Habár mára már tényleg alig terveztem valamit a kertben, de természetesen megint nem úgy alakult a programom, ahogyan elképzeltem. Ahogy elkezdtem irtani a bokrokat, közben vettem észre, hogy némelyik olyan magasra nőtt, hogy felkúszott a szilvafákra. Sóhaj. (Megjegyzem, már a bokorirtás sem volt egy leányálom, egyrész mindent benőtt a borostyán – melyet szeretünk, mert felmászik a betonfalra, ergo tilos elvágni – másrészt annyira vadul burjánzik a környéken a parlagfű, hogy a hajam nem győzött a magasba repkedni az állandó ordítva tüsszögéstől.) Az irtás után dühösen elkezdtem vagdosni a szilvafákat, meg egy ismeretlen, nagyobb fát – és mindegyik fertőzött volt. Itt már nem is foglalkoztam túl sokat azzal, hogy keresgéljem a fehérrel koszolt ágakat – vágtam úgy, hogy alul mindent, fent pedig arra figyeltem, hogy az ágak felfelé törekedjenek. Ezzel egyfelől védekeztem az alulról jövő támadás ellen, másfelől megközelíthetővé, permetezhetővé alakítottam a fákat.
Ahogy végeztem, elégedetten dobtam földre a metszőollót, meg a kézifűrészt. Bőven túlteljesítettem a mai tervet. Aztán beindult a vezérhangya. Oké, itt van a sarkon ez a két hatalmas aranyeső bokor. Határozottan tisztelettel tekintettem rájuk, mivel – annak ellenére, hogy abszolút a frontvonalban élnek – semmi fertőzés nincs rajtuk.
Csakhogy az utóbbi napok meggyőztek arról, hogy nincs kivétel. Ez a rohadék tetű mindent támad. Ha nem járok utána, akkor csak a növényt szivatom, mert lehet, hogy amikor meglátszik rajta a fertőzés, akkor már késő.
Ahogy öcsém vallja – a karosszéria hibáiról legjobban egy kalapács tud beszámolni – úgy én is nekimentem az aranyesőknek a metszőollóval. Habár ahhoz, hogy hozzáférjek a tövéhez, rengeteg egészséges ágat kellett levágnom – de megérte. Sajnos. Tőben már teljesen fertőzött volt, sőt, az egészségesnek látszó levágott ágakról is kiderült a felfordítás és alapos tanulmányozás után, hogy fertőzöttek. Az aranyeső is nyári frizurára váltott.
De most már tényleg végeztem.
Eltekintve attól, hogy most bejött a képbe egy csomó növény, melyeket korábban immúnisnak tekintettem, ezért nem permeteztem le. Azaz holnap minimum vár még rám egy permetezés és izgulhatok, hogy még az eső előtt felszívódjon.
Na meg amitől mindig féltem. A kocsibeálló kerítését végig befutja egy irgalmatlan aggresszíven növekedő liános futónövény. Nem tudom, hogy hívják, sárga virága van és nagyon jó illata. (A méhek is imádják.) Eddig még nem vitt rá a lélek, hogy ezt feltárjam. Az eddigi tapasztalatok alapján fel kellene. De ez önmagában egy teljes nap.
Két dologra azért jó volt ez a fertőzés: egyrészt felhívta a figyelmemet, hogy mennyi növényért tartozok felelőséggel, másrészt pedig megmutatta, mennyire nem szabad bedobni a lovak közé a gyeplőt. Én ugyanis úgy voltam vele, hogy minden növényt üdvözlünk a környéken, sokasodjatok, szaporodjatok, takarjátok el a záportározó ocsmány kerítését.
Sajnos ez nem ennyire egyszerű. Őszi, tavaszi metszésekkel állandóan gondoskodni kell arról, hogy a növény áttekinthető, permetezhető legyen, a környezetüket pedig nem lehet annyira elhanyagolni, hogy ne tudjam mindegyiket körbejárni.
A természet burjánozhat, de nem ész nélkül.
Recent Comments