Keleti Karika, avagy szlalom a villámok között

Előkészületek és kavarások
2015.08.14; péntek

Immár háromszor kerültük körbe kajakkal a Balatont, most szerveződik a negyedik. Nej nem szólt egy szót sem, de azért mindig ott volt a szemében a ‘Hej, ha én is köztetek lehetnék’ érzés. Meg is egyeztünk, hogy valamelyik évben csinálunk egy gyengített túrát. Ez jött össze most: Keleti-medence Karika, azaz Zamárdi – Alsóőrs – Siófok – Zamárdi.
Némileg aggódtunk, túl régóta tart már a hőségriadó, egyszer durva vihar lesz ebből, de reménykedtünk, hátha megússzuk. Indulás előtt meteorológia, vasárnap délutánig még oké az idő, utána viszont bármi lehet. Csináltunk B, meg C, meg D tervet, aztán hajrá.
Az eredeti terv az volt, hogy szombat hajnalban leszökünk a Balatonhoz, megelőzve a hétvégi dugót. Csakhogy a héten megkeresett egy barátom felesége, miszerint péntek este meglepetés szülinapi parti lesz Veszprémben. Persze, megyünk. Csak kajakkal a tetőn.
Megszálltunk a régi koleszban, nosztalgiáztunk egy sort, aztán buli, bulika, éjfél körül leléptünk.

Zamárdi – Alsóőrs
2015.08.15; szombat

Habár Veszprémből csak közelebb volt a Balaton, de azért így is arrébb rakattam az indulást egy órával. 16 kilométer távot terveztünk az egész napra, ez gyakorlatilag egyfajta bemelegítés. A hétvégi forgalmat már kikerültük, ráérünk.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 16,43 km.
  • Idő (ebédszünettel): 4 óra 47 perc.

Péter Zamárdiban csatlakozott. Rátolattunk a Balatonra, beleborítottunk mindent a kajakba, a csoda most is megtörtént, a kajak valahogy felszívta a csomagtartó teljes tartalmát, igaz utána gyk összetojtuk magunkat a cipeléssel, de valamit valamiért. A víz meglepően nem volt csendes, a szélhez képest elég rendesen hullámzott (nyilván, alacsony a víz), szerencsére extra jó beszállóhelyet találtunk a szabadstrandon, még Nej is simán beszállt segítség nélkül a haragos vízben. Be is evezett a bólyáig és várt minket. (Mi még pakolásztunk egy kicsit.) Odament hozzá két fürdőző nő.
– De jó kis kajak ez, kedves! – csacsogott az egyik.
– Igen, az – bólogatott Nej.
– Nekem is van egy – sóhajtott a nő – Csak nem tudom használni.
– Miért?
– Gyenge nő vagyok, nem tudom emelgetni. Kellene hozzá két Herkules, hogy kiszolgáljon. Maga hogyan csinálja?

És ebben a pillanatban jelentünk meg ketten, Péterrel. Függöny.

A víz csak nem hagyta abba a bosszantást. Szántódig jobbról-hátulról bökögetett. Ez a legkellemetlenebb irány, de legalább kicsit tol is, szóval jól haladtunk. Aztán beálltunk a komp mellé és kezdődött a produkció. A csőben felerősödött a szél, összekavarodott a víz, na meg az egyszerre fel-alá mászkáló négy komp is bedobta a magáét, táncoltak a kajakok, ahogy kell. Én, kis hülye, úgy képzeltem, hogy most lassan haladunk, majd lesz időm fényképezni. Aha. Még a gyorstárolóba sem mertem benyúlni a fejkameráért.
Aztán Tihanynál ráfordultunk a partra, ekkor szemből kaptuk a hullámokat. Ugyan ez a legfárasztóbb hullám, de egyben a legbarátságosabb is. Ez az egyedüli, amelyik nem akar beforgatni. Vánszorogtunk Tihany felé, egy újabb kanyar, megint oldalhullám, de aztán valahogy elcsitult. Már tudtam fényképezni is.

Tihanyban kiszálltunk a strandon. Oké, csak 8 kilométer, de minőségi 8 kilométer. Kellett kapaszkodnunk az evezőbe rendesen.
Leültünk a büfénél ebédelni. Borzasztó hosszú sor állt a pultnál.
– Kérek egy nagy sört! – szólt Nej.

Hmm. Tulajdonképpen én is. Kértem négy korsóval. Kivittem tálcán.

– Ez mi – akadt fent Nej szeme.
– A söröd. Elég nagy?
– Miii?
– Oké, az egyik az enyém.
Aztán persze elosztottuk, toltunk hozzá pizzát, desszertre már nem volt igény. Nej gyanúsan mosolyogva kacsázott a kajakok felé.
Péter már korábban kisétált, ott guggolt a kajak mellett.
– Te, mit csinálsz?
– Valami nem az igazi. Nem áll fel a gps-em.
– Mikor használtad utoljára?
– Régen.
– Hja, akkor elment az önbizalma. Nem lehet csak úgy hagyni berozsdálni.
– Azért még megpróbálom simogatni egy kicsit.

Végül mindenki magához tért, elstartoltunk. A következő célpont, egyben napi végcél is, Alsóőrs, a jól ismert Európa kemping. Ide beszéltük meg a találkozót egy régi barátommal. Megígérte, hogy védőitallal vár minket. Megadtam, melyik stégnél fogunk kikötni, hány órakor. Rendben is lett volna, ha én nem a víz felől, ő pedig nem a part felől értelmezi a jobb oldalt. Így viszont végig kellett futnia a strandon egy táska ír sörrel, miközben én szomorkodtam, hogy úgy látszik, mégsem jött el. De szerencsésen találkoztunk, a sör láttán Nej szeme ugyan elhomályosodott egy kicsit, de végül megemberelte magát. Egy ideig ökörködtünk a parton, aztán a vízben, aztán megint a parton. Volt a parton egy presszó, ahol mindent lehetett kapni, kivéve kávét, kár, hogy négyünk közül ketten gyilkolni tudtak volna érte. Én közben elmentem papírmunkázni a recepcióra. Kicsit reménykedtem, hogy lesz mobilhome (három főre már alig drágább, mint a sátor), de nem jött össze. Jó, persze, sátor. Szép az idő. Elmentünk pizzázni. A pincérek vigasztaltak, hogy a viharzóna már este eléri a Balatont. Hittük is, nem is. Aztán már vacsorakor nekiállt dörögni. A partmenti kocsmához alig értünk le, amikor leszakadt az ég. Szerencsére fedett volt a terasza, így beültünk… és dumáltunk este tizenegyig. Addig ugyanis megállás nélkül tombolt felettünk a vihar. Meg a túlparton. Meg a hegyekben. Gyönyörú látvány volt, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy nekünk még nincs sátrunk, sőt, gyakorlatilag minden kint ázik a kajakokkal együtt. Tizenegykor egy kicsit – de tényleg csak egy picit – csitult a vihar, fejlámpával kirohantam, behordtam a kritikus dolgokat a kocsmába, aztán felnyomtam a sátrat. Nem sokkal utána elállt az eső. Éjfél körül elbúcsúztunk egymástól, mi kivonultunk Nejjel a sátorba, Péter úgy döntött, hogy inkább a kocsmában alszik a padon.

Háát…

Ahogy bevackoltuk magunkat, megjelent az _igazi_ vihar. Az eddigiek csak a felszopólányok hangulatkeltő szakemberek voltak. Én viszont csak vigyorogtam. Ez egy drága expedíciós sátor. Pont ilyen időre tervezték. Gyere vihar, mutasd meg, mit tudsz. Aztán lehervadt a vigyor az arcomról. A vihar kezdte megmutatni. Nekem meg eszembe jutott, hogy mégiscsak sötétben, szakadó esőben állítottam fel a sátrat. Meg talán a helyválasztás sem volt túl szerencsés: egyszerűen feltoltam a strand közepén, a víztől 15 méterre. Egyik irányból sem volt védve. A szél neki is esett.
– Arra vigyázzunk, hogy a külső sátor ne érjen hozzá a belsőhöz – figyelmeztettem Nejt.
– Oké.
A következő szélroham berogyasztotta a sátrat. Ez egy ilyen kupolaforma cucc, a szél ugyan nem tud belekapni, de a föld felé le tudta szorítani. Végül annyira lenyomta, hogy az eredetileg 120 centi magas sátor olyan harminc centisre lelapult. Feküdtünk benne, mint a koporsóban, megfordulni sem tudtunk. Külső sátor? Belső sátor? Hol voltak már ezek a fogalmak? Feküdtünk a hátunkon, néztük a plafont. Mikor jön még közelebb? De közben azt is érzékeltük, hogy hiába van ilyen pokoli vihar, egy csepp víz sem jött be a sátorba. Aztán feküdtünk egy ideig, feküdtünk… majd elaludtunk. A tomboló itéletidő közepén. Úgysem tudunk mit csinálni. Bíztunk a cseh expedíciós-sátor-építő mérnökök tudásában. Bejött.

Alsóőrs – Siófok
2015.08.16; vasárnap

Reggel hétkor csörgött az órám, kimásztam. A sátor némileg deformálódott, de állt. Mindenfelé hatalmas tócsák terültek el, letört ágakkal körítve. Viszont viharnak nyoma sem volt. Még csak a viharjelzés sem világított. Pedig este már a túra feladásán gondolkodtunk. Lehet, hogy megússzuk?
Tablet. Meteorológia. A vihar éppen a Duna vonalát semmisíti meg. De a Dunántúl napközben rendben lesz. Estig. Mert akkor jön a kegyelemdöfés. Jól hangzott. Reggeli. Kávé nélkül. Pakolás. Vizes cuccok, vizes zsákokba. Vizes ruhák felvétele. Vizes sátor elcsomagolása. De a nap már kezdett sütni.
Végül negyed tízkor rúgtuk el magunkat a parttól. Siófok or bust.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 29,15 km.
  • Idő (ebédszünettel): 7 óra.

Nej először meglepődött, Alsóőrs mekkora világváros. Aztán kellemes meglepetés volt számára az ismerős nádas is, ahová a káptalanfüredi egyetemi kulcsosházból jártak le valamikor kajakozni. Almádi, majd egy határozott öböllevágás és már Kenese löszfalai alatt lapátoltunk. Péterrel megbeszéltük, hogy a korábbi Honvéd kemping, melyet akkor csak hosszas kevergés után találtunk meg és még a szomszédja sem tudta, hogy ott kemping van és mely kemping tele volt kedves öregurakkal, akik mind ismerték egymást, szóval ez a kemping nem lehetett más, csak túlstresszelt bérgyilkosok regenerációs tábora, mi pedig azért úszhattuk meg az éjszakát, mert senki nem tudta, kik vagyunk, a boss meg éppen nem volt elérhető.

A kenesei strand előtt fordultam Péterhez.
– Te, nekem hiányérzetem van. Eddig még nem láttam egyetlen vasalódeszkás vízigyaloglót sem.
– Tényleg. Pedig Tihany/Füred környékén van valami bázisuk, arrafelé mindig rengeteg van belőlük.

Eveztünk tovább. A strandnál pedig hirtelen belebotlottunk vagy öt ilyen jámborba.

– Te Józsi – fordult hozzám Péter – Nem szoktál látni errefelé lottóötösöket is úszni a vízben?

Aztán Kenese, Honvéd üdülő. (Nem keverendő össze a kempinggel.) Itt már egyszer kötöttünk ki ebédelni, akkor szellemi fogyatékosoknak rendeztek éppen valami fesztivált. Egyrészt nem ríttunk ki a tömegből, másrészt azért úgy elgondolkodtunk, hogy hányan lehetnek köztük hivatásosak. (Bocsi. Tudom, nem illik azokat bántani, akik segítenek, de nem tudtam kihagyni a poént. Na meg a magyar honvédség vezérkaráról is van véleményem. Ahol egy Hende miniszter lehet… oké, hagyjuk.)
Most csak egy szokványos vasárnap délelőtt volt. A csónakmester körülrajongta a kajakokat, nem is volt kérdéses, hogy kiköthetünk-e. Szimpatikus ember. A part mentén bódék hosszú sora. Egy szomjas és éhes vándornak nem is kell más.
Hát, barátom, időutaztunk. Először a bőség zavarával küzdöttünk. Melyik sorba álljunk? Később kiderült, hogy az összesbe. Egy helyen árulták az italokat. De ott csak italok voltak. Egy másik bódéban árulták a kajákat, de ott csak kaja volt. Itt elképesztő sor állt, szerencsére fogtunk nyelvet, aki elárulta, hogy a strand végén van egy másik bódé. Ahol csak hamburgert árulnak. De ott kisebb a sor. Elmentünk. Emellett volt még egy bódé. Ott csak palacsintát árultak. A hamburger után beálltam a sorba. Egy táblát találtam: palacsinta elfogyott. Érted? Egy bódé, ahol csak palacsintát árulnak és csak itt árulnak palacsintát. És nincs palacsinta. Mrozek, hol vagy? Viszont, ha kivártuk a sort, akkor 65 forintért ittunk presszókávét és 70 forint volt egy cent Johnny Walker. Csak éppen egy ebédért három, cefet hosszú sort kellett végigállnunk. A vízisport játékok ablakán tábla lógott, hogy a játékok kiadása szünetel. Vasárnap délben, csúcsforgalomban. Mellette pedig egy szépen kalligrafikált tábla (világoszöld alapon fekete betűk), hogy a kompresszor elromlott, nem működik. Nem, nem javítjuk meg. De csinálunk egy remekbe szabott táblát.
Hatalmasakat szórakoztunk. Összességében remek egy hely, de annyira kísért benne a múlt, hogy az már vicces.

Fél kettőkor indultunk tovább. A meteorógia ekkor már pontosított. Ilyeneket mondtak, hogy a vihar kora délután jön. Meg a délután derekán. Hol van a délután dereka? Nem volt mindegy. Még ha le is vágjuk az akarattyai öblöt (levágtuk), akkor is 14 kilométer az Aranypart kemping. De nem volt más lehetőségünk, beleálltunk az evezőkbe és húztunk. Szépen meg is érkeztünk. Valószínűleg a vihar sem tudta, hol van a délután dereka, ezért késett.

Kikötöttünk a szabadstrandon. Kipróbáltuk az új kajakhúzogató kiskocsit.

Utána Nejjel elsétáltunk a kemping recepciójára. Útközben kiszúrtunk egy csomó üresen álló mobilházat. Örültünk. Kár volt.
– Most érkeztünk kajakkal. Szeretnénk egy éjszakára kivenni egy mobilházat.
– Nincs. Eleve egy éjszakára nem adunk ki mobilházat. Másrészt az összes foglalt.
– Foglalt? Láttunk egy csomó üreset.
– Foglalás alatt vannak.
– Nézze, délután öt óra van. Mi holnap reggel nyolckor elhagyjuk a házat. Mi a probléma?
– Egy napra nem adunk ki mobilházat. Azt takarítanunk is kell.

Lehetett volna még vitatkozni (két évvel ezelőtt szeptember elején simán adtak egy éjszakára is mobilházat), de hagytam a fenébe. Kifelé menet láttam meg az ártáblát, egy éjszaka 25ezer forint. És ebbe nem fér bele egy takarítás. Gazdag kemping lehet. Vagy a takarítók álma.

Szétnéztünk a szabadstrandon. Olyan kocsmát kerestünk, melynek nagy, fedett terasza van. A meteorológia durván nagy vihart jósolt, jégesővel. Legyen bármennyire expedíciós is a sátrunk, de a jég egyből megöli. A kocsmában meg csak a zárórát kell kivárni. Az meg még megy. Végül találtunk is egyet, de gyanús volt, hogy itt zárják majd a teraszt is, a strand meg tele volt öles táblákkal, miszerint a vadkemping tilos.
Jobb híján visszamentünk a kempingbe. Végül találtunk egy kocsmát, ahol volt _egy_ asztal, mely alatt talán át lehet vészelni a vihart. Nyilván három ember alvásához kicsi volt, de volt mellette parcella, ahová felnyomtuk a sátrakat. Nem sikerült túl jól, a miénknek az egyik oldala annyira közel került a sövényhez, hogy nem tudtam cöveket leszúrni. Szerencsére a vihart délről mondták, ez meg az északi oldal volt, így hagytam a fenébe. Aztán később vitattuk meg Péterrel az égtájakat és kiderült, hogy az bizony a déli oldal. De ekkor már mindent bontani kellett volna, hogy egy méterrel arrébb kerüljünk és ettől mindenki elborzadt. Sátrak soha ilyen alaposan nem voltak még felállítva. Eltekintve a miénk déli oldalától. Úgy döntöttünk, bevállaljuk. A jég ellen mindegy, a sátor meg kap egy újabb lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud.
Leültünk a kocsmába, kiépíteni a szociális kapcsolatrendszert. Azaz ittunk, meg ettünk. Ez elég jól sikerült, azt hiszem, van hozzá tehetségünk.

Időközben este hét körül visszamentem a recepcióra papírozni.
– Csókolom, ma érkeztünk. Birtokba vettünk egy parcellát. Szeretném kifizetni.
– Akkor már áll rajta a sátor?
– Igen.
– Be volt karikázva?
– Milyen karika?
– A térképen.
– Milyen térképen?
– Huh, ezt meg kell néznem. Hanyas parcella?
– 102-es.
Tanakodás.
– Mikor mennek el?
– Nyolctól már szabad. És ezt takarítani sem kell.
– Végülis jó. Akkor kérem az adatokat.
– Adom.
– Erre a papírra írja rá a rendszámot.
– Milyen rendszámot?
– Az autóét.
– Ja, bocs. Kajakkal vagyunk.
– Hoppá. Akkor kérem vissza a papírt.

Papíroztunk. A fiatal srác eléggé szétszórt volt, ráadásul folyamatosan pofákat vágott. Aztán észbekapott.
– Elnézést. Csak éppen az idegeimre megy ez – mutatott ki.
A recepció előtt gyerekeknek szóló, zene alapú aktivizáló műsort volt, valami Levente Péter epigon tolta. Elképesztően gáz volt.
– Mióta tart? – kérdeztem részvéttel a hangomban.
– Minden nap.
– Azannya.

De hogy mennyire nem egyszerűek ezek a dolgok, a kölykök élvezték. Együtt visítoztak az énekessel. Ahogy biccentettem a recepciós elgyötört arca felé és kimentem az irodából, egyből egy boldogságtól sugárzó arcú anyuka jött velem szemben. Épp az előbb csekkolta le a gyerekét és örült, hogy az milyen jól szórakozik.

Vissza a kocsmába. Ettünk még egy kicsit. Meg ittunk. Vihar még sehol. Sor került a szivarokra. Hoppá, nézze meg az ember, ez eddig egy teljesen jól sikerült nap. Nem ezt ígérték.

– Ha felemelem a kezemet, úgy érzem, az összes izom lecsúszik róla – jegyezte meg Nej.
– Akkor te polip vagy – bólintott Péter.
– Ne mond, hogy neked nem!
– Én már régóta polip vagyok.

Meteorológia. A sötétben már semmi kedvem nem volt sem a tabletet, sem a telcsit elővenni, Nej nézte meg a sajátján. Elsápadt.
– Mi van, Kicsim?
– Ilyet még nem láttam. Nézd meg te is!
Az előrejelzés szerint Somogyban este kilenctől délután háromig folyamatosan vihar fog tombolni. Nagyon csúnya animációkkal.
– Huh, ez durva. Melyik oldalt használod?
– Mittudomén. Nézd meg.
– Windows Mobile. Hmm. Azt mondja, hogy MSN. Te ennek hiszel?
– Miért ne?
– Hát, Microsoft.
– És?
– Meglátjuk.

Szóval ültünk és vártuk a vihart. Nem jött. Már majdnem bekövetkezett az a szégyen, hogy a férfiak is elmennek zuhanyozni, amikor váratlanul nekiállt dörögni és egy pillanat alatt meg is érkezett a zuhé. Délről. Péter deléről. Egy ideig húztuk-halasztottuk a kocsmában, de ez az asztal nem volt olyan jól védett, így elmentünk. Nej zuhanyozni, én meg aludni. Egyszerűen belegondoltam, hogy a szakadó esőben mekkora logisztikai mutatvány kellene egy zuhanyzáshoz, így lemondtam róla. Annak tudatában, hogy ekkor már két napja hordtam egész nap a vizes neoprén cipőt a vizes neoprén zoknival és aki ismeri ezt az anyagot, az tudja, miről beszélek. Maradjunk annyiban, hogy amikor levettem ezeket a lábamról és bebújtam a sátorba, még én is megborzongtam. A jó hír, hogy nyugodtan lehet fingani a sátorban, mert ez a szag még azt is elnyomja. A rossz hír, hogy nem egyedül vagyok. Végül kinyitottam a belső sátrat az oldalamon (igen, a csoffadt déli oldalon) és kilógattam a lábamat. Lesz, ami lesz. A vihar csak ezt várta, rákezdett. Én pedig a tegnapi nihilista módon egyből elaludtam. A vihar közben. Egy félig álló sátorban. Kilógatott lábbal.

Siófok – Zamárdi
2015.08.17; hétfő

Megint csörgött az óra, én pedig örömmel konstatáltam, hogy ismét reggel van. Ezt az éjszakát is túléltük. A sátorban volt egy kevés víz, de szivaccsal két mozdulat volt eltakarítani. Jég nem volt.

Kidugtam a fejemet.

– Juhé! – ordított fel Péter a kajakjánál – Még hozzá sem nyúltam, de felállt a gps!
– Ezt nevezi az angol ‘morning wood’-nak – vetettem oda, miközben másztam ki a sátorból.
– Tényleg? – pislogott gyanakodva Péter.
– Tényleg. Nyugodtan megmondhatod otthon a feleségednek is.

Felmértük a terepet. Vihar volt ugyan, de ez a mostani kiélte magát az özönvízben. Szél, villámcsapkodás nem igazán játszott. Remek. Kár, hogy a parcellában nem nagyon volt fű, így minden derékig sáros lett: a sátrak is és a kajakok is. Buli lesz így elpakolni, de nincs más.

Pakoltunk, reggeliztünk és végre kávéztunk. Meteorológia. Azt mondták, hogy nem tudják. Bármi lehet. De jelenleg a Keleti medencében nincs viharjelzés és a szimuláció szerint délután háromig nem is lesz. Utána viszont akkora vörös folt jött, hogy majd lerepedt a kijelző.

Menjünk. 13 kilométer, délig megesszük. És akár össze is jöhet a csoda: ilyen viharos, zivataros időszakban is körbe tudjuk evezni a medencét. Amikor már az első nap a feladáson gondolkoztunk.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 12,76 km.
  • Idő: 2 óra 14 perc.

Nem mondanám, hogy strandidő volt, amikor elindultunk. A napszemüveget elő sem kellett vennem. Volt szél is, de féloldalasan hátulról, mely kellemetlen ugyan, de tol. Mentünk, mint a golyó. Pihenni a vízen álltunk meg, ebédszünet nyilván nem volt. Igazából olyan nagyon gondolkodni sem volt sok időnk, már azt kereshettük, hogy a szabadstrand melyik stégjénél szálltunk be két nappal korábban.

– Te, Ennek a Maurónak hamarosan vége lesz.
– Miért?
– Mert ráirányítottam a halálsugarat.

Ez ugye a gps vezetősugara volt (jut eszembe, az enyém minden alkalommal pöccre állt fel), a Mauro pedig egy pizzázó, amelytől nem messze szálltunk vízre. (Eredetileg úgy terveztem, hogy írok pár sort is erről az étetremről, kellően bizarr élmény volt, de a cikk már úgyis túl hosszú lett, az idő pedig elment, szóval erről lemaradtatok.)

Összepakoltunk, még fürödtünk egyet a Balcsiban (zuhanyzás helyett, a kocsiba azért nem ülünk be úgy, ahogyan a kajakba), elmentünk enni egy pizzát – és ahogy kiléptünk az ajtón, nekiállt esni az eső, a sztrádán pedig ránkszakadt az ég.
Még a legalaposabb tervezéssel sem tudtunk volna ennél pontosabban átkelni az aknamezőn.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading