Kiegészítések

Ehhez az íráshoz.

  • Váratlanul megjöttek az eredmények. (1-es tengeri kajak, 2-es tengeri kajak, abszolút lista.) A korábbitól eltérően nem 2:56 lett az időnk, hanem 2:48 – tehát buktuk a bort. Viszont Barna valahogy nagyon félrehallotta a dobogós eredményeket, a 2:08-nek közelében sem voltunk.
  • Egyfelől ez nem túl jó időeredmény: kategórián belül hatodik a kilencből, összesítésben kilencvenvalahanyadik a 123-ból. Ez úgy a középmezőny második fele, figyelembe véve, hogy a polietilén tengeri kajaknál azért akadtak jócskán gyorsabb járművek is. A 6,68-as átlagsebesség sem az, amivel dicsekedni lehet. (Elméletileg 7,85 lett volna, de sporttársak GPS-es mérése szerint az a 22 km inkább csak 18,71 km volt.) Másfelől viszont ez egy tapasztalatszerzős, fényképezgetős verseny volt, ahol még – számunkra legalábbis – nem számított annyira az idő.
  • Ja, és benne voltunk a tévében. Habár én nem nézek ilyesmit, de ismerősök szóltak, hogy láttak az M1-en. Itt van a felvétel, olyan 1:25 körül integetek az operatőrnek.
  • A végére egy rossz hír: nem akárhogyan kapott le a nap, a leégések átmentek másodfokú égési sebekbe, ronda vérsavós hólyagokba. Ilyenkor fogadja meg az ember, hogy legközelebb még télen is bekeni magát napolajjal. Különösen akkor, ha a dokker a lukasztgatások, fertőtlenítések során elmagyarázza, hogy a tűző nap még borult égen, felhők mögül is képes égetni. Most mindenesetre nem indulhatnék versenyen, mert szteroidos krémmel kell kenegetnem magamat.

Át a Balcsin

Átúszni már átúsztam. Most megvolt az átevezés is. Legközelebb az átfakutyázás jön.

Nem adtam volna egy lyukas rézgarast sem, hogy ezen a hétvégén összejön. Pénteken a világ összes esője ránk szakadt. Már amennyi a csütörtöki hatalmas zuhé után még megmaradt odafent. A rádió pedig folyamatosan azt mondta, hogy a szombat ugyanolyan lesz, mint a péntek.

Pénteken dolgoztam ugyan, de elkéredzkedtem korábban. Hiába. Így is totális őrület volt a délutánom. Mivel egész héten este nyolc után értem haza, túl sok mindent nem tudtam előre összekészíteni. El kellett mennem a kajakért, be kellett vásárolnom, mindezt a pénteki tömegben. Negyed hétkor tudtam végre elindulni, az M7 persze be volt állva, mint sátorcövek a fagyökérbe. Negyed kilenckor estem be futva az este nyolcig nyitva tartó recepcióra, de aztán megegyeztünk, hogy majd holnap reggel papírozunk. Ekkor még világosban felállítottam a sátrat, a sörsátrat már fejlámpával, csalogattam bele áramot – és már fél tizenegy is volt, lehetett foglalkozni Barnával. Ő ugyanis Velencén volt táborban, aztán pénteken konspiratív okokból felment a többiekkel Pestre, majd felszállt egy ellenkező előjelű vonatra. Menetrend szerint éjfélre ért volna le, de a vonat a kemény 120 kilométeres távolságon összeszedett egy óra késést. Persze a tábori kocsma itt alakult ki a sörsátor alatt – én viszont az éjszakai fuvar miatt még nem ihattam. Eleget.
Végül hajnal egyre minden rendeződött, Barnát bekoccoltam a sátorba, és utánaeredhettem a többieknek.

A személyiségi jogok mindennemű ignorálásával néhány fénykép az estéről.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyon későn feküdtünk le.
Nagyon korán kellett kelnünk.

Először azt hittem, hogy csak viccelnek. Milyen kedves társaság: látták, hogy feszült vagyok, hát megpróbálnak felvidítani. De valahogy nem voltak őszinték azok a mosolyok… Hamarosan ki is derült, hogy igen, tényleg hatkor fogunk kelni, mert a hajók beszállítása 7.30-8.30 között kell megtörténjen a jó félórányi evezős távolságra lévő strandra.

A reggelről nem akarok sokat írni. Nem mintha nem tudnék, csak nem szeretnék ilyen mennyiségben negatív hullámokat sugározni.
Az ég illeszkedett a hangulathoz: borongós, rosszkedvű volt. Az eső lábszagát egész konkrétan éreztük. Hagytuk is a fenébe a napolajat. Ilyen időben a versenyt sem fogják ellőni, nemhogy megkapjon minket a nap. A polárszűrőt is leszedtem a fényképezőgépemről. (Igen, mi voltunk azok a versenyzők, akik időnként kiálltak a mezőnyből fényképezgetni. Ne rohanj úgy, Dönci, nagyon szép a táj. Mi még a rajtnál is fényképeztünk – pedig egy DSLR-t előásni majd visszacsomagolni egy vízhatlan zsákba, nem egyszerű művelet.)

Először a sárkányhajókat és az egyéb nagytestű jószágokat indították el, 10.30-kor.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Már itt látszott, hogy baj van. Körben a Balaton parton feszülten figyeltek a kumuluszok, de a víz fölött véletlenül sem volt még csak egy zsebkendőnyi felhő sem. Csak a nap. Aki úgy döntött, hogy most, ebben a fél napban bepótol mindent abból, amit az utóbbi egy hétben elmulasztott.
És mi pont az UV sugárzást tekintve legerősebb időszakban szálltunk vízre.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Borzasztóan sajnálhatjátok, hogy nem volt nálam a polárszűrőm. A napszemüvegem ugyanis szintén tudja a fotonelforgatós trükköt – és valami gyönyörű volt a tó, az ég és a vízben a hajók. A fényképek nem adják vissza igazából – pedig ezek sem rosszak.

A táv Alsóőrs-Siófok volt, oda-vissza.
Odafelé megpörgettük egy kicsit – de többször is kiálltunk fotózni. Egyébként is kellett, mert úgy nézett ki, hogy az a kemény szivacslap, melyet a popsim alá tettem, nem váltotta be a reményeimet: továbbra is zsibbadt a lábam. Azért így is 1:25-tel fordultunk. Aztán a nagy fészkelődésben elcsúszott a szivacslap, és egész véletlenül egy olyan pozícióba állt be, ahol már megemelte annyira a combomat, hogy beindult a vérkeringés. Elmúlt a lábzsibbadás.
Ekkor ráálltunk egy szolídabb tempóra, ezt nyomtuk is, jelentősebb megállás nélkül. (Egyszer tettük csak le az evezőt, amikor vizet ittunk.) Az utolsó két kilométeren pedig begyújtottuk a rakétákat: megláttunk ugyanis magunk előtt jó száz méterrel egy nagymamát, aki szép kényelmes tempóban – egy sima, egy fordított – pöfögött a kajakjával. Előttünk. Miközben mi ketten addig azért úgy gondoltuk, hogy nem megyünk rosszul.
A gépház rögtön vette is a lapot, megpörgette a csapásszámot – na meg erőt is tettünk bele egy keveset. Ekkor elég sok egység mellett mentünk el – pedig korábban nem is láttuk őket.

A végleges időnket nem tudjuk. Nyilván ma volt az, hogy mindketten bent felejtettük a sátorban az óránkat. Úgy saccra olyan 2:56 lehet. (Hivatalos eredmény: majd. Nem ez szokott a szervezők erőssége lenni. Bár idén állítólag sokkal jobban össze volt fogva az esemény, mint tavaly.)

Előző este Gáborral fogadtunk.
– Ne parázz már annyit, simán le fogjátok nyomni – vigasztalgatott.
– Attól nem is félek, csak a szintidőből nem szeretnék kifutni.
– Ne röhögtess már, öt óra az rengeteg.
– Úgy legyen.
– Szerintem olyan 2:20 körül lesztek.
– Kizárt. Legjobb esetben is minimum 3:30.
– Fogadjunk!
– Fogadjunk.
– Egy üveg igazán finom üveg bor.
– Oké.

Na most, innentől senki nem fogja lemosni rólunk, hogy pusztán nyereségvágyból követtük el a fenti időeredményt. Számold ki: 2:20 és 3:30 között a határ 2:55. Mennyi lett a mi időnk? Na, ugye.
Pedig ezzel buktunk. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy a kategóriánkban harmadik páros 2:54-es időeredménnyel jutott fel a dobogó harmadik fokára. Más kettes hajót pedig nem láttunk a cél környékén, amikor beérkeztünk – ergo sanszos a negyedik helyezés, pár perc lemaradással.
Majd legközelebb.

Nagyítás

Egyvalamiben viszont egészen biztosan vertük a teljes mezőnyt: én lettem a legvörösebb főtt rák a parton. (Barna csak azért úszta meg, mert ő már eleve barnán született, rajta nem látszik a megégés.) Kapott már le sokszor a nap, de ennyire még sohasem fájt. Sapkát, szemüveget vittünk, tehát a szemkifolyást és a hőgutát megúsztuk… de a strandon simán lehetett volna tojást sütni a vállamon. És akkor még hátravolt az eredményhirdetés, meg a félórás hazacsorgás.
Azóta ipari mennyiségben kenem magamra a Fenistilt, a szagom valami kifejezetten perverz is tőle, de még mindig piszokul fájok. Az éjszakám… elképzelheted. Szivacs, sátor – és én nem tudok úgy aludni, hogy valamelyik vállam ne érje a földet. Most meg attól nem tudtam aludni, mert valamelyik vállam mindig érte a földet. Ráadásul túl sokat is ettem elalvás előtt, többször is a reflux ébresztett fel. Az egészet színezte a hidegrázás, mely – a tavalyi balatongyöröki táborozáshoz hasonlóan – most is előjött a leégés árukapcsolásaként. Forró vízre itt túl sok esélyem nem volt, így már kora este becsavartam magamat a szuper hálózsákomba és élveztem, hogy egyszerre izzadok, meg kocog a fogam.

De egy picit sem bántam meg, hogy eljöttünk – még ekkor sem.

Reggel nyolc körül keltünk, 11 körül végeztünk az összepakolással, így még éppen elértük otthon az özönvízszerű jégesőt. Érdekes volt elgondolkodni, hogyan járok jobban: ha hagyom, hogy a kajak védje az autót a jégtől, vagy lekapom a kajakot és hagyom, hogy a jég a kocsi tetőjét lyukassza át? Végül beálltam egy fa alá. Döntsenek az ágak.

Link:

Én és a főnököm – 4

És akkor térjünk vissza főnökömhöz, a századparancsnokhoz. Szép apránként olyan viszony alakult ki köztünk, mint Lukas főhadnagy és Svejk között. Én, ahol csak lehetett, eljátszottam a naív hülyét – a Főhadnagy meg sohasem tudta eldönteni, hogy én tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak szivatom. (Megjegyzem, egyik sem. Csak valahogy vonzottam a zűrös szituációkat, azokból meg csak magamat hülyének tettetve tudtam kimászni.)

Nézzünk egy ilyen zűrös szituációt.

Kint gyakorlatoztunk Fadd-Dombori környékén. Éppen robbantgatós napunk volt. Néhány embert komolyan érdekelt a dolog, ők egy homokos domboldalból szeltek le darabokat egy-egy trotil segítségével. A nagy többséget ez az egész nem nagyon hozta lázba, üldögéltünk a réten, beszélgettünk, heverésztünk. Ha lett volna köztünk fehér, meg rózsaszín ruhás nő, Szinnyei akár rólunk is festhette volna a Majálist.
Az idill addig tartott, amíg meg nem csörrent a katonai telefon. Kiderült, hogy maga a törzsfőnök jön ki, leellenőrizni, hogyan is mennek idekint a dolgok.
A századparancsnok gyorsan körbenézett. Összeszedte a 20 legnagyobb antikatonát.
Én lettem a vezetőjük.

– Petrényi, látja ott messze azt a ligetet?
– Jelentem, igen.
– Odamasíroznak. Elbújnak. Maguk nem léteznek.
– Jelentem, értem. Meddig?
– Majd küldök magukért. Menjenek.

Mentünk. Csakhogy porszem kerül a fogaskerekek közé. Nagyjából akkor, amikor elértük a távoli ligetet, akkor bukkant fel a TÖF autója. A ligetből.
Nyilván egyből odajött hozzánk.

– Szakasz állj! Százados elvtárs, Petrényi honvéd, jelentkezem! – nyomtam le a szabvány dumát. A fazon szerencsére nem ismert fel, hiszen amikor intim viszony keletkezett köztünk, mindketten gumiruhában voltunk.
– Pihenj! Mit csinálnak itt, katona?

Ettől a kérdéstől tartottam. Egyszerűen semmi olyasmi sem volt a környéken, ami megindokolta volna 20 ember jelenlétét. Kétségbeesve néztem körbe, amikor is kiszúrtam egy letört faágat a liget szélén. Olyan 10 centi vastag lehetett és vagy két méter hosszú.

– Jelentem, azért a faágért jöttünk!
– Ennyien? – ült ki a döbbenet a TÖF arcára.

Bociszem.

– Jelentem, igen. A Főhadnagy elvtárs biztos akart benne lenni, hogy el tudjuk vinni.
(A lófaszt. Én egyedül fütyürészve elég lettem volna hozzá.)
– Ez hihetetlen. Mi a francnak kell egyáltalán T. főhadnagynak ez a nyomorult faág?

Bociszem. Pislogás.

– Jelentem, nem tudom. Nem szoktam megkérdőjelezni az előljáróim utasításait.
– Na, abban biztos lehet, hogy én meg fogom! – horkant fel a TÖF.

Tisztelgett egyet és bepattant a kocsijába. Elindult a század maradék része felé.

– Most mit csinálunk? -kérdezte meg az egyik katona.
– Várunk egy kicsit. Majd egyes sorba fejlődünk, vállunkra vesszük ezt a szájbanyomott faágat és elvisszük a Főhadnagy elvtársnak.
Nem volt vita. Ez teljesen logikus döntésnek tűnt.

Megvártuk, amíg a TÖF végzett a század maradék részével, majd hangos ‘ehej uhnyem’ felkiáltások mellett elcipeltük a faágat.

Amikor odaértünk, a századparancsnok teljesen összetörve üldögélt egy kidőlt fatörzsön.
– Főhadnagy elvtárs, jelentem, meghoztuk a fát! – jelentettem.
Nagyon lassan nézett fel.
– Petrényi, maga az én ősellenségem. Mit ártottam én magának?
– Jelentem, nem értem.

Bociszem. Pislogás.

– Azt árulja el, hogyan találta ki ezt a szottyadt faág dolgot?
– Jelentem, nem volt más választásom.
– Tudja mekkora hülyét kellett az előbb csinálnom magamból?
– Jelentem, pontosan el tudom képzelni.

Na, ezt nem kellett volna mondanom.

– Igen!? – kapta fel a vizet – Azt hiszi, szivathat engem? Na, tudja mit, megkapja a következő feladatot: elmegy, megkeresi J. honvédet és letekernek 20 méter robbanó gyújtózsínórt!
Elsápadtam. Ez maga volt a halálos ítélet.
J. honvéd sofőr volt. Nagyjából azzal a mentalitással, mint Mad Bill Kelso a ‘Meztelenek és Bolondok’ című filmben.
A korábbi atomrobbantásos sztoriban ő volt az, aki vezette a menetoszlopot a felázott szántóföldön keresztül. Veszélyérzet egy gramm sem volt benne.
Másfelől a robbanó gyújtózsinór meg olyan anyag volt, ahol a PVC drótba robbanóanyagot töltöttek. Azaz míg egy normál gyújtózsinór azt mondja, hogy sssrssrsssrssr-bumm, addig a robbanó gyújtózsinór már azt, hogy bumm-bumm. Ez mindenképpen előny; a hátrány az, hogy a robbanó gyújtózsinór a legkisebb szikrára, sőt, már megtörésre is robban.

Megkerestem J honvédet. Ott ült egy tuskón, ölében egy nagy tekercs robbanó gyújtózsinór, szája szélében cigaretta, arcán pokoli vigyor, szemében őrület.

– Na mi van, macskajancsi? – vigyorgott rám.
– Bazdmeg, tudod mi fog történni, ha csak egy pici izzó hamu is leesik a cigidből?
– Na, mi?
– Azt már nem fogod megtudni.

Ezen elkezdett röhögni. A szájában fel-alá járt a csikk.

– J, él még a nagyapád?
– Nem – komorodott el.
– Helyes. Akkor gondolj arra, hogy a nagyfater milyen jó ember volt és milyen kár, hogy már nem él.
– Mi közöd van ehhez?
– Semmi. De legalább már nem röhögsz.

Még dühösebb lett.

– Akkor tekerd le ezt a szart.

Letekertem. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. A cigi közben elfogyott, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy tekerés közben egy picit se törjön meg a szál. Sikerült.
Ott hagytuk kiterítve a földön. Majd a századparancsnok elvágja.

Csakhogy.
Megjelent egy újabb parancsnoki UAZ. De ez olyan tempóban jött, mintha autocross versenyre edzett volna. Porfelhőben fékezett.

– Hol van T. főhadnagy? – kérdezte a sofőr.
– Itt vagyok – ért oda a századparancsnok.
– Azonnal szedje össze a századát és meneküljenek!
– Mi van?
– Az oroszok most jelezték, hogy lőgyakorlatot tartanak. Sávban haladnak előre és folyamatosan lőnek. A tisztás pont beleesik az útvonalukba.

Ha jobban odafigyeltünk, hallhattuk is a folyamatos géppisztoly-ropogást. Ez nem volt tréfadolog.
A századparancsnok gyors sorakozót vezényelt, majd gyorsan elfutottunk, méltóságunk utolsó darabjait is hátrahagyva.
A robbanó gyújtózsinór haláláról is csak rövid pukkanás formájában értesültünk.

Bármennyire is furcsa, de az időszak végefelé összebarátkoztunk. Én ugyanis olyat tudtam, amire neki nagy szüksége lett. Rajzolni.
Akkor kerültem képbe, amikor néhány bátrabb alak bevitte hozzá dedikálni a leszerelő zászlóját. Ezek ugyanis egyáltalán nem voltak rossz zászlók.
Behivatott.

– Petrényi, maga rajzolja a leszerelő zászlókat?
– Jelentem, én.

Megjegyzés.
Nem volt ám túl nagy választék. Rajtam kívül már csak Bogyó honvéd tudott rajzolni, csak neki nem volt önbizalma. Én viszont akkor már túl voltam egy-két meredek dolgon. Az iskolai újságba például – lapzárta miatt – úgy kellett rajzolnom, hogy direktben rajzoltam karctűvel a stencilgép fémlapjára. Aztán az is sikerült.

– Bármit le tud rajzolni?
– Ha van miről rajzolni, akkor igen.
– Tudja, mi az, hogy TZ?
– Jelentem, nem.
– Az, ami a maga harcieszközét fogja leváltani.
– Egy erősebb PorSívó?
– Petrényi, legyen kedves, ne juttassa állandóan az eszembe, hogy maga totálisan hülye a katonai dolgokhoz. Ez egy Tátra teherautóra szerelt repülőgép hajtómű. Fel tudja fogni, milyen erőt jelent ez? Ha nem rögzítenénk az autót, a hajtómű 80 káemhával tudná mozgatni.
– Ejha – mondtam faarccal.
– Ez most mi volt?

Bociszem.

– Na jó. Hamarosan kapunk két TZ-t. Énhozzám fognak tartozni. Addigra szeretnék összehozni egy oktatási anyagot. Magának kellene ábrákat rajzolni fóliákra, egy könyv alapján. Tud ilyet?
– Jelentem, igen.
– Remek.

És az is lett. Olyan jól sikerültek az első ábrák, hogy a végén a századparancsnok minden befolyását latba vetette, hogy ne kelljen elmennem a szokásos évi hajmáskéri nagygyakorlatra. Én voltam a laktanyában maradottak közül az egyedüli nem szemüveges. Mongúz a kobrák között. Reggel felkeltem, bevonultam a rajzeszközökkel a tanterembe és délután ötig rajzoltam. Egy írnok ismerősöm járt ki a városba, hozta a rostos gyümölcsleveleket. (Sört… ugyan. A századparancsnok rendszeresen beugrott nézegetni, hogyan haladok.)
Újból jóra fordult a sorsom. Habár a létszám miatt őrséget továbbra is adnom kellett, de az utána jövő bohóckodásban már nem kellett részt vennem. Csak rajzoltam.

Így ért véget a történet, mely a főnökömről és rólam szólt A vége felé annyira kisimultak a dolgok, mintha nem is a katonaságnál lettünk volna. Búcsúzáskor hosszan szorongatta a kezemet.

Mi a heppiend, ha ez nem?

Tisza-tó

2009.06.14;, vasárnap

Megint országon belül utazunk, ráérünk reggel nyolckor kelni. Mondjuk a logisztika elég durva, egyik autó, másik autó, utánfutó, kajak a tetőre, hűtő az utánfutóba, macskák… te jó ég. Elfelejtettünk akárkinek is szólni, a végső menedék, a szembeszomszéd meg nincs otthon. Végül teliraktuk az udvart vizestálakkal, meg kiraktunk egy vödör méretű szárazkajás dobozt. Bár ahogy ismerem a macskákat, egy hét múlva itt lesz a Gizi, a bonsai-macska, belehízva a dobozba, mellette meg két macskacsontváz.

11-kor indultunk el. Elégedetten. Annyi mindent pakoltunk be, kizárt, hogy bármit is itthon hagytunk volna. Az ávó sem tudta volna jobban lesöpörni a padlást.

Poroszló. Olyan 180 kilométer – néha több – de az utánfutó és a kajak miatt csak 90-100-zal kocogtam végig. Egy óra körül érkeztünk meg. Már vártak. Nem is csodálom, körülbelül 2 vendég van a kempingben. Velünk együtt. Éljen az előszezon.

Jó hírrel fogadtak: mégis van sörsátor a marhavagonhoz. (Én már csak így fogom hívni, habár a hungarian mobilhome jobban illene rá: régen útjavító munkások laktak ilyen lakókocsikban, aztán mostanra egy kicsit kipofozták a kecót és végül meglepően jó szálláshelyek lettek belőlük. Csak egy dolgot mondok: mind a négy oldalon van vagy ablak, vagy ajtó, ebből két szembenálló szúnyoghálós – ergo a full kereszthuzat miatt nem kell bele klíma. Nyilván a szúnyogok miatt fogyni fog a szuku – vagy hogy a francba hívják ezt mostanában – de hoztunk egy bőrönddel.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A ‘jó hír’ hallatán kicsit elhúztam a számat. Az eredeti egyezség szerint ugyanis mi hozzuk a sörsátrat, ők adják a sörasztalt és a sörpadokat. (Figyeled, milyen beszédes nevek? Ezek után vajon kinek lenne kedve Szentkirályit inni a sátor alatt?)
Ja, mondtam már, hogy egy szimpatikus, végtelenül rugalmas kempingről van szó? Ha te hozod azt, akkor én adom ezt, de fizetned nem kell érte, mert te hoztad azt. Tetszik.

Visszatérve a fősodorra. A kemping által biztosított sörsátorral egy baj volt: nem volt rajta sátor. Amikor rákérdeztem, hogy akkor ezt most hogy, azt mondták, hogy az utóbbi napok szélviharai rendre lebontották a sátrakat, emiatt nincs rajtuk ponyva. Vakartam egy kicsit a fejemet, hogyan is magyarázzam el, hogy sátorponyva nélkül pont a sörsátor lényege, a sörsátoriasság veszik el. Végül megköszöntük a segítséget, és ahogy 20 méternél messzebb ment a gondnok, nekiálltuk lebontani a sátruk vázát. A miénk már kibírt egyszer egy nagyon durva adriai vihart, talán ez a szeles idő sem fog ki rajta.
Mert szél, az volt. A kempingezők ősellensége. Ha próbáltál már sátrat állítani viharos szélben, tudod miről beszélek. Ledobtam az asztalra egy papírlapot, majd rászórtam egy marék 200-as szöget nehezékként. Szögestől fújta el a szél.
Vidám lesz így ismeretlen vízen kajakozni. (Annyira persze nem ismeretlen. Otthon mindenkivel legalább félórát nézettem a Google Föld-et. Tessék memorizálni minden nádcsomót! – adtam ki parancsba. Ezeket ugyanis nem mutatja semmilyen térkép – eltévedni viszont pont a nádas labirintusban lehet. Másfelől viszont a műholdkép meg azokat a csatornákat nem mutatja, melyek felett összehajoltak a fák. Eltévedés borítékolva.)

Már megint elkalandoztam. Természetesen nem úsztuk meg az önkényes sátorbontást. A gondnok rögtön visszarohant, hogy segít összerakni a cuccot.
– De mi éppen szétszedni akarjuk! – protestáltam.
Egy pillanatra megütközött, de aztán el tudtam magyarázni a helyzetet.
– Oké, akkor hozom a dobozát! – viharzott el.
Mi pedig elkezdtük összerakni a miénket.
– Milyen vicces lenne, ha valamiért nem tudnánk összerakni a sátrat és meg kellene kérni a hapsit, hogy mégiscsak rakja össze az övékét? – vetettem fel szerelés közben.
– Haha – mondta Nej.
– Haha – mondta Dóra.

Először az tűnt fel, hogy nincs vezeték, foglalattal a végén.
– Hogyan fogunk este lámpa nélkül kártyázni? – kérdezte Nej.
– Ez se rossz kérdés – hümmögtem – de én úgy emlékszem, hogy abban a szatyorban, amelyikben ez a vezeték is volt, akadt még egy-két létfontosságú apróság.
Akadt bizony. Például az az elem, mely a tetejénél összefogja az egész sörsátrat. Meg a hat műanyag tappancs, melyekkel egyáltalán földhöz lehet rögzíteni az alkotmányt.

– Pampam – dudorásztam.
– Ki fog odamenni a gondnokhoz, visszakérni a sátrat? – kérdezte Nej.
– Senki – válaszoltam – vagy te akarsz kánikulában ponyva nélküli sátor alatt ücsörögni?
– Akkor most mi lesz?
– Valaki hazaszalad. 190 kilométer oda, ugyanannyi vissza, sitty-sutty, és már itt is vagy.
– Khm, valaki?
– Miért, senkinek érzed magad?

Nej elviharzott, mi pedig nekiálltunk kialakítani a körletrendet.

– Mivel kezdjük, mivel kezdjük? – motyogtam.
– Ha szabadna javasolnom, legelőször a hűtőt üzemeljük be – szerénykedett Barna.
– Ez az! Le se tagadhatod, hogy apád fia vagy! – vidultam fel… és pár perc múlva már dohogott is a hűtő, telepakolva sörrel. Meg volt benne egy ásványvíz.

Aztán elmentünk felderíteni a terepet. Rossz hír, hogy a szabadstrandhoz – habár légvonalban nincs messze – de a kerítés miatt embereset kell kerülni. A dögnehéz kajakkal. Jó hír, hogy nagyon jó a part, a kajak csak úgy belecsusszan. (Hát, nem. Később jöttem rá, hogy az agyag inkább vendégmarasztal, mint becsúsztat.) Még megkörnyékeztem a parkolóőrt, végülis a napijegy 500 forint, és ekkor tudnánk naponta autóval szállítgatni a kajakot. Aztán hazafelé kiszúrtuk, hogy nem messze van egy kikötő is, napi 500 forintért vigyáznak a kajakra, nem kell cipekednünk, ráadásul sólya is van.
Problem solved.

Nagyítás Nagyítás

Volt még egy érdekes beszélgetésünk a gondnokkal.
– Látom, evezni is fognak – intett fejével a kajak felé.
– Igen, mindenképpen.
– Jó is az – bólogatott – de mennyire ismerik a környéket?
– Semennyire. Megnéztük a műholdtérképeket, meg igyekeztünk megjegyezni mindent.
– Ajjaj – lelkendezett – itt nagyon könnyű ám eltévedni. 20 éve járom ezt a vizet, de tavaly még én is eltévedtem.
– Gondoltam, majd nézzük a magaslatokat, aztán ahhoz tájékozódunk.
– Már ha látják – bólogatott – köd, vagy eső, neadjisten vihar… mind jó.
– Hát, köszönöm.
– Nem tesz semmit.

Eredetileg úgy terveztük, hogy már vasárnap bevizezzük a kajakot, de mire Nej visszaért és elrendeztünk mindent, este nyolc lett. Mondjuk rosszul nem éreztem magam így sem, hideg sör volt, végre nem kapkodva kellett berendezkednünk – elmolyolgattam. Egyedül a szél volt kellemetlen: egyharmadig lévő másfél literes pillepalackot simán lefújt az asztalról.

Estére a lengyel család összepakolt, elmentek. Magunkra maradtunk. Itt van egy nagy kemping, tök üres. Állítólag lesz éjszakai portás. Állítólag. Tiszta pszicho. Éjszaka hintáztatja a szél a marhavagont, amikor megjelenik a láncfűrészes gyilkos.
De egyelőre csak szúnyogok vannak. Közvetlenül a Tisza-tó mellett, a másik oldalról egy nádas és vastagon békanyálas csatorna határolta óriási nagy területen nincsen más melegvérű emlős, csak mi. Amikor bementem a vagonba, hogy bekenjem magam, a vádlimon fürtökben lógtak a szúnyogok. A bekenés után annyi változott, hogy innentől a ruhán át csíptek. Úgy álltak bele a hátamba, mint nyilak a darts táblába.

– Ki mit kér vacsorára? – kérdezte bátran Nej.
– Én narancsos kacsát – kaptam az alkalmon.
– Te is akarsz enni? – lepődött meg őszintén Nej.
– Elnézést, akkor nem szóltam.

A viharos szél miatt a kártyaparti lefújva. Pontosabban, elfújva. Meg Nejnek egyébként is víznapja van, elég hülyén nézne ki, hogy mi hárman borozgatunk, őt meg lezavarjuk a Tiszához, ha szomjas.

Ugyan nem néztem meg az ADAC-ban, de saccra olyan másfél csillagos lehet a hely. Gyerekmedence nyilván nincs, a vizesblokk… hát, láttam már kevésbé bizarr vizesblokkot is – a piszoárok mellett 120 literes kuka, tele vízzel… arra az esetre, ha pont a kényes pillanatban lépne fel vízhiány… a vécépapír meg számzáras biciklilakaton lóg a folyosón, a külső ajtó pedig közvetlenül az előtérben lévő zuhanyzóba nyílik. Melegvíz… az mint a mesében. Hol volt, hol nem volt. Zuhanyzásnál még hagyján, mert ott annyira nem is volt jéghideg, meg esténként akadt melegebb víz is… de a mosogatónál soha, márpedig egy mosogatás hideg vízben, mondjuk egy szalonnasütés után, halálos. Mármint a csajoknak.
Hát, kellemetlen, kellemetlen… de azért annyira nem veszélyes.

És az igazi élmény, amiért jöttünk, majd holnap jön: kajakkal a Tisza-tavon.

Megjött az éjszakai portás. Valószínűleg a délelőtti nő és a délutáni hapsi lánya. Idejött, majd felvázolta a szórakozási lehetőségeket: el lehet menni a Nádas kocsmába, vagy ha nagyon unatkozunk, menjünk át hozzá beszélgetni. Aranyos. Egyébként ez a bájos naivitás átlengi az egész kempinget. A töltés felé vasbeton kerítésoszlopok vannak, szögesdróttal. Nem túl szép. Erre nekiálltak balkonládákat szerelni rájuk. Muskátlikkal. Szebb nem lett tőle, de a szándék látszik. Pont ellenkezője a tavalyi balatoni szállásnak: az komfortban elméletileg jobb volt, gyakorlatilag meg tojtak arra, hogyan érzik magukat a vendégek.

Mondjuk, az ágynemű… az vicc. A párna 25*25 centis, de a huzat 60*60-as. A takaróra pont illik a huzat, mert mindkettő 1,5*1,5 méteres. Még átlósan is kicsi. A háromszemélyes, faltól-falig tartó ágyhoz meg kaptunk 1, azaz egy darab lepedőt.
Legközelebb hozunk hálózsákot.

Este megkérdezték – mint egyedüli vendégtől – hogy kérjük-e a teljes kemping kivilágítását. Nem kértük: tudunk sötétben is aludni.

2009.06.15; hétfő

– Jer kánikula, el véled szélvihar! – így jöttem ki reggel. A meteorológia legalábbis ezt igérte. Ehhez képest felhős az ég, kilenc óra körül az eső is cseperegni kezdett. Aztán megjött a szél. – Hóvihar haverotokat hol hagytátok? – keseregtem.
Ettől még persze elmegyünk… csak nem lesz olyan kényelmes.

Nem is volt. Az eső ugyan nem esett, fázni sem fáztunk, de szürke volt a víz, szürke volt az ég, még a fényképezési ingerenciám is csak kussolt a sarokban.

Nagyítás

  • Távolság: 18 kilométer.
  • Útvonal színe: sárga.

A vacak időjárás ellenére jó nagyot mentünk – bár nagyobbat terveztünk. A híd után benéztünk minden ágba, mert úgy tudtam, hogy csak ezen keresztül lehet felmenni a Tiszavalki-medencébe. Nos, nem.

Nagyítás Nagyítás

Biztos vagyok benne, hogy az országban Barnának van a legjobban dokumentált háta. Immár ez a negyedik nyár, amikor a kajakból sorra lövöm mögüle a képeket. Itt például a hatalmas sulyom mezőket próbáljuk átszelni.

Meglepő módon találtunk táblákat. Sajnos, borzasztó keveset. Az egyik jelezte az Eger-patakot, a másik pedig egy nádlabirintus végén a Nyárádi-ért. Ezek után teljesen büszkén siklottunk ki a Tiszavalki-medencére. Aztán amikor jó egy óra múlva is csak a továbbvezető vágatot kerestük, akkor már nem szerettük annyira azt a tavat. Centiről centire pásztáztuk át a tó déli partját – egymás után négyszer – de nem találtuk a IX. öblítőcsatorna nyílását. (Nem nem vagyunk ennyire debilek. Később részletesen is ki lesz tárgyalva a szituáció.)

Kénytelenek voltunk hazaindulni. Ekkor már nem vacakoltunk a labirintussal, egyből kimentünk a Poroszlói-medencébe, megnézni a madarakat. Tényleg baromi sokan voltak, de fényképezni nem tudtam egyet sem – már messziről elrepültek. (Nem szokták még meg: ma volt az első nap, hogy egyáltalán vizi eszközzel be lehet jönni erre a részre.)

Nagyítás

Hazafelé már nem volt semmi különös. Böszme nagy tó, a híd valahol a horizonton. Párosban az első ember diktálja a tempót, Barna pedig utálja annyira az unalmas utakat, hogy rendesen megpörgesse a lapátokat. Elég rendesen habzott körülöttünk a víz.

Időben hazaszóltunk a csajoknak, hogy jöjjenek ki, lássák, milyen az igazi evezés – de azt válaszolták, hogy inkább ebédet sütnek nekünk. Megbocsájtottunk.

Ebéd után a női egység vágott neki a tónak. Volt némi erotikus sikkantgatás, de végül vízrekerültek ők is. Náluk például volt sólya. Sólya, ha mondom, segít a gondon. Nálunk éppen egy hajót szerelgettek rajta, így mi kénytelenek voltunk az iszapos partról indulni. Olyan is volt: beleültünk a kajakba, az meg belesüllyedt az iszapos, békalencsés trutymóba. Barnával ketten féregmozgással próbáltuk megmozdítani, a csajok meg a partról tolták, ahogy csak tudták. Mint a parasztcsalád az óriási répával, csak éppen az ellenkező irányba.
Persze mindkét csapat bénázott annyit, hogy ki kelljen kötniük a szabadstrandon: nálunk beszorult az egyik kormánypedál, náluk meg pont fordítva: a laza pedál csúszott fel Nej derekáig.

Aztán most, Hobóval szólva, az elfáradt hősök már henyélnek.

Nem sokáig. A csajok este hétkor jöttek meg, és amennyire váratlanul meleg lett, olyan váratlanul rongyoltunk bele a szabadstrandon a vízbe. Fogcsikorgatóan hideg volt, de a Balti-tengerhez képest forrt a víz. Ha ugráltunk, akkor pont jó lett… macskázni meg úgysem lehet ugrálás nélkül. Különösen, ha az egyik rosszindulatú a négyből profi vizilabdás. (Édes istenem, még emlékszem, amikor Nej nyomta víz alá Barnát. Most meg már a srác dobja el a labdával együtt az anyját.)

Nyolc körül jöttünk ki. (Jelzem, Szent-Iván éj környékén járunk, este kilenckor még világos van.) Ma estére még kolbász- és szalonnaizzasztás volt betervezve, így a családfő nekiállt tüzet rakni, a csajok készítették a nyársakat, Barna meg csicskázott. Óvatosan rákészültünk, jó alaposan befújtuk magunkat szúnyogsprével, aztán a tűz is jól befüstölt mindenkit. Nos, a tűz közvetlen közelében nem is volt gond… de attól egy méterre már éhes szívókák miriádjai álltak döfésre készen.

Megfutamodtunk, na.

Bementünk a vagonba, jó lucskosan bekentük, befújtuk magunkat ezekkel a cuccokkal, majd kiültünk a sörsátor alá. Bontottam egy üveg bort, valaki megkeverte a kártyát, elkezdtünk pikk dámázni. Az első kör le is ment, de ennyi idő elég volt a szúnyogoknak ahhoz, hogy mutálódjanak. Az új generációt már nem zavarta se a kenőcs, se a spré, röhögve csíptek mindenkit.

Ismét megfutamodtunk, de most már véglegesen.

Azt hiszem, értesíteni kellene a Brehm-et, hogy errefelé létezik egy vadul ellenáló gyötrőszúnyog faj. Elnevezhetnék akár Aedes Vexans Petrenyicus Porosloaenis-nek is. Milyen szép lenne: innentől – focibírókhoz hasonlóan – emberek ezrei átkozhatnák a nevemet. Nagy karrier ez egy rendszergazdának.

Egy előnye viszont van a rengeteg szúnyognak: nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok kövér, csak sok rajtam a szúnyogcsípés.

Odabent átrendeztük valamennyire a terepet, aztán folytattuk a kegyetlen kártyacsatát. Szószerint kegyetlen volt, mindenki veszettül tartotta magát. Amikor több órával később 102 ponttal befutottam, volt egy 93 pontos és egy 88 pontos is. Maratoni hosszúságú parti volt, valamikor éjfél után ért véget – de minden percét élveztük. Később, amikor Nejjel mentünk zuhanyozni, akkor panaszkodtam ki magam, hogy egész egyszerűen egy ilyen estét már nem lehet utólag rendesen megírni. Két óra duma, beszólások, rosszindulat, szivatás, röhögés… maximum, ha diktafont indítottam volna el titokban.
Így erről most lemaradtatok. Mi mindenesetre fergetegesen éreztük magunkat.

2009.06.16; kedd

Éjszakára csináltunk egy kis kereszthuzatot. Reggel arra ébredtem, hogy belekapaszkodom a másfél méteres takarómba és levitorlázom a padlóra.
Megint az a nyomorult szél. Ránéztem a metnetre, szélvihar, eső, jégeső… szóval abszolút szar idő. Csajok egyből le is mondtak a kajakozásról. Mindenki tizenegyig aludt. Na ja, a tegnapi roppant fárasztó kártyacsata.
Aztán délelőtt tényleg megjelent a láncfűrészes gyilkos. Korán reggel kitermelt pár köbméter fát a szomszédban, miközben mi a motoros fűrész frekvenciáját követve forgolódtunk az ágyainkban. De az ébredéshez a végső lökést az a majorettcsapat adta, akik egy komplett rezesbandával felvértezve körbe-körbemasíroztak a kemping körül. Mint később megtudtuk, a hétvégén kakas-szépségverseny lesz a faluban, arra gyakoroltak. Így azért már mindjárt más.
(Egész pontosan kakas-szépségverseny, utána pedig bográcsos főzőbajnokság: az első verseny győztesei nyerik meg a jogot, hogy a másodikon is szerepeljenek. Ha én kakas lennék, a verseny előtt már napokon keresztül gyakorolnám a rondábbnál rondább grimaszokat.)

Felkeltünk, próbáltunk életjeleket mutatni. Jut eszembe, az a jó a kempingben, hogy ha végigsétálsz rajta egy tekercs vécépapírral a kezedben, akkor az összes lakó pontosan tudni fogja, hogy szarni mész. Aztán jöhetnek a reggeli udvarias köszöngetések.

Kényelmesen megreggeliztünk… de az idő nem lett jobb. Végül déltájban öszevakartuk magunkat és elmentünk kirándulni – Egerbe. Ne nézz rám ilyen bután – igen, ott születtem, ott éltem le életem egyharmadát, ott élnek a szüleim, testvérem a családjával, jó kéthavonta meg is látogatjuk őket… de a várost, azt soha nem néztük meg így, a gyerekekkel együtt. Ha elmegyünk a szüleimhez, akkor a felnőttek egymással beszélgetnek, az unokatesók összetapadnak… senki nem megy be csak úgy, csavarogni a városba. Én sem. Büszkén vallom, hogy egri vagyok, de csak néztem bécsiborjúként a dohánygyár helyén épült bevásárlőközpontra, vagy az egykor roppant hangulatos Merengő-dűlő helyén kinőtt villanegyedre. Nyilván azért, mert már évek óta annyiból állt a hazalátogatás, hogy a szülőkkel, az öcsémmel, vagy a sógornőmmel beszélgettem.
Na, most, szószerint belopóztunk Egerbe. Nem szóltunk senkinek, hogy itt vagyunk, csak mentünk, és mutogattam meg beszéltem. Szerény számítások szerint is olyan 20-25 km közötti távot teljesítettünk – úgy, hogy alig voltunk a belvárosban. Megmutattam nekik a hétköznapi, a mackóalsós Egert. A belvárost már úgyis ismerik, de a belváros tágabb környezetét még nem.

Nagyítás

Megjegyzem, a képet készítő fotós pozíciójának meghatározásához elég komoly egri tősgyökérrel kell bírni. ;-)

Szép túra volt, a Szépasszony-völgyben ettünk is, ittunk is valamit – neked nem ajánlom, amennyi cukor a kikért Leánykában volt, azzal egy méhkaptár egy évig elzakatol – aztán teljesen váratlanul, a Kertész utcában, a régi lakásunk előtt, összefutottam az öcsémmel.
– Hát ti?
– Hát te?
– Én éppen nosztalgiáztam.
– Meg mi is.
– A környéken van dolgom, aztán éppen akadt egy szabad félórám, gondoltam, csavargok egy kicsit. Évek óta nem jártam erre.
– Pontosan. Nálunk meg szar volt az idő odalent, aztán feljöttünk csavarogni, persze, hogy eljöttünk errefelé is.
– Jó is volt itt – bólogatott az öcsém… és elkezdtük, egymás szavába vágva, sorolni a sztorikat. Ott, pont a ház előtt. Hogy emlékszel, ez… meg az.. hogy ezt is alig élted túl, meg azt is… és közben mutattuk, hol is történt éppen… persze mindez bőven tele volt redundanciával, hiszen a sztorik nagy részét már korábban én is elmeséltem – de így volt jól, mert ebből tudhatták a többiek is, hogy nem csak kitalációkról beszéltem.
Ez volt az egyik legjobb rész a nagy vándorlásban.
– Ja, figyelj, a szülőknek ne szóljál, majd én elrendezem – jutott eszembe búcsúzáskor.
– Oké, persze.
Aztán elbúcsúztunk, és lévén már este nyolc körül, mentünk vissza a kempingbe. Ahol a korábbi szar idő fogadott.
Nej már a kocsiban messziről kiszúrta a szivárványt.
– Nézd már, de szép!
– Aha. Akkor ott biztosan esik az eső – mutattam rá.
Így is volt. A szél ugyanolyan tempóban, kitartóan fújt tovább – a sörsátrunk gyakorlatilag megszégyenítette a pisai ferde tornyot – az eső pedig hol kicsit, hol nagyon döngetett lefelé.
Nem is vacakoltunk sokat. Volt, aki tisztálkodott, volt, aki erre már nem vette a fáradtságot, aztán beborultunk az ágyba.

Éjszakára viharos szelet, jelentős lehülést, vihart, jégesőt jósoltak. Nem is bánnám már, csak legyünk túl ezen a fronton, aztán hadd kirándulhassunk végre békés körülmények között.

2009.06.17; szerda

Mára még kicsit gyanús kánikulát mondtak, emiatt inkább mi mentünk el egy nagy túrára. A csajoké a tuti csütörtök.

Idill a sólyánál.
Kopasz apuka két apró gyereket tanított pecázni. Lógatta nekik a madzagot rendületlenül… de az egyik csöppséget sokkal jobban izgatta egy kétcentis döglött hal a parton.
– Apu ez nem mozog!
– Nem, mert döglött.
– De nem is szúr!
– Persze, hogy nem. Hiszen döglött.
Némi babrálás.
– Apa, ez sehogyan sem szúr!
– Hagyd már békén azt a döglött halat! Gyere ide, itt van a botod.
– De apa, ez tényleg nem szúr!
Szerintem a hapi fejét nem csak a tűző nap színezte vörösre.

Nagyítás

  • Távolság: 26,53 kilométer.
  • Útvonal színe: lila.

Szép nagy túrát terveztünk. Ráadásul teljesen hülyebiztosnak is tűnt, eltévedni sem lehet.

Nos, rögtön az elején eltévedtünk. Szerencsére nem nagyon – csak éppen pont az ellenkező irányba indultunk el. De aztán a nádasban visszakerültünk. Majd egy szép és hosszú út jött a Kis-Tiszán a nagy Tiszáig. Próbáltam fényképezgetni, de az a nyomorult nap mindig akkor bújt felhők mögé, amikor előszenvedtem az apparátot. A fényképek alapján akár azt is hihetnéd, hogy végig borult időnk volt – miközben mindketten rozsdabarnára sülve kászálódtunk ki a végén a kajakból.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A Tiszán átvágtunk és az Örvényi morotván folytattuk utunkat. A foknál kicsit hülyét csináltunk magunkból. Tudni kell, hogy a mobilomon nekem ez a trabant hang a csengőhangom. A morotva torkolatánál egy nagyobb csapat pihengetett, kajakosok, kenusok vegyesen. Pont amikor pár méterre siklottunk el mellettük, akkor keresett egy kollégám telefonon. A mobil az első hálókban fekvő mentőmellények közé volt dugva egy vízmentes zacskóban, elég körülményes lett volna előszedni, így csak szóltam Barnának, hogy hagyja.
Most képzeld el, mit tapasztalhattak a parton pihenők: elegánsan elhúz mellettük egy tengeri kajak, melynek az orrában, azaz a motorházában, egy trabant motor visít, magas fordulatszámon.
Alig ért fülig a szájuk.

Tiszafüreden pihentünk egy félórát (sör/pizza), majd lecsorogtunk Tiszaörvényig.

Nyomtuk utána lefelé a Tiszán rendesen. Egy nagy motoros batár jött kicsit jobbra mögöttünk, talán olyan 0.1 káemhával gyorsabban nálunk. Gyakorlatilag végig hallgathattuk a személyzet karattyolását. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy nekünk lassan ki kellett volna sodródnunk a folyó jobb szélére, mert már megjelent az öblítőcsatornánk… de ahhoz lassúak voltunk, hogy a batár előtt húzzunk át, az meg egy csomó időt és lendületet elvett volna, ha megállunk és hagyjuk elmenni.
Ekkor jelent meg egy pöttöm yacht kicsit balról szemből, tepert ezerrel. A batár kapitánya úgy elkezdett integetni, hogy majd átesett a korláton.
– Forduljanak rá a hullámjára! Forduljanak rá a hullámjára!
– Minek? – kiabáltam vissza.
– Hülye ez – vetettem oda halkan Barnának – ilyen kis vackokból tucatjával rohangásztak körülöttünk Murternél. A négyemeletes Jadrolinia tengerjáró, amelyik száz méterrel mögöttünk dudált ránk Korcsulánál, na az igen… de ez?
Viszont jobb ötletünk úgysem volt, a batárt meg kellett várnunk, amíg elmegy, így ráfordultunk a motoros yacht hullámaira, élvezkedtünk egy kicsit, majd rögtön utána egy gyors 180 fokos fordulattal beálltunk a batár mögé, keresztülverekedve magunkat annak a hullámain is. A kapitány két kézzel mutatta felfordított hüvelykujjal, hogy kurva jók vagyunk. Valószínűleg életében még csak K2-ről hallott, mert azzal tényleg életveszélyes lett volna ez a mutatvány – de egy tengeri kajak fel sem vette.
Ja, majd a vén tengeri medve a nagy lelkesedésben lekoccolta az öblítőcsatorna zsilipjét a vontatott motorcsónakkal..

Nagyítás

Mentünk szépen utánuk, szerencsére az öblítőcsatorna rövid volt, a mögötte lévő tóban pedig elválltak az útjaink. Ők mentek balra, mi meg jobbra, bele a labirintusba. Tó tó hátán, átvezetőcsatornák a nádasokban, persze az egyik térkép nem tünteti fel a nádasokat, a másik igen – csak éppen rossz helyen.

Nagyítás Nagyítás

Külön-külön nagyon jó evezni csatornákban is, meg tavakban is – a gond ott van, amikor ezek találkoznak. A csatornából ki tudsz menni a tóra… de azt, hogy a tó túloldalán hol kezdődik a nádasban az új csatorna, azt már egyáltalán nem egyértelmű megtalálni. Elméletileg ezek jelzett túrautak – gyakorlatilag igen laza a táblarendszer. Ami nekünk bejött: ha megláttunk egy kék táblát, odaeveztünk hozzá, akármilyen messze is volt. Vagy útbaigazítást adott, vagy egy biztos pontot a térképen. (A lányok taktikája sem volt rossz: ők abból indultak ki, hogy ezeken az utakon motorcsónakok is járnak, márpedig azok nem bírják a sűrű növényzetet. Azaz bizonytalan szituációkban mindig a tisztább vizen mentek.)

Nagyítás

Itt mondjuk elég hülyén jártunk a táblával. Külön szeretném megemlíteni a kék körrel jelzett Szilas-fokot – vagy ahogy a családi folklórba bevonult, a ‘kösz, Csoki, sokat segítettél’-fokot.
(Ekkor speciel eléggé el voltunk anyátlanodva. Már a sokadik nádkapun evickéltünk át, fogalmunk sem volt, egyáltalán melyik tavon vagyunk. Végül megláttuk a táblát. Gyorsan odaeveztünk. Nem volt rajta semmi útbaigazítás, szikáran csak annyit közölt, hogy ez itt a Szilas-fok. Mely fok rajta sem volt a térképen. Kösz, Csoki, sokat segítettél.)
Ennek ellenére egész jól átjöttünk a nádasokon, egyedül az utolsó kijáratot nem találtuk meg, az istenért sem. Ott volt párszáz méterre tőlünk, a fák mögött mindkét poroszlói templomtorony… de nem bírtunk áthatolni a nádon.

Nagyítás

Pedig veszettül próbálkoztunk: úgy mentünk bele a nádasba, mint maci a málnásba. Aztán rendszerint kijönni is alig bírtunk. Végül megláttunk baromi messze, Sarud irányában egy táblát, elindultunk felé. Később feltűnt jobbra egy horgász, gondoltuk, inkább őt kérdezzük meg. Aztán amikor közelebb értünk akkor láttuk, hogy pont a kivezető járat torkolatában lógatja a madzagját. De ha már ott voltunk, elbeszélgettünk vele. (Megjegyzem, kifejezetten udvarias népek élnek errefelé. Ha találkoztunk motorcsónakkal, mindig visszavették a gázt, addig, amíg elmentünk egymás mellett. Egy ér bejáratánál felváltva udvariaskodtunk a horgászokkal: ők felajánlották, hogy kihúzzák a damilokat a vízből, mi meg azt, hogy ha mutatnak alternatív utat, akkor kihagyjuk az ért. Végül az utóbbinál maradtunk.)

Mondanom sem kell, utólag már tisztán látszik, mit rontottunk el. Például amikor nem tudtunk dönteni – a piros kérdőjel a térképen – jobb híján mentünk toronyiránt (szószerint), de hiába tudtuk megközelíteni párszáz méterre a templomtornyot, a térképen látszik, hogy Poroszlóra csak egy vargabetűvel lehet bejutni. Ha maradtunk volna a tiszta vízen – Csapó Holt Tisza – akkor kaptunk volna táblákat is.

Innen már csak annyi érdekesség volt, hogy a céltól 200 méterre begörcsölt a bal lábam. Szerencsére hamar kiakasztottam a pedálból aztán életre rázogattam.

A csajok teljesen úriemberek voltak, mire 16.00 körül hazaértünk, már rotyogott a paprikáskrumpli.

Kaja, majd csendespihenő, aztán irány a strand. Megint nem sokan voltak a vízben, sem az emberek, sem a celziuszok. Ugrálni kellett, rendesen.

A vízparton kis család. Anyuka, egy nagyobb gyerek, meg egy olyan másféléves forma kislány, Boglárka. Anyuka egy fa tövében ült, durván két méterre a víztől, Boglárka pedig eltökélte abban a kis szöszi fejében, hogy ő márpedig belemegy a vízbe. Illedelmes lányka lévén, ehhez persze le kellett vennie a szandálját.
– Boglárka, ne vedd le a cipődet! – kiáltott rá az anyja.
Boglárka szemmel láthatóan elfelejtette, mire való a füle.
– Boglárka, ne vedd le a cipődet!
Akár a morotvai pákásznak is mondhatta volna.
– Boglárka, ne vedd le a cipődet!
Matatás tovább.
– Boglárka… Boglárka, a kurva anyádat!
Úgy látszik, Boglárkának mégis sikerült.

Este megint kártyaparti. Érdekes, mekkora különbségek lehetnek a kártyázások között. Időben ez hosszabb is volt, mint a tegnapi, ráadásul a szememet is alig bírtam nyitvatartani. Este tíz után már minden osztáskor ledőltem aludni pár percet. Negyed tizenkettő körül lett vége, mindenki bedobta magát az ágyába. Nálam ekkor jelentkezett be az esti jó zsíros paprikáskrumpli, órákig csak forgolódtam, miközben mindenki szolídan hortyogott körülöttem.
Még jó, hogy én voltam a legálmosabb.

2009.06.18; csütörtök

Pékség, reggeli. Ma a női szakaszé a kajak. Nagy bátran kijelentették, hogy ők márpedig megtalálják azt a IX-es öblítőcsatornát, melyet mi hétfőn nem.
10 óra körül tettük őket vízre a sólyánál.

A kopasz apuka megint ott volt a két csöppséggel.
– Nem értem mi van, emlékeztek, tegnap egyből volt kapás… ma meg nincs – magyarázta a lurkóknak.
– Apa, Apa, ott van egy döglött hal a vízben! Szedd ki nekem, légyszives!
– Nem szedem ki! Halat fogni jöttünk, nem döglött hallal játszani!
– Apaa! Nekem kell az a hal!
– Nem.
– De Apaaaa! Lécci!!
Faszi turkált egy kicsit a vízben.
– Nesze.
– De nekem nem ez a döglött hal kell, hanem a másik!
Nagy levegő, égrenézés. Végül a kopasz pacák turkált még egy kicsit, majd kipiszkálta a másik döglött halat is.
– De Apa, ez nem szúr!
Ekkor jobbnak láttuk eljönni.

A délelőtt idillien telt. Barnával kiültünk a sörsátor alá. Ő a vasutasesküt próbálta szabványbetűkkel felírni egy papírlapra, én meg egy csendéleten gyakoroltam a tónusozást. (A csendélet elég béna lett, de ez a rajz már elég igéretesnek tűnik – lehet, hogy egyszer tényleg meg fogom tanulni ezt a technikát.)
Közben nyomtuk a melegben a radlereket.
Az összehangolatlanság szép példája: úgy terveztem, hogy egyik nap kajakozunk, majd amikor a csajok köre jön, akkor rajzolni tanulok. (Direkt hoztam hozzá tankönyvet.) Na most szerinted egy egész napos kajakozás izomlázával a kezemben mennyire megy pontosan a tónusok felvitele?
Nem mintha a széltől olyan könnyedén lehetett volna.

Ebédelni beszaladtunk Tiszafüredre (sör/pizza), beszélgettünk egy jót, bevásároltunk, hazajöttünk. Nem sokkal később a csajok is megérkeztek, a mosolyuk Poroszlótól Sarudig ért.
– Megtaláltátok a IX-es csatornát? – tettem fel a felesleges kérdést.
– Naná, hogy meg! – jött az öntudatos válasz.

És akkor most jön a korábban igért részletes magyarázat.

Nagyítás

Először nézd meg, mennyit mutatott nekünk a térkép. Azt mondta, hogy ha a bal oldali tóból (Poroszlói-medence) áthámozod magadat a nádason, akkor átjutsz a jobb oldali tóba (Tiszavalki-medence). A térkép szerint – tök feleslegesen – bele kell menned egy újabb nádasba, majd amikor kijössz belőle, akkor ott lesz szemben a IX-es csatorna bemenete.
Mi azt mondtuk, hogy megy a fene bele a második nádasba, ahogy kijöttünk az elsőből, tök egyenesen kell menni és a nádfélsziget csúcsán kell lennie a csatornának.
Hát, nem.

Nagyítás

Ugyanis az első térképpel szemben az első nádasból a kijárat egyáltalán nem keletre állt, hanem sokkal inkább délre. Azaz amint kijöttünk és nyílegyenesen ütközésig mentünk, akkor ott volt minden – leginkább nádas-labirintus – csak éppen csatornabejárat nem. A sárgával jelölt bolyongást mindketten eljátszottuk: mi hétfőn, a csajok csütörtökön. Csak éppen nekik mákjuk volt. Amikor visszaindultak, a ‘H’ betűvel jelzett ponton találtak egy horgászt, aki elirányította őket egy ránézésre lehetetlen irányba. Ez a piros vonal. Ezen felmentek Tiszavalk kikötőjéig, ahol jól kiröhögték őket, hogy nem Budapest térképpel kell jönni a Tiszára, de azért megkapták az útbaigazítást és így meg is lett az a szájbanyomott csatorna.

Nagyítás

Ezen a képen jobban is láthatók a vektorok. A piros nyíl mutatja azt az irányt, amely irányba a nálunk lévő térkép szerint a Nyárád-érnek ki kellett volna érkeznie. A valóság ezzel ellentétben a sárga nyíl. Nyilván ott nem is találtunk semmit.
De mint látható, még ők se a helyes úton mentek. Ezen a térképen kék ponttal jelöltem az utolsó biztos pontot, egy táblát. Ez mutatja, hogy az eddig használt Eger-patak elkanyarodik északnak, a Nyárád-ér pedig megy tovább keletnek. Igenám, de olyan száz méterre ez ér kettéágazik: lesz belőle egy szélesebb járat jobb oldalon, melynek végén már látszik a nyílt tó – és megy balra egy szűk, zsámbékos ösvény. (Sárga kérdőjel.) Tábla – és horgász nélkül – te melyiket választanád? A helyes út ugyanis a szűk járat, mely szemmel láthatóan pont beletekereg a keresett öblítőcsatornába. Gondolom, odabent a nádasban lehetnek a hiányolt táblák is.
Persze helyben csak a legelső térkép volt nálunk, a műholdas képeket már az itthoni számítógépen szedtem lefelé. De legalább utólag meg tudom magyarázni.

– Nagyon gyönyörű a IX-es öblítőcsatorna, igazán sajnálhatjátok, hogy nem láttátok – forgatta a szemét ájtatatosan Nej a sörsátor alatt.
Jól ment hozzá az én fogcsikorgatásom.

Végül álljon itt a lányok útvonala:

Nagyítás

  • Távolság: 26,4 kilométer.
  • Útvonal színe: lila.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

(Aki esetleg nem értené: ősztől Dórának is Nikon D40-ese van, így mindkét csapatban van valaki, aki DSLR géppel nyomul kajakozás közben.)

2009.06.19; péntek

Az időjárás végül addig tekergette magát, hogy péntekre az előzőhöz hasonló, zavartalan szép időt mondtak. (A hidegfront átcsúszott szombatra.) Emiatt csapást is váltottunk: a levezető gyenge túra helyett egy hosszabbat választottunk. (Nem, nem a IX-es öblítócsatornát. Azt majd jövőre.)

Nagyítás

  • Távolság: 15,6 kilométer.
  • Útvonal színe: sárga.

Már rögtön az elején motort kellett cserélnünk. Barna tegnapelőtt kagylóba lépett, és a sebe pont oda esett, ahol a lábát támasztotta volna a kajakban. Így Nej ült be helyette. Végülis, épp ideje gyakorolnunk, hiszen lassan kirepülnek a kölykök, úgyis csak ketten fogunk maradni. Mint az elején.

A biztonság kedvéért az eredetileg tervezett túrát egy kicsit rövidebbre vettük.
Mondanom sem kell, ebből az irányból minden ki volt táblázva. Mivel eleinte ismert úton mentünk, izgalom sem sok akadt. Bekeveredtünk egy tündérrózsa kolóniába, ott fényképezgettem. Aztán teljesen tudományosan sikerült egy nagymadarat (köcsög?) is lefényképeznem. (Messziról ráálltam egy 135-ös obival, aztán Nej óvatosan evezgetett a közelébe. Az a dög – mármint a madár – így is messziről elszállt, de a kép – legalábbis nagyobb méretben – már elfogadható lett. Hazafelé láttam egy fazont, ránézésre 500-as objektívvel ült egy csónakban. Ahhoz már két rabszolga is kellett, akik vállukon tartották a lencsét.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A sarudi strand nem volt igazán étvágygerjesztő, ki se kötöttünk, fordultunk egyből vissza.

Mondanom sem kell, a műholdas képeket visszanézve látszik, hogy ezt is elböktük – el sem jutottunk a sarudi strandig. Volt előtte egy szutyok kikötő, minimális infrastruktúrával – mi meg azt hittük, hogy ez már a strand. Majd legközelebb.

Végül 3 óra 18 perc lett – de elég sokat pihengettünk, fényképezgettünk. Nem verseny ez, hanem élvezkedés.

Utána még gyakoroltuk egy kicsit Barnával a vízből beszállást, majd elmentünk ebédelni.

Jó ebédhez szól a nóta. Kitelepült nem messze a kempingtől egy cirkuszsátor, délután háromkor bekapcsolták az automatát, az pedig ordítva nyomta a nosztalgia diszkót négynegyedben. Nem lesz velük semmi baj, feltéve, hogy a környék összes szúnyogját magukra rántják estefelé.
Végül a környéken lakók nem bírták. Este nyolc körül halkult is valamit a zene, de kilencre apránként sunyiban visszatekerték a potmétert. Annyi lett a különbség, hogy most már a Kikire lánysikoltozásokat is sodort a szél.
Közben megjött Tesó a családjával, kipróbálták magukat a kajakon, fürödtünk, beszélgettünk, jól elvoltunk. Különösen ilyen jó zene mellett.

Teljesen érdekes volt, mert amíg itt voltak, nem volt egy szúnyog sem. Ahogy elmentek, ránkdőlt a szokásos adag. Hiába kentem be magamat tetőtől-talpig, hiába öltöztem be a fullasztó melegben melegítőbe… a dögök nem zavartatták magukat. A zoknin keresztül csíptek, mert ott csak a kenőcs és egy réteg ruha volt, az meg nem jelentett akadályt. Felhőként vették körül az embert, szószerint a levegővételt is nehézzé téve. A lábfejeimet rongyosra csípték, a kézfejeimet, az arcomat szintén, dacára a vastagon felvitt kenőcsnek.
Az egyik legkedvesebb szórakozásom estefelé egy sör vagy egy pohár bor mellett leülve összefoglalni a napot egy-egy blogbejegyzésben – itt reménytelen. A sörsátor alatt a minden emberi tevékenységet lehetetlenné tévő, legyőzhetetlen szúnyogok milliárdjai, a vagonban fullasztó meleg, ahol esélytelen bármit is kortyolgatni, mert anélkül is izzad az ember, mint a ló. (A kereszthuzat szélcsendben nem annyira bír a 30 fokos nappali hőmérséklettel. Majd csak éjfél körül jön el a megváltó fázás.)
Ezeket a sorokat már bent írom a marhavagonban, az ágyneműre folyamatosan csöpög a verítékem, a bőröm sikamlós a rákent szúnyog elleni kenőcstől, mesterséges citrom és eukaliptusz aromától illatozom, miközben a család többi tagja békésen horpaszt… lehet, nekem is csatlakoznom kellene hozzájuk.

Holnap túl sok minden már nem lesz, pakolunk, utazunk, pakolunk, macskázunk, blogolunk, rendezkedünk.
De az már nem nyaralás.

2009.06.21; szombat

Reggel összepakoltunk, fizettünk. A hölgy nekiállt osztani-szorozni.
– Azt mondja, hogy 37200, minusz tíz százalék, az annyi, mint 33480. Ez a vége.
– Elnézést, mi volt az a 10% levonás? – kérdeztem meg.
– Nem kérik? – mosolygott a recepciós.
– Nem arra gondoltam – mosolyogtam vissza – csak kíváncsi vagyok.
– Öt nap után 10% kedvezményt adunk – jött a válasz – díjazzuk a nagy tételben vásárlókat.

Erre már nem tudtam mit mondani. A hat napért a 37200 is elég jó ár, de a 33480… tavaly Orebicsben egy éjszaka volt ennyi.

Másfelől viszont, szívesen fizettem volna a dupláját is, ha egy-két – nem is túl nagy – dologban javítanának a kempingen… vagy a környéken.

  • Ez a vicces vizesblokk. Ilyen kevés ember mellett, mint ahogy most voltunk, még elment. Az, hogy zuhanyzáskor, törölközéskör rámnyithatják a külső ajtót, mely előtt pont egy kis társalkodós fapad van lerakva – az egész addig nem jelent kockázatot, amíg nincs, aki rádnyissa az ajtót és nincs, aki előtte üldögéljen. De nekem is kényelmetlen volt, amikor bementem pisilni és keresztül kellett vágnom azon a térdarabon, ahol a sátorszomszéd fazon pucéran törölközött. A mosogatóban a melegvízről, a rendszeresen belengetett vízhiányról már nem is beszélve.
  • Szúnyogok. Nem tudom, mennyire épültek bele a helyi fauna táplálék-körforgásába, mekkora tragédia lenne abból, ha ez a rettenetes mennyiségű szúnyog valamelyest megritkulna – de ez így, élhetetlen. Embertelenül hihetetlen mennyiségű szúnyog van, és le se szarják sem a sprét, sem a kenőcsöt, sem a ruhát. Miattuk nincs esti élet, egyszerűen este hétkor mindenki bekussol a sátrába, lakókocsijába, marhavagonjába.
    Vagy ha ökológiai okokból nem szabad permetezni, akkor nem lenne hülyeség a recepción nyitni egy kis fakkot, ahol a helyiek által tesztelt, jól bevált szúnyog elleni szerekből lehetne vásárolni. Mi például most megtanultuk, hogy a vape termékek – mind a spré, mind a kenőcs – szart se érnek ebben a környezetben. (Pedig – a záportározó szomszédságának köszönhetően – én is szúnyogos helyen lakom Pesten. Itt simán működik mind a kenőcs, mind a spré. – De azok elsatnyult városi szúnyogok – hívta fel a figyelmemet Nej.) Hasonlóan használhatatlanok ezek a spirális füstölők is, hiszen már a legkisebb szél is elfújja a füstöt. Viszont van még ezer más szer – csak úgy hirtelen: Raid, Autan – a helyieknek pedig tuti komoly tapasztalataik lehetnek a védekezésben.
  • Promenád. Egy üdülőhelyen szokott lenni valami hely, ahol estefelé végig lehet sétálni, lehet fagyit enni, beülni egy kávéra, esetleg egy könnnyű vacsorára valahová. Itt, Poroszlón, volt a töltés tele szúnyoggal, vagy a forgalmas és poros 33-as. (Jobban belegondolva, ez nem biztos, hogy kell – ugyanis az ilyesmi csak nagyobb forgalmú helyeken él meg. Ha meg akarják hagyni ilyen eldugott, inkább fanatikusoknak való helynek, akkor jó így is. Csak legyen valami megoldás a szúnyogokra – hogy legalább a sátor elé ki lehessen ülni esténként.)
  • Sulyom. A tökéletes gyilkológép. Egy minden irányba kemény kinövéseket tartalmazó termésű növény, mely hol a vízen lebeg – ez a szerencsésebb eset – hol az iszapban rejtőzködik. Dóra egy ilyenbe lépett bele rögtön az elején. Szerencséje volt, kis sebet kapott – de akár szét is trancsirozhatta volna a lábát. Hasonló gyilkos eszköz a folyami kagyló: borotvaéles és hosszan vág. Egy ilyen tette taccsra Barnát. Ezek ellen központilag nem lehet védekezni, de fel lehetne hívni mindenféle fórumokon az itt nyaralók figyelmét, hogy a fürdéshez ugyanúgy vastagtalpú cipőt kell felvenni, mint amilyet az Adrián használunk a sünök ellen. Esetleg lehetne ilyesmit is árusítani a recepción.
  • Hozzáállás. Ez a 15.00-22.00 között ordítva szóló nosztalgiadiszkó elég nehezen fogadható el, még akkor is, ha az apropója egy falusi rendezvénysorozatot megnyitó szalonnasütés volt. Aztán amikor másnap már reggel klienckor benyomták csutka hangerővel ugyanazokat a vérgáz mulatós meg nosztalgia kazettákat – szédült tempóban kezdtünk el pakolni, hogy minél hamarabb elhúzhassunk. (Azon jót vigyorogtam, amikor a szépségverseny zsűrielnöke mondta bele a mikrofonba, hogy halkítsák már le azt a zenét, mert a zsűri nem tud ekkora hangzavarban tanácskozni. Gondolom. Ha nálunk ordítva szólt a zene, mi lehetett a helyszínen?)
    Az emberek viselkedésével viszont az égegyadta világon semmi bajom nem volt, ha megszakadok, sem tudok mondani egy olyan momentumot sem, ahol nem kedvességgel, jóakarattal találkoztunk vona. Ez csillagos ötös. Csak valahogy úgy érzem, hogy ez a sok jóakarat nincs rendesen összefogva.
  • Kukorékolás. Azaz marketing. A neten egyszerűen nem lehet találni vízparti kempinget – miközben a helyszínen kóborolva látszik, hogy van néhány. A legtöbbször csak annyit találtam az interneten, hogy valami idegenforgalmi portálon volt a kempingnek egy saját oldala, rajta egy cím, egy emailcím és egy telefonszám.
    Emberek, ez rohadt kevés. Nem csak én vagyok az, aki az interneten tervezi a nyaralását. Tessék szólni a szomszéd Lajoskának, egy komolyabb jégkrémért már elfogadható weblapot készít. Óriási tévedés az, hogy egy weblap akkor jó, ha csillog-villog, ha mindenféle kunsztokat tud. A francokat. A weblap akkor jó, ha első körben tartalmazza a fontos információkat (elhelyezkedés, árak, néhány fénykép) de emellett elcsábít arra, hogy tudjunk meg mindent a szállásról, a lehetőségekről és a környékről is. A nyaralni vágyók elvárják a mézesmadzagot – ne legyünk már olyan szűkmarkúak, adjunk nekik belőle bőven.
  • Nagyon fontos: ha valaki belevágna egy akármilyen idegenforgalmi fejlesztésbe, a mostaninál sokkal jobban oda kellene figyelnie az élővilág védelmére is. Ezen a pár túrán is láttunk egy csomó olyat, hogy belsőégésú motoroktól elzárt területeken – sőt, költési területen – horgásztak motorcsónakból. Oké, tudom, evezhettek is… de ha senki nem ellenőrzi, akkor miért vacakolnának vele. Mert nem ellenőrzik. A Poroszlói-medence északnyugati részén, illetve a Tiszavalki-medencében például június 15-ig tilos a belépés bármilyen eszközzel. Mi pont 15-én mentünk be, ami egy kicsit necces volt. Senkivel nem találkoztunk, aki kérdőre vont volna.

Linkek:

Meglepi:

Egy térképen bejelöltem néhány speciális helyet, ahol vagy jó fotókat lehet lőni (sárga) vagy vigyázni kell valamire (piros.)

Nagyítás

  1. Tündérrózsa mező
  2. Gyümölcsös
  3. Rendszeresen fürdőző tehenek
  4. Magányos fa
  5. Vizitök és tündérfátyol mező
  6. Nagyon sekély víz: a csajoknak a kormánylapátot is be kellett vonniuk.

Szemantika

Olvasom Széchenyi István naplóját.

Thürheim Lulunak: Ha egy isten kimondhatatlan szerelmet kényszerítene ránk büntetésül, egy méltatlan, undorító tárgy iránt – melyet mindenestül látunk és ismérünk, és mégis jobban kell szeretnünk, mint az üdvösségünket – nemde egy regény anyaga volna?
Ő: Általában oly jó ötletei vannak, s kivált oly eredetiek, hogy csodálkozom, még soha nem írt egy kis beszélyt?

Én, aki azért már benne élek egy kissé ebben a nyelvezetben – hiszen az idézett szövegrészlet a 113. oldalon van – nos, én is elolvastam kétszer-háromszor ezt a részletet, mire tiszta lett, miről is van szó.

A korabeli úrhölgy viszont zakkanás nélkül vette az akadályt.

Matekfeladvány tortákkal

Több, mint egy órát kellett várnom, amíg a kocsi revíziós szervízen volt. Ilyenkor szoktam ökörségeken gondolkozni.

Nézzük a következő példát.

A négyfős család vesz egy nyolcszeletes tortát. Pontosabban, a mérete nyolc szeletnyi, de nincs felvágva. Ebéd után pezsgő pukkan, háziasszony felvágja a felét. Mindenki megeszi a saját adagját, a fél torta visszakerül a hűtőbe.

Délután indul az igazi történet.

Kimegy a konyhába az első ember, levágja az egynegyedét a fél tortának. Megeszi. Értelemszerűen ottmarad a torta háromnyolcada.

Egy órával később kioson a következő ember. Mivel nem tudott az előzőről, ő is levágja a kint lévő darab egynegyedét (mely a teljes torta háromharminckettede), majd otthagyja a maradékot, azaz a teljes torta kilencharminckettedét.

Egy órával később kimegy az újabb ember. Neki már gyanús lesz, hogy ez nem egy féltorta. Úgy gondolkodik, hogy egy ember már biztos volt kint, tehát a meglévő tortának az egyharmadát vágja le – mely az eredeti tortának a kilenckilencvenhatod része. Ottmarad az eredeti torta tizennyolckilencvenhatoda.

Egy órával később kimegy az utolsó ember is. Neki is gyanús a dolog, ő úgy saccolja, hogy már ketten voltak kint – ergo elfelezi a darabot. Azaz eszik egy kilenckilencvenhatod részt, és ott is hagy egy ugyanakkorát.

Az az utolsó kilenckilencvenhatod – azaz körülbelül egytized – darab torta viszont ott marad a hűtőben, és senki nem meri megenni, mert mi van akkor, ha pont a családfőé? Aki borzasztóan szokott ordítani, ha megeszik a tortaadagját.

Mi következik mindebből? Hát az, hogy családfőként neked kell legelsőként kiosonnod a konyhába. Ekkor ugyanis nem mondhatják, hogy torkos vagy, hiszen te csak tortára optimalizálsz.

ps.
Egy nyolcszeletes tortánál nyilvánvalóan mindenki pontosan tudja, mekkora egy szelet, tehát a kiosonók is tudják, mekkorákat kell vágni. Az elv igazán a malomkerék méretű tortáknál működik – de annál a méretnél már lusta voltam végigszámolni a törteket.

Én és a főnököm – 3

Bociszem-kitérő

Sokan szidták/szidják a katonaságot, hogy mekkora pazarlás már ez. Az embertől – legalábbis az előfelvettől – egyik legszebb évét veszik el. Ez igaz is… de rengeteget lehet mellette tanulni is. Hogyan őrizze meg az ember az önérzetét, az önbizalmát a totális erőszakos ostobasággal szemben. A seregben rádborult, elöntött, minden szabad rést betöltött az aggresszív debilitás. Neked pedig ebben a viharban kellett megőrizned a józan eszedet. (Nem mindenkinek sikerült, néhány előfelvételissel például annyira elszaladt a ló, hogy csak az egyetemen döbbentek rá a kiközösítésre. Legtöbbjük ott is hagyta még elsőben az iskolát.)
A magam részéről úgy vélem, hogy igenis volt egy kevés értelme: ez az egy év beoltotta az embert a világ összes baromsága ellen.
Csak az ár volt túl nagy érte.

Hogy én mit profitáltam belőle: hát a bociszem nézést. Rájöttem, hogy a világ legvadabb dumáját is el lehet sütni, ha az ember őszinte bociszemekkel pislog közben. Ha hagyja, hogy belenézzenek a szemébe és abban csak a legmélyebb naivitást lássák. Ezt tudta Terence Hill is nagyon. És ezzel a tudással bármilyen kínos szituációból ki lehet mászni. Érintetlennek lehet maradni akkor is, ha mindenki körülötted sültbolond.

Lássuk például találkozásaimat P. zászlóssal.

Első őrségemet adtam. Kivonultunk, leváltam, elfoglaltam az őrhelyemet.
Most egy vallomás jön: én kifejezetten élvezem a magányt. Órákig képes vagyok eltöprengeni dolgokon. Az a 2 órányi belső őrség, mely másoknak végtelennek tűnt, nálam elrepült. Észre sem vettem, hogy jött a váltás. Az ügyeletes tiszttel együtt. Én csak üldögéltem egy távoli sarokban és elmélkedtem a valóság mibenlétéről. Azok meg álltak ott, mint egy rakás szerencsétlenség – és nem találták az őrt. Akinek egyből reagálnia kellett volna arra, hogy ha akár csak egy ember is megjelenik az őrhelye környékén.

Nemhogy tíz felfegyverzett katona.

Aztán egyszer csak észrevettem a csoportosulást. Ránéztem az órámra. Bakker. Elkezdtem futni az őrhely felé. Amikor már csak harminc méterre voltam, rájuk kiáltottam a rögzített kommunikáció első mondatát:
– Állj, ki vagy?
– Hogy a büdös isten faszába tudnánk ennél is jobban megállni? – ordított vissza a zászlós.

Én csak futottam tovább. Nagyon hülye szituáció volt, mert elméletileg ilyen távolságból a következő mondatom az ‘Állj vagy lövök!’ lett volna, hiszen nem a szabvány választ kaptam vissza – de ezt már én is túl erősnek itéltem.
Végül odaértem, aztán kicsit lihegve ugyan, de eljátszottuk az azonosítási méhecsketáncot. Csak ezután vett szemügyre alaposabban a zászlós. Én csak álltam ott, nagy bociszemekkel.
Aztán a zászlós adta fel.

– Elnézést, nem tudtam, hogy gyengeelméjű – legyintett.

Mentünk tovább.

Másodjára úgy találkoztunk, hogy a nyakába ugrottam.

De ehhez megint magyaráznom kell. Kicsi laktanya voltunk, minden szolgálatot a sorállomány adott, dehogyis volt ott őrszázad. Három század volt, ebből az egyik az őrséget/konyhát/kaput adta, a második az ügyalt, a harmadik az mvcs-t… aztán rotáltunk.

Lássuk sorban:

  • MVCs: Mozgósítást végrehajtó csoport. Ha kitör a háború, akkor ez a csoport az, aki egyből a raktárba rohan és kiosztja minden jelentkezőnek azt, ami neki kell. Ez volt a legnyugisabb szolgálat, azon kívül, hogy nem lehetett kimenni a városba, semmi kötöttséggel nem járt.
  • Ügyal: Ügyeletes alegység. 10-15 ember, mozgósításra készen. Ez volt a gyorsan harcba küldhető egység, olyan esetekben, amikor valami katonának elszállt az agya a városban és erővel be kellett hozni – illetve az ügyal mozdult, ha a rendőrség katonai segítséget kért. Az aggresszívebb ügyeletes tisztek ezzel játszottak is rendesen, volt olyan, aki többször is teszt riadót rendelt el. Este nyolckor, amikor a főfilm ment a tévében. Este 11-kor. Meg egyéb szadista dolgok. Mi pedig 10 percen belül, teljes harckészültségben, egy teljesen felfegyverzett teherautóval megjelentünk a parancsnoki épület előtt. Mert ha kicsúsztunk, akkor éjszaka meg kellett ismételni a mutatványt. (Naná, hogy ezekben a napokban ruhástól, bakancsban aludtunk.) Mindemellett az ügyal dolga volt a parancsnoki épület kitakarítása is, este hat körül.

Én imádtam az őrséget, ez olyasmi volt, amit direkt nekem találtak ki. Egyrészt bárhol, bármilyen körülmények között is képes voltam elaludni, másrészt pedig ezek voltak azok az órák, amikor volt időm metafizikai problémákon töprengeni. (A köldökömet nem nézegettem. El tudod képzelni, milyen higiéniai viszonyok között éltünk?)
Csakhogy az volt a szokás, hogy az őrség állománya adta a következő napon az ügyalt. Ezt viszont utáltam. A riadókkal túl sokat nem lehetett kezdeni. Csináltuk, ahogy tudtuk. Viszont a takarításnál már használtam az eszemet. Fogalmam sincs, miért, de a budi takarításától mindenki irtózott. Pedig az volt a legkisebb helyiség. Amikor mindenki felsorakozott a takarításhoz, én egyből szóltam az írnoknak, hogy én a klotyit szeretném takarítani. Soha senki nem tiltakozott. Bementem, felborítottam mindent sósavval, két-három perc után leöblítettem, vécékefével megsikáltam a fajanszot, körberugdostam a fókát azon a pár négyzetméteren, majd kiöblítettem – és készen is voltam. Nem telt el tíz perc sem. A vödröt – benne a fókával meg a sósavval – kitettem a folyosóra, hogy majd rakják el. Én innentől úgy gondoltam, hogy a részemről vége. Kiugrottam a jó egy emelet magasban lévő ablakon és a barakkok megkerülésével visszasétáltam a legénységi épülethez. A többieknek hiába volt úri munkájuk – folyosómosás, szoba porszívózás – ha jó egy órát dolgoztak.

Egyszer viszont elnéztem. Tudni kell, hogy a parancsnoki épület hátsó frontja egy teljesen elhanyagolt terület volt, a kutya sem járt arra. Amikor kiugrottam, nem is szoktam megnézni, hogy van-e ott valaki. Aztán egyszer volt: P. zászlós. Akinek egy emelet magasból a nyakába ugrottam. Szerencsére egyikünknek sem történt semmi baja. Feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat.

– Ez mi volt, katona? – érdeklődött a zászlós.
– Rövidítettem.

Bociszem, pislogás.

– Hogyan?
– Nem akartam megkerülni a parancsnoki épületet, ezért mentem át a klotyin.

Hallgatás.

– És maga mindenhol így közlekedik?
– Jelentem, igen. Szeretek rövidíteni.
– És a parancsnoki épület sem akadály?
– Miért pont?

Szerencsémre valószínűleg a zászlós is görbe utakon járhatott, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Legyintett, elment.

Harmadjára leszereléskor futottunk össze. P. zászlós felelt ugyanis laktanya szinten a leltárért. Tekintve, hogy már akkor is loptak mindent, ami mozdítható volt, sőt, néhányan még ennyire sem voltak válogatósak, így leszereléskor mindig nagy csata volt abból, hogy kire mit lehet még ráhátékázni. Én is bementem P. zászlóshoz, hogy aláírjam, nincs semmilyen tartozásom.
– Nézze – tolta elém a papírt P – a maga nevén még szerepel egy mikádó, amit nem adott le.
– Mikádó? – lepődtem meg – Azt se tudom, mi az. (1)

Bociszem. Szapora pislogások.

P. zászlós megérezte, hogy itt kemény ellenfélre akadt.

– Nézd – váltott át tegezésre – Ezt a mikádót így is, úgy is rádvágjuk. Ide van írva a papíromra, hogy nálad van. Ha nem fizeted ki, akkor perelni fogunk, és istenemre mondom, meg is fogjuk nyerni. Neked macera, perköltség, késedelmi díj. Ellenben ha most kifizeted, akkor iszunk egy felest a házipálinkámból.

P. zászlós remek pszichológus volt.

– Bazdmeg – nevettem el magam – Életem legdrágább pálinkája lesz. De ezt nem tudom kihagyni.

– folyt. köv. –

(1): Az egyik leghétköznapibb ruhadarabunk volt, gyakorlatilag a télikabát.

A diagnózis

Pénteken jöttek ki kéményseprőék kéményt vizsgálni. A munkahelyen szóltam, hogy aznap otthon dolgozom, időben elhúztam a mosógépet, kibontottam a tisztítónyílást, vártam. Megjöttek, rácsodálkoztak, hogy a huzat nem csak a füstöt, de a tesztként begyújtott papírdarabot is felkapta, köszönjük, köszönjük, viszontlátásra. Visszaráncigáltam a mosógépet a helyére.
Szombaton szeretett volna Nej mosni… de a gépben lévő dobnak borzalmas hangja lett. Kihívott, megvizsgáltam, döntögettem a gépet, piszkálgattam… de nem lett jobb. Szerelő kedd reggelre igérte magát, 7.00-7.30 közé.
7.20-kor itt is volt. Csöngetés, egy fiatal srác hatalmas szerszámostáskával.
– Itt van a páciens! – mutattam a mosógépre.
Tekergette. Szétszedte. Majd 10 percnyi szutykos munka után felállt, félrelökte a haját és közölte a verdiktet:
– A golyója felcsúszott a nyakáig.

Innentől lett vége a komoly munkának. Harsány röhögések közben tárgyaltuk meg, hogyan is történhetett meg ez a baleset szerencsétlen mosógépünkkkel – akiről immár tudjuk, hogy fiú – és mit tehetünk, hogy legközelebb ne kerüljön szegény ilyen megalázó helyzetbe. (Például ne kössük rá a lefolyóvezetéket a vízcsapra, mert az ellenoldali nyomás szétkapja a bűzelzárót. Csak tudnám, ki piszkált hozzá.)

De még akkor is röhögtünk, amikor kifizettem a jócskán felborravalózott cehhet. Egy ilyen vesébe látó diagnózis bőven megért ennyit.

Egy választás margójára

Nem, nem fogok farkast kiáltani. Számomra semmi meglepő nem történt. A Fideszt is és az MSzP-t is ide saccoltam, az MDF-nek örülök (kár lenne Dávid Ibolyáért, messze az egyik legtökösebb politikus a parlamentben) – és sokakkal ellentétben a Jobbik vs SzDSz eltolódás sem lepett meg.
Sajnos.
Sikerült megint valamit elcsesznünk.

Akik követik az írásokat, azok számára feltűnhetett, hogy az utóbbi időben többször is hivatkoztam a Társas Lény című könyvre. Nem véletlenül. Ez pont azért került elő pár héttel ezelőtt a könyvespolcomról, mert emlékeztem rá, hogy kiemelten foglalkozik az előítéletekkel, beleértve a fajgyűlöletet is. Nem kellett hozzá különösebb éleslátás, hogy a cigányhelyzet Magyarországon előbb-utóbb robbanni fog: ráadásul olyan bonyolult szituáció alakult ki, ahol elméletileg mindenkinek igaza van, pontosabban, mindenkinek van egy kis igaza. Saját bőrömön is éreztem a problémát, de nagyon nem tetszettek az egyre durvább megoldási javaslatok, spontán nekibuzdulások. Valahogy éreztem, hogy sem a cigányok rettegésben tartása, sem a putrijukba való kényszerítés, sem a ‘menjetek vissza Indiába’ hozzáállás nem az igazi megoldás. Feszültséglevezetésnek jó, az aljanép cirkuszigényének kielégítésére jó… de a helyzeten nem javít, sőt.
Kiváncsi voltam, hogy mi ezen a területen a tudomány, konkrétan a szociopszichológia álláspontja.
Nos, a helyzet az, hogy az SzDSz-nek van igaza. Integrálni kell, elfogadni kell, kerülni kell a szegregálást. Csak így lehet elérni azt, hogy 20-30 év múlva már csak egyszerű, érzelmektől mentes jelző legyen a cigány szóból.
Csakhogy. Ennek az egésznek van egy szigorú alapfeltétele. Úgy hívják, hogy közbiztonság. A többség nem fog integrálni, nem fog befogadni magába semmit és senkit, akiket tisztán bűnözőnek tart – bármennyire is fogják azt erőltetni mindenféle városi okostojások. Ez egyszerűen önvédelem.

Hogyan lehet ebből a csapdahelyzetből kimászni?
Javítsuk a közbiztonságot. Ugye, nem volt nagyon bonyolult?

Két oldalról szorít a cipő. Egyrészt a rendőrség botrányos. A napokban voltam egy lakossági fórumon, ahol egy rendőrszázados gyakorlatilag végigsírta a beszámolóját: nincs emberük (borzalmasan nincs emberük, el se meri mondani, milyen kevés emberük van), a meglévő emberanyag sem tökéletes (nem szívesen mennek az emberek rendőrnek), a rendőrnek nincs respektje, ráadául akár a trükkös lopásoknál, akár az építkezéseknél, akár a kisértékű lopásoknál nincs elég nyom, amin el tudnának indulni. Komolyan az volt az első gondolatom, hogy szakmát tévesztettem: ha ez ilyen simán megy, akkor ma az egyik legbiztonságosabb megélhetési forma a lopás. Nyilván ezen erősen változtatni kell. Tudomásul kell venni, hogy ez a probléma már kiemelten foglalkoztatja az országot – és ingyen nem lehet megoldani. Pénz kell hozzá, rendbe kell tenni végre a rendőrséget. (És ebbe beletartozik az is, hogy politikai célokból nem zavarjuk össze az állományt.)
Itt hibázott először az SzDSz – és persze az MSzP is: nemhogy erősítettek volna, inkább gyengítettek. (Tudom, az ellenzék rögtön rendőrállamozott volna. De most jobb?)
Csak egy illusztráció az igényekről: tessék elmenni a XVIII. kerület weblapjára. Most, amikor írom ezeket a sorokat, kint van egy kérdőív, hogy milyen célból lenne jó városőrséget felállítani. Vedd magadnak a fáradtságot, jelöld be valamelyik lehetőséget, majd nézd meg a szavazás jelenlegi állapotát. Nem igazán kell túl sokat magyaráznom az eredményen. (Ha esetleg időközben lekerült volna a form a weblapról – hiszen már túl vagyunk a szavazáson – akkor lementettem a június 8-ai állapotot.)

De ez még kevés. Ha látványosan megnöveljük a rendőri állományt és minden faluban megfelelő mennyiségű rendőr járőrözik rendszeresen, plusz polgárőrök, városőrök, és a kis lopásokat is durván büntetik – azaz elérünk egy ideális állapothoz, amikor visszaszorulnak a magántulajdon elleni vétségek és ráadásul még a segélyek osztogatását is megszigorítják… akkor a mostani ún. megélhetési bűnözők éhenhalnak. Lopni nem lehet, munka meg nincs. Gyerek viszont van. Márpedig menekülési útvonal biztosítása nélkül lövöldözni, az mészárlás.
Míg az előző probléma megoldása leginkább pénzkérdés, ez már sokkal nehezebb. Ugyanis munkahely jelenleg úgy általában sincs. Új munkahelyek létrehozásához optimizmus kell és banki hitel. Mindkettő hiánycikk. Mindemellett a megcélzott, felszívandó réteg is elég speciális: hiszen első körben nem lehet az a cél, hogy a megélhetési bűnözőkből jó munkásemberek legyenek (ezt úgyse tudnánk elérni), hanem már az is komoly eredmény lenne, ha életmódot váltanának és megpróbálnának becsületesen dolgozni. Mittudomén… meg lehetne célozni, hogy rattanbútor nagyhatalom leszünk Európában. A nádfonás biztosan menne. Az se biztos, hogy eleinte nyereségesnek kellene lennie egy ilyen rászoktató cégnek. Én például inkább ilyenekbe döntenék állami támogatást, mint a MÁV-ba. De ezek naív ötletek egy kivülállótól – nem igaz, hogy egy országban nincs semmilyen think tank, akik ne találnának ki valamit. És ne lopnák el az erre szánt pénzt.
Ez a második bűne a mostani kormánynak. Tudomásom szerint hihetetlen mennyiségű pénz elment a cigányság felzárkóztatására. Különösebb eredmény nélkül. (Gondolom én – hiszen ha lett volna valami látványos eredmény, akkor a mostani hangulatban biztos lépten-nyomon mutogatnák.)

Kicsit hosszú lett… de szükségem volt rá. Ugyanis most, azaz a fenti két terület rendezése után lehetne csak jönni azzal a liberális gondolkozással, amivel az SzDSz eddig próbálkozott. Addig ugyanis a jónép csak álszent, problémákat eltusoló, megoldás helyett szavakkal vagdalkozó hozzáállásnak fogja tekinteni ezt az egész katyvaszt – és amikor a probléma elér egy bizonyos, immár kellemetlenné váló szintet, akkor a plebs büntet. Illetve felemeli azokat, aki voltak elég bátrak egyáltalán foglalkozni a kérdéssel – még akkor is, ha alapvetően nagyon rossz válaszokat képviselnek.