Month: November 2009

2009.10.28; szerda

Hajnal ötkor ébresztő. Pirítós kenyér, tea. A kölykök még aludtak, amikor Nej társaságában megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Melyek leginkább akörül forogtak, hogy kell-e nekünk ez a mai napi kirándulás. A célpont Wartburg vára lett volna Eisenach mellett, egy jó nagy weimari megállással. A helyszínekkel nem is lett volna gond… a távolsággal annál inkább. Tegnapelőtt jöttünk 700 kilométert, tegnap is autókáztunk rendesen (ha sokat nem is, de szinte végig városokban tekeregtünk, egyirányú utcácskákban, parkolóhelyek után nyomulva), szóval egyáltalán nem biztos, hogy nekem most jól fog esni 300 kilométer vezetés, erdőn, hegyen, falvakon keresztül. Oda. Meg ugyanannyi később vissza. Tegnap szóba került még Berlin is, de a helyzet ugyanaz: 220 kilométer oda, igaz, sztrádán, de utána bemenni egy nagyvárosba, aztán kijönni, na meg a drezdai közlekedés sem túl egyszerű egy kivülállónak… ráadásul Berlinre nem is készültem, nincsenek célpontok, nincsenek Google Earth alapján kinézett parkolóhelyek, nincs semmi elképzelésünk azon kívül, hogy Alexanderplatz, Unter dem Linden meg Brandenburger Tor.
Végül addig filózgattam itt a tea mellett, hogy Nejt visszaküldtem aludni. Nem igaz, hogy nem tudok kitalálni Drezdában plusz egy napnyi programot. Mi a francnak autóznánk el 300 kilométert, amikor itt lakunk 300 méterre a Zwingertől? Hát ennyire hülyék lennénk?

Költői kérdés volt.

Internet van, be is írtam, hogy ‘Drezda, vasút'(1) – és máris volt egy csomó ötlet.

(1) Ne röhögj, a múzeumokat fejből tudom.

Baromi furcsa, hogy reggelizel (kávét iszol, olvasod a feed-eket) és mozgást látsz magad előtt: az üvegasztalon tükröződik az ablak előtt forgó toronydaru képe.

Kinézek a konyhaablakból és még csak a fejemet sem kell elforgatnom, látom a Rathaus, a Kreuzkirche, a Frauenkirche és a Hofkirche tornyait. Meg azt, hogy még mindig szakad az eső. Árulja már el valaki, ennyi kib@szott eső mellett, hogyan tudott kiszáradni a moritzburgi tó?

Mindenesetre ma jön az, amit csütörtökre terveztünk. Csütörtökön meg… majd meglátjuk.

Azaz ma majdnem ugyanaz, mint tegnapelőtt, csak most világosban és úgy, hogy mindenhová bementünk. Ratskeller: zárva. Kreuzkirche: belülről fröcskölt beton. Pedig valamikor szép volt a belseje is – lásd itt és itt – de aztán lebombázták, az újjáépítésnél viszont már nem dolgozták ki annyira a belsejét. Most körülötte zajlanak őrült nagy építkezések: szálloda fogja elzárni az öreg piactértől.

Megint körbejártuk a Frauenkirche-t. Félelmetesek ezek a vonzások, taszítások az építészetben. Régen, amikor egy sivár betonplacc volt itt a templom romjaival, teljesen illett hozzá a környező sivár, szocialista jellegű lakótelep. Most, hogy a templom fel lett újítva, így megkivánta, hogy ő legyen valami nagyszerűnek a központja. Emiatt lebontották a panelházat és egy kicsi Brugge-t álmodtak köré: szép házak, rengeteg kiülős terasz, szobrok, díszburkolat, konflisok, turisták. Öröm a környéken sétálni. Miközben persze igyekszünk vakfoltra navigálni a környező építkezéseket és a kultúrcentrumot.
Természetesen a templomba is bementünk. Maradjunk annyiban, hogy kívülről impozánsabb. Odabent egy kicsit… hellokitty-s.

A következő célpont az új zsinagóga volt. Ez nem csak eszmerendszerben más, hanem hangulatban is. Maradjunk annyiban, hogy elképzelésem sincs, a zsidók miért éppen a ‘két cipősdoboz’ formát találták adekvátnak istenhitük kifejezésére Drezda barokk belvárosának szélén. Talán dacból?
De hagyjuk, ez már messzire vezet.
Miközben nem lehet nem észrevenni, hogy az ablakok formája, színe olyan hatást kelt a falakon, mint ahogy a Frauenkirche-t pöttyözik a régi romokból átemelt, gyújtóbombáktól megfeketedett öreg kövek.

Innen felsétáltunk Brühl gróf kertjébe (Brühlischer Garten), majd ugyanennek a grófnak a teraszára. Európa terasza… írják a bedekkerek – és fogalmam sincs, miért. Valamikor valamilyen marketinges kitalálta, a többi lilaagyú meg ismételgeti. Félre ne értsd, imádom a helyet. A nap egyetlen veszekedése(2) pont azért zajlott itt, mert én még álltam volna és gyönyörködtem volna, miközben a család már határozottan továbbindult. Hiába értem utól őket és hiába nyomatékosítottam, ma ki a főnök… a gyönyörű helyről már eljöttünk.
De Európa terasza… értelmetlen f@szság.

(2) Mely azért már elő lett készítve, ugyanis éppen lecsesztem a lányomat amiatt, hogy pont belelépett egy soha vissza nem térő kompozícióba, erre odajött egy német faszi és elkezdett kioktatni, hogy így nem bánunk egy lánnyal, majd pár perc múlva megint mellém sodródott és egy elbai fürdést kockáztatva folytatta a prédikációt, hogy így tényleg nem bánunk egy nővel, miközben csak annyit mondtam a csajszinak, hogy basszus, beleléptél a képbe, igaz, ezt elég indulatosan.

Az istálló zárva volt, így visszasétáltunk a Frauenkirche-hez és becsűrtünk a közlekedési múzeumba. Az interaktív elemektől és a hajózási részlegtől eltekintve tök ugyanaz volt, mint 30 évvel ezelőtt. Nekem akkor is tetszett, a kölyköknek most is. Jó választás volt.

Ráadásul az ablakból meg tudtuk nézni az egyébként lezárt Stallhof-ot is.

A következő elem a Grünes Gewölbe (Zöld Kincstár) lett volna, de időt kértünk. Ekkor már délután kettő felé járt, éhesek voltunk és fáradtak. Maximálisan kihasználtuk, hogy a belvárosban lakunk, 5 perc alatt hazasétáltunk, a grillsütősnél vettünk sült tarjákat, kolbászokat, fent bekaptuk, ittunk hozzá sört, teát, vizet, pihentünk egy fél órát, ittunk egy kávét – és folytattuk.

Volna. A Grünes Gewölbe óriási csalódás volt. Délután 3-kor már nem volt jegy. Megkérdeztem az információnál, hogy holnap nyitva lesznek-e. Igen volt a válasz. De valahogy nem állt össze a dolog. Nem igazán értettük, miért nem adtak jegyet, mikor lehet bemenni és egyáltalán, hogyan is van ez. Kiírva nem volt semmi – pedig a lehetőség meg lett volna rá, hiszen kint lógott négy nagy lcd tévé a váróban. Végül egy órával később visszamentünk, álcázásképpen most Dóra próbált meg információt kiszedni az I betű mögött ülő hölgytől, aki persze angolul nem tudott. Végül egy lelkes – és angolul valamit gagyogó – helybéli segítségével derítette ki a csajszi, hogy reggel kilencre kell menni, akkor adják a jegyeket, ezek viszont konkrét időpontra szólnak. (Nyilván érkezési sorrendben lehet válogatni.) Aztán ha elfogytak a jegyek, akkor elfogytak.
Hangsúlyozom, erről a rendszerről sehol sem volt kirakva írott anyag, az egyetlen információs pult mögött ülő nő nem beszélt angolul és hiába volt tanuja annak, hogy hová akartam jegyet váltani, a későbbi nyitvatartási kérdésemre csak annyit válaszolt, hogy igen, nyitva lesz holnap. Magát a rendszert magától már nem mondta el, ahhoz a lányomnak kellett odamennie és konkrétan rákérdeznie.
Innentől persze már más a helyzet, ha holnap reggel nem tudunk egyből bemenni, akkor hanyagoljuk. Nem fogjuk az egész napot erre a gyüjteményre várva tölteni.

Átsétáltunk szembe, a Zwingerbe. Köröztünk néhányat, megnéztük a kedvenc eldugott medencés sarkomat, aztán bementünk a fegyvertárba.

Lovagok, páncélok, egykezes és kétkezes kardok, nyílpuskák, lándzsák, pisztolyok és muskéták. (A helyszínen lányos zavaromban simán muskotályoknak neveztem őket.) Ez a barangolás sem volt rossz.

Kezdett sötétedni, így adta magát, hogy korzózzunk egyet a sétálóutcán. Prága utca, a főpályaudvarig. Ez is sokat fejlődött: az én időmben még csak unalmas beton/üveg/aluminiumtenger volt, szökőkutak… na és persze a Centrum áruház. Mára a kapitalizmus ide is betette díszpapírba csomagolt szőrös lábát, gyakorlatilag pláza lett az utcából. A csajok láncszemekként fűzték fel az egyes üzleteket, míg mi Barnával fontos dolgokról beszélgettünk az utcán. (És persze gondosan őrizgettem a nálam lévő összes pénzt.)

Meglehetősen sötétben értünk haza, persze előtte beléptünk a boltba (sörért, meg tormáért, mert anélkül a csülök csak félkarú óriás), aztán a grillezős, ahol Nej végre megkapta az egész nap vágyva remegett csülkét, mi többiek inkább a csirke mellett döntöttünk. Fent vacsi, sörrel bőven megöntözve(3).

(3) Eszméletlen, mi van itt sör terén. Csak kisérletezéssel el tudnék tölteni heteket. A porter sör mellett szakmányban nyomom a mindenféle schwarz, dunkel, bock, urbock, dunkel bock söröket, hol simán, hol egy kevés gyümölccsel megbolondítva – és egyik jobb, mint a másik(4). Legszivesebben mindegyikből vinnék haza egy-egy rekesszel. Árak? A legdrágább is 0,75 euró, az annyi, mint 200 forint. Csak gondolj bele, ennyiért mit kapsz otthon. A Wernesgrüner is ennyi, de nem veszek, hiába 450 otthon – annyi itt az ismeretlen és nagyon finom sör, hogy nem nyerészkedni akarok, hanem tobzódni az élvezetekben.

(4) Illetve mégsem. Ma este belefutottam olyan ismeretlen kisvárosi sörökbe, melyek azért nem jöttek be annyira. De ilyen a kisérletezés(5).

(5)Apropó, kisérletezés. Gondoltam, veszek valami egzotikus rágcsálnivalót a sör mellé. Elsőre leemeltem egy zacskó wasabis mogyorót. Khm. Talán túl egzotikus. Másodikra kezembe akadt egy zacskó szalonnás földimogyoró. Izé. Oké, németek, meg kalóriamámor… de azt hiszem, maradok a goldfislinél.

Este itthon már semmi érdekes. Kaja után óriási punnyadás, képnézegetés, olvasgatás.
No meg blogolás, sör mellett.

2009.10.27; kedd

Reggel az építkezés nézegetése a konyhából. A toronydarukezelők kabinja itt forog, az ablak előtt. Lehet, hogy nem egy szál pendelyben kellene a konyhában álldogálnom?

Hajnali pénzbedobás. Németországban valószínűleg még a leesett esőnek is parkolási díjat kell fizetnie.
Moritzburg mellett jártunk az erdőben, ott láttunk egy eldugott erdei betonplaccot. Parkolóórával.
Nyilván Drezdában is fizetni kell érte. Óránként 1,5 euró, de vehetek egész napra (8.00-20.00), ekkor 6 euró. Tegnap 15.45-kor érkeztünk meg, ha utánaszámolsz, még ekkor is megérte egész napot fizetni. Sőt, ma egész nap távol leszünk – de még így is jobban járunk, ha kifizetjük a teljes napos parkolást.
Így lettem megint én a reggeli ember, aki fél nyolc körül lemegy megetetni az automatát. Meg ha már lent van, megveszi a friss reggeli péksütiket.

Köd. Mindenfelé ködöt mondanak. Legszivesebben nem mennénk sehova. Külön felb@szta az agyamat az előrejelzés péntekre vonatkozó része: köd, köd, köd… aztán péntektől ezerrel tűző nap.
Pénteken megyünk haza.

Végül nagy nehezen megmozdultunk. Szerencsére. Köd ugyanis sehol sem volt. Többször szarrá áztunk ugyan, órákat gyalogoltunk bokáig érő sárban… de köd, az nem volt. (Ez most idétlenkedésnek tűnhet, de nem az. Tényleg a köd az, ami megöl mindent. A többi körülménnyel lehet mit kezdeni.)

Első állomás: Meissen porcelánmanufaktúra és múzeum. Azért döntöttünk először a gyár mellett, mert elég vacak idő volt: gondoltuk, bemegyünk a fedél alá és adunk egy esélyt az időjárásnak, hogy megjavuljon.
Mire másfél óra múlva kijöttünk, sokkal szarabb idő fogadott.

A gyár egyébként érdekes volt, az áraik viszont embertől és istentől elrugaszkodtak. Festetlen, alul dombormintás tányér 950 euró. Úgy vigyáztunk a fényképezőgépek táskájára, mint soha máskor: nehogy leverjünk bármit is. Egy helyen volt némi csúsztatás: azt mondta a fejhallgatóba bújt idegenvezető, hogy Európában egyedül náluk van handmade porcelán – én meg jártam azért már a herendi gyárban is. Dehát, marketing.
A gyár után bejártuk a környéket. Fel a dómhoz, le a dómtól.

(Ez utóbbi képhez ajánlom figyelmedbe ezt az ezeréves rajzot. Hát, igen. Repül az idő.)

Kicsi, de gyönyörű az óváros: nincs sok utcája, de egyik hangulatosabb, mint a másik.

Nejnek nosztalgia: a tömérdek jazz lemez. Nekem ugyanez a szivarokkal.
Mára mindketten impotensek lettünk.

Sztori: 87-ben voltam egy 3 hetes szakmai gyakorlaton Németországban. Nej – aki akkor még csak várományosi státuszban volt – a lelkemre kötötte, hogy hozzak jazz lemezeket, hiszen a németeknél rengeteg van, bagóért. Veszélyes szófordulat volt. Lemezt ugyanis alig hoztam, bagót viszont annál többet. Tudni kell, hogy Magyarországon akkortájt használható szivart egész egyszerűen nem lehetett kapni. Nem hogy kevés lett volna belőle – nem volt. (A Csongor és Java szivarokat mellőzzük és kérem, a Corvinát se nevezze senki szivarkának. Köszönöm.) Odakint pedig szivarboltok voltak, brazil, argentín és kubai szivarokkal. Megfizethető árakkal. Egy fémdobozos Dannemann került kint 16 márkába, ez olyan 110 forint körül mozgott. A Sophie volt nálunk huszonvalamennyi, a Corvina pedig 40 forint körül. Érzed, ugye?
A jazzlemez szintén 16 márka volt.
Aztán ma már hiába van majdnem egy évre elég jazz zenei anyag itthon, Nejnek nincs ideje zenét hallgatni – én pedig nem dohányzok.

Aztán amilyen vacak volt az idő, olyan gyorsan el is húzott. Amikor lefelé sétáltunk egy elvadult lépcsőn a várból, már majdnem azt mondtam, hogy elfogadható időnk van.

14.00 körül kocsiba ültünk, irány Moritzburg.
Mondanom sem kell, ólomszürke ég és szakadó eső fogadott. Nej meg is jegyezte, hogy valószínűleg újra a nekünk kiszabott területen vagyunk.

A kastély egyértelmű csalódás volt. A tó eltűnt, az épületet tatarozták, az udvarát szintén. A kölykök jegyezték meg találóan, amikor láttak egy gyeptéglázó manust: a tavat lezacskózták, a kastélyt udvarral együtt lezárták, a gyepszőnyeget most tekerik fel, holnap meg fogják, és összecsomagolják a kastélyt és elteszik télire.

Tiszta szerencse, hogy úgy döntöttünk, dzsuvázunk egyet. Anélkül úgysem igazi egy kirándulás. Egy hevenyészett térkép alapján nekiindultunk megkeresni a Fácános Kiskastélyt. Pár perc múlva az eső virgoncan rákezdett és innentől kezdve csak egy-két percre csendesedett el. Szinezte a hangulatot, hogy már eleve későn indultunk el, ennyire északon pedig korán sötétedik. Hivatalosan 16:30 körül, de ilyen borult, esős időben jóval korábban is. Fejlámpa meg ugye nincs, erdei túra nem volt bekalkulálva.
Csak mentünk, csak mentünk. Időnként belesüllyedtünk a sárba, időnként belecsúsztunk a lószarba… jól éreztük magunkat. Aztán egyszer megláttuk valahol a horizonton a vadászkastélyt.

– Akkor én innen már csak a teleobjektívvel mennék tovább – támasztottam be magam egy fához.
– Ne légy már hülye – korholt meg Nej – eljössz a világ végére és akkor pár száz métert már nem tudsz megtenni?
– Jó az pár kilométernek is – morogtam. De igaza volt.

Apró hangulati elem, de innentől olyan negyven méteren választhattunk, hogy vagy a bokáig érő sárban, vagy a vizes, bokáig süppedő zsámbékban megyünk tovább. Az eső pedig pont itt erősített még egy kicsit bele.

– Otthon mindenki már az előszobában leveszi a cipőjét – figyelmeztettem a családot – vagy ami maradt még belőle!

Végül meglett a kastély – és természetesen kár lett volna kihagyni. Igaz, hogy eddigre már egy kontingens papírzsebkendőt használtam el objektívtörölgetésre, de nagyon hangulatos volt a hely. A kastély pici, de arányos és szép, a környezet – még ilyen tré időben is – vonzó, a világítótorony meg az abszolút bónusz. Különösen, ha hozzávesszük, hogy egy akkora tó mellé építették, melyet Barnával kábé 4 perc alatt eveznénk körbe kajakban.

Visszafelé más úton jöttünk, melynek megvolt az a vonzereje, hogy térkép senkinél sem volt, ezzel szemben harcoltunk az idővel, hogy ne sötétedjen ránk egy ismeretlen helyen. Győztünk.

Intimitás, persze, megint végig az egész napon. Gyakorlatilag emberrel alig találkoztunk. A dzsuvában sokkal inkább vaddisznóra számítottam, mint kétlábúra.

Jócskán sötétben értünk haza – és ma nem is mentünk sehova. Pihenni kell.

Illetve – pihenésképpen – elszaladtunk boltba. Felvásároltam a sörkészlet jelentős részét(1), utána pedig csülökre.

(1) Porter sör, barátom, porter! Eddig át kellett hajóznom érte az óceánt, most meg itt van a sarki közértben. Ráadásul málna és cseresznye ízben is – így az egész család ezt issza.

A csülök meg még közelebb lakik: itt van a lakásunk alatt. Mi ugyanis egy modern lakóépület ötödik emeletén lakunk, a földszinten üzletsorok húzódnak végig. Nekünk pont egy grillsütős jutott. Odamentem az ablakhoz, kértem egy fél grill csirkét (2)(3) – és két adag csülköt.

(2) Istenem, a lányom már csak ilyen nyúlbéla. Nejnek meg gyümölcsnapja volt.

(3) Halb/viertel hänchen. Ugye, mindenki emlékszik, aki a hetvenes/nyolcvanas években az NDK-t járta? Gyakorlatilag ennek az egy éteknek köszönheti sok ezer honfitársam a túlélést a nagy árubeszerző körutakon. Meg a wurst+brötchen kombinációnak.

Nem lacafacázott a néni, benyúlt, fogóval kiemelt két, emberes darabot, zacskóba dobta és már vihettük is. Odafent szépen kitettük az asztalra, bontottam hozzá porter sört – és mi voltunk a királyok. Nej nem, neki csak a szeme gúvadt és a nyála csorgott. Ismerve a diéta sorrendjét, ő holnap lesz király. De már alig várja.

– Mit szöszmötölsz vele annyit? – érdeklődött látványosan – máskor nem szoktad így elhúzni a vacsorát!
– Nézd, a csülök eleve bonyolult kaja, finoman kell lehántani a csontról a húst. Ráadásul nehéz kaja is, illik lassan, óvatosan enni, sok rágással. Harmadrészt meg mit piszkálsz egy vírusos hasmenésben szenvedő, epeproblémás gyomorbeteget?

Aztán a csülök után már sok élet nem volt. Olvasgattunk, netezgettünk, én írtam a blogot.

Jut eszembe, a boltban olyasmit csináltak, mint már ezer éve nem. A pénztáros megnézte a bankkártyámat, majd megcsóválta a fejét. A kártyán ugye egy tíz évvel korábbi kép van, kerek fejű, oldalra fésült frizurájú, tömött bajszú, szakálltalan alak képe. Nem hasonlít. Megvizsgálta a számlára írt szignómat és összenézte a kártyán lévő, szintén tíz éves aláírással. Nem hasonlított. Hogy is hasonlított volna: az ember tíz év alatt bőven változik annyit, hogy változzon az aláírása is. Sűrű fejcsóválások. Végül elkérte az útlevelemet, abból nézte össze az adatokat a bankkártyával, illetve a külalakommal.
Elsőre baromi kelemetlen volt… de hamar megbékéltem. Így kellene ennek történnie mindenhol. Nem mondom, hogy egy csapásra megszűnnének a bankkártyás visszaélések, de az egyszerűbb trükközők ki lennének szűrve.

Estefelé viszont már tényleg pihentünk. A csülök is igényelte a vízszintes pozíciót, no meg holnap nagyot megyünk, korai lesz az ébredés.

2009.10.26; hétfő

Két órányi alvás után betonkemény ébredés. Éjfélre pakoltunk össze mindent, hajnal négyre húztam az órát – csak éppen a macskát nem kalkuláltam bele. Nej az utóbbi időben az IVAR polc tetején tartja a pehelypaplanokat. Nyilván kiszúrta ezt Picúr is és oda rendezte be a főhadiszállását. Onnét szokott Tarzanként belevetődni az ágyba az esti simogatásokért. Annyira tetszett neki a hely, hogy éjféltől hajnali kettőig egyfolytában fennt dorombolt. Nem tudom, akusztikailag mi rezonált abban a sarokban, de a dorombolás annyira felerősödött, hogy képtelen voltam tőle elaludni. Hozzávágtam a macskához mindent, ami a kezem ügyébe esett. Behoztam a folyosóról a padláslétra egy méteres rúdra szerelt kampóját. Annak már a látványától is fél, többször lett vele kipiszkálva mindenféle sarkokból. Most rá se bagózott, hogy böködtem vele: csak dorombolt rendületlenül. Végül kettő körül könyörült meg, de ahogy elaludtam, egyből csörgött is az óra.

Kezdjük ott, hogy a mosonmagyaróvári MOL kút és a Lajta pihenő az két külön dolog, bármennyire is közel vannak egymáshoz. Másfelől viszont azért lehet bízni a kapitalizmusban. Akármilyen bénácska is, de működik: a mosonmagyaróvári MOL kútnál volt mind pénzváltó, mind matricaárusító bódé.(1)

(1) Nej védekezése: De akkor sem a kút szolgáltatása.

Ez mondjuk, meg is látszott. Se kártyát, se eurót nem fogadtak el. (Egy pénzváltóban! Amikor a Marche-ban simán fizethetek a kolbászért euróval.) Nálam meg forint nem volt. Végül Nejt rángattam elő a klotyiról, nála ugyan volt, de kevés. Így koronát csak annyit váltottam, hogy parkolni tudjak, az ebédhez meg majd veszek ki az automatából.

A szlovákokon gyorsan átrohantunk. Brno-nál ránkszakadt az ég, mindez borzasztó ködben. Eddig sem volt túl jó kedvem, de újból beleszaladni egy átláthatatlan ködbe egy újabb kiránduláson… rángott egy kicsit a szemem sarka. (Egyébként is, gáz van. Én sokszor szoktam érezni, hogy minden baj ellenére jó lesz az a fránya kirándulás. Nyilván ez egy oda-visszaható dolog, a kirándulás nem azért lesz jó, mert megjelenik a jó tündér a varázspálcájával, hanem azért mert van bennem életerő, energia – és kiröhögöm a körülményeket, megpróbálom kihozni a maximumot a csavargásból. Ez most hiányzik. Szellemileg kicsavart citrom vagyok, testileg meg… a többnapos hasmenés után inkább ne is beszéljünk kicsavarásról.)

Prágában váratlanul felszállt a köd, elállt az eső, kisütött a nap. Hoppá. Akkor itt ebédelünk.
Parkolás a belvárosban. Azért nem voltam nyugodt. Volt nálam 1-1 ECMC bankkártya/hitelkártya, 11 kcs fémben, 200 kcs papírban, egy valag euró… de hogy ebből tudok is valamivel esetleg fizetni az automatánál… nem egyszerű. Végül azt találtam ki, hogy amennyiben semmivel nem tudok fizetni, akkor bedobom a 11 kcs-t, az talán elég 10 percre, majd elszaladok, felváltom valahol a papírpénzt… aztán jók vagyunk. Természetesen hitelkártyával nem lehetett fizetni, papírpénzzel nem lehetett fizetni, és amikor már készültem a nagy rohanásra, akkor vettem csak észre, hogy a stilizált ábrán a bedobható pénzek között szerepel az egy, illetve két eurós érme is. Meg voltunk mentve.
Mondjuk annyira azért nem, mert jött a következő feladat: a max parkolásijegy két óra, ez alatt kell leérnünk valamelyik kedvenc éttermünkbe, megkajálnunk, majd vissza is érnünk.

A Jindriska Vezében nem volt üres asztal. És ekkor már eltelt 40 perc. Átszaladtunk a Pinkászba. Ott viszont volt. De minek. Az egykor olyan jó hely borzalmasan megdrágult. Egy hermelin 89 kcs, egy tízcentis sült kolbász tormával, mustárral 99 kcs, egy fokhagymaleves 69 kcs… Úgy, hogy mindenki előételt vagy csak levest evett, plusz fejenként egy háromdecis alkoholmentes sör, így fizettünk 500 koronát. (5500 forint) Azt hiszem, megvolt az utolsó pinkászos látogatásunk. (Ja, jogosan kérdezheted, hogy én, aki akkor már három napja üres pirítóson és főtt krumplin élt, aki alig evett, annál többet fosott, végül melyiket is ettem a listáról? Nos a fűszeres sült kolbászt tormával, mustárral. Egész egyszerűen elegem lett, besokkaltam. Azt mondtam, hogy ha minden benzinkútnál is meg kell állnom és közelharcot vívnom a vécékulcsért, akkor is eszek végre valami normálisat.)

Prágából kifelé eltévedtünk, az utat később elterelték, böszme sok kamionok… idegileg zokni voltam, mire megérkeztünk végre Drezdába. A szállás meglepően jó. A weblap és a Google Earth alapján ez egy négyemeletes panelház tetőtere lehet. Hát, én, legalábbis hallomásból, ismerem valamennyire az NDK panelházakat – van, amelyikben fűtés sincs. De nagyon közel volt a belvároshoz és azt akartam, hogy olyan közelségben legyen az óváros, mint nekünk volt Nápolyban. Az éjszaka hirtelen jött spontán csavargások legfontosabb alkotóeleme ez. Végül kellemes csalódás: itt valahogy a panellakások is mások. Legalábbis az új építésűek.
Drezda gyönyörű. Én ismertem – és szerettem – a régi arcát, de ez a mostani túltesz minden várakozáson. A panelházak folyamatosan tűnnek el, már alig látható belőlük néhány hagyományos, úgynevezett ótvar. Kívülről kapnak valamilyen felújítást – gondolom, belülről is – aztán máris vidám színfoltjai a városnak. Ami különösen tetszett, hogy az itteni építészek tudják, hogy a város nem csak épületekből áll, hanem legalább annyira fontosak a közöttük lévő terek is. (Márpedig Drezdában térből aztán van bőven.) Kiülős teraszok, aprókockás terek, nem is kicsi zöld szigetek. Még a lakótelepi részen is kellemes volt sétálgatni.
Elsőre lehet, hogy zavaró a nagy túrás-fúrás, szinte mindenhol. Én örültem neki. A város él és építi önmagát. Beszéltük is a családdal, hogy pár év múlva visszajövünk és megnézzük, mi nőtt ki azokon a részeken, ahol most a toronydaruk forgolódtak. (Pl. az ablakunk előtt.)

A tulaj megmutatott mindent. Határozottan élvezem, hogy végre alig van nyelvi problémánk külföldön. Nem azt mondom, hogy folyékonyan beszélgetünk, de itt már simán felhívom a tulajt, ha kérdezni akarok tőle valamit.
Felcuccoltunk, a meglepetés bonbont pillanatok alatt széttéptük, egy kis pihenés(2) és irány a város.

(2) A pihenést én kértem, mert egész egyszerűen nem hittem el, hogy az ebédre bevágott sültkolbász még nem óhajtott távozni. Lehet, hogy tényleg megjelent a jótündér a varázspálcával és akaratom ellenére is halálraboldogít?

Pontosabban, először bevásárlás, hazacuccolás – és csak utána. Igaz, a túra neve addigra Drezda by Night-ra változott… de sebaj.

Kereszttemplom (Kreuzkirche), Polgármesteri Hivatal (Rathaus)(3), Asszonyok Temploma (Frauenkirche), Fejedelmek Vonulása, Brühl gróf terasza (Brühlische Terasse), Katedrális (Hofkirche), Királyi Palota (Residenzschloss), Semper Opera (Semperoper), Zwinger. Mindez éjszaka, itt-ott esőben, gyönyörűen kivilágítva. Erősen kezdtünk.

(3) Nem, nem patkányház – vigyorogtam Nej megjegyzésén – még ha nálunk elég sok helyre igaz is.

Nej megjegyzése: nappal biztosan szebb lesz. Hülyeség. Nappal majd máshogyan lesz szép.

Intimitás: sötétben, zuhogó esőben, hidegben mászkáltunk. A kutya nem járt a máskor turistákkal zsúfolt tereken. Olyan hangulata volt az egész sétának, melyet nem lehet szavakkal könnyen visszaadni. Amikor van egy körülrajongott ember, akinek a szabad perceiért riporterek vívnak élet-halálharcot… aztán egyszer csak egy hajótörés után a nagy emberrel találod magad egy lakatlan szigeten, ahol kiderül, hogy a nagy ember egyfelől tényleg nagy lélek, másfelől pedig lehántva róla a külvilág sallangját egy közvetlen, szerethető ember. Így jártunk ma este a kihalt Drezdával. Az összes szépségét nekünk és csak nekünk mutatta. Méghozzá soha nem tapasztalt intimitással. A Zwingerbe egy eldugott hátsó ösvényen mentünk fel, onnan villant meg az a jól ismert udvar a kapukkal – mindez úgy, hogy sehol nem volt senki. Az egész épületegyüttes csont üres volt – és teljesen bejárható. El tudod képzelni? Nem hiszem. Még én se nagyon dolgoztam fel az élményt.

Ráadásul az intimitás nemcsak ennyiből állt. A Frauenkirchétől nem messze egy passzázsból zeneszó szűrődött ki. Naná, hogy bementünk. A földszinten egy bőgős/csellós és egy gitáros nyomott egy spontánnak tűnő dzsessz előadást, a tömeg pedig, két emelet magasságig feltekeredve a lépcsőre, felhőtlenül élvezte. Csak úgy.

Az első átszerelésig mi is maradtunk, aztán mentünk vissza a barokk épületek közé.

Most vettem észre, mi figyel a radiátoron: egy digitális költségmegosztó. Atyavilág. De rég volt, amikor még kapilláris csövekkel szórakoztam a veszprémi Hőforgnál. Szószerint egy másik világ.

Éjjel fél tizenkettő. Nagyon tömény nap. Drezda, mint soha máskor még nem. Szar idő persze, de elmúlt a gyomorbaj.
Lehet, hogy mégis jó kis kirándulás lesz?

ps.
A PDA töltőt otthon felejtettem. Marad a fejben blogolás.

Avagy az Elba Firenzéje: Drezda. Egy újabb kirándulás.

Kitérő:

Így néz ki egy Mozart szobor – pontosabban kút – Drezdában. Tessék alaposan megnézni és szóljon, aki először megtalálja rajta a címszereplőt. Amennyire emlékszem, Mozartnak nem volt ilyen jó melle, szóval ezek a csajok maximum gráciák lehetnek. De hol van Mozart? Lehet, hogy átugrott Beethovenhez?
Aztán rákerestem és kiderült, hogy én vagyok beszűkült. Nem vitték el Mozartot tataroztatni, nem csomagolták össze télire, nem. Ez egy ilyen szobor. Mint a Lenin Moszkvában festmény(1). Abból lehet tudni, hogy Mozart-ról van szó… hogy táncolnak a gráciák.

Kitérő vége.

Természetesen megint betegen. Nápolyba hörghuruttal mentem, Drezdába vírusos hasmenéssel. Mindkettő igazán jópofa tud lenni egész napos kirándulások során.

Már induláskor feltúráztam magam. Most nem voltam olyan előrelátó, mint a korábbi prágai kirándulások alkalmával, nem mentem el a Visegrádi utcába cseh és szlovák autópálya matricákért. Sebaj, gondoltam, nehogy már manapság az ilyesmi probléma legyen. Majd veszek a mosonmagyaróvári kútnál.

Aha. Nej hamar felvilágosított, hogy Magyarországon a benzinkutak nem foglalkoznak cseh és szlovák matricákkal, felejtsem el. Van az Autoklub és az AAK, ezeknek van összesen vagy 15 irodája az országban, oszt csókolom. Mindez ugye kiderült vasárnap. Nyilván blazírozhatok arra, hogy majd megállok a szlovák határon, veszek szlovák matricát, aztán megállok a cseh határon, váltok 2500 forintért cseh koronát, hogy meg tudjam venni a cseh matricát… csak éppen én úgy vagyok, hogy ha utazok, akkor utazok. Nem akarok már idióta bürökratikus akadályok miatt megállni, sorbaállni, ügyintézni.

Na mindegy, nézzük a lehetőségeket. Autóklub: esélytelen. Vasárnap van, holnap meg hajnalban indulunk, iroda meg – lásd térkép – még véletlenül sem esik útba.. AAK. Itt vannak az irodák. Budaőrsi pihenő? Hétkor nyit, mi meg ötkor indulunk. Nicsak. Lajta pihenő… az nem pont a mosonmagyaróvári? A távolság alapján erősen sanszos. Akkor mégis meg tudom venni nálunk mindkettőt, forintért. Igaz nyolckor nyit, én meg 7.00-7.30 között leszek ott várhatóan, de majd elkávézgatunk.
Aztán elszürkült a tekintetem:

M1 (158 km, bal oldal) Lajta

Bal oldal. Létezhet ilyen? Elképzelhető, hogy él olyan idióta kretén, aki a Magyarországra _bejövő_ oldalon árulja a szlovák és cseh matricákat? Hány milliószor nagyobb a valószínűsége annak, hogy valakinek kifelé lesz szüksége ezekre papírokra, minthogy hazafelé?
Dühösen néztem meg a Google Earth-ben, pontosan hogyan is néz ki a két állomás – és jól sejtettem. Se autóval, se gyalog nincs semmilyen átjárási lehetőség a két oldal között.
Igazi magyar megoldás.
Bár kell hozzá az az agyatlan hozzáállás is, hogy ne lehessen legalább a határhoz közeli benzinkutaknál a vonatkozó külföldi matricákat árulni.

Volt még egy ötletem: kihagyom az útvonalból ezt az egész kelet-európai vircsaftot és inkább Ausztrián keresztül megyek – de mindkét országot kihagyva 300 kilométerrel és 3 órával lett volna hosszabb, csak Szlovákiát kihagyva meg 30 kilométerrel és másfél órával. (Hogy ez utóbbi érték hogyan jött ki? Biztos kézben kell átcipelni az autót valami hágón.)

Szóval ilyen gondolatokkal hajtottam le a fejemet hajnalban a párnára.
Természetesen a valóságban minden máshogy alakult.

Adminisztrativa:
Többen is jelezték, hogy borzasztó hosszúak az utazásokról szóló írásaim, képtelenség egyben végigolvasni.
Ám legyen. Ez a drezdai élménybeszámoló lesz a kisérlet: minden napról külön írás fog megjelenni. Kiváncsi leszek, jobb lesz-e így – vagy most a türelmetlenek fognak reklamálni?

(1)

Lenin halála után kihirdetnek egy pályázatot festőknek: Lenin Moszkvában címmel.
Rengeteg kép érkezik. A döntő bírák végignézve a képeket találnak egyet, amin Lenin felesége kefél egy idegen férfival.
Behivatjak a festmény alkotóját és megkérdezik tőle:
-Uram a pályázat címe Lenin Moszkvában. Hol van Lenin?
-Hát Lenin, Moszkvában.