Day: December 9, 2005

Puff

Szereztem egy PUF DVD-t. Beraktam, hátradőltem, élveztem. Az első, amit észrevettem, hogy Lecsó sem fiatalodott.
Húsz éves jubileum. Te jó ég.
Tizenhat évvel ezelőtt írtam a diplomámat, Veszprémben. Akkoriban nem volt minden szobában számítógép, az egyetemen is csak három AT286 lézengett. Elkerülendő a dulakodást, én éjszakai életmódra tértem át. Délután ötkor felkeltem, reggeliztem valami virslit, hat-hét körül bementem a tanszékre és reggel tízig gyűrtem a gépet. (Igen, BB, Pascalban.) Nem igazán zavart, hogy reggeltől már oktatás is volt a szobában. És őket sem zavarta, hogy bagóztam és Pál Utcai Fiúkat hallgattam. El sem tudták hibázni, mivel láncban dohányoztam és egy félórás kazettát forgattam folyamatosan. (A másik felén Kontroll Csoport volt.) Remélem, a docens úr élvezte tudatának tágítását. Szólni mindenesetre nem szólt érte.
No, mindegy, akkoriban telítődtem PUF-fal, csontig. A diplomát megvédtem – pedig támadták, ádázul -, egy évre rá pedig megnősültem, házat vettünk a világ végén, és nemsokára jött is a gyerek. Nem a szomszéd.
Aztán egyszer megakadt a tekintetem egy plakáton – a menzán PUF koncert lesz. A szívem szakadt meg – ugyanis Nej akkor éppen az idegbaj határán egyensúlyozott és megígértem neki, hogy este átveszem a gyereket. Cumi, böfi – ahogy kell.
Kialkudtam, hogy a koncertre ugyan nem fogok elmenni, de a menzára elslisszanok és veszek lemezt, kazettát. (Akkoriban nem lehetett vidéken csak úgy.) Aztán skera haza.
Így is lett. Elmentem időben a menzára – és sehol sem volt semmilyen árus. Ücsörögtem és időközben rámzárták a külső ajtót, odakint pedig gyűlni kezdett a tömeg. Kezdtem kíváncsi lenni, mi lesz ebből. Nemsokára megjött Gyalogkakukk Karcsi, a főszervező. Szoktam neki segítkezni időnként; most is meg volt győződve róla, hogy pakolni jöttem. Intett és már mentünk is be a színpadra. Fel sem eszméltem és már egy hosszú asztal egyik végét fogtam… a másik végét pedig Lecsó markolta, noszogatva a fejével, hogy ne tökölj, haver, nyakunkon a koncert.. A pakolás után néztem körbe: szóval bent vagyok, nem is a nézőtéren, hanem a színpad mögött, ingyen, egy olyan koncerten, amelyre el sem lett volna szabad jönnöm. Ritka hülye érzés volt. Mivel Nejnek megígértem, így szállást sem intéztem magamnak. Mobil? Ne röhögtess. Mennem kellett haza. Méghozzá nagyon gyorsan, mert az utolsó buszom egy munkásjárat volt, mely a külváros külvárosából, a Bakony Művektől indult este tízkor és legalább egy óráig tartott kikeveredni oda. Kapkodva vettem hátul valakitől egy lemezt meg egy kazettát, _kiverekedtem_ magam a bejáraton és nehéztűzérségi átkokat mormolva elindultam a buszpályaudvar felé.
Aztán a gyerek nem értette, miért mondogattam olyan őszintén éjszaka, hogy “böfögj már, te büdös kölyök!“.

Reggel nem vagyok az igazi

Határ út, metróállomás. Mentem volna át a hídon, de ellenőrlánc állt keresztben. “Adj király katonát” – mormoltam félhangosan.
Az egyik utánakiabált valami utasnak: “ez az utolsó, fusson!” Erre én is felkaptam a fejem, léptem 3-5 nagyot és még éppen felugrottam a szerelvényre.(1)
A Deák-térig olvasgattam, utána lett ülőhely, Újpestig végre tudtam aludni. És csak ott, frissen ébredve esett le, hogy a hapi nem gondolta komolyan; pusztán ironizált.
Reggel egyszerűen nem voltam még olyan állapotban, hogy ezt kinézzem egy BKV ellenőrből.

(1) Buszvezető szállóige – Ali jóvoltából: Aki nem képes helyből három métert ugrani, az nem is akar igazából utazni.