Day: November 17, 2009

Az első igazi fejtömő nap
2009.11.10; kedd

Reggel túlzottan éhes sem voltam, meg ma nem is lesz fizikailag olyan megerőltető napom, mint tegnap… de aztán eszembe jutott a minibáros sör ára és erőt vettem magamon: újra leküldtem egy négyfogásos reggelit, sőt, a Walldorf salátás kört ki is egészítettem egy kis sajttal, sonkával.
Próbáljuk meg egálra kihozni a meccset.

Amerikában fél literes Starbucks poharakkal mászkálnak az emberek az utcán. Berlinben műanyag poharas sörrel sétált a jóember a járdán, amikor kinéztem az átriumból. Reggel 9.30-kor. A szállodanegyedben. Öltönyben. Kirakatokat nézegetve.

A recepción átfutottam a sajtót. Trotzdem Dauerregen. Tökéletes kifejezés a tegnappal kapcsolatban. ‘Dacára a tartós esőnek’. Tessék észrevenni, hogy külön szavuk van a kitartó esőre.

Üldögéltem az S-bahn megállójában, vártam a vonatot. Hangsúlyozom, egyszerű megálló, olyan, mint nálunk a HÉV. Aztán a szemem rátévedt a tőlem jobbra lévő üvegkalitkára. Nocsak, egy utaslift. És működik. És használják. Aztán balra néztem, ahol egy picit duci kukát láttam. 3 részre volt osztva, mindegyiknek külön bedobója volt. Szelektív szemétgyüjtés, ugye. Aztán elkocogott mellettünk egy ICE szerelvény. Azért belegondoltam, hány fényévre vagyunk ettől a hévünkkel, a mávunkkal és a bkv-nkkal. Mert a sok igénytelen embernek ez is jó és nem hajlandóak egy forradalommal elsöpörni ezt a betokosodott agyú bagázst, mely ma felel a tömegközlekedésért. Nálunk már régóta lángokban kellene állniuk az állomásépületeknek.

Egy komment a fenti írás mellől:
Ahhoz, hogy ez a helyzet bármikor is változzon, nem a MÁV-on kell változtatni, hanem ezeket a vérszívó elemeket kell eltávolítani a közéletből, az adópénzeken eltartott cégek, szervezetek közeléből (szerintem pedig az ország közeléből). A baj csak az, hogy ez nem fog megtörténni magától, felülről. A hatalom érdeke a hatalom. A külföldi hatalom érdeke a hatalom kiszélesítése. A piaci vállalatok érdeke a profit. Egyedül a magánembernek érdeke egy élhető ország, és ezt senki sem képviseli helyette. Ezt kéne megérteni, ezt kéne “megértetni”.

Teljesen meglepő: a belépő gombában óriási HP logó, MS logó sehol. Utána az összes lépcsőfokon HP logó. Mennyibe kerülhetett ez nekik egy MS rendezvényen?

Első előadásom a sorozaton. Rögtön az első demó durva pofáraesés. Nem működik a switch, aztán mire sikerül átkapcsolni, kiderül, hogy a virtuális gépek éppen belefagytak egy restartba. Aztán nem megy a visszakapcsolás, a segéderő hölgy futva érkezik – megint – aztán pont amikor odaér, az előadónak végre sikerül kapcsolnia. Nagy taps fogadja a segéderő értelmetlen megfuttatását. Később a fazon megint megpróbálja a demót, de a segéderő már nem mozdul. Aztán a sokadik kisérlet után már én mozdultam. Kifelé. Pedig a téma forró lett volna, Exchange 2003 – 2010 átállás, együttélés. Kár, hogy erről esett a legkevesebb szó.

A nagy kérdés: kabát vagy táska? Ha táska, akkor ruhatár. 7000 ember azért már tud torlódni nyitáskor, záráskor. A kabátot viszont kényelmetlen hordozni. Meg nem lehet benne kólát, rágcsálnivalót spájzolni estére. (Nem, defaultban nem vagyok ennyire zsugori, csak a minibárral nem bírok megbarátkozni. Boltot meg még nem láttam a környéken.) Persze az igazi a hátizsák lenne, de azt meg nem hoztam el. Mint ahogy az is kiment a fejemből, hogy ha túrabakancsban jövök, akkor feltétlenül hozzak papucsot is – egyébként hülyén fogok közlekedni a szállodán belül.

Egy eldugott lépcsőn sétáltam lefelé, a felfelé menő mozgólécsőn egy hapi és egy lány szorosan összebújva smároltak. Mindkettőjük vállán ott lógott a teched táska. Már a geek-ek sem a régiek.

Az első, komolyan bosszantó tapasztalat: sokszor már nincs hely. Mint kiderült, azt a bizonyos előadást GT nem hallgatta végig, mert 20 perc után kitessékelték. Mondván elfogytak az ülőhelyek. Ugyanebbe futottam bele most én. Mark Minasi előadására mentem volna, kábé 10 perccel korábban értem oda – és már nem volt hely. Be sem engedtek. Kész szerencse, hogy szakmailag azért elvagyok enélkül az előadás nélkül – de azért egy élménnyel biztosan szegényebb lettem.
Nem minden nap hallgathat meg az ember egy stand-up komédiát az IPv6-ról.

Aztán végigsétáltam a harmadik emeleti, összesen négy nagy előadó előtt – és mindegyiken kint lógott a session full tábla. Ez az, ami már durva. Az ember(1) kifizeti a nem kevés beugrót (fél milla) – és akkor nem jut be az előadásra. Nem csak úgy véletlenül nem jut be, hanem módszeresen: a nagy előadótermek várhatóan megtelnek, jóval a kezdés előtt. (Igaz, a két utolsó slotban már más a helyzet, addigra sokan lelépnek.) Azért emlékszem, Barcelonában volt egy 5000 fős előadó terem, a sztár előadókat eleve oda szervezték. Én meg most figyelhetem, hogy az általam feltétlenül megtekinteni kívánt ütős előadásokra (Craddock, Schnoll, Russinovich) már 20 perccel korábban beüljek. Igaz, így nincs szünet, nincs kávé, nincs spontán beszélgetés – van helyette 20 perc eseménytelen ücsörgés egy teremben.

(1) Na jó, a cége, de ez manapság nem annyira egyértelmű, lásd tanulmányi szerződések.

Jó persze, az ilyen váratlanul felszabadult lyukakban is van élet: ilyenkor nincs tömeg a közösségi helyeken, el lehet menni vécére, lehet játszani a hands-on-labokkal, terminálról át lehet futni az rss feed-eket… és kellenek is ilyen megpihenések néha. De nem ennyiszer. Meg kellene valami, hogy lefárasszon.

Szóval eddig nem túl virágos a kedvem. Fél három, volt egy technikailag besült előadás, meg egy, amelyikre nem jutottam be.
Azért ezt a beugrót már nem olyan egyszerű kávéban lefogyasztani.

A központi lépcsőházban a második emeletről a harmadikra nincs se lépcső, se mozgólépcső. A világvégére kisétálva már van, de jelen helyzetben, amikor egyáltalán nem mindegy, mikor érsz oda egy teremhez, mindenki inkább a liftet használja. Ahol persze borzasztó nagy a tömeg. Nem csak előtte, odabent is. Éppen bepréselődtünk egy csomóan, amikor befurakodott egy idősebb, öltönyös úriember. Magasra emelte a poharát, majd vigyorogva közölte, hogy forró kávé van benne és nem fél használni. Egyből lett helye.

Jelzem, hogy a mostani előadást (windows crash dump analysis) is el lehetne kezdeni tíz perccel korábban. Szabad hely ugyanis már nincs. Kifejezetten bizarr, hogy csak ülünk itt a néma csendben és nem történik semmi.

Ez egy nem tudatos választás volt, de nagyon jó. Hogy miért érdekelnek ilyesmik? Hát, izé.

Ajánlom mindenkinek figyelmébe a windbg progit, ezen belül is a kd parancsokat.
Nyomtam a screenshotokat bőszen (szószerint, a mobillal) – aztán kiderült, hogy a végén le lehet tölteni a ppt-ket.

És persze a régi kedvenc, a notmyfault progi.

Volt kolléga mesélte. Odament a Kaspersky standhoz megkérdezni, miért vegyen Kaspersky terméket, ha az engine benne van a Forefrontban is?
A válasz az volt, hogy az illető nem ért a szakmai kérdésekhez, ő csak presales.
– Dehát ez pont presales kérdés! – csodálkozott rá a kolléga.
Kapott egy ajándéktollat.

Forefront előadás: ‘Együtt hatékonyabb’… azaz Exchange 2010 és Forefront 2010.

Bevezetés: a phising előretörése. A legjobbkor: pont ma kaptam. Itt.

—–Original Message—–
From: MICROSOFT CORPORATIONS SWEEPSTAKES PROMOTION [mailto:info@microsoft.com]
Sent: Sunday, November 08, 2009 12:36 PM
Subject: WINNING NOTIFICATION!!

Microsoft Corporations:
Customer Service
Your Reference No: PKO-L/200-MIC
Your Batch No: 2739/YH8/220042

OFFICIAL WINNING NOTIFICATION.

We are pleased to inform you of the release of the long awaited results of
Sweepstakes promotion organized by Microsoft, in conjunction with the
foundation for the promotion of software products, (F.P.S.) held this November
2009,in The Spain. Where in your email address emerged as one of the online
Winning emails in the 2nd category and therefore attracted a cash award of
250,000.00 (Two Hundred and Fifty Thousand Euros) and a Toshiba laptop.

To begin your claim, do file for the release of your winning by contacting our
Foreign Transfer Manager:

Mr. Harrison Fabio
Tel/0034-672-508-728
Fax/0034-911- 414-304
Email:winners@mcrosoftonline.com

The Microsoft Internet E-mail lottery Awards is sponsored by our CEO/Chairman,
Bill Gates and a consortium of software promotion companies. The Intel Group,
Toshiba, Dell Computers and other International Companies. The Microsoft
internet E-mail draw is held periodically and is organized to encourage the
use of the Internet and promote computer literacy worldwide.

Congratulations!!

Sincerely,
Mrs. Regina Luke
Promotions Manager.

Egész hihető, nem? Apró hülyeségeken buknak meg. Például hogy novemberben már nem Spanyolországban van az MS fő rendezvénye. Aztán 250e euró mellett eléggé bohóckodásnak tűnik az a Toshiba laptop. Én ott kezdtem el vigyorogni, amikor megláttam Mr. Harrison Fabio emailcímét. Kihagyták belőle az egyébként is nehezen észrevehető ‘i’ betűt. (Ilyenből van aranyos munkahelyi sztorim is, egyszer majd elmesélem.) Végül a legnagyobb baki, az a Bill Gates, mint CEO. Ezt azért már elég sokan tudják, hogy nem igaz.
De egyébként félelmetes. Már nem olyan elszállt marhaságokkal támadnak, hogy Bill Gates minden levél után fizetni fog neked 5 dollárt, nem. Ez egy egész hihető dolog is lehet egy olyan ember számára, aki szokott MS rendezvények körül mozgolódni, akinek megvan az emailcíme valahol az MS birodalomban. Csak a fenti apróságokon bukik el a levél.
Na meg persze a fejlécből:

Return-Path: <info@microsoft.com>

Ez meglepő módon jó.

X-Spam-Flag: YES
X-Spam-Score: 8.265
X-Spam-Level: ********
X-Spam-Status: Yes, score=8.265 tagged_above=2 required=6.31
tests=[BAYES_99=3.5, L_P0F_UNKN=0.8, MISSING_HEADERS=1.292,
SPF_SOFTFAIL=0.596, SUBJ_ALL_CAPS=2.077] autolearn=disabled
X-Amavis-OS-Fingerprint: UNKNOWN
[S4:49:1:60:M1460,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N:!:?:?], (link:
ethernet/modem), [216.168.96.13:45629]

Na, innentől vicces a történet. (Bár ezt már spamfilter teszi bele. Ha ilyenünk nincs, akkor a továbbítási útvonal buktatja le a rosszfiút.)

Előadó: – Mi, mint MS, mindig end-to-end megoldásban gondolkodtunk.
JoeP: – Aha, azért vettétek meg szőröstől-bőröstől a Sybari-t.

Viszont az előadó nagyon jó. Ukrán medve, de higgadtan, okosan nyomta.

Ma este volt a Welcome Reception. Ez olyasmi, hogy a kiállítócsarnokba beraknak egy csomó asztalt, tele borral illetve sörcsappal, meg vannak kajás sarkok, meg élő zenekar – aztán hadd szóljon. Erre szokták azt mondani marketingnyelven, hogy networking, technológiai nyelven meg, hogy kötetlen, laza szórakozás. Beb@szás(2), az nem: nincs két órás az akció, én részeg embert egy darabot nem láttam. (Viszont utána a boltban(3) összefutottam Teched belépőt viselő emberekkel, akik vállukon vitték ki a láda sört, szóval nem tagadom, hogy néhányan azért elindultak az úton.)

(2) Csak a keresőmotorok miatt finomkodok. Mégse az ordenáré szám miatt legyek már ismert a neten. Meg egyébként sem akarom beelőzni Fischert. :-P

(3) Igen, bolt. Megtaláltam. Azért volt nehéz, mert ölég hülye neve volt. Semmi Lebensmittel, hanem önkiszolgáló üzletközpont. Igen, vettem porter söröket. Miért, mit gondoltál? Ja, meg rágcsálni mézes-mustáros-chilis kockákat és roston pörkölt, sós dióbelet. Kifejezettem szeretem az ilyen vad cuccokat. Nem véletlen, hogy ebben az országban íródott a Május 35.

Szóval álldogáltam az egyik félreeső sarokban és éppen a haverokat vártam, akik a labirintusban valahol felém igyekeztek. Közben a pincércsajokat figyeltem, természetesen szigorúan szociológiai célzattal. Félelmetes, mennyire látszik, ki milyen családból származik, milyen neveltetést kapott (plebejust/patríciust) – és egyáltalán, milyen viselkedés van a génjeiben. Alapvetően két tipust különböztettem meg. Az egyik, a tehenészlány. Sürög-forog, határozottan megmarkolja a tálcát, kicsit előrehajolva, tettrekészen igyekszik ki az üzlettérbe. Közvetlen, mosolyog, szvsz ha valaki megfogná a mellét, még azt is vigyorogva legyintené képen. (Nem teszteltem.) Kicsit tenyeres-talpas, kicsit földszagú, de lelkes és látszik rajta, hogy akar.
A másik, a hercegnő. A tartása, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kihúzza magát, has behúzva, mell kidomborítva, hát egyenes. Lépni is óvatosan, lassan lép. A feje tartásán érződik a méltóság. Ő is dolgozik szorgalmasan, nem áll meg, nem pihen – mégis egy légies lassított felvételhez hasonlít, ahogy mozog az asztalok között. Hogy mit csinálna, ha megfognák a mellét – fogalmam sincs, mert valószínűleg senki sem merné megtenni itt az asztaloknál. Lehet, hogy a pillantásával égetné szénné az illetőt.
De a legfurcsább az egészben, az az, hogy amikor az ember nézelődik és véleményt alkot, az nem csak a lányokat minősíti, hanem a véleményalkotót is. Az, hogy a kettő közül melyik mentalitás a vonzóbb, az pontosan jelzi, hogy a _megfigyelő_ melyik oldalon áll.
Én ilyen szempontból mindig is a tehenészlány típusba tartoztam(4). A méltóságról olvastam ugyan, hogy mi az, de igazából felfogni és alkalmazni csak Márai naplói óta tudom. Nekem a közvetlen csajok mindig is jobban bejöttek. A hercegnőket elismerem, tisztelem – de még beszélgetni is képtelen vagyok velük.

(4) Ne zavarjon meg senkit a tehenészlány-hercegnő perjoratív értelmű szembenállása. Maga a kifejezés nem minősít senkit. Arról van csak szó, hogy ki melyiket helyezi első helyre: a racionalitást vagy a stílust. Konkrétan Nej, aki háromdiplomás, kiművelt emberfő, hozzáállása alapján mégis tehenészlány. Amikor például 1996-ban költöztünk Úrkútról Pestre – ketten, ahogy kell, én szereztem és vezettem a kisteherautót – majd azt mondtam neki, hogy te az emeleti teraszról kihajítod a kétszemélyes széthúzhatós ágyat én pedig lent elkapom, akkor nem azért kezdett el tiltakozni, mert letört volna tőle a körme, hanem azért, mert végiggondolva a folyamatot, úgy érezte, nem tudna rajta annyit fékezni, hogy engem ne üssön agyon az ágy. Emiatt helyet cseréltünk és én dobtam a fejére a kanapét.

Aztán kilenc körül vége lett a bulinak, a zenészek leálltak, a pincércsajok elkezdték nem utánatöltögetni a borokat(5), szóval be lett húzva a fék. Hazamentek a legények.

(5) Pedig ez pont az a fajta bor volt, mely a harmadik-negyedik pohár után kezd ízleni. A jó német vörösborokról nem sok könyvet lehet teleírni, maradjunk annyiban, hogy ez már azzal is kiemelkedő volt, hogy se rossz, se jó nem volt.

A szálloda persze hozta a formáját. Pusztán csak annyit akartam megnézni, hogy van-e hely behűteni a sörömet, aztán kinyitás után vettem észre, hogy le volt pecsételve a minibár ajtaja. Úgy elgondolkodtam, hogy ebből vajon mit tudtak meg? Se ki nem vettem semmit, se be nem raktam semmit – pusztán a pecsét szakadt el. Ezért vajon mennyit fognak felszámítani?

(Bár ahogy beszélgettem régi kollégákkal, náluk sem ideális a helyzet: egyikük olyan helyen lakik, hogy fűtés, az nincs. Mondjuk, emiatt nem kell foglalkoznia a minibár hűtőjével sem, hiszen a helyiség eleve pincehideg.)

Berlin ünnepel
2009.11.09; hétfő

Nyolckor ébresztő, reggeli. Svédasztal. Gondolva a hosszú napra, négyfogásos reggeli: tojásrántotta szalonnával, Walldorf(szerű) saláta egy csomó uborkával, paprikával, paradicsommal, egy adag croissant, muffin és egyéb sütik, majd ananász és gyümölcssaláta. Ezzel estig kitartok.

Közben jön a rossz hír telefonon: kábé háromezren állnak sorba. Nem rettentünk el. Csak egy kicsit.

Aztán félre lettünk vezetve, emiatt leszálltunk a jó S-bahn-ról egy istenhátamögötti megállóban, így viszont pont összefutottunk GT-vel és Budai Petivel, akiket leszállítottak ugyanitt egy másik S-bahn-ról, ócska, ‘végállomás’ kifogással.
GT elújságolta, hogy gyönyörű a kilátásuk a 34. emeletről, pont ott van melletük a tévétorony. Én meg elújságoltam neki, hogy a mi kilátásunk sem rossz, pont rálátunk az ablakunk alatt elcsattogó S-bahn-ra. Néha elmegy ott egy-egy ICE is. Az utóbbi a csendesebb.

A hírnök nem hazudott, tényleg borzasztó sokan voltak. Meg is fogadtam, hogy ahogy végzek, felmegyek egy lépcsőn és lefényképezem ezt a borzasztó tömeget. Aztán amikorra végeztem, elfogytak a sorok.
Hiába, érkezni tudni kell.
Meg távozni is. Én már otthon beosztottam a napjaimat és rögtön a pihenőnappal kezdek. Mindösszesen egy darab félig izgalmas előadás lett volna ma összesen, melyen elgondolkodtam ugyan, de GT elárulta, hogy ő megy rá, márpedig ha ő megy, akkor egyszer úgyis elmondja a Lurdyban, ha hallott újat.

Szóval irány a város.

Leccucoltam a szállodában, még egyszer leellenőriztem az útitervet és nekivágtam. Fontos volt az útvonal is, meg az időzítés is, mert ma fog Berlin megőrülni. Ma van napra pontosan a 20. évfordulója a fal ledöntésének. Politikusok, tömeg, felhajtás. Na ez az, amiből én csak mérsékelten akartam kivenni a részem.

Kezdtem az állatkert mellett, méghozzá úgy, hogy besétáltam egy őrült nagy parkba.

Ez a park teljesen el is vezetett a Brandenburgi kapuig, még akkor is, ha elég rendeseket tekeregtem benne. Na, itt már látszott a felhajtás. Amerre a szem ellátott, televíziós közvetítő kocsik az egyik oldalon, rakodógépek a másik oldalon. Tömeg viszont még nem volt, így kényelmesen végig tudtam nézni mindent, a dominókat egyenként, a forralt boros/sült virslis bódékat párosával.
Volt a helyzetnek némi fonákja is. Nagyon-nagyon régen többször is elsétáltunk ehhez a térhez. A keleti oldalról. Aztán próbáltunk nagyot nézni, akkorát, hogy minél többet lássunk a túloldali szabad levegőből. Végül hazamentünk.
Most pedig megint le van zárva a tér – csak éppen a nyugati oldalról érkezem. Szerencsére ez csak fal imitáció, nem is kell túl nagyot kerülnöm, hogy átjussak rajta. Katonák helyett csak rendezők állnak sorfalat: táskaellenőrzés.

A keleti oldalon folytattam a sétát. Unter dem Linden. Szembe a tömeggel. Meg a vízzel. Eddig ugyan nem mondtam, de a szállodától kezdve végig az egész gyalogtúra alatt szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Dehát aki a drezdai esős kirándulásokon edződött, annak ez nem számít. Túrabakancs, teflonbevonatú télikabát, esővédős fényképezőgép-táska. Aztán le van tojva az idő, csak köd ne legyen.

Jöttek sorban a szép épületek. Operaház, Humboldt egyetem, Katedrális, Múzeum-sziget, Rathaus.

A két öreg. Mindig is határozott véleményem volt róluk. Csak éppen ez a vélemény változott hol ide, hol oda.
Ma már nemigen tudom hová tenni őket. Jót akartak? Nem tudták, mihez adtak ideológiát? Naívak lettek volna? Nem hiszem. Látták, mi folyik a világban, mit szabadítanak el. Csak éppen bíztak az emberekben.
Ezt cseszték el.
Az elv, hogy mindenki annyit kapjon, amennyi hasznot hajtott a munkája, vállalható. Nagyjából ezt csinálja a kapitalizmus is – csak éppen önkiegyenlítő mechanizmusok révén. Nyilván ez se tökéletes, néha bele kell nyúlni, bizonyos dolgokra nem is szabad engedni – de a szocializmus megoldása, hogy mi, az elit begyűjtünk mindent és majd mi visszaosztogatjuk az embereknek, abszolút becsődölt. Az emberi természet egész egyszerűen nem így működik. Eleve az elit, miután megtehette, a javak nagy részét helyből lenyúlta. Nem azoknak adott vissza többet a megtermelt értékekből, akik megtermelték, hanem azoknak, akik megvédték az elitet a kizsákmányolt tömegektől. Akik segítették őket abban, hogy ezt a rendszert minél nehezebb legyen megváltoztatni. Azaz a pénz nagy része lopásra, és a lopás fenntarthatóságának biztosítására ment el. (Az egy külön téma, hogy ezen célok elérésében mennyire voltak válogatósak.) Persze az emberek se voltak hülyék – legalábbis nem mind – és látták, hogy hiába dolgoznak jól, nem aszerint kapják a pénzt. Így nem is törték magukat. Helyette ők is loptak, csak kicsiben. Így persze nem épült az ország, ellenben hatalmas teret nyert az igénytelenség.

Nos, ennyit az önszabályozó mechanizmus vs. ember általi irányítás témáról.

Egyébként a fényképet borzasztó nehéz volt elkészíteni, egy orosz csoport folyamatosan lefoglalta a szobrot, mindenki le akarta fényképezni magát, ahogy összeölelkezik a bálványokkal.

Aztán a jó öreg Alexanderplatz, az alfa és omega. Kis túlzásal jobban ismertem az itteni centrum áruházat, mint a miskolcit.

Kitérő:
Ezek már nem is harminc évvel ezelőtti emlékek, hanem legalább 35 évesek. A szüleim úgy oldották meg anno a csavargásokat, hogy összekötötték a kellemest a hasznossal. Például ki akarták tapétázni a lakótelepi lakást és kiszámolták, hogy Berlinben annyival olcsóbb a tapéta, hogy a különbözetből futja az útra meg egy hét kintlétre. Persze itt nem kell olyan őrült nagy különbözetre gondolni, akkoriban a benzin olcsó volt, lakni egy esővédelem nélküli sátorban laktunk, kaját meg otthonról hoztunk. Vagy anyám főzött, szintén otthonról hozott alapanyagokból. Tejet, kenyeret vettünk csak mindig a helyszínen.
Viszont kint voltunk gyakorlatilag az összes országban, ahová piros útlevéllel menni lehetett. Mindenhol akadt valami, ami olcsóbb volt, mint nálunk. Így működött a KGST.

Ahogy néztem, nem változott sokat a tér. Az akkori magas épület helyén most hotel van, a tévétorony és a világóra keményen tartják magukat, az S-bahn megálló továbbra is dominál. Egyedül gördeszkásból(1) volt kevesebb, de ez lehet, hogy a szakadó eső miatt volt.

(1) Azért érződik, mennyire kelet-európai vagyok. Ahogy sétáltam, hallottam, hogy egy gördeszkás jön mögöttem és nagyon közelít. Remek ütemérzékkel akkor dobtam át a fényképezőgépet a jobb kezemből a balba, amikor – fülre – pont mögém ért. Az a biztos, ami biztos – mert mi van, ha azért tekert mögém, hogy kirántsa a kezemből a gépet?

Innen csaltam egy kicsit. Habár végig gyalogolni akartam, de a Potsdamer Platzra metróval mentem, ugyanis szerettem volna még világosban odaérni. Ez volt ugye a falutánzó dominólánc egyik vége. Na, itt már volt tömeg és volt hepaj.

Havas lesiklópálya, kolbászhegyek, idióta, de nagyszerű – Madness epigon – ossi zenekar, jókedv, tolongás.

Visszasétáltam a brandenburgi kapuig, történt-e már azóta valami érdekes. Túl sok minden nem, egyedül a tömeg nőtt, de nagyon. Próbáltam valami jó helyet keresni, ahonnan láthatom majd a műsort – de nem találtam.

Pontosabban igen: a jó meleg szállodai szobámat. Beültem az ágyikómba és megnéztem az egészet tévén.

Ez most hülyén hangozhat(2), de valójában nagyon jó döntés volt. Az eső szakadt, az esernyős tömegben pedig nem lehetett látni semmit. A szinpad nem volt felemelve, meg egyébként is, műsor sem nagyon volt, leginkább csak politikusok szónokoltak. Ahol a dominók kanyarodtak, oda már 17.00 körül sem nagyon lehetett odaférni. A tüzijáték meg… istenbizony nálunk a kertvárosban egy-egy szülinapi partin látványosabb van.

(2) Legalábbis annak fényében, hogy akadnak, akik csak ezért az élményért utaztak ide, fizettek ki egy valag pénzt szállásra, repülőjegyre meg egyebekre.

Elindultam gyalog haza. Igen, gyalog. Habár ekkor már eléggé vonszoltam a lábam, meg az esőből is kezdett elegem lenni, de ma van az egyedüli csavargós napom, nem akarok egész nap a szállodában ülni. Keresztülvágtam a sűrű, sötét parkon(3), majd jóindulatúan tévelyegtem egy kicsit.

(3) 100 méterenként rendőrök ácsorogtak a kivilágítatlan ösvényeken – kicsit bizarr volt. Aztán elment mellettem kerékpáron egy pacák, a hátsó csomagtartón egy kutyával. A kutya funkciója volt, hogy a farka lengetésével villogássá alakítsa a hátsó lámpa fényét. Szimbiózis, na.

Nem siettem, így beleraktam néhány vargabetűt is az útba. Sikerült is eljutnom egy olyan helyre, ahol egymást váltották a döner kebabosok, az ázsiai, vietnami, thai gyorskajáldák, de volt hentesnél főtt/sült kolbászos is és mellette pékség… aztán mellette voltak utcai leszólítgatós leányok is. Mondtam már, hogy szakadt az eső?
A dönerhez azért benéztem – ahogy mondani szokták, az igazi török kaják immár Németországban vannak – tésztába csavart kebab, szőlőlevélbe csavart rizs, gyomorba csavart sör. Már az eső sem zavart annyira.

Este hétre értem haza, piszok cefettül átázva. Egyből a radiátorra is vetkőztem – melyről csak éjszaka derült ki, hogy el volt zárva, de nem véletlenül dolgoztam épületgépészként is, meghekkeltem a termosztátot(4).

(4) Egy kis piros pöcökkel ki volt ékelve, hogy ne lehessen feljebb csavarni. Hah.

Egyből beugrottam a forró víz alá. Furcsa az ember, szarrá ázik, aztán hogy egyenesbe jöjjön, megint víz alá áll.
Utána bemásztam az ágyba, ölembe vettem a laptopot és néztem a tévét. Azaz néztem volna, de a távkapcsoló nem működött. Így kénytelen voltam ugrálgatni, ahogy a német tévében is kapcsolgattak. (Megjegyzem, valószínűleg a tévéseknek sem tetszhetett annyira a program, mert rengeteg konzervet nyomtak. Az ilyen kivülállónak, mint én, jobb is volt ez: dokumentumfelvételek a fal építéséről, felvételek menekülésekről, a kormányszóvívő bakizása, az első áttörések – ezek kellettek ahhoz, hogy az ember legalább közelítőleg át tudja élni a berliniek, a németek érzéseit.)

A termosztátnál már azért kezdett elegem lenni ebből a négycsillagos szállodából, de az igazi trükk később jött. Megszomjaztam, ittam volna egy kis hideg vizet. Nem volt. A hideg csapból meleg víz jött, a meleg csapból forró. Pedig engedtem bőven, de nem változott.
Ott álltam, már pizsamában, de szomjasan – és nem tudtam inni semmit. Kizárásos alapon maradt a minibár, de azt nagyon utálom. Végül kivettem egy 3 decis sört (3,3 euró) és hosszas morgolódás mellett megittam.

A fentiekből gondolom tökéletesen látszik, miért utálom a szállodákat. (Meg már le is írtam egy csomószor.) Egy ilyen egész napos csavargás, egy meglehetősen intenzív, élményekkel teli nap után nekem például teljesen jól esne leülni egy konyhai étkezőasztalhoz, a hűtőből elővenni a sört, a spájzból valami rágcsálnivalót és kezelni a fényképeket, írni a blogot.
A szállodában meg mi van? A rágcsálnivaló, az 5 gramm mogyoró – melyért 5 gramm gyémánttal kell fizetni.

Linkek:

• Az enyémnél sokkal jobb képek.
• Remek összefoglaló a lemil blogon.
• Cikk az Origón.