Day: August 10, 2010

Pedig ma már csak permetezni akartam. De aztán erőt vettem magamon, és megvizsgáltam a Szent Magyalt is.

Erről tudni kell, hogy alig úszta meg. Amikor ide költöztünk, eredetileg a kert sarkába szerettük volna rakni a faházat – de ott egy nagy bokor volt.
– Kivágjuk – jött a verdikt. Aztán amikor odakerültem, akkor éppen nagyon szép színekben játszottak a levelei és inkább átterveztem az udvart. Azóta ez a növény a Szent Magyal, senki nem nyúl hozzá, hagyjuk úgy nőni, ahogy kedve tartja. Azaz nagyon. Hihetetlen tempóban növekszik. Nála talán egyedül az ecetfa megy csak jobban. Ez alatt a 3 év alatt bejátszotta a faház és a kerítés közötti térdarabot.

Nagyon sokáig nem mertem megvizsgálni. Nekem ez az egyik kedvenc növényem a ház körül – bogyós és évszakonként más színűek a levelei – mondhatni elég nehezen viseltem volna, ha meg kell ritkítani. Pedig. Ez a nyomorult fertőzés az alacsonyan fekvő ágakon keresztül támad. A magyal pedig roppant alacsonyan és szélesen terjeszkedett. Mindemellett pedig annyira sűrűn, hogy igazából be sem lehetett nézni alá.
Ma viszont alámásztam – és beigazolódtak a kellemetlen sejtéseim.
Jöjjön a tipikus ‘előtte – utána’ képsorozat.

Kell még ehhez kommentár? A fehér por, a fehér gyapjak az egész növényt letámadták, olyan erősen, hogy már permetezni sem volt értelme. Nyissz. Ha enyém a kert, akkor legalább én pusztítsam ki, ne egy tetű.
Aztán ugyanígy járt egy másik bokor is. Pontosabban, rosszabbul, mert abból még ennyi sem maradt. Ez a bokor a fenyők között lapult, nekem teljesen ki is ment a fejemből. Fogalmam sincs, mi lehet, olyan rododendronféleségre tippelek, de nem vagyok benne biztos. Most meg már csak reménykedek, hogy magához fog térni a hamvaiból.
Aztán vágtam még egy nagyot az ecetfából és a japánbirsből. Pusztán megszokásból.

Végül jöhetett a permetezés, persze elböktem, a második adag felhabzott, az meg nem jön ki a tartályból, szóval holnap folyt. köv.

Ha behunyom a szemem, tetveket látok.

– Motorosfűrész nélkül az ember félkarú óriás – biztatgatott Jani, amikor átadta a műszert.

Teljesen igaza volt. (Bár simán elképzelhető, hogy azzal is, sőt azzal csak igazán.)

Délután jött a gyapjastetű eposz újabb fejezete: nekiálltam a hársfáknak és a kiszáradt nyárfának.

Ez már a végeredmény. Eredetileg csinálni akartam egy ‘ilyen volt’ – ‘ilyen lett’ párost, de kiesett a fejemből és amikor eszembe jutott, akkor már túl voltam a felén. Így inkább elmesélem a kiindulási helyzetet.
Képzeld el, hogy a hársfák lombja teljesen félgömb alakú és gyakorlatilag leér a földig. Az útra több méter mélyen lógott be, gyakorlatilag félpályássá téve az úttestet. A hársfák között a tűztövis bokrok gyakorlatilag nem is látszottak – dacára annak, hogy jó húsz éve burjánzanak vadul.

De ekkor jöttem én a motoros fűrésszel. Valami eszméletlen mennyiségű ágat vágtam le. Csak az, hogy elcipeljem a levágott ágakat a záportározóhoz, több, mint két órába tellett. Vérzett is közben rendesen a szívem, a hársfa ágak úgy illatoztak egyet utoljára, mintha tudták volna, hogy ennyi volt számukra az élet. Azzal erősítettem magamat, hogy a szélső hársfa tényleg erősen fertőzött volt, a többinél meg a kutuzovi módszert használva felperzseltem az ellen előtt a terepet.

Az igazi döbbenetet a tűztövis bokrok jelentették. Azokhoz ugyanis eredetileg nem akartam nyúlni, de a hársfaágak levágása után meglehetősen disszonánsan tekeregtek be az úttestre. Ekkor már az autóforgalom miatt álltam neki metszegetni – és ekkor, a levágott ágakon vettem észre, hogy mind a két bokor erősen fertőződött gyapjastetűvel. Abban a pillanatban elöntötte a vér az agyamat és nagyon-nagyon durván megvágtam mind a két bokrot. (A technika mindkettőnél ugyanaz volt, a szél befújta a nyárfa magot a tűztövisek tövébe, ott kinőtt valami kívülről láthatatlan pici bokor, mely tökig elfertőződött és hídfőállásként szolgált a tűztövis felé.)

A fenti kép a japánbirs maradékát mutatja. (Jelzem, hogy eredetileg akkora volt, hogy a középen lévő magyal nem is látszott, a bal szélen látható füge hasonlóan, míg a bal szélső szeder teljesen a lombok alatt volt.) Hogyan került ez a kép ide? Úgy, hogy sajnos ugyanaz történt a japánbirssel, mind a hársfákkal: brutálisan meg lett kurtítva.
Csakhogy.
Nem vagyok ám annyira hülye, hogy ne emlékezzek, miket írtam a horvát kempingezős írásba. Hogy a buta ember nekiáll a saját esztétikája alapján formálni a természetet, ahelyett, hogy hagyná, hadd tekeregjen magának.
Jelentem, újjáértékeltem. Szép dolog a természetre bízni a dolgokat, de valahogy olyan a lapjárás, hogy mindig azok a növények/állatok nyernek, akiket a hátunk közepére sem kívánunk. Az általunk favorizált növények rendre belefulladnak a kártevő özönbe. Különösen igaz ez azokra a kártevőkre, melyek előtt nincs semmilyen akadály: nincs természetes ellenségük (minden bokron láttam ugyan katicabogarat – de egy bogár egy ilyen fertőzéshullámmal szemben tehetetlen) és értelemszerűen nincs olyan belátásuk sem, hogy ha kíméletlenül lerabolják a gazdanövényt, akkor ők is elpusztulnak. Nem, csak jönnek, növelik az entrópiát – egészen addig, amíg nem jön egy felügyelő, jelen esetben egy ember, aki igyekszik eltolni az egyensúlyt a hasznos irányba, kipusztítva a gyomot.
Ha bedobod a gyeplőt a lovak közé, hagyod vadul burjánzani a növényeket, akkor a divergencia veszi át a dominanciát. Mindenképpen kontrollálnod kell, ha azt szeretnéd, hogy az általad elképzelt fejlődés játszódjon le.

És ez utóbbi gondolatot nyugodtan alkalmazhatod az emberiségre is.

ps.
Emellett megjegyzem, mindegyik növényre rá is fért már a ritkítás.