és futólag említsük meg Ráth-Végh Istvánt is, ő árasztotta el olyan információk özönével a magyar agyakat, hogy például hogyan és mibe szart XIV. Lajos – a szerk.
Hát, igen. A szokásos pimasz, bicskanyitogatóan leegyszerűsítő stílus az indexről.
Még fiatalkoromban volt egy kis híján késhegyre menő vitám egy ködös házibulin egy bölcsész sráccal. Ő lehordta mindenféle antikrisztusnak Ráth-Végh Istvánt – én pedig vehemensen védtem gyerekkorom kedvenc íróját.
Nálunk ugyanis megvolt otthon a teljes életmű, méghozzá az eredeti, a hatvanas évek közepén kijött sorozat. Egész konkrétan:
- Fekete Krónika: A bűnözés és igazságszolgáltatás története, érdekesebb eseteken keresztül bemutatva.
- Hatalom és Pénz: Uralkodók, főurak életvitele. Igen, beleértve azt is, hogy mibe szart a Napkirály… és hányan voltak hivatalosak egy-egy ilyen performanszra.
- Szerelem, Házasság: A címmel ellentétben szerelemről volt a legkevesebb szó a könyvben. Habár a szerző abszolút visszafogott, mondhatni prűd volt, azért a történetek jórészt a kufircolások körül forogtak.
- A Könyv Komédiája: Mindenféle írott, nyomtatott anyagok története. Szerzetesek, könyvnyomtatás.
- A Varázsvessző: Tudománynak álcázott szélhámosságok.
- Az Emberi Butaság: Még csak nem is álcázott szélhámosságok, idióta emberek cselekedetei. Csak ebből össze lehetett volna szedni még hét kötetet.
- Tarka Históriák: Minden, ami a korábbi kötetekből kimaradt, de érdekes lehetett egy művelődéstörténésznek.
Rengetegszer kiolvastam, mindegyiket. Alig van bennük olyan lap, amely ne lenne vagy vaj- vagy paradicsomfoltos. (Akkoriban ha egyedül ettem, mindig vajas kenyér / paradicsom volt a menű.)
Mi volt az értelme? Ahogy Tóta W írta, valahol el kell kezdeni a nagy dolgokkal az ismerkedést. Nem lehet a nehéz dolgokat elsőre megszeretni. Én így jártam a történelemmel: nem az évszámok garmadájával, a csaták és békekötések száraz felsorolásával találkoztam először, hanem emberi történetekkel. Amikor pl. hivatalos órán II Frigyeshez értünk, én már előre tudtam, hogy ez egy jó fej uralkodó volt, aki szerette Goethe-t, Voltaire-t… azaz olyan felvilágosult embereket, akiket az uralkodók általában nem szoktak szeretni. Az, hogy azt is tudtam, miszerint a középkorban például az emberek nem szerettek mosdani, így a kor nagy romantikus szerelmei valójában irdatlan büdös emberek között zajlottak, például egész biztosan sokat segített a realitásérzékem kifejlődésében. És sorolhatnám még. Számomra a történelem akkor is, ma is hétköznapi és rendkivüli sztorik keveredéséből áll össze, úgy, mint mondjuk a Gyűrűk Ura vagy a Galaxis Útikalauz. (Ezzel szoktam példálózni is: ha valaki képes értelmesen elmondani ezeknek a könyveknek a tartalmát, úgy, hogy át is látja az egészet, akkor képesnek kell lennie arra is, hogy a valódi történelemből el tudjon mondani ugyanilyen áttekintéssel egy-egy részletet.)
Olyannyira megkedveltem – éppen Ráth-Végh István révén – a történelmet, hogy kis híján én is bölcsészként végeztem. A középiskolai felvételimnél második helyen egy egri gimnázium volt megjelölve, ha jól emlékszem, német-történelem vagy német-földrajz szakon. Aztán persze máshogy történt, mérnök lettem, erős humán beütéssel. És nem tudok barátságosan tekinteni azokra a nagyképű alakokra, akik a magas tudományuk hegycsúcsairól undorodva néznek le az alacsonyabb dombokon mosolyogva sztorizgató íróra.
Recent Comments