Month: November 2009

2009.10.30; péntek

Reggelre páncél fagyott a kocsira. Igen didergős hideg volt, amíg levakartam a jeget és elrendeztem a parkolócédulát. De. Kemény hideg és szikrázó napsütés. E kettő pedig azt jelenti, hogy a felhők elhúztak a vérbe.
Sajnos mi is azt fogjuk, mert ma délelőtt utazunk haza.

Hacsak.

Reggeli közben dobtam be, hogy nincs-e kedvük ötödjére is végiggyalogolni az utcákat? Immár a változatosság kedvéért szikrázó napsütésben? Naná, hogy volt.
Reggeli, pakolás, lecuccolás a kocsihoz. 9.15. Tömérdek időnk van. Prága még várhat.

Hát, mit mondjak: ég és föld. Az emberben jókedv ficánkol, nem pedig az a búvalbaszott melankólia. Gyakorlatilag a jól ismert terepet jártuk körbe, szöveg így nem is nagyon lesz – kép annál több.

Majd vége. 11-kor kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk haza.
Innentől csak idegeskedésről, káromkodásról és frusztrációról fog szólni a történet. Ha csak a szép dolgok érdekelnek, nyugodtan lapozzál.

A sort a PNA nyitotta meg. Összedugtam, betápláltam a célpontot, elindultunk. Amíg a parkolóban tekeregtem, nem is vártam, hogy megmoccanjon – de amikor kiértünk a normális útra, akkor azért már vártam volna egy kis aktivitást az iGO-tól. De nem. Lefagyott. Csontra. Semmi taperolásra nem reagált. Drezda pedig nem az a város, ahol félre lehet állni pár percre. Az egészet odadobtam Nejnek, én pedig mentem az orrom és a táblák után. Reset, újraprogramozás – és már ment is. Egy gond volt vele: az akksija annyira tré, hogy amint kihúzom a szivargyújtó-csatlakozót, leáll. A tokjába viszont nem tudom bedugott csatlakozóval berakni. Így Nej tartotta a kezében, amíg kivergődtünk a városból. A sztrádán aztán már sikerült rendezni a sorokat. Figyeltél? A sztrádán. Ahol már semmi szükség sem volt rá.

Usti nad Labennél megint hisztizett egy sort, amiért arra mentem, amerre a táblák mutatták, és amerre a tömeg is ment. Kilométereken keresztül nem is mutatott semmi mást, csak azt, hogy forduljak vissza. Nem is tudom, hogyan mentem volna át a városon, ha nem lett volna a táblák és a forgalom alapján egyértelmű, merre is van a jó irány.

De az igazi tökönszúrás Prágában ért. Nekem az olyan egyértelmű dolognak tűnt, hogy bemegyünk az E55, azaz 8-as úton, majd a túloldalon kijövünk az E55, azaz 8-as úton. Közben megállunk a kongresszusi központnál, ebédelünk, csavargunk egy sort, majd megyünk tovább.
Hát, nem. Ugyanis az E55-ös és a 8-as út együtt mennek be, de menetközben szétválnak. A 8-as az, amely átvezet a viadukton, az E55-ös meg egy ilyen kamiontranzit úton eloson a kertek alatt, végül a városon kívül újból találkoznak.
Naná, az iGO az E55-re próbált ráterelni. Mentünk, mentünk… aztán meglepve tapasztaltam, hogy a térképen a zöld csík levisz arról az útról, amelyen én érzés alapján egyenesen mentem volna, ráadásul tényleg ott volt egy tábla, melyre kétcentis betűkkel felírták fél Csehország összes települését és habár én nem láttam köztük Brno-t, de Nej letette a nagyesküt, hogy ő igen. Volt pár másodpercem, hogy eldöntsem: az eddig betliző iGO-nak higyjek, vagy inkább a megérzéseimnek. Végül az elsőt választottam, lementem valahol jobbra, addig tekeregtem, amíg vissza nem tudtam menni a főútra, majd innen hajtottam le a kereszteződésnél.
Nem jól döntöttem.
Ez ugyanis az E55-ös kamionút volt, mely egyrészt be volt állva, mint a rajzszög, másrészt teljesen kikerülte a belvárost, ahol mi spec ebédelni szerettünk volna.
Araszoltunk egy ideig, majd egy idő után dacosan jobbra fordultam az első centrum táblánál. Innentől persze az iGO-t elfelejthettem, makacsul vissza akart fordítani minden sarkon. Mentem abszolút az érzéseim szerint, mert táblák sem voltak minden bokornál. Óriási szerencse, hogy hétfőn kifelé menet is eltévedtünk és ráismertem egy részre, hogy itt már voltunk eltévedve egyszer és akkor innentől balra kell törekedni. Majd amikor rátaláltunk egy újabb atombiztosan beállt útra, akkor már tudtam, hogy jó helyen vagyunk, ez csak a 8-as út lehet.
Elmondhatom, hogy mi voltunk azok, akik egy tranzitút során egyszerre vettek részt a várost elkerülő és a várost átszelő dugóban is. Szándékosan sem csinálhattuk volna rosszabbul.

Kongresszusi központ. Habár csak fél szemmel kaptam el, de elkaptam: parkolás egy órára 50 kcs, egy napra 500. Aztamorva. Azért ez elég kemény lett, korábban nem ilyen árszintre emlékeztem.

Metróval be a Venczel térre. Amíg a szerelvényen utaztunk, azon törtem a fejemet, hogyan jussak pénzhez. Van nálam 300 korona, kell max 200 a parkolásra, 200 metrójegyekre, kábé 800 az ebédre. Az annyi, mint 900 korona. Kivehetném automatából is, de a bank a külföldi pénzkivételt helyből 1500 forinttal bünteti. Viszont van nálam euró, lehet egyszerűbb váltani. A Venczel tér úgyis tele van pénzváltóval. Igaz, papírban csak egy 50 eurós bankjegyem van, az azért sok lesz… de majd itthon visszaváltjuk a maradék párszáz koronát.
Hah.
Bementem a váltóhoz. Váltottam. Első körben csak annyit néztem meg, hogy van-e 900 korona. Annyi volt. Számolni csak később kezdtem.
A francba. Átvágtak. Nem is kicsit.
Az eurót szinte végig 25-27 korona körül váltották. Ehhez képest a pénzváltóban nekem 20 koronát számoltak. De ez se volt elég a brigantinak, még rászámolt 10%(!) átváltási költséget, azaz a kiadott pénzből még levont 102 koronát. Ez testvérek között is 350 koronás lenyúlás, ami olyan 3800 forint. Egy 13500 forint értékű ügyletnél. Ehhez képest a bankom egy jólfésült úriember.
Roppant sajnálatosan ekkor már messze jártunk, időnk sem volt sok, nem mentem vissza reklamálni. Nem mintha esélyem lett volna. Az ügyintézők ilyenkor szoktak elfelejteni minden világnyelvet.

Ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Prágát sokáig szerettem, elnéztem neki a cigánykodást. Hogy a Kandúrban felszámoltak 100 korona fogalmamsincsmit a számlában, melyet utólag vettünk csak észre otthon. Hogy az U Fleku-ban egy teljesen világos 200 koronás számla helyett miért kaptunk 250-et. Hogy vannak közismert lenyúlóhelyek, ahová nem szabad menni.
De ez a mai nagyon övön alul talált. Egész egyszerűen külföldön, ha nem beszéled az ország nyelvét, valamilyen szinten meg kell bíznod a helyi emberekben. Mert nem ismered a szokásokat, nem ismered az árakat. Ha ez nincs meg, tehát úgy mész oda, hogy nem bízhatok senkiben, hogy mindennek utána kell számolnod, mindig arra kell készülnöd, hogy átbasznak – akkor inkább ne is menjél oda.

Meglehetősen mogorván ballagtam a családdal. Valahogy nem élveztem annyira várost.
Elmentünk az Aresthez, mert azt egy korrekt vendéglőnek ismertük meg. Valószínűleg ezért volt bedeszkázva az ajtaja. Kész, megszűnt. Nem kicsit álltunk hülyén. A megszokott éttermeink egyrészt messze voltak, másrészt kora péntek délután biztosan tömve is. Most kezdjünk el új étteremmel próbálkozni? Most?
Pedig más lehetőségünk nem volt. Visszasétáltunk a Legionáriusok hídján és benéztünk a Medvébe. Éppen volt hely is, így nem bolyongtunk tovább. Ettünk valamit. Kicsit vicces volt, hogy mindenki fokhagymalevest evett, csapolt barna sört ivott és szinte ugyanaz volt a második is. Pedig nem beszéltünk össze. Aztán szóltam, hogy fizetnék. A pincér kijött, osztott, szorzott egy papíron, mondott egy árat, majd amikor fizettem, a blokkot hanyag mozdulattal gyűrte a zsebébe.
Így fogalmam sem lehetett, hogy jól számolt-e. Bár Nej szerint saccra reális volt az érték.

A parkolóban természetesen 4 órát kellett fizetnem, pedig szerintem csak 3 volt – de most álljak le vitatkozni a szemlátomást egy tuskóból faragott mogorva, öreg parkolóőrrel? Úgysem tudnék mit kezdeni otthon 50 koronával.

Agyő, Prága.
A magam részéről lehúztam a kirándulások céljából szóbajöhető városok listájáról.

A város azért nem engedett ilyen könnyen: kifelé óriási dugóba keveredtünk. A három sáv hosszú kilométereken keresztül masszívan beblokkolt. A bűnös két sávelhúzás volt – és persze a péntek délutáni forgalom. Ezt egyébként borzasztóan nem értettem. Nej szerint természetes, hogy péntek délután megindulnak az emberek. Oké. De itt hová? Nincs Balaton, ahová megindul a főváros. Ez a Brno-ba vezető sztráda, márpedig Brno az minden, csak nem egy üdülőváros. Akkor miért megy erre mindenki?
Mert arra mentek. 195 kilométer múlva, Brno-nál egyszerűen vége lett az őrület futamának. Onnantól normális éjszakai vezetésre váltottunk, 120/140-es tempóval.

Ja, iGO. Brno előtt egyszercsak átváltott nappali módba, pár másodperc múlva visszaváltott éjszakaiba, majd amikor az autót jelképező háromszög elért a kép széléig, lefagyott a térképmegjelenítő modulja. A sebességet jelezte, a gombokra reagált – de a térkép nem változott. Nej nyilván aludt, így Brno-nál is úgy jöttem végig a körgyűrűn, hogy csak a táblákra hagyatkoztam. Aztán Nej felébredt, lekezelte a PNA-t és az újból működött. A sztrádán. Ahol – ugye – már semmi szükség nincs rá. Kösz, Csoki.

Este 11 körül értünk haza. Nem volt akkora nagy a távolság, mint amikor a Peljesacról szoktunk hazajönni, de az idegrendszerem majdnem annyira zilált volt. Nem is ment egyből az alvás, megittam két pohár bort, elkezdtem nézegetni a fényképeket – és eközben ütött meg az álmosság, de olyan durván, hogy hirtelen összemosódtak előttem a fényképek. Gyors alvás.

Összességében:

• Drezda gyönyörű. Kedvem lenne jobban is becsavarogni a környéket. Türingia be is került a célkeresztbe.
• Prága tré. Elegem lett.
• Meglepően sokat költöttünk parkolásra. Végülis 5 napról van szó, ha mindent ugyanarra a valutára számolok át, akkor 50 euró jött ki, azaz 13500 forint. Napi 2700.

Linkek:

• Az összes fénykép (Mármint 214 az 572-ből.)
• A szállás

2009.10.29; csütörtök

Azért itt sem tökéletes minden. Barna mandulás kenyeret kért reggelire. A hajnali pénzbedobás után kértem is egyet a pékségben. Nincs. De ott van – mutattam a kirakatra. Igen, de az a kirakat, onnan nem lehet beszedni… több meg nincs. Aha. Kein problem, majd veszek a boltban.

A szabadtéri kukák fedetlen betonhengerek. Reggelre a varjak szanaszét cincálják a tartalmukat, kora reggel olyan a parkoló, mint egy budapesti aluljáró.

Akkor a mai program. Alapvetően 3 blokkot terveztünk:

• Grünes Gewölbe, még egyszer.
• Gyönyörű helyen vagyunk. De ahhoz, hogy teljes valójában láthassuk, milyen gyönyörű is ez a hely, el kell menni egy kevésbé gyönyörű helyre, hogy onnan visszapillantva, kívülről lássuk, milyen gyönyörű helyen is voltunk. Ezért megyünk át az Elba túlsó partjára – no meg arrafelé is akadnak látnivalók.
• A városi park (Grösser Garten) és környéke.

Ja, hogy hol maradt a beharangozott vasút? Senki nem mondta, hogy ténylegesen is lesz vasút. Csak azt írtam, ötleteket kaptam. Egyébként Drezda környékén két kisvasútvonal található. (Cikk.)

• Radebeul – Radeburg vonal, azaz Lössnitzgrundbahn. Szép és jó, egy gond van vele: Moritzburgba, illetve a környékére jár ki, ahol tegnapelőtt már voltunk. (Pedig Radebeulban van a Karl May múzeum is. 30 évvel ezelőtt ki nem hagytuk volna.)
• Freital – Kipsdorf vonal, azaz Weisseritztalbahn. Ránézésre ez is izgató, csak sajnos menetközben derült ki, hogy a 2002-es árvíz után még nem lett teljesen helyreállítva, csak Dippoldiswalde-ig jár… ott meg nincs semmi érdekes. Különösen ilyen szar esős időben.

Van viszont kisvasút magában a városban is, a Parkvasút. És ez adta a lökést ahhoz, hogy szánjunk egy fél napot a városi parkra, meg a környékére. Lesz ott látnivaló bőven.

A reggel kilenc a Grünes Gewölbe pénztáránál talált minket. Rajtunk kívül alig volt valaki, és most már minden világosan ki is volt írva a kivetítőkre. Sajnos az árak is. Kedvezmény nincs, egy jegy 10 euró. Ezen azért fennakadtunk. 40 euró egy múzeumra elég durván hangzik. Oké, hogy ez egy kincstár, tényleg hihetetlen értékes tárgyakkal… de akkor is sok egy cseppet. Végül mindenki rámnézett.
– Te már voltál bent – tette fel a kérdést Nej – Milyen?
– Harminc évvel ezelőtti élményre kérdeztél rá – helyeztem képbe – Egyébként pedig fogalmam sincs. De tényleg.
– Semmi?
– Ja, de. Annyi megmaradt, hogy csak néztem a nagy dög drágaköveket és azt mondtam magamban, tisztára mintha üvegből lennének.
Ez hatott. Egy emberként indultunk kifelé. 40 eurót értelmesebb dolgokra is el tudunk költeni.

Átsétáltunk az Újvárosba. Állítólag itt is van egy barokk városnegyed. Tulajdonképpen kellemes séta volt szép környezetben, de nyoma sem volt annak az “összeszarom magam, annyira gyönyörű” érzésnek, ami az Elba túlsó partjára jellemző. A japán palota környéke már igen tetszett, utána a séta az Elba partján szintén, de az is főleg a túlsó part látványa miatt. Canaletto View(1), ahogy a profik mondják.

(1) Canaletto (Bernardo Bellotto) egy ideig itt élt és festett egy szekérderék képet a városról. Néhány kép esetében azokat a pontokat, ahol a festő dolgozott, megjelölték: egy kő jelzi a pontot, piros vaskeret a kép kereteit. Mi három ilyen helyet vadásztunk le.

(2) Vicces hajónév az Auguszt híd mellett: Kahnaletto.

Innen beszagoltunk egy kicsit a szocialista Drezdába (a Pirnai tértől keletre) – kocka lakótelepi házak, nagy terek, beton mindenfelé. De az erkélyek szinesek.

Aztán rögtön a kapitalista Drezdába: Volkswagen üveg gyárrészleg. Elsőre elböktük, pont azt a hosszú falat nem néztük meg, ahol látszik is valami a gyártásból.
Végül hagytuk az egész gazdaságpolitikát a fenébe és bementünk az erdőbe. A nagyba. (Grösser Garten)

Első körben Barna szívét fájdítottuk meg a Parkvasút főpályaudvarával, illetve később a parkban húzódó nyomvonalával. A srác, mint évekig gyakorló gyerekvasutas – most már ifi – gyakorlatilag otthon is érezhette volna magát a drezdai testvérszervezetük kebelében – ha azok nyitva lettek volna. A vasút ugyanis október 4-én zárt, utána még pár alkalommal kinyitott egy-egy hétvégére, aztán téli álmot aluszik. Utoljára október 24-25-én volt nyitva. Mi 26-án érkeztünk.

A park ettől függetlenül szép. Szép nagy. Megnéztük középen a kastélyt meg a tavat, aztán becsűrtünk a kis ösvényeken jobbra, becélozva az állatkertet. Tulajdonképpen meg is találtuk – de a park felőli bejáratot már bezárták. Addig is folyamatosan azon poénkodtunk – felkapva a moritzburgi szálat – hogy itt, a parkban is mindent csomagolnak össze, raknak el télire… de egy idő után azért mindenkiben felhorgadt a kisördög, hogy ez lehet, nem is annyira poén. Ott álltunk a zárt kapu előtt, a főbejárathoz meg kellett volna kerülnünk az egész hóbelevancot, a belépőjegy meg 20 euró. Végül tentatívan elindultunk a kerítés mellett és azt láttuk, hogy az állatok nagy részét már elcsomagolták télire, így ide sem mentünk be.

Szép hosszú séta haza, a kutyák már éppen eléggé ugattak, a grillsütősnél egy újabb gyenge adag kaja, fent két sörrel bekísérve. (Ha arra számítasz, hogy a reklámfotón látható tarjás szendvics csak manipulált dekoráció, akkor nagyon meg fogsz lepődni, amikor a hölgy levág két darab, egy-egy centi vastagságú sült tarját a vekni kenyér méretű buciról és bedobja a zsemlébe. Simán felér egy teljes méretű ebéddel.)

Egy óra csendespihenő. Ebéd, sör, alvás, internet, kávé. Aztán a család Nej vezérletével úgy döntött, hogy csavarognak még Drezda utcáin.
– Az utóbbi négy napban háromszor jártunk be minden utcát – jegyeztem meg – Mit akartok még megnézni?
– Ugyanezt. Még nem vagyunk teljesen eltelve vele – válaszolt Nej – Meg akarjuk nézni negyedszer is.

Végül abban maradtunk, hogy most elmennek vezetés nélkül (ez gyakorlatilag egy teljesen új látásmódot is jelent: abszolút más, ha az embernek megmondják merre menjen, illetve oda megy, ahová akar) én pedig elmentem nosztalgiázni.

Schiller Platz.

Ugyan nem pont ott laktunk 30 éve, de az volt a szállásunkhoz legközelebbi külvárosi városközpont. Nagyjából ott kellett átszállnunk buszról villamosra és fordítva. (Nagyjából. A buszmegálló az Elba északi partján volt, a villamosmegálló meg a déli parton. A kettő között meg a Kék Norvég Blaues Wunder. Ha akkor tudom, hogy ilyen szép neve lesz valamikor, lehet, máshogy nézek rá, amikor napi négyszer sétáltunk át rajta.)

A villamosjegy megszerzése pilótavizsgás volt, végül a sok előtanulmány után megnyomtam azt a gombot, amelyhez az volt írva, hogy simple. Bátor dolog volt, de bejött. A villamoson ugyanis jött egy ellenőr, de szó nélkül elfogadta a jegyet.

A VW üveggyár titka: el kell menni a baromi hosszú épület végébe és ott már látni a szerelősort. Bár igazából a látvány sötétben markáns, mert akkor belülről is ki van világítva a gyár és kintről remekül látszik minden.

A Schiller platz-on jöttem rá, hogy én ezt nagyon elböktem. Ez nem csak egy kereszteződés a híd előtt, hanem egy kisebb városközpont, rengeteg emlékkel, rengeteg izgalmas helyszínnel. Mindez úgy, hogy volt rá kábé 15 percem, mert utána sötétedett. Hát, nagyot futottam. Közben meg lőttem a fényképezőgéppel, mint egy kommandós. Egyedül a vetődések maradtak el.

Ráadásul itt volt a lehetőség a törlesztésre: egy csomószor csorgattuk itt a nyálunkat, hogy de jó lenne siklóval/függővasúttal felmenni a hegyre… csak éppen nagyon drága volt. Hát, most már talán megengedhetem magamnak.

Fel is mentem. El is böktem. Ugyanis meglehetősen közel egymáshoz két hegyipálya is van. Most már tisztán emlékszem, de amikor ma délután ott voltam, az egyik kiesett a fejemből, így a legközelebbin mentem fel. Ez a sikló, mely egy viszonylag zárt, kilátási pontokkal nem rendelkező pályán visz fel egy házakkal sűrűn beépített részre, ahonnét szintén nincs kilátás. Amikor visszajöttem, akkor sétáltam tovább száz métert és a kanyar mögött ott volt a másik jármű, a függővasút. Erről végig gyönyörű lett volna a kilátás, ez eleve egy kilátási ponthoz visz fel – csak éppen mire ideértem, már koromsötét volt.
Így jártam.

Innentől már nem kellett sietnem, a sötét ugye már nem sötétedik tovább. Próbáltam lefényképezni az ismerős részeket – bár értelme túl sok nem volt, hiszen 30 évvel ezelőtt csak világosban jártunk erre, a sötétben készült képek nem fognak megmozgatni semmilyen érzelmeket sem.

Azért csavarogtam még egy kicsit, majd irány haza. A család már várt. Bolt (útravaló sörök), estére dörner kebab (nálam csak sajtos sörkorcsolya – pedig pár nappal ezelőtt úgy terveztem, hogy ma is csülök lesz, de az ebédre evett tarja ütközésig tolta a kalóriaszintet), utána békés netezgetés, blogolás.

Holnap összepakolunk és 10 körül indulunk. Eredetileg terveztünk olyanokat, hogy még sétálunk itt egy utolsót, de ezt áthelyeztük Prágába.