Abból indult ki az egész, hogy szerettem volna feladni egy lakáshirdetést. Állítólag személyesen olcsóbb. Mivel hétfőn úgyis Budán kószáltam, elmentem a Móricz körtér melletti Expressz irodába. A hirdetés szövegét a 47-es villamoson írtam meg – aki ismeri a viszonylatot, el tudja képzelni az írás formáját. Nem is tudta elolvasni a hapek, le kellett diktálnom neki. Ebből lett néhány eltérés: ‘3.30-as’ helyett azt írta,hogy ‘3.3 m-es’, ‘kétszobás’ helyett meg azt, hogy ‘2 szobás’. Apró eltérések, de pénzbe fájnak, különösen kampányban. Mert az lett belőle, ugyanis ekkor öt megjelenésnél csak négyet kell fizetni. Nos, első körben nem vettem észre ezeket a finomságokat. Később a hapi meggyőzött, hogy dobjak fel hirdetést valami ingyenes kétheti újságba is. Hétszáz pénz volt, csak legyintettem. Azért előtte belenéztem a pénztárcámba, de megnyugtatóan sorakoztak benne a bankók. Látszólag. Fizetéskor derült ki, hogy 12780 forint helyett csak 12450 van nálam. Ciki. Minden bent volt már a gépben, mögöttem hosszú sor, automata a franc tudja, hol. Ugyan bankkártyával lehetett fizetni, de ahhoz stornózni kellett mindent és újrakezdeni a manővert. Más megoldás nem lévén, ez lett a vége.
Hazafelé kezdett derengeni, hogy elböktem a kampányt. Eszembe jutott, hogy amikor a falusi házunkat adtuk el, megállapítottuk, hogy csak a hétfői és a pénteki újságban érdemes hirdetni – én viszont öt, egymás utáni napot adtam meg lányos zavaromban.
Következő nap felhívtam őket, hogy lehet-e még módosítani? Ó, persze, mindent lehet – de csak személyesen.
Mehettem Újpestről a körtérre.
Egy lelkes hölgy fogadott. Az első problémát az okozta, hogy a hirdetésem négy példányban volt jelen a rendszerben, ugyanis a tegnapi stornós még nem törlődött. Sebaj. Átnézte, hogy vannak-e az új napokon szabad helyek (ún. top10-es hirdetéseket kértem) – voltak. Közölte, hogy a módosítás pénzbe kerül, x%, de maximum 500 forint. Ennyiért hülyének is megéri. Végül megkérdezte, hogy akarok-e még valamit módosíttatni. Hosszas habozás után kérdeztem rá, hogy szöveget is lehet? Persze – jött a válasz. Jó, akkor 3 kifejezést szeretnék máshogy íratni – csaptam le a lehetőségre. Kevesebb szó nem lehet – szögezte le. Oké, akkor nem kérem. Elgondolkodott, majd optimistán a billentyűk közé csapott, ‘a programnak tulajdonképpen ezt is tudnia kell!’ felkiáltással.
Nos, nem tudta. A számla kiállításakor elszállt. Egy kicsit megpróbált még varázsolni a hölgy, aztán kihívta egy kollégáját, de a profi sem tudott dűlőre jutni. Hívták ugyan a supportot, de senki nem vette fel, én meg nem éreztem megfelelőnek a helyzetet, hogy meggyőzzem őket az outsourcing előnyeiről – akkor ugyanis mindig van valaki a vonal végén. Szóval, ment a küzdés. Hirtelen elkezdtem számolgatni. Aztán megkérdeztem a hölgyet, hogy fel van-e készítve a program a negatív számlázásra? A három szó kivétele négy fizetett megjelenésnél ugyanis durván ezer forintot jelent nekem, ha ebből levonom az ötszáz HUF büntit, még akkor is ők jönnek nekem. Persze hogy, mondta a csajszi,volt már ilyen. De a segéderő gyanút fogott. Nem én voltam, aki tegnap szerencsétlenkedett a fizetésnél? Ja. És akkor bankkártyával fizettem, ugye? Ja.
Hoppá. Akkor a gép ott hal meg, hogy a visszajáró 500 forintot megpróbálja rárakni a kártyára. De arra meg nincs felkészítve.
Jó, akkor írjuk vissza azt a nyomorult három szót. De a program ekkor már megsértődött, semmiképpen sem adott számlát. Végül stornózni kellett a búbánatos istennyilát is, mire befizethettem az ötszáz forintomat és kióldaloghattam a felgyűlt sor mellett.
Pedig először nem tűnt ennyire bonyolultnak az akció.
Recent Comments