Amiről csak beszélgettünk, végül Tiboru megcsinálta. Elindított egy blogot a katonatörténetekről.
A korábban itt megjelent két sztorit át is adtam másodközlésre… aztán ahogy tovább gondolkodtam, úgy jöttek a többiek. Ezeket viszont eredetileg már oda küldtem be, és csak némi késéssel jelennek meg itt. A különbség az, hogy ott több az ábra, itt meg – az újraolvasás miatt – kevesebb a fogalmazási hiba.

…::..::…::…….::::::…:::::…:::.::.:….::.:.::.:::…::::::….::…:.::..::::…:..::…:::..:.:::.:..:

A második után azt mondtam kész, vége. Több igazán jó katonasztori már nem jut az eszembe. Aztán ma úszás közben elgondolkodtam, végigmentem azon az egy éven… és végül már csak azon idegeskedtem, hogy amíg haza nem érek, el ne felejtsem ezt az egészet.
Nem, nagy sztori már tényleg nem jutott eszembe. De sok apró, igen.
Ezek jönnek most, egy hosszú folyamban, nagyjából időrendben.

Alapkiképzés

Ez az az időszak, melyet a legtöbb katona szívesen kihagyna az életéből. Ez az, amikor megmutatják annak a kopasznak, hol lakik a Magyarok Istene. Én ugyan nem tudom, de ilyenkor biztosan nagyokat csuklik.
Életemben nem sokszor kattantam ki annyira, hogy egyszerre két cigire gyújtsak rá, de ekkor megvolt. Kánikulai melegben, teljes menetfelszerelésben (húszkilós hátizsák damilvékony szíjakkal, bádogsisak, tömött gázálarctáska, tölténytáska, géppisztoly) rohantunk ki (ugye, százhuszas tempó, énekelve) a jó három kilométerre lévő külső telephelyünkre. Gál úrnak pölö ekkor ment tönkre a lába. Aztán amikor kiértünk, hasra kellett vetődnünk és elásni magunkat. Naptól betonkeményre szikkadt, fűmentes birkalegelőn. A gyalásó simán szikrát vetett az első csapásnál.
Mint írtam, a hátizsák ott ficergett a hátunkon. Az a dög nemcsak nehéz volt, de nagy térfogatú is. Most gondold el, azzal együtt kellett magunkat hasonfekve beásni a föld alá, miközben a felügyelők husángokkal kezelték le azt, aki öt centinél magasabbra emelte a seggét. A nap persze sütött, mintha ezért fizették volna.
Én kábé egy és egynegyed óra alatt értem el odáig, amire már rábólintottak. Az elsők között mehettem pihenni az árnyékba.
Cigiből is csak azért gyújtottam kettőre, mert nem volt több kezem.

Egy valaminek viszont örülök: itt tanultam meg azt, hogyan kell – akár ekkora mennyiségű cuccal is magunkon – felszaladni a falra és átvetődni a három méter magasan lévő ablakon. Ez tényleg hasznos tudás.

Szóval ilyesmikkel múlattuk a napot. Egészen addig, amíg hihetetlen szerencse nem ért: beverték az orromat.

De mielőtt elmennénk ebbe az irányba, szólnom kell még egy csodálatos dologról: ez a Ki Mit Tud.
Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.
…
– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyosómosás. Meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam már akkor is vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.

Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.

Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.

De vissza az alapkiképzés közepére. A hétvégénk szabad volt, természetesen le-lejártunk focizni. Itt esett meg, hogy középiskolás padtársam, jócimborám, Zoltán a játék hevében könyökkel úgy orrbavert, hogy betört az orrom. Gyorsan kivittek az ügyeletre, megröntgeneztek, az orvos szerint hihetetlen mákom volt, a kiálló csontdarab tényleg eltört, de nem mozdult el. (Zoltán sebészi pontossággal dolgozott.)
– Ez akkor konkrétan mit jelent? – kérdeztem meg.
– Össze fog forrni. Magának csak arra kell vigyáznia, ne mozduljon el.
– Azaz?
– Tartózkodjon minden rázkódással járó mozgástól.
– Mint például a vigyázzmenet?
– Ajjaj. Még a surranóviselés is tilos, mert az is üt.
Jippí! – volt az első gondolatom. Ha valaha kifaragják az antikatona szobrát, tuti én leszek a modell. Az egész laktanyából két embernek kellett az alaki foglalkozások után ottmaradnia és tükör előtt gyakorolnia a vigyázzmenetet: Kovalcsiknak és nekem. Kovalcsik ízig-vérig parasztgyerek volt, hiába kezdte jól a vigyázzmenetet, de három lépés után már kaszált. Az a mozgás épült bele a mozgáskoordinációjába. Nekem olyanom nem volt, én táncban is csak a freestyle pogóig jutottam el. Hihetetlenül nem bírom a kötött mozgásokat. Nehogy már más mondja meg, hogyan tekergessem a lábam. (Ebből később érdekes dolgok sültek ki, amikor díszőr lettem – de ennyire ne rohanjunk előre.)

Szóval sétáltunk vissza a laktanyába és csak az lebegett előttem, hogy te jó ég, mekkora mázlista vagyok.

Ja, hogy az az írás címe az, hogy én és a főnököm… én pedig még egy szót sem szóltam a századparancsnokomról. Nem véletlen – ugyanis ekkor még nem jelent meg a színpadon. Frissen végzett ember volt, csak szeptember második felében volt várható az érkezése. Elég stréber fazon lehetett, mert főhadnagyként jött ki a suliból.

És akkor vissza a történet fősodrához.

Odabent egyből le is költöztem a gyengélkedőre.
Ahol megint szerencsém volt.
Akkoriban egy gumi volt az EÜ katona, János. Semmi EÜ végzettsége nem volt, azon kívül, hogy ritka nagy franc volt. Velünk együtt vonult be Ferenc, akinek volt valami EÜ faiskolája, őt tervezték, hogy majd átveszi az EÜ katona feladatot. Csakhogy Ferenc, tisztességgel szólva, elég lúzer volt. Mindent csak szabályosan volt hajlandó csinálni, fosott mindentől… nem is jöttek ki jól Jánossal. Szemben velem. Mondtam már, hogy én voltam az antikatona? Aranyéletünk volt a gyengélkedőn. Jánossal ketten megcsináltunk mindent, Ferenc csak nézte. Ott ismertem meg Nyúl zászlóst, a felcsert. Nagyon fontos ismerettség volt, itt tapasztaltam meg, hogy Nyúlnak, az öreg alkoholistának, még a torkomat sem szabad megmutatni, ha hosszútávú terveim vannak az életben.

Délutánonként Jánossal bevettük magunkat az EÜ szobába, pont két vaságy volt benne, a tévé középen, János napközben már gondoskodott a sörről, bagóztunk, néztük a tévét, beszélgettünk. Mindezt alapkiképzés közben. Én időnként átmentem a kantinba pingpongozni, mert komolyan meg akartam nyerni a zászlóalj bajnokságot. (Végül második lettem. Egybehangzóan én rontottam el a döntőt.) Mit mondasz? Törött orrcsont? Ugyan már, papucsban voltam. Nem rázkódott az a csont. Vagy csak mázlim volt.

Az egyik ilyen délutánon bevánszorgott egy hadfi a gyengélkedőre. Majdnem két méter magas, kissé tejfeles képű. Kék tornagatya, fehér trikó. A lábán egy nagyon csúnya seb.
Éppen egyedül voltam, János kiment sörért, Ferenc meg szokás szerint nem velünk töltötte a délutánt.
Zavartam néztem a sebet. A fazon salakos focipályán taknyolhatott egy nagyot és utána legalább öt métert kellett csúsznia. Kábé húsz centi hosszan és öt centi szélességben felgyűrődött a bőr a combján, több helyen is kilátszott a seb alatt a hús. A durva salak nagyon kegyetlen tud lenni.
– Maga az EÜ katona? – kérdezte.
(Mit flancol már ez a magázással?) – gondoltam magamban.
– Jelenleg igen – bólintottam rá.
– Akkor ápolja le a sebemet.
Felfektettem a vizsgálóasztalra, megnéztem a sebet. Közelről még rondább volt. Alig nedves szivaccsal körbemostam, óvatosan kiszedtem csipesszel a salakdarabokat. Jöhetett a fertőtlenítés.
– Nem fog fájni! – szóltam oda neki, amíg előszedtem a jódtinktúrát.
(Nem a faszt nem.) – nyeltem magamban.
Elkezdtem körben lekezelni a sebet. A hapi meglepően jól bírta. Igaz, sziszegett, mint egy kuktafazék 40 perc főzés után, de akár ordíthatott is volna.

Végül jól beszórtam a sebet sebhintőporral. Eddig rendben is volnánk.

– Egy kicsit várnunk kell – nyugtattam meg. Pedig csak időt akartam nyerni. Fogalmam sem volt, hogyan kössem be. Egyébként sem voltam jártas a kötözésekben, de itt az is zavart, hogy bármilyen gézt, párnát teszek a sebre, az úgy beleragad, hogy átkötéskor felszaggatja az egészet. Tanácstalanul nézegettem a szekrényben, amikor rátaláltam egy flakkonra: Plastobol. Ez egy spray volt, mellyel befújva egy sebet, hermetikusan záró műanyagréteget hozott rajta létre. Ez az! – csaptam a fejemre. Ugyan ekkora sebre még nem láttam használni, dehát kaland az élet.
– Nem fog fájni! – nyugtattam meg. Egyből kiült a pánik az arcára.
Befújtam, megvártuk, amíg megszáradt, végül bepólyáltam.
– Készen vagyunk – mosolyogtam rá.
– Maga nagyon megkínzott – foglalta össze.
– Ugyan. Így is hatalmas mákja volt, hogy nem Nyúl zászlós volt bent – mosolyogtam még mindig.
– Árulja már el, hogy hívják magát?
– Petrényi honvéd, szolgálatára.
– Aha.
Elsántikált.

Másnap szóltak, hogy fel kell mennem a századszintre, most osztják ki mindenkinek a géppisztolyt. Ahogy voltam, melegítő alsóban, fehér trikóban, papucsban felsétáltam. Alig néztek rám döbbenten. Én ugyanis már teljesen elfelejtettem, hogy alapkiképzés van – miközben a többiek komoly drillben szopták naponta a központi harci faszt. A kiképzők gyanúsan is méregettek, de nem tudták hová tenni mind a ruhámat, mind a jókedvemet – így nem is bántottak. Álltam a sorban, aztán egyszer csak kinyílt a századparancsnoki iroda ajtaja. Kilépett az új századparancsnok.
Pontosabban, kisántikált.
– Ah, Petrényi! – áradt szét arcán a sátáni mosoly, amikor meglátott – Tudja, hogy én is szoktam mondogatni azt, hogy ‘Nem fog fájni’?

– folyt. köv. –