2006.12.25; hétfő

Ilyen is ritkán van: 10-11 között terveztük, hogy indulunk – és negyed tizenegykor tényleg. Alapvetően eseménytelen úton értünk Veszprémbe. Itt tapasztaltuk meg tervünk első gyenge pontját: kedvenc éttermeink sorra zárva voltak. Azért nem adtuk fel, és végül sokadik próbálkozásunk eredményre vezetett. Meg a Szürkebarátba. Valamikor nagyon sokat jártunk ide, de nem igazán enni. A hely azóta rengeteget fejlődött, kiakolbólintották a cimbalmost az instrumenttel egyetemben. Ebéd után kiscsalád meglepő ígéretet tett: ha Úrkút felé megyünk, akkor megpróbálnak addig ébren maradni. Mivel ez egyet jelent a természet megerőszakolásával, roppant kíváncsian vártam, mi sül ki belőle. Tényleg ébren maradtak.
Aztán ha már arra jártunk, megnéztük a kórházat is, ahol világra bújtak. (“Nem tudom, mit rinyálnak annyit ezen a nők, az egész nem több, mint egy nagy szorulás.” – jutnak eszembe Miklós szavai abból az időből.)

Na most, tudni kell, hogy mi most azért mentünk Kőszegre, mert elegünk volt a hajtásból, a határidőkből, a tolakodásból, a tömegből. A tervet sikeresen túlteljesítettük: a város hétvégi házas övezetének széle felé elhelyezkedő vendégház annyira kihalt volt, hogy még a tulajdonosék sem voltak otthon. Nyitva hagyták a külső ajtót, nyitvahagyták a kedvenc apartmanunk ajtaját, majd elutaztak. Abszolút egyedül voltunk. Szavakkal le sem tudom írni azt a csendet, amely akkor fogadott, amikor kisétáltam a teraszra. Kint voltunk az erdőben, a hegy tövében. Mit mondjak még? A térerő zérus. Mindegyik társaságnál.

Berendezkedtünk. Alapvetően jól pakoltunk, mindösszesen egy szatyor maradt otthon: zsemle, wc papír, papírzsebkendő. Szerencsés baleset volt, mert igaz, hogy enni sem tudtunk, de legalább szarni sem kellett. Habár én próbáltam pedzegetni a társaságnak a gyerekkori túraélményeimet, különös tekintettel a lapulevél multifunkciós felhasználási lehetőségeire – de harsány ‘fúj’ felkiáltáson kívül mást nem kaptam. Illetve, dehogynem: egész este a lyukas lapulevelemmel szívattak.

Kártyaparti, Gazdálkodj Okosan. Este tízig. Amilyen dedósnak képzeli el ezt a játékot az ember, olyannyira nem az: a lényeg, hogy milyen dumák mennek közben. Meg se próbálom visszaadni a beszólásokat – mi mindenesetre végigröhögtük az egészet. Még a lapulevelezést is.

Éjszakai ágykeresés. 3 éve jártam utoljára az emeleten. Fogalmam sem volt, hogyan vannak elhelyezve az ágyak. A villanykapcsoló lent van. Körben pedig a hamisítatlan bakacsinfekete sötétség. Aztán egész jól sikerült, eltekintve attól, hogy keresztben vetődtem be az ágyba, nyakonragadva Nej lábikráját. Naná, hogy nem ébredt fel.

2006.12.26; kedd

Reggelre meglett a zacskó, lehetett enni… és ellenkezőleg.

Derékfájás beállt. Ez már csak így szokott lenni. Minél nagyobb a szám, minél inkább ki akarok szabadulni a természetbe, annál inkább történik valami, ami megpróbál keresztbe tenni. És persze mindig nekimegyek szemből.
Most is. Pusztán annyi történt, hogy Barna kapta meg a kajás hátizsákot, aztán nekiindultunk.
Rögtön az elején üdvözöltük az ősellenséget. Anno itt kezdtük el a családi túrázásokat. És már akkor is beleütköztünk – rögtön a túraútvonal elején – abba a kaptatóba, mely nevéhez méltóan megkaptatja a derék túristát, de úgy, hogy a tetején az ember gyomra megpróbál felmászni a nyakába, hogy elég helyet biztosítson a kitágult tüdejének. Nos, ez a kaptató semmit sem változott, továbbra is kemény ellenfél. (Megálltam a közepén és fényképeztem egyet lefelé meg egyet felfelé.)
Egy új színfolt is megjelent a túrázásaink történeteiben: mandarinhéjat szórtam ki a kisállatoknak. Korábban almacsutkát szoktunk ‘célzatosan’ elhagyni – most ugye Karácsony van, ilyenkor a mandarin megy, mint gyümölcs.
A kaptató után a sárga kereszten mentünk a Vörös Keresztig. Ott pihegtünk egy cseppet, majd irány az Óház-tető. Itt már kezdtük sejteni, hogy december ide, Karácsony másnapja oda, de most valószínűleg nem leszünk annyira egyedül az erdőben, mint legutóbb Szlovákiában. Az első erre utaló jel egy gőzoszlop volt, melyből később egy futó alak materializálódott. Aztán az ösvényen is találkoztunk emberekkel, majd fent az Óház-tetőn már bele kellett törődnünk, hogy 3 család élvezi együtt a magányt, a kilátást. És később csak romlott a helyzet, a Hétforrásnál már vagy húsz ember gyűlt össze. Többen voltunk, mint a vége felé a Kossuth-téren. Persze adott a magyarázat: nincs messze a parkoló, ezerrel süt a nap, nyilván sokan megmozdultak a városban.

Klasszikus poén, 3 évvel korábbról.
Nej lesétált a forráshoz, megtölteni mindenkinek a flakonját. A Hétforrás többek között onnan is kapta a nevét, hogy hét csőből jön ki a víz. Mindegyikre egy-egy ősvezér neve van ráírva.
– Melyikből kérsz? – kiáltott fel hozzám.
– Töhötöm.
– Miért pont?
– Mert megtöhötöm.

Pihenő, rövid fényképezés. Barnával elmentünk katasztrófatúristáskodni is: van a közelben egy elhagyott valamikori határőrlaktanya. Bemásztunk, kattogtattunk. Ha nem lenne annyira egyszerű felépítésű épület, akár még paintball pálya is lehetne belőle.

Aztán mentünk tovább az ösvényen. Ez így leírva teljesen triviális – mégis az erre járó emberek kilencven százaléka erre – úgy látszik – képtelen. Képzelj el egy hosszú, szilvaszerű ovális útvonalat. Az egyik végében parkoló, a másik végében, már túl a fordulón, a Hétforrás. Az egyik út hangulatos erdei ösvény, a másik átlagos betonút. Ennek ellenére az emberek feljönnek kocsival, elsétálnak betonúton a szilva másik végéig, onnan le a forrásig, majd megfordulnak és visszasétálnak a betonúton a kocsiig. Senkinek nem jut eszébe, hogy egyenesen továbbmenjen az erdei úton, mely rövidebb is és persze hangulatosabb is.
Mondjuk, persze, én is jó vagyok… ekézem itt azokat, akiknek legalább eszébe jutott, hogy kimehetnének a szabadba karácsony másnapján. Mindenesetre a parkoló fullon volt – és tényleg nem tudom, hogy ez most szomorú vagy örömteli dolog.
Innen lesétáltunk a sípályáig, majd a Szabó-hegy mellett elhaladva visszaértünk a Meszes-völgybe. Még élvezkedtünk egy sort a térdig érő avarban, aztán már a háznál is voltunk. (Tök furcsa volt látni útközben az eladó hegyoldalakat.)
Este a szokásos kártyaparti. Utána társasjáték jött volna – ehelyett Nejnek szurkoltunk, hogy találjon valam térerőt a házban és el tudja küldeni a karácsonyi sms-eit. Nem volt egyszerű.
Ezért – is – szeretjük ezt a helyet.
Nej egy cseppett aggódott, hogy a sötét lépcsőfordulóban vajon jót írt-e be.
– Hja, tényleg nem árt vigyázni, az ember egy cseppet nem figyel és a Kellemes Karácsonyt helyett véletlenül azt gépeli be, hogy Akassza Fel Magát Mindenki A Csúcsdísz Mellé – vigasztalgattam. Nem túl sok sikerrel.

A játék végén Nej pakolta volna el a társasjátékot:
– Hol a nagy zöld gumi?
– Na, ez elég misztikusan hangzott- vetettem közbe, majd prófétai hangon folytattam: – eljőve egyszer a nagy zöld gumi és lesz akkor jajj mindenkinek!
Aztán lassan feltűnt, hogy utódaink harsányabban röhögnek, mint az elvárható lett volna… És végül leesett nekem is a kétcentes.
De nem jöttem zavarba, tekintve, hogy pont a kirándulás előtt beszélgettünk Nejjel, hogy van még egy hátralékunk: beszélgettünk már velük a szexről, mint biológiáról, a szexről, mint technikáról – de nem beszélgettünk még a szexről és erkölcsről. Így kihasználtam a ziccert és megtartottam utolsó atyai dörgedelmemet. Kibírták röhögés nélkül – így alapvetően sikeresnek nyilvánítottam a beszédet.

2006.12.27; szerda

Megint időben indultunk el. Lassan kezdek aggódni.
Így 11.45-re értünk Veszprémbe. Először arra gondoltam, hogy leparkolunk nagy arccal a Villa Medici mellett, majd onnan sétálunk át a Malom borozóba, de alighogy leálltunk, megjelent a parkolócédulás ember. Igen, december 27-én, egy irgalmatlanul külvárosi parkolóban. Valószínűleg nem lett volna nagy összeg, de minek pazaroljak? Visszaszálltunk és továbbcsorogtunk a közvetlenül a borozó melletti parkolóba.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért nem a Villa Medici? Ennek érzelmi okai vannak. Anno rengeteg időt és pénzt költöttem cimboráimmal a Malomban, az eredeti tulajjal annyira jóban is voltunk, hogy időnként beálltunk a pult mögé segíteni. Aztán jött egy új tulajdonos, aki menőbb helyet akart csinálni belőle. Ember, a Dózsaváros szélén! Én egyik alkalommal olyan ingerült vitába keveredtem emiatt a tulajjal, hogy Zsuzsa véresre rugdosta a bokámat, mire abbahagytuk. Ez a tulajdonos aztán feladta, az új meg diszkót álmodott az öreg vizimalom épületébe. Na, onnantól én letöröltem a kocsmatérképemről a helyet. Végül csak úgy hallottam, hogy a diszkó is tönkrement, az öreg épületet meg örökre bezárták. Ehhez képest volt meglepetés, hogy amikor 2004-ben Veszprémben töltöttünk pár napot és éppen az Úrkút-sétányon (helyieknek: Szerelem-sziget) csavarogtunk, nyitva találtuk a helyet. Vendég az nem volt, a pincérnő reagálása szerint nem is nagyon szokott lenni, de a hely élt. Igaz, a neve Nivegy-völgyi borozó lett, de borkedvelők fülében szépen cseng e név, nincs vele semmi baj. A múltkor is jót vacsoráztunk és a mai ebédért is megérte bemenni. A hely specialitása a tócsi: van sima tócsi, kerek tócsi, hosszú tócsi, lyukas tócsi… szóval van vagy húszféle tócsis étel. (Ez külön öröm a lelkemnek, mert az eredeti tulaj volt ilyen tócsis ember. Nála bizony még mi is reszeltük a krumplit.) És nem elég, hogy sok fajta tócsi van, maga az anyag önmagában is kifejezetten remek. Ez itt a vallomás helye: nekem az egyik kedvenc ételem a tócsi (mackó, lapcsánka… kinek melyik név ismerős), ahol lehet, azt próbálok választani. Nincs túl sok ilyen hely. Az utóbbi pár évben ettem tócsit Lőcsén, Tátralomnicon, Pesten a Szlovák étteremben, Podlesokban… de a veszprémi Malom borozóban készült tócsit egy lapon sem lehet említeni ezekkel. Eleve fokhagymás… mit fokhagymás, baromira fokhagymás. A pincérnőt még nem is láttam, de már éreztem a szagát. Mármint a tócsiét. És rendesen át volt sütve: szép, barnára sütötték, úgy, hogy a széle már kellemesen ropogósra pirult. A beletekert marhapörkölt csak hab volt a tortán – ha megbocsájtjátok nekem ezt a humorosnak szánt képzavart. Barna hasonlót evett, csak lecsós sertéstarja volt belehajtogatva, Nej túrós-tejfölös feltéttel kérte – Dóra evett egyedül halat.
No, szóval finom volt – és megerősített abban, hogy ha déltájban arrafelé járok, akkor oda kell menni ebédelni.
A kétfogásos étel utolsó falatai szemmel láthatóan mindenkinél problémát okoztak, de a kölykök csak betermeltek mindent, végül én is bekaptam az utolsó falatot. Nejnek már sok volt a halászlé után a nagy tányér túrós tócsi.
– Azért látom, a Petrényi vér megvan bennetek is rendesen – dícsértem meg a tányért a kipukkadáshatáron túl is az utolsó falatig kitörlő kölyköket.
– Dehát Anya nem is evett meg mindent! – tiltakoztak.
– Pszt, ne mondjátok el senkinek, de ő csak felvette a Petrényi nevet – súgtam oda nekik félhangosan.
Persze előtte meggyőzödtem, hogy az asztalos masszív keresztgerendát szögelt az asztal lábaira, így a bokánrúgás szóba sem jöhetett.
Mivel a Malom borozóban nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy ne bort igyak, így végül Nej vezetett. A kötelező tiszteletkörként megejtett szurkapiszka után segítettem neki kinavigálni a városból – cserébe bentmaradhattam a kocsiban.
Fehérvár körül már a majrévasat is elengedtem.

Nem tudom, milyen idő volt ebben a három napban Budapesten. De azt tudom, hogy Kőszegen olyan intenzíven sütött a nap, mintha az év utolsó napjaiban szeretne bepótolni valami korábbi elmaradást. Ehhez képest döbbenet volt az a hatalmas ködtakaró, melybe Pesttől jó negyven kilométerre futottunk be – és mely masszívan kitartott hazáig. Ha ti eddig ilyen szutyok szürkeségben tengődtetek, fogadjátok őszinte részvétem.

Linkek:

  • Mohás Vendégház
  • Az összes fénykép
    Ezt most tényleg érdemes megnézni, mert ebben az albumban vannak régi szkennelt képek is, meg most készültek is. Ráadásul akkoriban még kommentelgettem a fényképek mellé, így ott is található információ.
  • Ezt a két képet (egyik/másik) külön kiemelném. Érdemes egymás mellé tenni őket.
  • Végül egy panorámakép Kőszegről.