket korábban immúnisnak tekintettem, ezért nem permeteztem le. Azaz holnap minimum vár még rám egy permetezés és izgulhatok, hogy még az eső előtt felszívódjon.
Na meg amitől mindig féltem. A kocsibeálló kerítését végig befutja egy irgalmatlan aggresszíven növekedő liános futónövény. Nem tudom, hogy hívják, sárga virága van és nagyon jó illata. (A méhek is imádják.) Eddig még nem vitt rá a lélek, hogy ezt feltárjam. Az eddigi tapasztalatok alapján fel kellene. De ez önmagában egy teljes nap.

Két dologra azért jó volt ez a fertőzés: egyrészt felhívta a figyelmemet, hogy mennyi növényért tartozok felelőséggel, másrészt pedig megmutatta, mennyire nem szabad bedobni a lovak közé a gyeplőt. Én ugyanis úgy voltam vele, hogy minden növényt üdvözlünk a környéken, sokasodjatok, szaporodjatok, takarjátok el a záportározó ocsmány kerítését.
Sajnos ez nem ennyire egyszerű. Őszi, tavaszi metszésekkel állandóan gondoskodni kell arról, hogy a növény áttekinthető, permetezhető legyen, a környezetüket pedig nem lehet annyira elhanyagolni, hogy ne tudjam mindegyiket körbejárni.
A természet burjánozhat, de nem ész nélkül.

Mára már csak permetezést terveztem. De az utóbbi időben hányszor jártam már így…

Most például eszembe jutott az előkert. Eddig ezzel nem foglalkoztam, mert egyrészt ez nem az erdő felőli oldalon van, másrészt meg alig van itt valami. Valamikor Nej kérte el a területet, zöldségeket termesztendő. Aztán nem ért rá, elfelejtette, meggondolta magát (a nem kívánt törlendő), így most felverte a placcot a gyom.
Gondoltam, megnézem a gyomot. Háát… közelebb menve már rosszat sejtettem. Nem gyom volt az, hanem bőven növögető nyárfa fattyúhajtások. Olyan 30-40 centi magasan. És vastagon fehér tövekkel, meg levélfonákokkal.
– Térdre babám, ha szeretsz – sóhajtottam, és nekifeküdtem kipucolni a durván 16 négyzetméteres területet. Metszőollóval, sarlóval. Az a borzasztó ebben a növényben, hogy millió vékony, de erős szállal kötődik a földhöz, tépni nem igazán lehet. (Meg csúszik is a szára a nyálkás tetvektől.) Szerszámmal viszont babramunka. Különösen, ha a teret keresztül kasul behálózza valami nagyon intenzíven növekvő liános növény, melyet nem bántunk, mert szép, meg jó szagú. Aztán menetközben, így alsó perspektívából derült ki, hogy az egyik kétméteres virágfa (a fene sem tudja a nevét, ilyen tájban rengeteg van belőle a városban, mindenhol lilán virágzik) szintén teljesen bekapta a legyet. Metszőolló, sóhaj. Ennek is sportos frizurája lett.

Jöhetett végre a permetezés. Jöhetett volna. De a folyadék, így egy nap pihenés után sem akart kijönni a tartályból. Kiborítottam egy vödörbe, átmostam a permetezőt, visszaborítottam: és megint beleszorult. Nem volt más hátra, kivittem a szobai zsebpermetezőt (két literes spriccolóflakkon), aztán azzal szórtam meg a tegnap kimaradt növényeket.

Valami olyan szinten van már tele a hócipőm ezzel a tetűirtással, hogy nem is találok rá szavakat. Úgy rogytam bele a teraszon a székbe, hogy holnap nem fogok csinálni semmit, csak vegetálok.
És ekkor vettem észre, hogy a kinti szilvafák alatt eddig gaznak hitt dzsumbuj is ezekből a nyárfa hajtásokból áll.
De ez már holnapra marad.

ps.
Ja, mit is jelent a cím? A magyarázat egy korábbi írásban található.