Month: September 2006

Középiskola, történelem, XIX század vége, XX. század első fele – hogy én mennyire utáltam ezt az anyagot. Egyik kormány a másik után, ez ilyen rendeletet, az olyan törvényt, ez így bukott meg, arra amúgy szavaztak, kormánypárt, ellenzék, mamelukok, Tisza párt, Bethlen párt – istenem de nem értettem, miről van szó, mennyire is untam az egészet.
Utódaink bezzeg szerencsésebbek.
Elképzelem a történelemkönyvben ezt a Gyurcsány beszédet… elképzelem, hogy az órán az iruló-piruló történelemtanárnő és a nem is túl visszafojtottan röhögő kamaszok kielemezik a rejtett mondanivalót… rögtön izgalmasabb az anyag.

Érettségi tétel:
A Gyurcsány-féle “Elkúrtuk…” beszéd hatása az ország gazdasági konszolidációjára.

És ahogy elnézem a fejleményeket, még csak elhallgatni sem lehet, mint Ady betegségét.

Lányom iskolájának sikerült megint meglepnie. Küldtek egy levelet, melyben értesítettek, hogy bevezetik a Suli.info szolgáltatást. Nagy vonalakban arról van szó, hogy sms-ben/emailben elő lehet fizetni különböző csomagokra – és annak megfelelően értesítenek a gyerek iskolai dolgairól (jegyek, beírások és egyéb besúgások).
Sajnos elkövették azt a hibát, hogy megpróbálták agyonmarketingelni a szolgáltatást és mellékeltek néhány khmm… mondjuk úgy, olvasói levelet, melyben arról lelkendeztek valami szülők, hogy milyen jó, most már pontosan tudják, mi van a gyerekekkel a suliban.
“Beszélgetni nem próbáltál meg vele, b+?” – horgadt fel bennem egyből az ellenérzés.
Olvasgattam, forgattam a papírokat, de az ellenérzés nem akart elmúlni. Pedig akár még érintett szülőnek is tekinthetném magam, mert volt olyan időszak, amikor a csajszi nemes egyszerűséggel eltitkolta a rossz jegyeit, mi meg év végén a tanár vérét akartuk venni, mitől lett olyan rossz a bizonyítvány. Aztán kiderült a turpisság, tudomásul vettük, hogy a lányra jobban oda kell figyelni. Nej irgalmatlan sokat tanult vele délutánonként – így most már a jegyek sem annyira rosszak, hogy titkolgatni kelljen azokat. Meg talán a csajszi is érettebb lett egy kicsit.
Na, mindegy, elhiszem, hogy életképes lehet ez a szolgáltatás – de csak végképp elrontott szülő-gyerek kapcsolat esetén. Talán.
Mindenesetre a múltkori esethez hasonlóan megint megkérdeztem a leányzó véleményét. Meglepően bölcs választ kaptam.
A lényege: Hagyjuk meg a gyereknek, hogy ő közölhesse a jegyét. Ha jó jegyről van szó, akkor hagy örülhessen együtt a szülő és a diák. Ha rossz jegy csúszik be, akkor adjuk meg a lehetőséget a gyereknek, hogy frissiben elmondhassa a körülményeket, illetve a tervét, hogyan fogja kijavítani a hibáját. Ha úgy megyek haza, hogy már órák óta tudom, hogy kettest kapott matekból, akkor mire hazaérek, már nem leszek abban az állapotban, hogy higgadtan beszélgetni lehessen velem.
És egyáltalán, hagy a gyerek mondja meg: vállalja be, hogy kellemetlen beszélgetést fog kezdeményezni. Ha hazaérek és leordítom a haját, az a részéről pusztán passzivitást igényel.

Abszolút korrekt. Ajánlom a kedves szülők figyelmébe.

A család Eldorádóba utazott. Kocsival. Apa vezetett. Egy gond volt csak: Anya meglehetősen amazon természettel bírt és mindenbe beleszólt az anyósülésről. De ha csak beszólt volna: annyira meg volt győződve saját vezetési tudásáról, hogy állandóan átnyúlt és rángatta a kormányt. De ha csak a kormányt rángatta volna: emellett taposta a pedálokat is, rúgdosta, rángatta Apát.
Mindketten meg voltak győződve, hogy csak ők tudnak vezetni, a másik nem.
A fiúgyerek anyás volt, a leány ezzel szemben apás. Ebből következően a hátsó ülésen folyamatos volt az ordibálás, mindenki a saját kedvencét bíztatta. Időnként a sunyi rúgásokból hatalmas verekedések keletkeztek, csak úgy repkedtek a kitépett hajszálak. De ebben nincs semmi meglepő, a gyerekekben ilyen korban még nem fejlődik ki a veszélyérzet.
Persze az első üléseken sem néma csata folyt, perlekedtek rendesen.
– Nem látod, hogy jobbkanyar jön! Jobbra, te hülye! – kiabált Anya.
– De előtte még balkanyar van! Engedd már el a kormányt! – csattant fel Apa.
– Nem engedem, mert te nem értesz hozzá! Nézdd meg a többiek milyen gyorsan tudnak menni, mindenki sorban megelőz minket!
– Igen, add át Anyának a kormányt! – kiáltott be hátulról a fiú.
– Te csak ne szólj bele, te Anyás vagy! – torkollta le a leány, mintha ez egy nagy sértés lett volna.
Egyedül Rambó, a tacskó-farkas keverék volt tisztában a veszéllyel – de hiába kereste ezerrel, nem találta a katapult gombot.
A vége, mi más is lehetett volna, karambol lett. Az autó letért az útról, az árokszegély megdobta, így közel százzal csattantak neki egy tölgyfának. Féknyom nem volt. Hárman egyből meghaltak, egyedül Anya élt még pár másodpercig.
– Erről is csak te tehetsz! – hörögte a szomszéd ülés felé.
Az autóból nem sok minden maradt. Éppencsak ki lehetett venni a rendszámtábla mellett a ‘H’ betűt.

A többi autós lassított egy kicsit, amíg elhaladt a tragédia színhelye mellett. A borzongás döbbent csendet csempészett az utasterekbe – de pár kilométer után a szomorúság reggeli harmathoz hasonlóan elpárolgott. Az emberek tudomásul vették a leckét: aki ön- és közveszélyesen hülye, az nem érdemli meg a fennmaradást.

Pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy idén még evezek, nem is keveset. Megcsináltam.
Ugyanúgy nem gondoltam volna, hogy idén még lenyomok egy Kispest-Visegrád-Kispest távot bringával. 110 km. Megcsináltam.

De állat jó újra egészségesnek lenni…!