2009.10.29; csütörtök

Azért itt sem tökéletes minden. Barna mandulás kenyeret kért reggelire. A hajnali pénzbedobás után kértem is egyet a pékségben. Nincs. De ott van – mutattam a kirakatra. Igen, de az a kirakat, onnan nem lehet beszedni… több meg nincs. Aha. Kein problem, majd veszek a boltban.

A szabadtéri kukák fedetlen betonhengerek. Reggelre a varjak szanaszét cincálják a tartalmukat, kora reggel olyan a parkoló, mint egy budapesti aluljáró.

Akkor a mai program. Alapvetően 3 blokkot terveztünk:

  • Grünes Gewölbe, még egyszer.
  • Gyönyörű helyen vagyunk. De ahhoz, hogy teljes valójában láthassuk, milyen gyönyörű is ez a hely, el kell menni egy kevésbé gyönyörű helyre, hogy onnan visszapillantva, kívülről lássuk, milyen gyönyörű helyen is voltunk. Ezért megyünk át az Elba túlsó partjára – no meg arrafelé is akadnak látnivalók.
  • A városi park (Grösser Garten) és környéke.

Ja, hogy hol maradt a beharangozott vasút? Senki nem mondta, hogy ténylegesen is lesz vasút. Csak azt írtam, ötleteket kaptam. Egyébként Drezda környékén két kisvasútvonal található. (Cikk.)

  • Radebeul – Radeburg vonal, azaz Lössnitzgrundbahn. Szép és jó, egy gond van vele: Moritzburgba, illetve a környékére jár ki, ahol tegnapelőtt már voltunk. (Pedig Radebeulban van a Karl May múzeum is. 30 évvel ezelőtt ki nem hagytuk volna.)
  • Freital – Kipsdorf vonal, azaz Weisseritztalbahn. Ránézésre ez is izgató, csak sajnos menetközben derült ki, hogy a 2002-es árvíz után még nem lett teljesen helyreállítva, csak Dippoldiswalde-ig jár… ott meg nincs semmi érdekes. Különösen ilyen szar esős időben.

Van viszont kisvasút magában a városban is, a Parkvasút. És ez adta a lökést ahhoz, hogy szánjunk egy fél napot a városi parkra, meg a környékére. Lesz ott látnivaló bőven.

A reggel kilenc a Grünes Gewölbe pénztáránál talált minket. Rajtunk kívül alig volt valaki, és most már minden világosan ki is volt írva a kivetítőkre. Sajnos az árak is. Kedvezmény nincs, egy jegy 10 euró. Ezen azért fennakadtunk. 40 euró egy múzeumra elég durván hangzik. Oké, hogy ez egy kincstár, tényleg hihetetlen értékes tárgyakkal… de akkor is sok egy cseppet. Végül mindenki rámnézett.
– Te már voltál bent – tette fel a kérdést Nej – Milyen?
– Harminc évvel ezelőtti élményre kérdeztél rá – helyeztem képbe – Egyébként pedig fogalmam sincs. De tényleg.
– Semmi?
– Ja, de. Annyi megmaradt, hogy csak néztem a nagy dög drágaköveket és azt mondtam magamban, tisztára mintha üvegből lennének.
Ez hatott. Egy emberként indultunk kifelé. 40 eurót értelmesebb dolgokra is el tudunk költeni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Átsétáltunk az Újvárosba. Állítólag itt is van egy barokk városnegyed. Tulajdonképpen kellemes séta volt szép környezetben, de nyoma sem volt annak az “összeszarom magam, annyira gyönyörű” érzésnek, ami az Elba túlsó partjára jellemző. A japán palota környéke már igen tetszett, utána a séta az Elba partján szintén, de az is főleg a túlsó part látványa miatt. Canaletto View(1), ahogy a profik mondják.

Nagyítás

Nagyítás

(1) Canaletto (Bernardo Bellotto) egy ideig itt élt és festett egy szekérderék képet a városról. Néhány kép esetében azokat a pontokat, ahol a festő dolgozott, megjelölték: egy kő jelzi a pontot, piros vaskeret a kép kereteit. Mi három ilyen helyet vadásztunk le.

(2) Vicces hajónév az Auguszt híd mellett: Kahnaletto.

Innen beszagoltunk egy kicsit a szocialista Drezdába (a Pirnai tértől keletre) – kocka lakótelepi házak, nagy terek, beton mindenfelé. De az erkélyek szinesek.

Nagyítás Nagyítás

Aztán rögtön a kapitalista Drezdába: Volkswagen üveg gyárrészleg. Elsőre elböktük, pont azt a hosszú falat nem néztük meg, ahol látszik is valami a gyártásból.
Végül hagytuk az egész gazdaságpolitikát a fenébe és bementünk az erdőbe. A nagyba. (Grösser Garten)

Nagyítás Nagyítás

Első körben Barna szívét fájdítottuk meg a Parkvasút főpályaudvarával, illetve később a parkban húzódó nyomvonalával. A srác, mint évekig gyakorló gyerekvasutas – most már ifi – gyakorlatilag otthon is érezhette volna magát a drezdai testvérszervezetük kebelében – ha azok nyitva lettek volna. A vasút ugyanis október 4-én zárt, utána még pár alkalommal kinyitott egy-egy hétvégére, aztán téli álmot aluszik. Utoljára október 24-25-én volt nyitva. Mi 26-án érkeztünk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A park ettől függetlenül szép. Szép nagy. Megnéztük középen a kastélyt meg a tavat, aztán becsűrtünk a kis ösvényeken jobbra, becélozva az állatkertet. Tulajdonképpen meg is találtuk – de a park felőli bejáratot már bezárták. Addig is folyamatosan azon poénkodtunk – felkapva a moritzburgi szálat – hogy itt, a parkban is mindent csomagolnak össze, raknak el télire… de egy idő után azért mindenkiben felhorgadt a kisördög, hogy ez lehet, nem is annyira poén. Ott álltunk a zárt kapu előtt, a főbejárathoz meg kellett volna kerülnünk az egész hóbelevancot, a belépőjegy meg 20 euró. Végül tentatívan elindultunk a kerítés mellett és azt láttuk, hogy az állatok nagy részét már elcsomagolták télire, így ide sem mentünk be.

Nagyítás

Szép hosszú séta haza, a kutyák már éppen eléggé ugattak, a grillsütősnél egy újabb gyenge adag kaja, fent két sörrel bekísérve. (Ha arra számítasz, hogy a reklámfotón látható tarjás szendvics csak manipulált dekoráció, akkor nagyon meg fogsz lepődni, amikor a hölgy levág két darab, egy-egy centi vastagságú sült tarját a vekni kenyér méretű buciról és bedobja a zsemlébe. Simán felér egy teljes méretű ebéddel.)

Egy óra csendespihenő. Ebéd, sör, alvás, internet, kávé. Aztán a család Nej vezérletével úgy döntött, hogy csavarognak még Drezda utcáin.
– Az utóbbi négy napban háromszor jártunk be minden utcát – jegyeztem meg – Mit akartok még megnézni?
– Ugyanezt. Még nem vagyunk teljesen eltelve vele – válaszolt Nej – Meg akarjuk nézni negyedszer is.

Végül abban maradtunk, hogy most elmennek vezetés nélkül (ez gyakorlatilag egy teljesen új látásmódot is jelent: abszolút más, ha az embernek megmondják merre menjen, illetve oda megy, ahová akar) én pedig elmentem nosztalgiázni.

Schiller Platz.

Ugyan nem pont ott laktunk 30 éve, de az volt a szállásunkhoz legközelebbi külvárosi városközpont. Nagyjából ott kellett átszállnunk buszról villamosra és fordítva. (Nagyjából. A buszmegálló az Elba északi partján volt, a villamosmegálló meg a déli parton. A kettő között meg a Kék Norvég Blaues Wunder. Ha akkor tudom, hogy ilyen szép neve lesz valamikor, lehet, máshogy nézek rá, amikor napi négyszer sétáltunk át rajta.)

A villamosjegy megszerzése pilótavizsgás volt, végül a sok előtanulmány után megnyomtam azt a gombot, amelyhez az volt írva, hogy simple. Bátor dolog volt, de bejött. A villamoson ugyanis jött egy ellenőr, de szó nélkül elfogadta a jegyet.

A VW üveggyár titka: el kell menni a baromi hosszú épület végébe és ott már látni a szerelősort. Bár igazából a látvány sötétben markáns, mert akkor belülről is ki van világítva a gyár és kintről remekül látszik minden.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A Schiller platz-on jöttem rá, hogy én ezt nagyon elböktem. Ez nem csak egy kereszteződés a híd előtt, hanem egy kisebb városközpont, rengeteg emlékkel, rengeteg izgalmas helyszínnel. Mindez úgy, hogy volt rá kábé 15 percem, mert utána sötétedett. Hát, nagyot futottam. Közben meg lőttem a fényképezőgéppel, mint egy kommandós. Egyedül a vetődések maradtak el.

Ráadásul itt volt a lehetőség a törlesztésre: egy csomószor csorgattuk itt a nyálunkat, hogy de jó lenne siklóval/függővasúttal felmenni a hegyre… csak éppen nagyon drága volt. Hát, most már talán megengedhetem magamnak.

Nagyítás Nagyítás

Fel is mentem. El is böktem. Ugyanis meglehetősen közel egymáshoz két hegyipálya is van. Most már tisztán emlékszem, de amikor ma délután ott voltam, az egyik kiesett a fejemből, így a legközelebbin mentem fel. Ez a sikló, mely egy viszonylag zárt, kilátási pontokkal nem rendelkező pályán visz fel egy házakkal sűrűn beépített részre, ahonnét szintén nincs kilátás. Amikor visszajöttem, akkor sétáltam tovább száz métert és a kanyar mögött ott volt a másik jármű, a függővasút. Erről végig gyönyörű lett volna a kilátás, ez eleve egy kilátási ponthoz visz fel – csak éppen mire ideértem, már koromsötét volt.
Így jártam.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innentől már nem kellett sietnem, a sötét ugye már nem sötétedik tovább. Próbáltam lefényképezni az ismerős részeket – bár értelme túl sok nem volt, hiszen 30 évvel ezelőtt csak világosban jártunk erre, a sötétben készült képek nem fognak megmozgatni semmilyen érzelmeket sem.

Azért csavarogtam még egy kicsit, majd irány haza. A család már várt. Bolt (útravaló sörök), estére dörner kebab (nálam csak sajtos sörkorcsolya – pedig pár nappal ezelőtt úgy terveztem, hogy ma is csülök lesz, de az ebédre evett tarja ütközésig tolta a kalóriaszintet), utána békés netezgetés, blogolás.

Holnap összepakolunk és 10 körül indulunk. Eredetileg terveztünk olyanokat, hogy még sétálunk itt egy utolsót, de ezt áthelyeztük Prágába.