2009.10.27; kedd

Reggel az építkezés nézegetése a konyhából. A toronydarukezelők kabinja itt forog, az ablak előtt. Lehet, hogy nem egy szál pendelyben kellene a konyhában álldogálnom?

Hajnali pénzbedobás. Németországban valószínűleg még a leesett esőnek is parkolási díjat kell fizetnie.
Moritzburg mellett jártunk az erdőben, ott láttunk egy eldugott erdei betonplaccot. Parkolóórával.
Nyilván Drezdában is fizetni kell érte. Óránként 1,5 euró, de vehetek egész napra (8.00-20.00), ekkor 6 euró. Tegnap 15.45-kor érkeztünk meg, ha utánaszámolsz, még ekkor is megérte egész napot fizetni. Sőt, ma egész nap távol leszünk – de még így is jobban járunk, ha kifizetjük a teljes napos parkolást.
Így lettem megint én a reggeli ember, aki fél nyolc körül lemegy megetetni az automatát. Meg ha már lent van, megveszi a friss reggeli péksütiket.

Köd. Mindenfelé ködöt mondanak. Legszivesebben nem mennénk sehova. Külön felb@szta az agyamat az előrejelzés péntekre vonatkozó része: köd, köd, köd… aztán péntektől ezerrel tűző nap.
Pénteken megyünk haza.

Végül nagy nehezen megmozdultunk. Szerencsére. Köd ugyanis sehol sem volt. Többször szarrá áztunk ugyan, órákat gyalogoltunk bokáig érő sárban… de köd, az nem volt. (Ez most idétlenkedésnek tűnhet, de nem az. Tényleg a köd az, ami megöl mindent. A többi körülménnyel lehet mit kezdeni.)

Első állomás: Meissen porcelánmanufaktúra és múzeum. Azért döntöttünk először a gyár mellett, mert elég vacak idő volt: gondoltuk, bemegyünk a fedél alá és adunk egy esélyt az időjárásnak, hogy megjavuljon.
Mire másfél óra múlva kijöttünk, sokkal szarabb idő fogadott.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A gyár egyébként érdekes volt, az áraik viszont embertől és istentől elrugaszkodtak. Festetlen, alul dombormintás tányér 950 euró. Úgy vigyáztunk a fényképezőgépek táskájára, mint soha máskor: nehogy leverjünk bármit is. Egy helyen volt némi csúsztatás: azt mondta a fejhallgatóba bújt idegenvezető, hogy Európában egyedül náluk van handmade porcelán – én meg jártam azért már a herendi gyárban is. Dehát, marketing.
A gyár után bejártuk a környéket. Fel a dómhoz, le a dómtól.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

(Ez utóbbi képhez ajánlom figyelmedbe ezt az ezeréves rajzot. Hát, igen. Repül az idő.)

Kicsi, de gyönyörű az óváros: nincs sok utcája, de egyik hangulatosabb, mint a másik.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nejnek nosztalgia: a tömérdek jazz lemez. Nekem ugyanez a szivarokkal.
Mára mindketten impotensek lettünk.

Sztori: 87-ben voltam egy 3 hetes szakmai gyakorlaton Németországban. Nej – aki akkor még csak várományosi státuszban volt – a lelkemre kötötte, hogy hozzak jazz lemezeket, hiszen a németeknél rengeteg van, bagóért. Veszélyes szófordulat volt. Lemezt ugyanis alig hoztam, bagót viszont annál többet. Tudni kell, hogy Magyarországon akkortájt használható szivart egész egyszerűen nem lehetett kapni. Nem hogy kevés lett volna belőle – nem volt. (A Csongor és Java szivarokat mellőzzük és kérem, a Corvinát se nevezze senki szivarkának. Köszönöm.) Odakint pedig szivarboltok voltak, brazil, argentín és kubai szivarokkal. Megfizethető árakkal. Egy fémdobozos Dannemann került kint 16 márkába, ez olyan 110 forint körül mozgott. A Sophie volt nálunk huszonvalamennyi, a Corvina pedig 40 forint körül. Érzed, ugye?
A jazzlemez szintén 16 márka volt.
Aztán ma már hiába van majdnem egy évre elég jazz zenei anyag itthon, Nejnek nincs ideje zenét hallgatni – én pedig nem dohányzok.

Nagyítás Nagyítás

Aztán amilyen vacak volt az idő, olyan gyorsan el is húzott. Amikor lefelé sétáltunk egy elvadult lépcsőn a várból, már majdnem azt mondtam, hogy elfogadható időnk van.

14.00 körül kocsiba ültünk, irány Moritzburg.
Mondanom sem kell, ólomszürke ég és szakadó eső fogadott. Nej meg is jegyezte, hogy valószínűleg újra a nekünk kiszabott területen vagyunk.

Nagyítás

A kastély egyértelmű csalódás volt. A tó eltűnt, az épületet tatarozták, az udvarát szintén. A kölykök jegyezték meg találóan, amikor láttak egy gyeptéglázó manust: a tavat lezacskózták, a kastélyt udvarral együtt lezárták, a gyepszőnyeget most tekerik fel, holnap meg fogják, és összecsomagolják a kastélyt és elteszik télire.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Tiszta szerencse, hogy úgy döntöttünk, dzsuvázunk egyet. Anélkül úgysem igazi egy kirándulás. Egy hevenyészett térkép alapján nekiindultunk megkeresni a Fácános Kiskastélyt. Pár perc múlva az eső virgoncan rákezdett és innentől kezdve csak egy-két percre csendesedett el. Szinezte a hangulatot, hogy már eleve későn indultunk el, ennyire északon pedig korán sötétedik. Hivatalosan 16:30 körül, de ilyen borult, esős időben jóval korábban is. Fejlámpa meg ugye nincs, erdei túra nem volt bekalkulálva.
Csak mentünk, csak mentünk. Időnként belesüllyedtünk a sárba, időnként belecsúsztunk a lószarba… jól éreztük magunkat. Aztán egyszer megláttuk valahol a horizonton a vadászkastélyt.

– Akkor én innen már csak a teleobjektívvel mennék tovább – támasztottam be magam egy fához.
– Ne légy már hülye – korholt meg Nej – eljössz a világ végére és akkor pár száz métert már nem tudsz megtenni?
– Jó az pár kilométernek is – morogtam. De igaza volt.

Apró hangulati elem, de innentől olyan negyven méteren választhattunk, hogy vagy a bokáig érő sárban, vagy a vizes, bokáig süppedő zsámbékban megyünk tovább. Az eső pedig pont itt erősített még egy kicsit bele.

– Otthon mindenki már az előszobában leveszi a cipőjét – figyelmeztettem a családot – vagy ami maradt még belőle!

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Végül meglett a kastély – és természetesen kár lett volna kihagyni. Igaz, hogy eddigre már egy kontingens papírzsebkendőt használtam el objektívtörölgetésre, de nagyon hangulatos volt a hely. A kastély pici, de arányos és szép, a környezet – még ilyen tré időben is – vonzó, a világítótorony meg az abszolút bónusz. Különösen, ha hozzávesszük, hogy egy akkora tó mellé építették, melyet Barnával kábé 4 perc alatt eveznénk körbe kajakban.

Visszafelé más úton jöttünk, melynek megvolt az a vonzereje, hogy térkép senkinél sem volt, ezzel szemben harcoltunk az idővel, hogy ne sötétedjen ránk egy ismeretlen helyen. Győztünk.

Intimitás, persze, megint végig az egész napon. Gyakorlatilag emberrel alig találkoztunk. A dzsuvában sokkal inkább vaddisznóra számítottam, mint kétlábúra.

Jócskán sötétben értünk haza – és ma nem is mentünk sehova. Pihenni kell.

Illetve – pihenésképpen – elszaladtunk boltba. Felvásároltam a sörkészlet jelentős részét(1), utána pedig csülökre.

(1) Porter sör, barátom, porter! Eddig át kellett hajóznom érte az óceánt, most meg itt van a sarki közértben. Ráadásul málna és cseresznye ízben is – így az egész család ezt issza.

A csülök meg még közelebb lakik: itt van a lakásunk alatt. Mi ugyanis egy modern lakóépület ötödik emeletén lakunk, a földszinten üzletsorok húzódnak végig. Nekünk pont egy grillsütős jutott. Odamentem az ablakhoz, kértem egy fél grill csirkét (2)(3) – és két adag csülköt.

(2) Istenem, a lányom már csak ilyen nyúlbéla. Nejnek meg gyümölcsnapja volt.

(3) Halb/viertel hänchen. Ugye, mindenki emlékszik, aki a hetvenes/nyolcvanas években az NDK-t járta? Gyakorlatilag ennek az egy éteknek köszönheti sok ezer honfitársam a túlélést a nagy árubeszerző körutakon. Meg a wurst+brötchen kombinációnak.

Nem lacafacázott a néni, benyúlt, fogóval kiemelt két, emberes darabot, zacskóba dobta és már vihettük is. Odafent szépen kitettük az asztalra, bontottam hozzá porter sört – és mi voltunk a királyok. Nej nem, neki csak a szeme gúvadt és a nyála csorgott. Ismerve a diéta sorrendjét, ő holnap lesz király. De már alig várja.

Nagyítás

– Mit szöszmötölsz vele annyit? – érdeklődött látványosan – máskor nem szoktad így elhúzni a vacsorát!
– Nézd, a csülök eleve bonyolult kaja, finoman kell lehántani a csontról a húst. Ráadásul nehéz kaja is, illik lassan, óvatosan enni, sok rágással. Harmadrészt meg mit piszkálsz egy vírusos hasmenésben szenvedő, epeproblémás gyomorbeteget?

Nagyítás

Aztán a csülök után már sok élet nem volt. Olvasgattunk, netezgettünk, én írtam a blogot.

Jut eszembe, a boltban olyasmit csináltak, mint már ezer éve nem. A pénztáros megnézte a bankkártyámat, majd megcsóválta a fejét. A kártyán ugye egy tíz évvel korábbi kép van, kerek fejű, oldalra fésült frizurájú, tömött bajszú, szakálltalan alak képe. Nem hasonlít. Megvizsgálta a számlára írt szignómat és összenézte a kártyán lévő, szintén tíz éves aláírással. Nem hasonlított. Hogy is hasonlított volna: az ember tíz év alatt bőven változik annyit, hogy változzon az aláírása is. Sűrű fejcsóválások. Végül elkérte az útlevelemet, abból nézte össze az adatokat a bankkártyával, illetve a külalakommal.
Elsőre baromi kelemetlen volt… de hamar megbékéltem. Így kellene ennek történnie mindenhol. Nem mondom, hogy egy csapásra megszűnnének a bankkártyás visszaélések, de az egyszerűbb trükközők ki lennének szűrve.

Estefelé viszont már tényleg pihentünk. A csülök is igényelte a vízszintes pozíciót, no meg holnap nagyot megyünk, korai lesz az ébredés.