Munkás és környezete

Munkás. Azért hívták így, mert olyan egyszerű, természetközeli jelenség volt.

Középsuliban (Kazincbarcika) ő volt a tornatanárunk. Olyan jó negyvenes redneck. Ha azt mondom, annyi esze volt, mint egy pár rongyosra taposott katonabakancsnak, azzal valószínűleg vérig is sértettem. Mármint a bakancsot. Egy borsodi bányászfaluból, Órmosbányából járt be minden nap egy csotvasz Wartburggal.
Na, azt a kocsit ismertük rendesen. Ha Munkásnak nem sok kedve volt az egész izzadós bizniszhez, akkor kiadta a jelszót: kifutás! Ekkor, lett légyen tél vagy nyár, kiszaladtunk a tornateremből, fel a Tardonai úton, megkerültük a Vegyész sporttelepet, majd a buszpályaudvar mellett vissza. Aztán volt olyan, amikor a fazon jött mellettünk a Wartburgjával és amikor dudált egyet, akkor a következő dudaszóig sprintelnünk kellett. Imádtuk. Különösen télen, a jeges járdán. Ha nem jött velünk, akkor a bejáratnál mérte stopperrel az időt és ha valaki kicsúszott belőle, akkor kezdhette előlről.

Szívet melengető élmény volt, amikor egyszer behozta kicsi fiát az iskolába. Gondolom, valakinek vigyáznia kellett rá. Mi tettük a dolgunkat, forogtunk, hörögtünk a nyújtón (ugye, ha nem volt meg a lendület, akkor bizony vágta a menetet az ifjú férfiember arra a szervére, melynek funkciója éppen akkor kezdett szédítően kibővülni), pucsítottunk a szőnyegen (de most komolyan, képzeld el, amikor a 190 centi magas, 120 kilós, búgócsiga alakú János próbált talajtornán egy kötelező művészi elemet abszolválni), hogy a többi középkori kínzóeszközről (korlát, gyűrű) ne is beszéljek. Melegítettünk, nyüzsögtünk, izegtünk-mozogtunk – egyedül Munkás fiának, Olivérnek nem volt szabad mozognia. Ott kellett ülnie a fal mellett, ahová támasztották. Nyilván nem bírta ki. A tanár egy ideig türelmesen vissza-visszacipelgette a kölyköt, de egy idő után elunta.
– Na, most már kuss anyádba, Olivér! – mordult rá a picire.
Ez a mondat, így, ahogy van… ahogy egyszerre van benne az operettek világa, de a hónaljszagú prolivilág is… akkora gyöngyszem volt, hogy egyből beépült nemcsak a szókincsünkbe, de a világképünkbe is.

A magam részéről meglehetősen sanszosnak tartom, hogy Órmosbánya környékén van valami sérülés a világ szövetében, mert osztálytársunk, aki szintén onnan járt be, szinte teljesen az ifjúkori kiadása volt hősünknek. Nagy jelenet volt, amikor találkoztak.
Első tornaórán felállt a tornasor. Mindenkinek be kellett mutatkoznia. Előreléptünk, mondtunk pár szót magunkról. Istvánra került a sor.
– M. István vagyok Órmosbányáról – mondta.
Munkásnak egyből felcsillant a szeme.
– Hinnye! Pedig nem is vagy ismerős. Hogy hívják apádat?
– M.
– Ja, akkor már ismerlek!
A sorban néhány embernek megroggyant a lába.
– Mondjad már, hol laktok?
– XY utca.
– Nem ismerős. Hogy néz ki a házatok?
– Téglából van.
– Ja, akkor már tudom!
Szájszélek harapódtak be. Úristen, milyen lehet az az utca, ha ennyiből be lehetett azonosítani a házat?

István egyébként jóindulatú srác volt, de valószínűleg mélyen átaludta azt a hetet, amikor az észt osztogatták. Szinte szótlanul, bika komorsággal rótta a középiskola éveit. Volt benne egyfajta makacs dac, mellyel gondolkodásbeli hiányosságait próbálta leplezni. Ebből a mixből érdekes történetek kerekedtek ki. Az még az egyszerűbb esetek közé tartozott, amikor a magyartanárnő azon gyanúsítására, miszerint esetleg nem olvasta volna el a kötelező olvasmányt, megsértődött, majd amikor felszólították, hogy foglalja már össze a tartalmát, felállt, nagy levegőt vett és belevágott: Victor Hugó: Nyomorékok. A tetszésnyilvánítás viszont belefojtotta a szót.
Ezzel szemben fizikaórán a tanár kegyetlenül kicsavarta a szituációból az utolsó csepp helyzetkomikumot is. Tamás tanár úr az első években tanított minket. A negyvenes éveiben járt, hihetetlenül élénk szemei gonoszkodásra, iróniára állandóan hajlamos szellemet jeleztek. Nemcsak megjelenésében hasonlított Sándor György humoralistára, de stílusában, humorérzékében is. Nem is titkoltan tartotta egyik példaképének.
A táblánál István felelt. Valamilyen képletet kellett volna levezetnie. Az egyenlet valahogy össze is állt, már csak alakítgatni kellett volna. De az istennek sem akart rendeződni. István időnként bátortalanul megjegyezte, mit fog csinálni. A tanár fásultan bólintott. Aztán István tétova fejvakargatások közben erőszakolt egyet-egyet az egyenleten.
Így telt el az első félóra.
A tanár ekkor már teljesen hátrapucsított a széken, a felsőteste gyakorlatilag feküdt az asztalon.
Aztán István egyszer csak kijelentette: – Kész.
A tanár ránézett, majd vadul megkapaszkodott az asztal szélében. Hogy István levezetése hol ment félre, azt talán még a jóisten sem tudta, de a legalsó sorban az állt, hogy 5 = 0.
– Lépj egyet hátra, fiam – nyögte ki.
István hátralépett egyet.
– Remek. Most nézd meg innen is az eredményt.
István alaposan megnézte.
– Hogy tetszik?
István vonogatta a vállát. Látszott rajta, hogy neki ez már bőven jó végeredmény, csak hagyják már békén. A tanár ekkor már teljesen kicsavarta magát: ült, de a széket jócskán hátratolta, gyakorlatilag így feküdt is az asztalon, két kinyújtott kezével a katedra túlsó szélébe kapaszkodott, állát keményen beleakasztotta az asztallapba és mereven bámult szembe az osztállyal. Gondolom azért nem mert Istvánra nézni, mert félt, hogy elröhögi magát. Viszont mi, akik láttuk a szemét, pontosan láttuk azt is, mi játszódik le a fejében.
– Menj vissza a táblához.
István visszalépett.
– Most húzd alá kétszer a végeredményt.
Krétahang. Kétszer.
– Akkor most lépjél hátra megint.
Lépés.
– Most hogy tetszik?
– Jobban – nyögte ki István.
A tanár szemében kezdett izzani a gonoszság.
– Menj vissza a táblához.
Lépés.
– Keressél színes krétát. Van?
– Igen.
– Hány színű?
– Három.
– Remek. Akkor mind a három színnel keretezd be az utolsó sort.
István komótosan, aprólékosan bekeretezte az ominózus sort. Talán még örült is, hogy végre olyan dolgokat kell csinálnia, amiket ért. Az osztály visszafojtott lélegzettel figyelt. Mindenki tudta, hogy ha itt valaki elröhinti magát, akkor a következő pillanatban lehuppan a földre az iskola teteje.
– Kész – jelentette ki.
– És nem látsz rajta valami furcsát?
– Nem.
– Akkor most sétálj el a szemközti falig.
Lépések.
– Jól látod onnan is? – kérdezte elgyötörten a tanár.
– Igen.
– Nem is csodálom, fiam. Ez ugyanis akkora baromság, hogy még a holdról is kiveri az ember szemét. Na, menj a helyedre, egyes – unta meg végül a szinjátékot.
Aztán még percekig szemezett az osztállyal, abban a kicsavart pózban. Érezte ő is, hogy bármilyen komment csak rontott volna az élményen.

9 Comments

  1. 190 centi magas, 120 kilós, búgócsiga alakú János = centi, M.István= bonifác ?? 8-)

  2. Na, én meg dolgozok itt, hogy ne direktben adjak ki információkat… hogy ne legyen az érintetteknek most kellemetlenségük abból, amiket diákkorukban csináltak.
    Akkor most írjam meg bosszúból azt is, milyen volt, amikor egy alapvetően csöves mentalitású iskolában első fecskeként kezdtél el répa fazonú nadrágot hordani? ;-))

  3. Fantasztikus volt a tortenet, komolyan percekig nem tudtam abbahagyni a nevetest. Persze vacsora alatt.

  4. Hm. Létezik a leblokkolásnak ilyen szintje. És ez független az egyébként meglévő értelmi képességektől. A tanár még szarabbul vizsgázott pszichológiából mint a srác ott a táblánál fizikából.

  5. Nem, nem létezik. Egy műszaki középiskolában szvsz elképzelhetetlen, hogy valaki leírja, aláhúzza, bekeretezze azt, hogy 5 = 0 – és ne vegye észre mekkora marhaságot írt le. A tanár pedig – és ez még erősebben szvsz, hiszen nem láttam a fejébe – pont azt próbálta a saját egyéni mődszereivel kierőszakolni, hogy a srác vegye már észre, hogy az eredmény rettenetesen nem stimmel.

  6. A nadragot nem em hordtam (akkor sem ), en nekem a hajam volt ciki .Kuldjek fenykepet ?
    Amugy szerinted az erintettek olvassak a blogot ?
    Ha igen bocs es nem szoltam :-)

  7. Haj? Lehet. Az már nem maradt meg az emlékeimben. Viszont a répa szabású farmernadrág valamiért igen, még arra is emlékszem, hogy valami bajai agyelszállós hóbortnak tekintettük.

    Amugy szerinted az erintettek olvassak a blogot ?

    Biztos vagyok benne, hogy nem. De létezik olyan, hogy google… meg elég, ha az ismerettségi körükben olvassa valaki.
    Az ötödik évad indult a blogban januárban… és tudnék mesélni, milyen találkozások történtek. Azt példáult olvashattad te is, hogy megkeresett az ifjabb Hallók, mert nem tetszett neki az apjáról szóló írás.

    Persze egyfelől nem kellene ezzel foglalkoznom. Hiszen baromi egyszerű: így történt? Így. Akkor meg mindenki maradjon csendben.
    Csakhogy magamról is tudom, meg az eddigi kommunikációnk alapján nálad is valószínűsítem, hogy már bőven nem azok az emberek vagyunk, akik akkor voltunk. Akkor még csak tébláboltunk a túl sok kereszteződésben, most meg már annyit mentünk a saját útjainkon, hogy jócskán túl vagyunk a felén. Határozottabbak lettünk, családunk van, véleményünk, pontosabban élettapasztalatunk, melyek megalapozzák a határozott véleményünket, és ha elő is fordul bizonytalanság, a külvilág azt már nem látja.
    A magam részéről egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ebben a felnőtt állapotban mindenki örülne neki, ha a fiatalkori kellemetlen élményei tűnnének fel másvalaki emlékezéseiben.
    Emiatt döntöttem úgy, hogy mindenkinél a becézetlen keresztnevet használom. Bármilyen furcsa is, de soha, senkinél nem fordult elő eddig az életemben, hogy minden becézés nélkül használta volna a keresztnevét. Ez az a forma, mely alapján a legnehezebbb kitalálni bárkinek is az azonosságát.

    Feltéve persze, hogy egy másik érintett meg nem írja. :-)

  8. OK , igazad van . Bar szerintem mindenki aki akkor abban a kornyezetben elt , pontosan es kapasbol vagja az erintettek nevet & becenevet .
    Igy visszagondolva en mar csak rohogom magmon, foleg , h az irasaid nagyon sok emleket ideznek fel jot is kevesbe jot is , hiaba gyerekek voltunk.
    A “bajai agyelszállós hóbort” meg vmi mas formaban meg meg van.
    A tovabbiakban igerem, h nem tarom fel a becenevek , es varom a hasonlo irasokat.
    Ja es a tisztesseg vegett Sz.Geza vagyok ?-))

  9. mindenki aki akkor abban a kornyezetben elt

    Ez a kulcs. Ugyanis én azt akarom elérni, hogy az illetők _mostani_ környezete ne tudjon beazonosítani senkit. Nyilván, aki anno ott volt, az tudja. De azok tudták eddig is.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑