Dunadeles Deutschland


Weimar, 1987. Szakmai gyakorlat. A berlini fal még nem omlott le ugyan, de a keletnémetek már kezdtek vérszemet kapni.

Ha esetleg valaki nem tudja, milyen élmény idegengyűlölet elszenvedőjének lenni, annak most leírom.

A városban voltunk elszállásolva az első héten. Egy ideig nem is volt baj, napközben a helyi ember – Helmut – vezetésével sorra jártuk a környék nevezetességeit, este pedig a Kasseturm-ban döntöttük magunkba a söröket.

Ez egy egyetemi kocsma volt, a városi építőművészeti egyetem kocsmája. Eredetileg valami vámszedő, vámfizető torony volt, abból alakítottak ki egy meglehetősen romantikus kocsmát. Valahol itt kallódik a jegyzeteim között egy vázlat a pincében található rézmetszetről, valamikor még úgy gondoltam, hogy lesz időm újrarajzolni. Egy kolostori jelenet volt rajta: egy barát berúgott a borospincében, élveteg mosollyal horpasztott, körbeölelve a hordó csapját, magasból leszarva a környező világot. Előtte az apát állt, szeme szikrákat szórt és látszott rajta, hogy nagyon fel van dúlva – de tehetetlen a bárgyú mosollyal szundikáló baráttal szemben. Körben pedig a többi barát állt félkörben, egymáshoz bújva, szemükben a szent ijedelem, hogy de hát hogy is van ez? Remek kép, látszik rajta, hogy a művész egyértelműen a szundikáló baráttal rokonszenvezett.

Nos, sokáig nem is volt baj, dacára, hogy mi csak olyan megtűrt vendégek voltunk a kocsmában. Akkor éppen egyetemi rendezvény volt, a világ minden pontjáról hívtak meg delegációkat a ‘Ki szereti legjobban a németeket?’ konferenciára. Komoly. Mivel nekünk ebben a versenyben esélyünk sem volt – érkezett delegáció méteres nyelvvel is – így mi csak sörözgettünk csendben. De a sorsunkat így sem kerülhettük el, egyik nap kora délután, éppen négyen üldögéltünk az asztalnál, amikor odajött egy csapos srác és közölte, hogy most azonnal takarodjunk a kocsmából. Azt még kialkudtuk, hogy a sörünket megihassuk, aztán kisétáltunk.
Kellemes, talán túlontúl is meleg nyári nap volt, gondoltuk iszunk még valahol sört. Hárman neki is vágtunk a városnak. Tivadar viszonylag hamar kiszállt a buliból, úgy gondolta, inkább nem koptatja térdig a lábát egy nyomorult sörért. Attilával ketten voltunk a nagyon elszántak, mentünk, mint a gép. Harmincvalahány kocsmát próbáltunk ki. (Igen, szomjasak voltunk. Igen szomjasak.) Volt olyan, mely csak szimplán zárva volt. Volt olyan, mely kiírta, hogy szabadság miatt zárva. De volt néhány igen cifra hely is.
Például a Ratskeller. Ez általában a városháza alatt lévő pince, minden német településen ez a legelitebb hely. Ennek megfelelően baromi drága is, de általában nagyon hangulatos. A baromi drága meg azt jelentette, hogy a sör ára elérte a Kőbányai Világos árának a felét. No, bementünk, bebirkultunk. Akkoriban ugyanis nem úgy volt, hogy bementél egy étterembe és leültél. Ha így jártál el, akkor akár az örökkévalóságig is ülhettél, pincér ugyan soha nem ment volna az asztalodhoz. Nem, meg kellett várni, míg a pincér odament hozzád az ajtóban és le nem ültetett. Ott álltunk már hosszú percek óta az ajtóban, amikor az egyik pincér elkövette azt a hibát, hogy nem sokkal mellettünk akart elmenni.
– Entschuldigung, haben Sie etwas Bier? – fordultam hozzá, megérdeklődve, hogy van-e valamilyen sörük.
– Nem, nincs semmilyen – válaszolta rezzenéstelen arccal a pincér, és a válaszban az a tény sem zavarta, hogy malomkeréknyi tálcát egyensúlyozott a kezén, tele sörrel.

Nagyjából hasonlóan jártunk a többi helyen is. Volt olyan, hogy nyitva volt, de húszméteres sorba kellett beállni. A sor durván félóránként haladt egy métert, dacára annak, hogy a kocsma szinte üresen kongott.

Késő délután felé járt, amikor eluntam és leszólítottam egy muksót, mondja már meg, hol lehet ebben a városban bedobni egy pofa sört. A hapsi mérlegelte az akcentusomat, az elszántságomat, végül kinyögte, hogy a vasútállomás mellett biztosan.

Nekiindultunk. Habár a nap már nem tűzött olyan vehemensen, de eléggé fülledt meleg volt. Éppen valami böszme nagy Hitler-barokk épület mellett mentünk el, amikor Attiláról halk sercenéssel lefoszlott a kultúra.
– Pepe, hogyan mondják németül azt, hogy ‘tetű Németország’? – kérdezte elgyötörten.
– Izé, nem tudom – vakartam a fejem – de talán bejön az, hogy ‘dunadeles Deutschland’.
– Oké – bólintott Attila és elkezdte keresni a fekete festékes flakkont.
Azért a biztonság kedvéért visszakérdezett.
– Mit is jelent ez pontosan?
– Nos, a ‘du’ az azt jelenti, hogy ‘te’, a ‘nadel’ meg azt, hogy ‘tű’.
– Hülye.
– Aki hülyeségeket kérdez.
Végül ennyiben maradtunk. Attila egy idő után a túlélés mellett döntött, visszafordult a koleszba, ahol laktunk. Én kitartóan lesétáltam a vasútállomásig, persze nem találtam semmilyen restit. Végül az állomástól nem messze – közvetlenül amellettt az étterem mellett, ahol első nap díszebéd volt a tiszteletünkre – ráakadtam egy akvárium jellegű kocsmára. (Három fala üveg, odabent a hőségtől remeg a levegő, az emberek pedig halakként úsznak a sűrű cigarettafüstban.) Bementem, körbenéztem – és mindent értettem. Körülbelül harmincan lehettünk a helyiségben, ebből húsz néger. Ez volt a városi gettó. Ide jött le mindenki, aki nem volt szemmel láthatóan árja, aki nem beszélte akcentus nélkül a nyelvet. Ez volt az a kocsma, ahol kiszolgálták az ilyen alja népet is.
Bedobtam két sört – biztos, ami biztos – majd visszasétáltam. Utána még napokig vitáztunk, hogy akkor hogy is van ez? Helyi szokás lehet ez, vagy általános? Ugye Weimar és az idegengyűlölet – sajnos – történelmileg is összefonódott, tehát volt értelme abban reménykedni, hogy ez csak helyi specialitás. Ezt erősítette meg a másik kisérőnk, Stephen is, mondván, hogy mások ám ezek a beszűkült kisvárosok és mások a nagy, kozmopolita városok – Berlin, Lipcse, Rostock, Drezda.

Rá pár napra már Rostockban táboroztunk. (De itt volt a billentyűzetem hegyén, hogy rostokoltunk, de aztán úgy döntöttem, nagyon olcsó poén lenne.) Egyik nap a városba döcögtünk be villamossal, és persze meglehetősen hangosan vitatkoztunk valamin – talán éppen a Hansa-gót építészet stílusjegyein, természetesen magyarul. A villamos éppen egy megálló felé közeledve lassított, amikor hátulról valaki úgy hátbavert, hogy a protézisem Attila szakállában kötött ki. Mire megfordultam, hogy megérdeklődjem, mi is volt ez, a hapi már rég leszállt, az ajtók záródtak, a villamos elindult.
Ez volt a kozmopolita Rostock.

A magam részéről bólintottam, és onnantól kezdve intenzíven nekiálltam elfelejteni a német nyelvet. 11 éven keresztül tanultam, nagyon sok energiám volt benne – mondhatom, legalább ekkora erőfeszítésbe került, mire nagynehezen sikerült egy csomó mindent elfelejtenem. Mondhatnád, hogy marhaság, hiszen milyen hasznos már, ha valaki tud egy nyelvet… de én erre azt mondom, hogy nemhogy kommunikálni, de kapcsolatba kerülni sem akarok ezekkel az emberekkel, így a helyet az agyamban megpróbálom más, értelmes célra felhasználni.

Motyog

Újabban arra szoktam rá, hogy miközben be- illetve hazamegyek a kerékpárral, magamban közvetítem, mi is történik velem – mintha lenne a fejemen egy kamera és valahol valami venné az adást. Remekül elmegy vele az idő és jó gyakorlat a rögtönzési képesség fejlesztéséhez is.
Annyira tetszik, hogy időnként már azon gondolkodom, hogyan lehetne ténylegesen megoldani. No, nem online, mert a napi kétszer másfél óra még a legvadabb rajongókat is eltántorítaná – hanem felvenni az egészet egy memóriakártyára, aztán otthon megvágni és úgy publikálni.
Legalább közelről is megtapasztalható lenne mindenkinek, milyen élmény kerékpárral átvágni a városon, csúcsidőben.