Amerikából jöttem…

Figyelmeztetés: a bejegyzésben új formátumot próbálok ki, beszerkesztem a képeket a szöveg közé. Mivel elég sok lett belőlük, várd meg, míg mindegyik lejön… utána lesz csak érdemes elkezdened az olvasást.

2008.04.14; hétfő
Fel egykor doltem vegul agyba, de fel kettokor meg ebren voltam. Aztan behoztam, mert az ejszaka maradek ket orajaban annyira vadat almodtam, hogy ihaj. (Elkezdett razni a hideg es minden razasnal egy csomo halott ember lelke aramlott belem. Emlekszem egy varronore, aki ult a tobbi novel es szotlanul dolgoztak… illetve nagyon elesen emlekszem egy foldesurra, aki eppen estelyt adott.)

A repuloteren jol is esett egy kave. Mondjuk a korites… nem kicsit gaz. Sima kave: 510 forint. Hosszu kave: 615. Jo dragan merik a vizet. Aztan az elottem levo kulfoldinek ugyanezt megszamoltak 3 euroert. Hmm, a forintot is jo dragan merik. Kavetejszin viszont nem volt kirakva, amikor Kovari Attila reklamalt, kapott egyet a penztarosno rejtett fiokjabol.

Ja, a technika ordoge velunk utazik. A repulogepen eltuntek a magyar ekezetek a PDA-rol.

Hapi negy sorral arrebb mar azelott horkolt, mielott a gep elindult volna. Hu, de laza.

Frankfurtban beultunk a 10 oras szekbe. Gyors leltarozas, mi van az egermoziban. Mar a multkori utazason rajottem, hogy engem a nagy jatekfilmek nem igazan erdekelnek, sokkal inkabb a rajzfilmek, igy irany a kids szekcio. Bakker, semmi nezheto. Akkor lessuk meg a felnott reszleget. Es igen! Itt van a film: Rocky Horror Picture Show! Azt mondja, 10 ora az ut, az annyi mint kabe otszor tudom megnezni. Kivancsi vagyok, a mellettem ulo hapi mikor huzodik felre a sok transzvesztitatol meg buzulastol. Mondjuk eleg savanyu alak, eddig se enni, se inni nem kert semmit. Bezzeg en: akarhanyszor elment mellettem egy stewardess, mindig kertem egy pohar vorosbort. Lehet, hogy a negyedik ismetlesnel egyutt fogom ordítani Tim Curryvel, hogy fordítsuk vissza az idő kerekét? Lehet, hogy a hapi nem ilyen utastársról ábrándozott? Egyébként tök furcsa nézni ezt a filmet, rá vagyok tapadva Curry mimikájára, később majd elmondom, miért.

Ha hiszed, ha nem, gépelés közben visszajöttek a magyar ékezetek. Kicsit kezdek hajlani a misztikum felé.

Ha jól látom, kettővel előttem Gömöri Zoli linuxot telepít a székbe épített videoterminálra. Nem semmi geek, még a repülőn se bír magával. Vagy karakteres képernyőn nézi a videókat? (Később megtudtam, lefagyott a gépben a Windows CE, de aztán a stewardess gyorsan újrabootolta a fotelt.)

Attila hátrafordult:
– Mit kértél: csirkét vagy tésztát?
– Vörösborhoz? Tésztát!

Voltam vécén. Ha jól láttam a térképen, akkor most már Grönlandon is hagytam nyomot magam után.

Megvan a szokásos “egész utat végighisztiző kisgyerek.” Itt ül mellettem 1 méterre. Remélem tetszeni fog neki a kedvenc filmem.

Pár órával később vagyunk. A gyerek immár ordítva hisztizik. A mellettem ülő hapi elfoglalta mindkét karfát. Egyikkel sem lettünk barátok.

A végső lista:

  • Rocky Horror Picture Show, csak kétszer
  • Arany iránytű (szar volt)
  • Alvin és a mókusok (nem bírtam végignézni)
  • Peter Gabriel 1994-es koncert

Milyen durva már itt a végén: hátralévő távolság 350 km, hátralévő idő: fél óra.

Még csavartak néhányat a derék amcsik a kijutáson, de túléltük. (Az egyik kérdezőbiztos hót komolyan megkérdezte, hoztam-e be zöldségeket? Mi lett volna, ha azt mondom, hogy van nálam három szál petrezselyem meg egy marék halványító zeller?)
Aztán Zoli befuvarozott minket a városba. Ő ugyanis magáévá tette azt az amerikai szemléletet, miszerint akinek nincs autója, az nem is ember. Ebből kifolyólag bérelt magának egy narancspiros Ford Mustangot. Először ájuldoztunk, aztán felébredtünk. Egyszerű vacak Ford, sajnos semmi régi Mustang-érzés nem volt benne ülni. Na de a bejövetel… én, mint aki már volt egyszer Seattle-ben, beültem mitfahrernek, egy szalvéta méretű reklámtérképpel. És menetközben ránkszakadt az ég. (Már Frankfurtban is ritka gusztustalan idő volt, de Seattle mindent vitt. Még most is ólomszürke minden, akkor pedig jegesesővel kombinált vihar volt, majd beállt egy masszív, szeles, hideg eső.) Na, ilyen körülmények között keresgettük a szállodákat – de végül meglett mindegyik.

Rövid ideig pihegtem: amikor dugdostam össze az elektronikát, leültem a földre… aztán úgy is maradtam. Annyira jól esett csak ülni a puha padlószőnyegen… pedig ott volt egy bőr főnöki szék meg két puha fotel… de a padlószőnyeg mindent vitt.

Nagyítás Nagyítás

Legalább 20 percet ücsörögtem, majd összeszedtem magam és belevetődtem a lucskos, hideg városba. Shoppingolni. Ugyanis csak a mai délután jöhetett szóba, meg a csütörtök délután… na de senki sem hagyja szívesen utolsó napra a vásárlást. Természetesen az interneten kinézett fényképészbolt nem létezett… de szerencsém volt, mert pont ott volt az a játékbolt, melyben tavaly az Xbox-ot vettem – és már nem emlékeztem, merre is lehetett.
Aztán a szállodában adtak egy reklámtérképet, azon megláttam egy fotóboltot, elrohantam, megvettem az objektívet. A polárszűrőt nem, elég durván mérték. (150$ + 9% állami adó.) Még nekiindultam megkeresni a másik kinézett szaküzletet, de ebben a nyomorult városban gyakorlatilag nincs házszámozás, ahhoz is tömböket kell sétálni, hogy megállapítsd, csökken-e vagy nő a számozás. Majd csütörtökön folytatom.
Még gyorsan regisztráltam, így már csak egy boltot kellett keresnem, egy közértet. Olyan szomjas voltam, mint már régen. Sajnos a szálloda melletti bevásárlóközpontban nincs élelmiszerbolt. Van viszont ajándékbolt: “Washington államban termett!” néven. És voltak borok. Gondoltam, ezt nem lehet kihagyni. Oké, ez az állam nem a boráról híres, északra Brit Kolumbiával határos, nem sokkal később meg már Alaszka jön… de azért próbálkoznak. Éppen kaján mosollyal nézegettem az üvegeket (legyen elég annyi, hogy volt csipkebogyó ízesítésű rozé is), amikor odajött a tulaj. Nem cifrázta, tett egy bizonytalan kört a kezével, majd egy határozott gesztussal jelezte, hogy ez mind szar. Arrébbsétált és egy polcról leemelt egy klasszikus bordói tipusú küvét (Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc) , származási hely Columbia Valley. (A címke szerint ez itt van valahol Portland mellett.) Nézegettem, csócsálgattam, végül rábólintottam. 15 dolcsit megér a kísérlet. A hapi teljesen boldog lett, hogy elfogadtam az ajánlatát.
– Becsomagoljam díszdobozba? – kérdezte
– Köszönöm, nem kell – válaszoltam.
– Nem ajándékba lesz?
– Nem.
– Meg fogja inni???? – nyílt kerekre a szeme.
– Bizony.
– Mikor?
– Lehet, hogy már ma este.
Na, ettől olyan jó kedve lett, hogy majdnem táncra perdült. Az ajtóig kísért, onnan kiabált, hogy reméli ízleni fog a bor. Mit mondjak, most már vannak fenntartásaim.
Aztán akartam még valami szénsavasat is venni, de nem jött szembe semmi élelmiszerbolt. Végül egy drugstore-ba mentem be, mert láttam, hogy a hátsó fal végig hűtő. Hát… nem gondoltam volna, hogy az alkohol nem drog… mert semmilyen sörük sem volt. Viszont lehetőségem nyílt kipróbálni egy névről régóta ismert italt, a rootbeer-t. Rengetegszer találkoztam már vele különböző karikatúrákban, de élőben még soha. Nem érte meg. Kukoricából készült szénsavas üdítőital, karemellel megszínezve. Borzalmas volt.

Este még Welcome Dinner. Mit mondhatnék… mondjuk egy idézetet: véget vetnek a zenének, hazamennek a legények. Volt némi fáradtság bennünk.

Este azért csak megbontottam azt a bort. Érdekes. Tömény megybefőtt, méz… annyira nem rossz… de nem is bor. (Aztán szellőzött egy napot és kifejezetten iható bor lett belőle.)

2008.04.15; kedd

Valószínűleg az időeltolódásnak is lehet hozzá köze, de fél hatkor már ébren voltam. (Na meg az UPS futárnak, aki nem mert bemenni a munkahelyem recepciójáig, inkább felhívott.)
Mivel eredetileg hatkor terveztem kelni, így lett egy extra félórám: szembenézhettem végre a szobai kávéfőzővel. (Volt ilyen tavaly is, de mire szorítóba kerültünk volna, engem már kiütött a gyomrom; dehogyis mertem volna kávét inni.) Nos, most én győztem. Éles logikával kitaláltam, hogyan kell összerakni – és valami nagyon finom Starbucks kávét ittam, hajnali hat körül, a kádban. Igaz, itt már nem igazán működött a józan ész, legalábbis a szappant simán belemorzsoltam a vízbe, azt hívén, hogy fürdősó. De most komolyan, hogy adhatnak olyan nevet egy szappannak, hogy ‘Heavenly bad’? Mit mondjak, elég síkos lett a kád alja.

Hét óra körül leballagtam reggelizni. Burrito volt a menü, méghozzá nagyon finom… és nagyon kompakt: a tésztába tojásrántottát, sült kolbászt (aka darált hús), feketebabot és cheddar sajtot csavartak, ráadásul meglepő módon, a kolbász nem volt megcukrozva. Ezt akár otthon is be lehetne vezetni… mondjuk a joghurt és zabpehely helyett.

Araszoltunk kifelé a busszal… és úgy elgondolkodtam. Hogy miért látom most másnak a várost, mint tavaly? Aztán rájöttem: egy évvel ezelőtt New Yorkból jöttünk – az után a város után Seattle egy vidéki porfészeknek látszott. Idén egyből ide jöttünk – és most már látni ennek a városnak is a szépségeit, az értékeit. (Mondjuk, így sincs túl sok.)
Mi furcsa van még a városban? Nem csak a szokatlanul magas épületek, hanem a Suzuki Swiftek és Opel Astrák teljes hiánya. El se hinnéd, mennyire megszokja az ilyesmit az ember.

Megpróbáltam beizzítani a wifit a PDÁ-n. Kaptunk usernevet, jelszót, be is tudtam lépni, de valami borzasztó lassú volt a kapcsolat. Zoli csak hülyeségből kipróbálta a tegnapi, konferencia központos elérést. (A két helyszín között a távolság olyan 20-30 km.) Erre bejött neki. Jelszó nélkül. Gyorsan. Így amíg a nagy többség a hártyavékony guest hálózaton araszolt, mi valami belső hálózaton szörföltünk lobogó hajjal. Na jó, a Zolié annyira nem lobogott.

Ebédre négyféle köret: tésztasaláta, párolt brokkoli, rizs és tofu/krumpli valami édes szószban. Ehhez képest hús csak egyfajta: alaszkai lazac. Tulajdonképpen nem volt rossz az a tésztasaláta sem. Zoli szerint a lazac kifejezetten finomra sikerült, de csak azután, amint levakarta róla az édes szószt.

A délutáni Transport Rule előadáson közölték, hogy nagy változásokról nem lesz szó… Zolival összenéztünk, irány a Company Store. A buszon felirat: Elnézést kérünk, de a buszon nincs wifi elérés. Na most, megérteném, ha ez egy közgazdász találkozó lenne. Na de itt az MS alapú informatika színe-java gyűlt össze…

Mindegyik társaság meg szokta lepni a saját MVP-it valami csacskasággal. Tavaly kaptunk egy navy kék pólót. Idén meg egy 250 GB USB vinyót. Rágravírozva, hogy Exchange. Volt egy kis szájtátás.

Ma este volt a szűkebb körű vacsora, az amikor az egy csoportba tartozók vonulnak félre valahova. Idén kihagytam… ezután Zoli is. Nem tudom… ez tényleg nehezen indokolható… de nekünk mintha alkatilag nem menne az ismerkedés. Tavaly Subicz Petivel elmentünk, ácsorogtunk a tér szélén, kókadtan, mint két kivert lóf@sz petrezselyemárus vénlány, álldogálltunk, álldogáltunk… majd hazajöttünk. Akik ott voltak, szemmel láthatóan ismerték egymást, harsányan beszélgettek… mi meg elképzelhetetlennek tartottuk, hogy csak úgy odamenjünk bárkihez is, hogy ‘hi, Miki vagyok a hegyről – és te ki vagy?’.
De úgy általában sincs olyan nagy keveredés, legalábbis én nem látom. Anno az oroszországi kalandon összevodkázódtam három emberrel, akikkel minden ilyen összeröffenésen váltunk pár barátságos szót – és ezzel a teljesítménnyel én már kifejezetten a barátkozgatós magyarok közé tartozom.(Időközben olvastam Ági bejegyzését, így egy kicsit megnyugodtam. Jó tudni, hogy más társaságban ez máshogyan megy. Az Exchange blokkban… van 5-6 hangadó ember, akik kivétel nélkül _mindenbe_ beleszólnak, jó hosszan, a többiek meg leginkább hallgatnak. Az egyik mindenlébenkanál teljesen úgy néz ki, mint Fred Flintstone.) (Bakker, először mindenlébenanál-t írtam.)

Essen pár szó a közlekedésről is.
Fura hely ez. Most, miközben írom a bejegyzést, egy hidroplán száll le az orrom előtt az öböl vizére. A szállodai bejárat felett megy el egy nyeregvasút a Tűhöz. Tegnap pedig itt csattogott el az úton egy otromba nagy kétéltű (víz+szárazföld) jószág. Mondjuk, ezen a környéken dugóban kifejezetten praktikus lehet. (Remélem, nem az eső miatt állította össze a helyi Mr. Noé.)

Hát, igen. Frankfurtban csak grafitszürke volt az ég, de ez Seattle-ben ólomszürkére változott: eleve már jégesős felhőszakadás várt, azóta pedig egyfolytában dől az eső az ólomszürke égből. Szerintem a Nap már rég elhagyta a Naprendszert, csak a felhők miatt nem vesszük észre. Rossz rágondolni, hogy kifoghatunk ilyen időt a Yosemite parkban is. Mondjuk, fel vagyok készülve erre az esetre is, de nem lenne öröm.

Nagyítás Nagyítás

Pihegtem egy kicsit, majd felébredt bennem a kalandféreg. Itt vagyok több, mint 10000 kilométerre a lakásomtól, egy idegen városban és csak netezgessek? Ráadásul van egy vacsi új objektívem és még meg sem hajtottam. Na meg rágcsálni is tudtam volna valamit, mondjuk egy sör mellett. Hajrá.
Aztán ahogy kiléptem az ajtón, nyakamba szakadt az eső. Morogva visszacsomagoltam a fényképezőgépet a hátizsákba. Keressünk kocsmát. Nem hiszed el, nem találtam. Tulajdonképpen Seattle belvárosában vagyunk – és nincs olyan kocsma, ahová szívesen benéztem volna. Két szimpatikus pizzázó mellett is elmentem – mindkettő be volt zárva. Gyorsétterembe meg inkább nem. Menetközben már kezdtem megalkudni, gondoltam, jó lesz egy bolt is. Veszek sört, valami sós rágcsálnivalót, aztán visszamegyek a szobámba. Nos, bolt sincs. Döbbenetes. Végül eszembe jutott egy, jó messze, fent a domb tetején. Felmásztam, de hétkor már be volt zárva. Visszamehettem volna a szállodába, le a bárba és vacsorázhattam volna, de… hogy is mondjam… pontosan úgy éreztem magam, mint aki harmadosztályon éli az életét, aztán hirtelen az első osztályon találja magát. Nagyjából természetesen mozgok a szállodában – legalábbis remélem – de elképzelhetetlennek tartom, hogy annyi pénzt csengessek ki saját zsebből, amennyit egy szuperluxus első osztályú szállodában elkérnének egy vacsoráért. (Ember, nem csak fürdőköntös van a szekrényben, hanem vasaló és vasalódeszka is. Gondolom, a szobalány csöngetésre jön és vasal.)
Szóval se kocsma, se közért. Végül belefutottam egy gyógyszertárba, az legalább kilencig nyitva volt. Vettem egy üdítőt (Dr Pepper, azt már legalább ismerem, meg szeretem is), meg kerestem valami sósat. Mogyoró. Az tuti. Meg is találtam. Volt mézben forgatott, volt édes szósszal leöntött. Sósból csak egy kiszerelés létezett: a másfél kilós. Végül bedobtam egy zacskó mexikói csipszet, az valószínűleg nem cukros.
Nem volt az.
Először is jött ugyanaz a kukoricaíz, mint a tegnapi üdítőnél. Csakhogy ez csípett is. Nem vicceltek, amikor rávésték a zacsira, hogy spicy. El is fogyott hozzá egyből a hat deci bambi. Mondjuk, a rágcsálás mögött az volt, hogy gyomorégésre kellett volna valami száraz anyag… hát… meglátjuk.

De legalább a szálloda előtt este már tudtam fényképezni. Egyelőre el vagyok ájulva, egész meggyőző az obi fényereje… pedig sokkal nagyobb tartományt fog át, mint a kitobjektív.

Nagyítás

Aztán már utólag, itthon, nem győztem verni a fejemet a falba. Ilyet még egyszer nem szabad csinálni. Új objektívet, polárszűrőt élesben bevetni, olyan helyszínen, ahová nagy valószínűséggel soha többet nem tudok visszamenni, mindezt úgy, hogy semmi lehetőségem nem volt a kontrollra… nagy dőreség. A képek egyharmada ment a kukába. A fényképezőgép kijelzőjén még jól néztek ki, a laptopra meg ugye nem tudtam felmásolni az USB chip elszállása miatt… pedig akkor kitapasztalhattam volna az új szet beállításait. Oké, maradt így is elég kép… de bosszantó.

2008.04.16;szerda

Továbbgondoltam ezt az ismerkedős dolgot. Ha most gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ha én is fiatal, dekoratív lány lennék, akkor jobban körülzsonganának… ;-) de most az egyszer nem lenne igazam. Tény ugyanis, hogy nem igazán vagyunk, sem én, sem Zoli, túl aktívak a nemzetközi online közösségben. Mondjuk, az is tény, hogy két éve nem tudok eljutni odáig, hogy érvényes jelszavam legyen az Exchange MVP oldalhoz. (Régebben rendszeresen megkértem, rendszeresen megküldték, rendszeresen nem működött. Aztán leszoktam róla.) Oké, az is tény, hogy nyüzsöghetnék az Exchange MVP newsgroup-on, de magyar ember nem használ news olvasót, meg hol is lenne nekem időm erre.
De az is tény, hogy olyan 90-100 ember lehet a teremben, ebből ketten nők. Öregek. Rondák. Nagyszájúak. Gondolhatod, itt is mekkora sikere lenne egy fiatal, értelmes csajnak. :)

Nézzünk egy gyors helyzetjelentést: egy leányzó előad, a társaság durván 60%-a netezik. A szokásos 4-5 ember beleszól, kérdezget.

Italhűtőben vegetable juice. Gondoltam, csak kipróbálom. Kár volt. Ez tkp pikánsan fűszerezett paradicsomital. Gondoltam, lefényképezem. Erre a takarító elvitte a szünetben. Márpedig még egyet nem iszok meg a fénykép kedvéért, ebbe is majdnem belehaltam.

Ebéd után séta. Bátorfi Zsolt megmutatott néhány érdekes helyet, 1-es épület, 2-es épület – ezen át is vonultunk – parkok, szökőkutak. Már most szólok, hogy mammutfenyők ugyan vannak, de ezek igencsak bébi korúak. (Nem egy giant sequoia egyik sem.) Nagyjából sima fa méreteket kell elképzelned. Viszont vannak kellemes részek. Ebédidőben egy alkalmazott futócuccban teker a parkban. Az épületeken belül viszont Armageddon: szűk, ablaktalan lyukakban irodák. Állítólag ki kell érdemelni az ablakos szobát. Office Spaces.

Nagyítás Nagyítás

Bal oldalt az 1-es, jobb oldalt a 2-es épület.

Nagyítás Nagyítás

A két épület közötti tó, illetve graffiti az egyik átjáróban.

Exchange Web Services-ről beszél egy nagydarab fazon. A terem félig van. Aztán megjön a busz a Company Store-ból, bedől a terembe 30 ember. Előadás közben. Valahogy nem érzem a feszült figyelmet a teremben.

Na, ami katasztrofális, az a klotyihelyzet. Irgalmatlan sokan vagyunk, de vécé alig, az is olyan, hogy két piszoár, két beülős. Direkt előadás közben szöktem ki, bementem, de minden foglalt volt. Egyedül az akadálymentesített klotyi tátongott üresen a férfirészlegen belül. Hát, illik, nem illik, bementem. Azért elég kicsi az esélye, hogy bárkit is fenntartanék. Elvégeztem, kijöttem. Nos, egyszerre durván 10 épületben mennek a programok. Egy, csak egy tolókocsis MVP van: de ő ott üldögélt a fülke ajtaja előtt, meglehetősen mogorva arccal. Sorry – vörösödtem fülig. Most rontottam el a karmámat.

Utolsó előadás: hűtlenek lettünk az Exchange-hez; ránézésre valami nagyon gyenge dolog jött volna. Inkább átsétáltunk Zolival egy Softgrid előadásra. Nagyon szigorúak voltak, bejáratnál igazoltatás, meg belépő kitöltés, aztán felkísértek egy nem túl nagy szobába. Velünk együtt érkezett 4 db. Softgride MVP, mindenki boldogan üdvözölte őket, ránk egy kicsit furcsán néztek. Voltunk vagy tizenketten a teremben, ebből az előadásnál derült ki, hogy a fele Softgrid-es ember: project manager, tesztelő, fejlesztő. Egy pillanatra meg is illetődtem: ha itt átmennek interaktívba, akkor elég hülyén fogom érezni magam. De nem, az előadóból előtört a szónoki vér, mély átéléssel végigüvöltötte a félórás bevezető előadását. Utána meg jött a Q+A szekció. Végülis… élmény volt, meg el is hangzott egy-két újdonság, az Exchange-hez képest egész biztosan jobban jártunk.

Autók: azt értem, hogy a fehér az új fekete, oké. De akkor a szögletes az új gömbölyű. Rengeteg szándékosan bumfordi, szögletes autót látni. Meglepően sok a Honda és a Toyota Prius. A lelkiismeretlenyugtató autó. De élmény nézni a járgányokat: itt nem szőröznek annyit a forgalombahelyezéssel, mint mifelénk. Ha fogsz egy fürdőkádat, rádobsz négy kereket és átmész a fékpróbán, már kapod is a rendszámot. Ebből kifolyólag tényleg virágzik minden virág.

Este karaoke a Space Needle tövében. Abszolút nem érdekelt, aztán úgyis Attilával akartunk sörözni menni valamikor, felhívtam. Ő még ilyenen nem volt, menjünk mégis el. Elmentünk, Zolival hármasban. Háát… élő zene volt, nem volt karaoke monitor, a jelölteknek igazi zenekarral a hátuk mögött kellett próbálkozniuk. Ehhez képest az első alak úgy lenyomta a Hotel Californiá-t, hogy még Don Henley is megnyalta volna utána a tíz ujját. Később kiderült, hogy ez volt a csúcs, innentől már csak mélyrepülés jött. Ja, meg a Netacademia zenekar. Sajnos ők csak a stúdióban nyomták, így amíg ki nem jön az anyag cédén, addig nem tudhatunk róla semmit. Aztán találtunk a parkolóban kint egy sátrat, kaja volt, bárpult volt, zene szerencsére nem. Elvoltunk. Zoli a nyers vörös tőkehaltól ájult el, én a hurkapálcára szurkált vörösboros pácolt marhahústól. De nem maradtunk sokáig, este tíz körül hazasétáltunk.

2008.04.17; csütörtök

Életmódbefolyásoló találmány: kupak a kávéspoháron. Hogy miért? Mert így a csóka legyártatja az italát valahol, rányomják a kupakot – és már mehet is. Teljesen normális a kávéspohárral utcán sétáló, buszon, liftben utazó ember. Az irgalmatlan hosszú kávé sok is, forró is, senkinek sincs annyi ideje, hogy megvárja, amíg kihűl – ezért inkább mindenhová cipelik magukkal.

Marci mesélgetett a Starbucks könyvből dolgokat. Hogy azzal futottak be, hogy otthonosabbak akartak lenni, mint az emberek otthona; emlékeztek a vevőkre, az ízlésükre, a szokásaikra. Erre elmeséltem, hogyan nézett ez ki nálunk az évezred elején.
A külvárosban dolgoztam és nagyon nem volt megoldva az étkezés. Egyszer nyílt egy Fornettis bódé nem messze tőlünk. Kimentem, vettem ezt-azt. Másnap délben is ugyanígy jártam el. Harmadnap megint kimentem. Az eladó már ismerősként kezelt:
– Á üdvözlöm, uram! Mit parancsol?
– 30 deka pogácsát.
– Már megint? El fog hízni!
Na, oda sem mentem többet.

Seattle nem egy bicikliparadicsom: például bemegyek a konferenciaközpontba, a földszinten. Aztán felliftezek a negyedikre, mert ott van az MVP buli. Mivel meleg van, kisétálok az épület túloldalán lévő ajtón… egy parkba. Erről az oldalról ugyanis a negyedik emelet a földszint.

Gyümölcstál reggelire: eper, feketeszeder, hatalmas fürt szőlő, ananásztömbök, sárgadinnye, mangó. Édes istenem… egyik finomabb, mint a másik. Szedtem is egy nagy tányérral, le van szarva a hasmenés.

Aztán záró keynote. Késve érkeztem, nem maradt sok hely, de bátran beültem a fotós helyre: az első sor elé/mellé, a földre. Az új obival kifényképeztem Ballmer orrából a szőrt. Ez a hapi tényleg egy bomba, akkora energia szorult bele, hogy hihetetlen. És rettenetesen profi tömegmanipulátor.
Most pedig rettenetesen sok Ballmer kép következik. A szőrfényképezés tényleg megtörtént, de utólag derült ki, hogy a 190 képből alig sikerült pár darab. Sötét volt, a hapi meg fel-alá mászkált, szinte folyamatosan gesztikulált.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Ez itt a szokásos lendületes antré.

Nagyítás Nagyítás

Le? Fel.

Nagyítás Nagyítás

Megadom magam. Mit szóltok, hogy áll rajtam ez a póló?

Nagyítás

Különösen ezzel a Homer Simpson nyakkendővel.

Nagyítás Nagyítás

Be tudok ám szólni kanadai pólóban is.

Nagyítás Nagyítás

A bal oldali képen a kérdezők egyik sorát láthatjuk. A srác éppen egy vadat kérdezett. Ballmer profi volt, nem vágta rá, hogy ezt így, vagy úgy akarjuk – ehelyett megszavaztatta a közönséget, ki mit szeretne. (Egyébként a nagy letámadás úgy nézett ki, hogy a groove-os fiúk fellázadtak, mert úgy érzik, hogy az egyébként mostohán kezelt termékük egyre inkább beleolvad az online világba, egész konkrétan a Sharepointba. De mint Sotnyikov is írja, nem kell beszarni, jön a Live Mesh.)
A jobb oldali képen pedig a fényképész egy Ághyt rejtett el.

Ja, egyébként itt van az előadás teljes szövege, ha érdekel valakit.

Nagyítás Nagyítás

A bal oldali képen az Exchange előadóterem látható, szünetben. A kép jobb oldalán Gömöri Zoli üldögél a kabátom társaságában. A jobb oldali képen pedig a kanadai MVP csapat látható. Istenbizony meg voltam róla győződve, hogy el fogják énekelni a favágó dalt, ahhoz helyezkedtek be.

Ebéd: ha az van egy üvegre írva, hogy tabasco sauce pepper, akkor nagyon vigyázz. Először is nagyon vékony sugárban jön. de jön. Ne próbálgasd sokáig, hogy ez most jön-e vagy sem. Másodszor, nem viccelnek, ez tényleg pepper. Ráadásul ha feketebab salátára (kaliforniai paprika, salétalevél, hagyma és rengeteg feketebab) borítod, akkor felkészülhetsz rá, hogy izgalmas perceid lesznek este a mosdóban.

A technika ördöge szopósszájú piócaként tapad rám. A PDA ugyan meglepően jól működik, ezzel szemben a tabletpc eleinte ráállt a napi 2-3 kék halálra, végül ma, vagy 10 után végképp elérhetetlen lett: amint belépek, pár másodperc és elszáll, a w22n61.sys-re hivatkozva. Ha lenne internethozzáférésem, nyilván meg tudnám nézni, mi ez… ha lenne.
Aztán csak kinyomoztam: ez a wifi kártya drivere. Remek. Otthon telepíthetem újra.

Négy napja ólomszürke a város. Ugyanilyen volt tavaly is. Kíváncsi vagyok, a helyiek ismerik-e a napot, vagy ha egyszer megjelenne, sikítva menekülnének vissza a lakásaikba? Eleinte úgy képzeltem, csak lennie kell errefelé napnak, hiszen láttam két kabriót is… de aztán eszembe jutott, hogy a tulajdonosok lehetnek inuitok is.

Ebéd után indult a long run: beszerezni mindent. És igen, a hős apa be is szerezte. Találtam egy másik játékboltot, ahol megvolt a hiányzó xbox játék. Ugyan kigyalogoltam a világból, de megvettem 100 dolcsiért a B+W polárszűrőt is. Végül körbegyalogoltam háromszor Seattle belvárosát, de a nagylánynak is lett megfelelő Converse cipője. Kettő. Pár.

Nagyítás

Ami viszont tényleg hihetetlen: tényleg bokáig lejártam a lábam a városban – és sehol sem találtam élelmiszerboltot. Kénytelen voltam megint a gyógyszertárban üdítőt meg csokit venni. Sör és mogyoró helyett.

Este még könyvesbolt, el kellett költeni a Microsoft Magyarország gáláns könyvutalványát. Igen, persze, jól sejted: Pratchett/Kidby album meg karikatúra kötetek. Végül este egy vacsora: Barcelona óta óvatosan járok el, teljesen átsütött sztéket kértem, na meg alaszkai porter sört. Meglepően kellemes volt. Ja, hogyan találtunk kocsmát? Álltunk Petivel, Attilával az utcán, töprengtünk merre menjünk. Attilával ketten mindenképpen sört akartunk inni, de vajon hol lehet ebben a városban olyan hely, ahol nem csak Bud-ot mérnek? Aztán amíg ott álltunk, Attila szúrta ki, hogy az egyik mozgóreklám gyanúsan sörszínű. Aztán megjelent a felirat: “Idebent 160 féle sört csapolnak”. Hoppá. Bementünk. Mit mondjak, érdekesen nézett ki a pult: a mögötte lévő falon tényleg fel volt szerelve 160 sörcsap. És nem az alaszkai porter sör volt a legegzotikusabb – de az indián sörökkel inkább nem kísérleteztem. (Eszembe jutott Pratchett Ló Törzsének a söre.)

2008.04.18; péntek

Reggel 10-re beszéltük meg a találkozót, kilenckor indultam neki. Még ki kellett csekkolnom, fel kellett másznom a kurvanehéz bőrönddel a dombra… aztán az egész megvolt 11 perc alatt. Ott álldogáltam kilométerkőként a sarkon. A biztonság kedvéért Zoli átvett egy adag könyvet. Aztán Attila talált egy buszt, ami egyrészt kivitt a repülőtérre, másrészt visszament a szállodámhoz, felszedni az ott várakozókat. A csikorgás nem a fék, hanem a fogam volt.

Sem a becsekkolás, sem a biztonsági vizsgálat nem volt izgalmaktól mentes, ráadásul idővel is szűken álltunk. Tegnap ugyanis megpróbáltam online széket foglalni, de baromira nem sikerült: azt mondta a program, hogy már nincs hely a gépen. De végül minden sikerült, éppen elértünk mindent, a csomagom is vette a belföldi súlylimit akadályt. (Másfél kilóval lett könnyebb, mint a plafon. 3 kiló könyvet adtam át Zolinak. A legkisebb is számít.) Aztán persze meglett a megoldás: az online check elején volt egy kérdés, hogy fizetnénk-e többet, nagyobb lábtérért? Természetesen azt mondtam, hogy nem. (Plusz 30 dollár… miközben nincs két óra az út.) Ezután nem maradt foglalható hely – de amikor a hölgy próbált jegyet adni, kénytelen volt a drágábból. Persze felár nélkül. Szóval economy plus. Ami egészen pontosan annyit jelentett, hogy a szárny fölött, a vészkijáratnál. Azért durva. Európában ezek az ülések nem felárasak.

De nem morgok, nagyon pöpecül ment minden. Egyből eligazodtunk a repülőtéri vonaton, a metró átszállás (BART, Bay Area Rapid Transit) sem okozott problémát. Úgy azért belegondoltam, fordítva milyen lehet: leszáll a turista Ferihegy kettőn, a 200-as buszzal beutazik Kőbánya-Kispestre, átverekszi magát a szarban-hugyban fetrengő hajléktalanokon, végül szembetalálkozik a csak magyarul beszélő ork hadsereggel a metróbejáratnál. Meg a működésképtelen automatákkal.
Na mondjuk itt sem fenékig tejfel minden, ha a városban csak egy picit is lassítasz, egyből rádtapad egy meghatározhatatlan kinézetű alak, hogy gimmimani. Őrültből is volt szép számmal, a legaranyosabb az volt, aki két hatalmas táblát cipelt, rajta szájbarágósan elmagyarázva, miért a heteroszexualitás az igazi.
– Istenem, elege lett a buzulásból – vigyorodott el szélesen Attila.
Ehhez azért tudni kell, hogy San Francisco-ban van a világ legnagyobb homoszexuális közössége.

Na de vissza az időrendbe. Becsekkoltunk, felcuccoltunk – és teljesen kellemes kép fogadott. A szoba tiszta, a szálloda kívül-belül tipptopp. Az egyik utcán kicsit tényleg sok volt a lepusztult alak, de ezeregy másik úton is haza lehet jönni. Rögtön első este teszteltük is az éjszakai életet, nincs vele semmi baj.

Szóval ledobáltuk a cuccot, pihegtünk egy kicsit, majd irány a város. Engem eleinte baromira zavart a tömeg, az állandó lökdösődés, a koldusok… de aztán belerázódtam. Nem kicsit lendített a helyzeten, hogy a kínai negyedben egy autentikus étteremben – rajtunk kívül nem volt bent fehér ember – ittunk két sört, meg ettem egy nagyon finom currys marhát. Meg Attila tányérjáról az eperlekváros sült csirkét. (Ezt is meg lehet szokni. Most éppen sajtos, kecsupos agyoncukrozott csipszet rágcsálok, mellettem közepesen édes sör van. Először fel sem tűnt.)

A kínai negyed után lesétáltunk a piramishoz. (Transamerican Pyramid – eredetileg ezt szánták San Francisco szimbólumának, de a Golden Gate mellbedobással nyert.)

Nagyítás Nagyítás

Innen továbbmentünk a kompkikötőbe. (Tudtad, hogy a kompcégek anno milyen alattomos módszerekkel halogatták a híd megépítését?) Pálmafák, villamosok, óceán. Onnan cablecar-ral – a helyi sikló – felmentünk a Nob Hillre. A ‘fel’-t tessék szó szerint érteni, hihetetlen meredek utakon kapaszkodtunk fel. De ez az egész óvárosra jellemző: meglehetősen durva meredekségű hegyek vannak. A várostervező jó német mentalitással azt mondta, hogy márpedig itt sakktábla jellegű város lesz, függetlenül attól, hogy mekkora hegyek vannak a félszigeten. Az is lett, szerpentin nincs egy gramm sem – de hogy a gyalogosok és kerékpárosok miket szívhatnak…

Nagyítás Nagyítás

Szürkületkor egy szétesett, baromi ronda félvér nő botladozott velünk szemben jobbra-balra a járdán, miközben ábrándos szemekkel dúdolta: just you and me… Jaj.

Mire visszasétáltunk a szálláshoz, ránk is sötétedett. de nem mentünk fel, futottunk még egy kört. Igen, jól sejted, vészesen leesett a sörszintünk, sürgősen pótolni kellett. Seattle-ben élelmiszerbolt nem volt, itt viszont kocsmák terén van némi hiányosság. Elég hihetetlen, de nem igazán találtunk normális helyet. Végül beültünk egy lepusztult art reggeliző jellegű helyre, kaptunk édes sört, romlott sört meg borzasztó szar kukoricacsipszet.
Végül maradt a bót, normális – édes – sörrel és normális – édes/sós – csipsszel.
A szoba… estére bevadult. Már délután is mutatott furcsa jeleket… például, amikor felkapcsoltam a villanyt a klotyiban, beindult a rakéta… legalábbis annak tűnt az a borzasztó durva, erős hang, ami valószínűleg a szagelszívóból jöhetett. De mire hazaértünk… a plafonlámpáról kiderült, hogy egyben ventillátor is – és a szobainas be is kapcsolta. Emellett rányomták a fűtést a csotvasz radiátorra (bakker, nem ám a falnál van, hanem befordították a térbe, a csövekkel együtt), és annak a biztonsági szelepe komplett operaáriákat fingorászott ordítva az éjszakába. Na, itt végre hasznát vettem a vegyészdiplomámnak, rávetődve hatástalanítottam.
Még begyűrtem az édes csipszet az édes sörrel – aztán szunya. Holnap igazán erős nap lesz.

2008.04.19; szombat

Döbbenetes, mennyire híján vannak errefelé az emberek a kreativitásnak. Seattle-ben kerestem Harry Potter Xbox játékot. Bementem a boltba, megkérdeztem: do you have harry potter xbox game? Nem értették, csak néztek értetlenül. Én meg nem tudtam máshogyan kérdezni. Harry – szögeztem le – Potter? Még mindig nem értették. Aztán az egyik a fejére csapott: herrypóter? Yes, yes – bólogattam. Csesszétek meg az ellopott ‘t’ betűtöket.
Aztán ugyanez szószerint megvolt a második játékboltban is.
Ma reggel meg pizzát kértem reggelire:
– I want a breakfest pizza!
Nagy büdös értetlen nézés. Pedig ilyen néven szerepel az étlapon.
– Bre-ak-fest pizza – mondtam lassabban.
Továbbra is értetlen nézés. Végül a csajszi a fejére csapott:
– Ah, pizza?
(Mondjuk pizza… reszelt, tepsiben kisütött krumplira – hash brown – pakoltak rá szalonnát, darált húst, gombát, sajtot majd tojásrántottát. Nem volt ugyan rossz… de pizza?)
Aztán jegyvásárlás. Az egy napos jegy 11 dollár. Attila adott egy huszast, meg hozzárakott 1 dollárt, hogy könnyebb legyen vsszaadni. A faszi morogva visszalökte az egy dollárt, hogy elég lesz a húsz is. Majd leszámolt vissza kilenc darab egydollárost.
Az ilyet a Teleki piacon úgy átvágnák, hogy azt se tudná, hol van.

Van egy néger hapi, a neonzöld ‘jesus christ lives you‘ táblával már kora reggel kint lófrál a metróállomásnál. Késő estig.
– Huh, ezt nagyon meggyőzhették – jegyzem meg.
– El van hívatva. Úgy könnyű – fűzi hozzá Attila.

Kezdünk a Golden Gate parkban. A neve ellenére semmi köze sincs a hídhoz. Ez egy meglehetősen széles csík a félszigeten, mely mindenféle parkokat, tavakat tartalmaz. Mivel úgyis errefelé kell átszállni a híd felé menő helyijárat (MUNI) buszra, csavargunk egy jót a parkban is. Bőven megérte. Maga a park sem volt csúnya, de volt benne egy kis ékszer: egy japán teakert. Kicsi, finoman kidolgozott, miniatűr remek. Olyan intenzív virágillat lengte körül, mint egy temetőt. Mellette terült el egy amerikai botanikus kert, naná, hogy oda is bementünk. Nagy és esetleges. Ha nem láttam volna előtte a japán változatot, azt mondanám, nagyon szép. Így csak olyan kellemes.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Aztán katasztrófaturizmus. Még a parkban voltunk, amikor folyamatos, intenzív szirénázás töltötte be a levegőt, de már percek óta. Kiértünk, láttuk, hogy egy csomó tűzoltóautó áll egy ház körül, amelyből dől a füst. Naná, hogy körbelihegtük, lefényképeztük.

Nagyítás

Innen átszálltunk egy másik buszra, irány a Golden Gate. Oda is értünk, meg is csodáltuk, tényleg impozáns. Hogy ne csak ennyivel legyen elintézve, elmesélem, rengetegen ugrottak eddig le a hídról öngyilkossági céllal. Két ember úszta meg élve a próbálkozást – ebből az egyik később újból bepróbálkozott, immár sikeresen.
Begyalogoltunk a híd közepéig, lőttük a fotókat, ahogy kell.

Nagyítás Nagyítás

Utána újból busz, Fort Mason. Ronda, megkerültük. És egy váratlan meglepetés: a Fisherman Wharf. Pezseg az élettől. Hajók, tengeralattjárók, seefood mindenfelé. Pedig be sem volt tervezve, hogy ide jövünk – és eddig ez a legjobb hely a városban.

Nagyítás Nagyítás

Egy óra körül menetrendszerű sör a kikötőben. A kocsmában 68 fajta sör, természetesen 68 sörcsap.
Attila lazán: – Kérek egy sört.
A pincércsaj meg csak nézett hülyén, hogy jó-jó, de milyet?
Attila hosszas tűnődés után: – Világosat.
Én a változatosság kedvéért alaszkai amber bock-ot választottam: bár az első korty savanykásra sikerült, de utána hamar ráhangolódtam. Remek sör… remek időzítés. A család nem is tudja, miért szeretek annyira a Szlovák Paradicsomban csatangolni. Nos, most lehullik a lepel: azért, mert a park központjában ott van a roppant hangulatos Klastorisko, ahol le lehet ülni egy sörre, valami harapnivalóra… és utána újult erővel folytathatjuk a túrát.
Ez történt itt is: sör, utána Fisherman Wharf – a főtt rákok hazája. Mint nálunk a lacipecsenyés a piacon, csak itt többszáz méter hosszan rák és rák és rák. Attila vett is egy kisebb darabot.

Nagyítás Nagyítás

Én odamentem egy pulthoz: – I want a pizza without crab!
Azt hittem, legalább elmosolyodnak – de nem értették a kérdést. Bakker, megint biztos dz-vel mondtam a pizzát. Aztán mutogatással csak sikerült megértetnem magam. Kaptam is egy szeletet, baromi drágán, ráadásul olyan minőségben… egy olasz zokogva borult volna az asztalra: három centi vastag kelt tésztán néhány szelet szalámi meg valami csenevész sajt.
Attila még küzdött egy ideig a rákjával.
– Nem kérsz?
– Nem – válaszoltam, pedig már kezdtem meginogni.
– Pedig teljesen halíze van – noszogatott.
– Na, akkor meg pláne nem – döntöttem gyorsan és véglegesen.

Aztán végetért a szerencsénk. A streetcar csak nem jött, csak nem jött, végül elzavartak mindenkit a csába. Elsétáltunk a cable car végállomásáig, de ott is valami üzemzavar volt, mert vagy hét kocsi várakozott az érkezési oldalon, meg vagy 100 ember, hosszú sorban – indulni viszont nem indult semmi. Végül kénytelenek voltunk trolival hazajönni. Ez legalább otthonos volt, akkora tömegben utaztunk, mint amilyen otthon a 7-es buszon szokott lenni. Csak itt rajtunk kívül nem nagyon volt fehér ember. Azok ugyanis autóval járnak. (Érdekes, hogy sehol nem látni akkora dugókat, mint otthon. Hogyan csinálják?)
Viszont a stratégiánk tökéletesen bevált: vettünk napijegyet 11 dollárért és bejártuk vele a várost. Busz, cable car, troli, mindenféle villamos… bejátszottuk a terepet és rengeteg mindent láttunk.

Másfél órás csendespihenő a szálláson, majd irány vissza a Fisherman Wharf-ra: ott vannak kocsmák, van kaja, van élet. Nos, a kaját ugyan elböktük, de söröztünk egy jót. Egy olyat, ami még tegnapról maradt bennünk.

Nagyítás Nagyítás

Hazafelé cable car. Este 11kor. Viharos metsző szélben, és már csak a nyitott részen volt hely. Hatalmas élmény volt. Nem csinálnám végig még egyszer… de ahogy a hegytetőkről lezúdultunk a messzi mélyben kivilágított városra…

Nagyítás Nagyítás

Mindenesetre ahogy visszaértünk, bekapcsoltam az előadási kényszerben szenvedő radiátort. Itt szörcsög vadul mellettem, cifrázza, mint egy magyarnóta-kandúr.

2008.04.20; vasárnap

Reggeli. Már egész jól intonálom a pizza szót, egyből megértette a pincér. A probléma most a pirítóskenyérnél volt. Én teljes kiőrlésűt kértem, Attila fehéret. Ez volt az, ami meghaladta pincérünk agykapacitását. Többször végigbeszéltük, végigmutogattuk az étlapon, ki melyiket kéri. Aztán kaptunk mindketten fehéret. Elképzelem, ahogy a pincér visszament a konyhába: teljes kiőrlésű? Lófasz a seggetekbe, jó lesz nektek a fehér is.

Gyors összepakolás, csomagok felvonszolása az autókölcsönzőhöz. Nagyon kedves dolog az amerikaiak részéről, hogy minden utcasarkon lecsapták a járdák szélét – gondolva ezzel a kerekesbőröndöket maguk után vonszoló turistákra.
No meg a tolókocsisokra.

Felvettük a bérautót. Életem első felvétele volt, izgultam is egy kicsit. Nem is jött egyből össze, ráadásul a parkolóházban egy ritka bunkó forgalomirányítót fogtunk ki: azt nem volt képes megmondani, hol van a rentcar pickup iroda. Kicsesztünk vele, megtaláltuk magunktól.

Na, utána jött az igazi élvezet: kitalálni San Francisco-ból. A kocsi egy terepjáró formatervű gép, bazi vastag c oszloppal. Rögtön az első sarkon kaptam egy dudakoncertet, mert sávváltáskor nem vettem észre a holt sávban lévő autót. (Nem, ne csóváld a fejed, hogy ilyenkor hátra kell nézni – a vastag c oszlopok miatt olyan volt a hátsó kilátás, mint egy t128-as tankból.

Nagyítás

Aztán ráfordultunk az utunkra, de kiderült, hogy rossz irányba. Mindez úgy derült ki, hogy egy építkezés után eltűnt alólunk az út, legalábbis az 580-as – 101-es lett belőle. Nagy nehezen megfejtettük a rejtvényt, visszafordultunk, vissza a dzsumbujba. Ez az útkupac ugyanis úgy nézett ki, hogy 6-8-10 sávos utak keresztezték egymást vad orgiákban összeforrva, majd egymást dühösen eltaszítva. Aztán egyszer kollektíve elnéztünk egy leágazást… (na jó, kettőt) és már 4000 láb magasan voltunk egy mittudoménmilyen hegységben, mire kiderült. Kész csoda, hogy egyáltalán idetaláltunk. Ja, térképünk nem volt, csak az a fecni, melyet a kölcsönzőben adtak. 15.00 helyett 17.00 óra lett belőle, emiatt az első sétát rendesen meg is húztam – a nagy kör helyett csak a kisebbnek szaladtam neki. De azért a Mirror Lake meglett – és működött is rendesen.

Nagyítás Nagyítás

A völgy egyébként gyönyörű. Így első nap még csak kóstolót kaptunk mindenből – de már ez is bódító.

Állatok. Kurvasok mókusok. És egyáltalán nem félősek.

Nagyítás Nagyítás

Emellett lehet látni színes madarakat. Attila talált őzeket is. Aztán ennyi. Medve szál se.
Mint ahogy térerő se. Egyikünk sem tud hazaesemesezni, hogy ne idegeskedjenek, megvagyunk, csak éppen nincs térerő.

A csajszi, aki a tónál rámmosolyog, majd megvonja a vállát. Mögötte 30 méterrel a férj, háromlábú állványon a gép, szorgalmasan fényképez valami vadvirágot. Visszamosolygok, megvillantom a saját gépemet – ez már csak így megy.

A fal olyan vékony, hogy amikor a szomszédban levegőt vesznek, nálunk behorpad. Kíváncsi leszek, bírni fogja-e este a horkolási frekvenciát. Tisztán hallatszik, ahogy a mókusok szaladgálnak a tetőn.

Vacsorára sör, pizza. Az utóbbi nyugodtan indulhatna a ‘pizza szégyene’ kategóriában. 4 napig ezt fogjuk enni. Ja, pizza: megrendeled, kapsz egy pagert. Amikor elkészült, felhívnak, legyél akárhol is a kempingben.

2008.04.21; hétfő

Szerencsére bioritmus rendben. Rögtön ébredés után elég elmenni a vécére, eldúdolni, hogy csigabiga gyereki… és már jön is. Nagyon nem mindegy, ha az ember egész nap a várost vagy az erdőt rója.

A tábor tele van úttörővel. (Nem, nem scout… egyszerű iskolások). Nagyon keményen nyomják, fűtetlen sátrakban alszanak.

Korai ébredés… a mosdó felé még nem látok, de visszafelé, amikor ránézek a Katedrálisra… azannya. Egyből kipattan a szemem.

Első nagyobb túra. Adatok:

  • Cél: fel a Yosemite Falls fölé, a Yosemite Point-hoz
  • Távolság: 6.8 mérföld (11 km)
  • Magasság: 2400 láb (731 méter)
  • Szint: nehéz
  • A vízesések:
    felső: 1430 láb, zúgók: 675 láb, alsó: 320 láb.

Nem vicceltek. Kurva meredek. Kurva hosszú. És ez itt nem költői túlzás. Nagyon vékony peremen visz az ösvény, mely egyáltalán nem sima: durva sziklaköveken ugráltunk. Az adatokból akár átlagos meredekséget is lehet számolni. Próbáltam valamihez hasonlítani, amire lépcsőkön kell felmenni, de rájöttem, hogy jelenleg nincs ilyen magas, ember által készített építmény.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Ez mind-mind ösvény

Ja, és mindez a tűző napon. Nagy Manitou – vagy ki tudja, ki itt éppen az ügyeletes Isten – megkedvelhetett bennünket, mert gyönyörű időt varázsolt nekünk. Seattle-ben elkettyenve néztem az időjárás-jelentést: a keleti parton napsütés, mindenhol máshol hideg és eső. Erre mire ideértünk, vakító napsütés fogadott. És ez azóta is tart. Viszont az esők miatt bővizűek a patakok, a vízesések.

Csakhogy… én gondosan utánaolvastam mindennek és nem erre készültem. Így nem volt elég, hogy meredten sütött a nap arra a többnyire fedetlen sziklaösvényre, emellett ruhaproblémáim is lettek: a rendes nadrágom mellett ugyanis csak a narancssárga csodanadrágomat vittem magammal. A kétrétegűt. A vízállót. A baromi meleget. Emellett ott lógott a vállamon egy bazi nehéz fényképész táska, tele objektívvel. Ja, és vizet nem vittem, mert az MVP kulacsot még Seattle-ben odaajándékoztam a takarítónőnek. (Nem fért bele a bőröndbe.) Kaját meg már csak azért sem vittem. Mint egy zöldfülű. Időnként tényleg nem értem magam.
Nos, nem én voltam a leggyorsabb hegyimenő. És ezt veheted nyugodtan eufémizmusnak is.
Attila az elején szerénykedett:
– Józsi, én lassan megyek. Ha gondolod, ne várj rám!
Majd rakétaként eltűzött. Legalábbis hozzám képest. Én viszont úgy mentem, mint Grabowski a kis piros autójával: lassan, pöfékelve, sok-sok pihenővel. Hamar meglett az ideológia is hozzá: ha gyönyörű látnivaló van, akkor le kell ülni, fényképezni, gyönyörködni. Márpedig itt volt. Felfelé menet össze is haverkodtam egy néger sráccal, aki hasonló véleményre jutott, mint én: No rush. The mountain stays there in the whole day.
Mivel én csak ezt a túrát terveztem mára, így ráérősen minden hűvös helyen üldögéltem egy kicsit. Volt olyan, hogy láttam egy fekvő fatörzset, amelyikről még nem olvadt le teljesen a jég. Gyorsan ráültem. Gőzfelhő sistergett fel onnan, ahol a nadrág a jéggel érintkezett. Ezt a helyet nagyon szerettem, itt éppen olvadt a fákról a jég. Elég volt csak kinyújtanom a kezemet és már bele is repült egy jégkrém. Szerencsére a második sziklától már sokszor kereszteztünk egy patakot: én mindegyik ilyen helyen leraktam a fotóstáskát, a satyekot – és madárfürdőt vettem. Jellemző a melegre, hogy egy olyan 100 méter múlva már minden ismét csontszáraz lett rajtam. Szerencsére jött az újabb fürdő. Mit mondjak, nagyon örültem, mire felértem. Természetesen gyönyörű volt és ezerszer megbántam az összes renitens gondolatom, miszerint mi lenne, ha beleülnék egy hegyi patakba és megvárnám, hogy Attila visszafelé felszedjen. Maradjunk annyiban, hogy ez csak a módosult tudatállapotomból következett.
Odafönt kigyönyörködtem magamat, lemásztam a Yosemite Falls kitörési pontjához, elvoltam. Még egy kicsit szunyáltam is az árnyékban az egyik sziklán.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Érdekes, mindenki köszön mindenkinek, sőt, egyből barátkozik is. Én például felfelé összehaverkodtam egy velem egykorú nővel, meg egy néger sráccal. Most gondold el: nálunk is divat a köszöngetés, de csak a ritkán járt, istenhátamögötti ösvényeken. A Budai-hegyekben például már nem. Itt meg… fogalmazzunk úgy, hogy valamivel több ember zsong erre, mint arra.
De lehet, hogy csak a narancssárga nadrágom látványa váltja ki a mosolyt és az ismerkedési kedvet.

Mint kiderült, egyikünk sem találta el a Yosemite Point kilátót. Én a tőle jobb oldali sziklára másztam fel, Attila meg a bal oldalira. Megpróbált átkiabálni, mert messziről kiszúrta a fantasztikus gatyámat. Én persze nem hallottam, mert próbáltam egyszerre befogadni a tájat és éppen mentálisan szét voltam esve.
Aztán csak összefutottunk valahogy a lejövetelnél.
Ekkor mondta, hogy írt üzenetet a hóba. Lefelé menet megtaláltam: Józsi… hát, nem egy Rushmore, de valahol csak el kell kezdeni. A szép az egészben az, hogy pont a felirat alatt kapartam egy kis jeges havat magamnak felfelé menet – és úgy sem vettem észre.

Attila készített vagy 150 képet a Half Dome-ról. Majdnem annyit, mint én Ballmerről. Érdekes, a két téma még hasonlít is.

Nagyítás

A szerelem hegyeket képes megmozgatni. Többször összefutottunk egy nagyon kövér csaj – félvér dzsigoló párossal. Lehet, hogy a hapi naponta felzavarja a leányzót?

Lefelé Attila: – Mintha kezdene hűvösödni.
Vadul ránéztem: – Figyelj, én ma egész nap frissen olvadt, nulla fokos hegyi patakokban fürödtem, és még mindig baromira melegem van. Légyszives, ne froclizz!
– De ez a gatya tipikus zsírolvasztó – folytatta zavartalanul.
Erre elnevettem magam: – Most képzeld el, leveszem, és két pilinckalábon ott fog imbolyogni ez a nagy has!

Végül leértünk. Kis pihenés, majd bót: csak olcsóbb, mint a meglehetősen drága és gagyi pizzázó. Miközben ezt írom, már túl vagyok egy félliteres Dr Pepperen (hogy legyen valami nem alkoholos folyadék is, meg úgyis kell az üveg) meg 3 sörön. És messze még az est vége.
Persze most éppen szabályt sértek. Semmiféle kaját nem lenne szabad a házikóban tárolni, mert a macik kiszagolják és a potya kajáért mindenre képesek. Csakhogy. Én ezt nem tárolom, hanem pusztítom. Az egész napos nem evés, nem ivás után meglehetősen vadul reagálnék, ha egy medve elkezdené itt bontani a falat. Valószínűleg annak a bundásnak ez lenne az utolsó feljegyzendő mozzanat az életében.
Habár… véleményem szerint ez az egész medve dolog túl van dimenzionálva a völgyben. Csúnyábbat mondok: túl van marketingelve. Eleve beültetik az emberbe az adrenalint, hogy jujj, bármikor itt lehet egy medve… másfelől rákényszerítik arra, hogy egyen inkább étteremben, és gondosan takarítson maga után. Mindenesetre immár elég sokat jártunk a völgyben és egyikünk se talált se medvenyomot, se medvekakit.

Barbeque chips. Szalonnás. Cukros.
Sun chips. Fokhagymás. Édes.
Budweiser sör. Édes.
Imádom a változatosságot. De ez a fokhagymás annyira szar, hogy ezt akár oda is adnám a medvének. Ha nem rúgnának seggbe egy 5000 dolláros bűntetéssel.

2008.04.22; kedd

Nem akármilyen éjszakánk volt. Én éjfélkor ébredtem meg arra, hogy elfogyott az oxigén. Persze csak a fűtés volt túl magasra állítva, letekertem… de mire a levegő is lehűlt, teljesen felébredtem. Elsétáltam a klotyira, majd nézegettem a plafont.
Ekkor hallottam meg a kaparászást. Biztos mókusok, ahogy rohangálnak a tetőn – intéztem el magamban. De a kaparászás csak folytatódott, méghozzá meglehetősen célirányosan, a kuka körül. (Elkövettünk ugyanis egy szabálytalanságot, a chipses zacskót és a csokipapírt csak a belső kukába dobtuk ki, nem az atombiztos külsőbe.) Felültem. Erre a kaparászás elhallgatott. Visszafeküdtem. 5 perc múlva újrakezdődött a matatás. Innentől lett gyanús a dolog: akárki is próbál bejönni, reagál rám. Egyből újragondoltam az esti gondolatmenetet: lehet, hogy mégiscsak jogos a medveveszély?
Oké, nappal ez olyan jópofa dolognak tűnik, de este tényleg azon agyaltam, hogyan tudnám kivinni ezeket a dolgokat a kukába? Ha tényleg medve és itt ólálkodik a ház körül, akkor nagyot kell futnom százon. (Miközben a Lonely Planet azt írja, hogy meg se próbálj lefutni egy medvét.) Többször odaólálkodtam az ablakhoz és apránként meggyőztem magam, hogy nem lehet medve. Már majdnem elaludtam, amikor meghallottam, hogy zörren a kukászacskó! Bakker, akármi is volt a próbálkozó, de bejutott! Lámpa föl, Attila szintén föl, néztem a kukát, semmi. Basszus, lehet, hogy az idegeim játszanak velem? Kezdtem megint bóbiskolni, amikor Attila kapcsolta fel a lámpát, de most már több szerencsével: két cipőgomb szem villogott ki a kukából. Fehérhasú egér. Attila gyorsan letarta a kukát, kiszaladt vele. Közben én észrevettem még egyet, de az rögtön beszaladt az ágyam alá. Visszafeküdtünk, de egyikünk se aludt túl mélyen: vártuk, mi lesz. Az lett, amire számítottunk: hamarosan a másik is beleesett a csapdába, a kukából nem tudott kimászni. Attila a szokásos technikával kidobta. Csakhogy ez makacs egér volt, visszajött a lyukon. Én a továbbiakra már nem emlékszem, mert számomra is váratlanul elaludtam. De Attila még vödörszámra hordta ki az egereket, reggel pedig elkezdte tömíteni a lyukakat.

Azt hiszem, tegnap elkapkodtam a lelkendezést bioritmus ügyben. Indul az Immodium kúra.

Ma tulajdonképpen pihenőnap van. Elautókázunk oda, ahol a giant sequoia-k nőnek. Aki esetleg nem tudná, térfogatra jelenleg ezek a fák a legnagyobb élőlények a világon.
Nos, ahhoz képest, hogy pihenőnap… az utolsó két mérföldnyi út le volt zárva, plusz még a parkban is volt egy mérföld, naná végig felfelé. Összesen olyan 450 méternyi szintkülönbséget pihentünk a durván 4.5 kilométeren. De még így is bőven megérte. Mondjuk, mehettünk volna még tovább is, de az a plusz fél mérföld egy csotvasz múzeumért… mikor a kultúra egyébként is csak lepereg rólunk… kihagytuk. (Mint később megtudtam, be is volt zárva.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

És akkor most egy kis sequoiológia:

  • Mitől ilyen szép medvebarna ezeknek a fáknak a színük? Bizony kérem, a tannintól. Ezek a fák úgy tele vannak tanninnal, mint egy igazi parasztbarokk villányi cuvee.
  • Mit tudnak ezek a fák? Azt, hogy a kérgük tele van tanninnal: ez ugyanis ellenállóvá teszi a fákat a fertőzésekkel szemben, nem mellesleg pedig megvédi őket a tűztől is. (Azaz következtezés: igyunk annyi vörös bort, hogy a bőrünk telítődjön tanninnal: egyből kivédtük a fertőződéseket és a megégést.)
  • Akkor mégis hogyan halhat meg egy sequoia? Habár ez a fa gyakorlatilag halhatatlan, egy dolog ki tud babrálni vele: az időjárás. A fának ugyanis nincs túl nagy gyökere, mélységben olyan hat láb lehet. Ez általában elég, de ha a jég és a szélvihar egyszerre támad, megbillenthetik a fát. És akkor vége. Igaz, baromi lassan, de vége. A Fallen Monarch például 300 évig dőlt. Ha jól láttam, a Grizzly Giant is megindult, szóval ha látni akarod, igyekezz, mert már alig 1-200 éve lehet hátra.
  • Hogyan szaporodnak a sequoiák? Naná, tobozról. Méghozzá úgy, hogy egy mag kifejlődése 2 évig tart, a toboz pedig 20-30 évig lóg az ágon – a fa ugyanis képtelen elengedni a tobozt. Erre a célra az Üristen a douglas mókusokat teremtette. Hogy ezek honnan tudják, mikor lesz érett egy toboz… ne tőlem kérdezd. Még egy érdekes adat: egy évben milliószámra hullanak le sequoia magok, mégis általában egy, ha megfogan.
  • Merre vannak sequoiák a világban? Giant méretűek csak ezen a környéken, nemzeti parkokban. De vörös héjú fenyő él még Amerika nyugati partvidékén (kisebb, vékonyabb, de magasabb), illetve törpe kivitelben Kínában is. Amíg ki nem vágják a francba. (Próbálták meghonosítani Európában is, pár darab még mindig él belőlük.)
  • Miért olyan kopár a giant sequoia erdő? Azért, mert beleszólunk a természetes kiválasztódás folyamatába. Ugyanis a sequoiának – a megfelelő föld mellett – sok napfény is kell. Márpedig ha hagyjuk burjánzani az aljnövényzetet, az szabályszerűen megfojtja a nagy fákat. Mi a megoldás? Időnként felgyújtják az erdőt. Ekkor ugyanis minden elég, kivéve a sequoiát. A hamu gazdag táptalaj – és a rendszeres, irányított és felügyelt tüzek csökkentik a spontán tűzvész keletkezésének az esélyét is.

Akit esetleg részletesebben is érdekel a dolog, itt csemegézhet.

Nagyítás Nagyítás

Na szóval, körbegyalogoltuk, megcsodáltuk, lefényképeztük. Egy élmény volt.
Hazafelé beugrottunk a Pioneer History Center-be is. Tudni kell, hogy a Yosemite park története nem magában a Yosemite-völgyben kezdődött. Galen Clark alapított itt, délen egy tanyát, melyet a Washburn tesók megvettek tőle és nekiálltak felfuttatni. Ők adták – egy indián kifejezés – alapján a Wawona nevet is a helynek. Itt volt az első település a völgyben, a Yosemite Village csak később alakult ki. Ide szedtek össze egy csomó házat, melyeket megőriztek az utókornak. Hát… mit mondjak… azok a pionírok kemény fickók voltak. Volt olyan skót, aki még padlót se használt.

Nagyítás Nagyítás

Hogy ennek a külső kéménynek mi értelme volt??

Hazafelé még le akartuk fényképezni a Bridalveil Falls vízesést, de a napocska azt mondta, sütöttem tegnap eleget, ma kapjátok be. Egész nap borult, felhős időnk volt, a fényképek sem lettek a legjobbak.

Nagyítás

Késő délután átsétáltam a boltba és egyéb könyvek mellett találtam két kincset: Phil Frank karikatúra albumait, egész konkrétan ezt a kettőt: Fur And Loafing In Yosemite, és Eat, Drink & Be Hairy. Szerencsés találat volt, tudat alatt ismertem a hapit – itt még illusztrációt is loptam tőle – de nem tudtam, hogy vannak albumjai is. Erre a sarki közértben egyből beleakadtam kettőbe. De a többi könyv sem volt rossz találat: egy válogatás John Muir kalandjaiból, egy nagy darab Yosemite album és egy képeslap kötet. Emiatt nem is vagyok különösebben ideges a nem túl jól sikerült képek miatt.
Még egy szó erejéig térjünk vissza az albumokra. Most tuti magamra vonom a fényképészek haragját, de ki kell jelentenem: nekem nem jöttek be Ansel Adams albumai.
Huh. Megtörtént. És még nem csapott belém a villám.

Ja, meg vettem péksüteményt. Az volt ráírva, hogy sajtos. Ja. Mascarpone. Olyan édes volt, mint a lekvár.
Ezek tényleg nem ismerik a sót??

Este Attila örömhírrel fogadott: talált internetet. Addig kuncsorgott egy szálloda körül, míg végül a portás a kezébe nem nyomott egy kódot: nesze, te szakadt közép-kelet-európai, itt egy wifi access. A gond csak az, hogy este nyolc után találkoztunk, tök sötét van és Attila nem tudja, melyik az a szálloda. Annyi infót kaptam, hogy a shuttle 7-es megállójánál szálljak le és keressek egy ‘U’ alaprajzú szállodát. Oké, nekiindultam. Már az is valami lenne, ha tudnék üzenni a családnak, hogy nem haltam meg, csak éppen nincs térerő.
De egy gonosz buszsofőr keresztbe húzta a terveimet. A 2-es megállóban megállt, de úgy masszívan. Ekkor már csak egyedül ültem a buszon. Hátrajött hozzám, hogy hová akarok utazni? Mondtam neki, hogy a hetes megállóhoz. Nem értette. Aztán elmondtam egy csomószor ugyanazt, míg végül leesett neki. Ja, a hetes? Ezután simán lelökött a buszról, hogy a hetes megálló itt van nem messze, vágjak át erre meg arra.
Hát, nem. Egy ideig bóklásztam a tök sötétben. Azt tudtam, hogy a hetes megálló a nagy vízesés tövében van valahol, tehát tudtam fülre menni: de aztán eszembe jutott, hogyan fogok én megtalálni ekkora sötétben egy szállodát, amelyről mindössze annyit tudok, hogy U alakú az alaprajza…? Így egy idő után visszafordultam, kerestem egy buszmegállót és hazautaztam. Mondjuk a terveim között szerepelt az is, hogy ha a buszsofőr ugyanaz a faszi lesz, akkor a ‘hi’ üdvözlésére egy spontánnak tűnő körrúgással lekaszálom a fejét… de egy kövér néger nő ült a volán mögött. Megúszta.

2008.04.23; szerda

Hol van mindig a leghosszabb sor a reggelinél? Ahol az eperlekvárt kanalazzák a szalonnás tojásrántottájukra. És még én vagyok a perverz: mustárt teszek a kolbász mellé (na, amilyen ez a kolbász), meg eperlekvárt a fánk mellé. Néznek is rám furcsán az emberek.

A csodanadrág nem hazudik. Ismerkedésre tökéletes. Például megyek reggel az étterem felé, amikor egy vadidegen hapi, aggódó tekintettel a szemében megállít:
– Hogyan érzi magát? – tudakolja.
– Tökéletesen! – vágom rá vigyorogva.
Csóválja a fejét és továbbmegy. De a hegyen is egyből megkaptam a mosolyt a szembejövőktől.

Kora reggel úgy nézett ki, hogy végetért a váratlan nyár az áprilisban: beborult az ég, a reggeli mosdáshoz szakadó esőben ballagtam át. Nem lett jobb a helyzet a reggeli utánra sem, bánatosan szemetelt az eső, a sziklák pedig felhősipkát húztak.

Nagyítás Nagyítás

Aztán amikor elindultunk, váratlanul kisütött a nap.
– Nagyon jó időnk lesz, ne aggódj – levelibékáskodott Attila. A következő percben akkora felhő takarta be a völgyet, hogy még a mindenütt nyüzsgő mókusok is elszomorodtak. Az eső pedig összeszorított fogú eltökéltséggel ismét rákezdett.
Mondjuk mindketten készültünk ilyen időre is – sőt én csak ilyenre. Felszálltunk a shuttle buszra, kiutaztunk a túra kezdőpontjáig, majd hajrá.

A túra adatlapja:

  • Cél: Vernal Fall, utána Nevada Fall. Odafelé a Mist Trail ösvényen, hazafelé a John Muir ösvényen.
  • Távolság: 7 mérföld (11 km)
  • Magasság: 1900 láb (580 méter)
  • Szint: közepes/nehéz
  • Vernal Falls: 317 láb
  • Nevada Falls: 594 láb

Aztán ahogy haladtunk befelé a völgyben, úgy kezdett tisztulni az idő is. Nem mondom, hogy végig ragyogott a nap, mert volt közben bőven borulás is – de pont jó volt így. Egyébként se túl kellemes tűző napon emelkedőn gyalogolni, a látnivalókat pedig mindig tisztán láttuk.
Az útikönyvvel ellentétben, pont fordított irányban jártuk be a völgyet. Mint mindenki más is.
Az első szakasz a Vernal vízesésig tartott. Ez azért megszitálta a jónépet, a második szakasznak jóval kevesebben indultak neki.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A váltás… ahogy elhalkul az egyik vízesés és felerősödik a másik. Esztétikai élmény.

Nagyítás

Valahol nem is csodálom, hogy sokan lemorzsolódnak: itt van az út legmeredekebb része, gyk egy ék alakú sziklaomláson kell felharcolnunk magunkat.

Nagyítás Nagyítás

Elnézem az arcokat: van, akinek a felmenés feladat, van akinek élmény. Eltorzult, vörös arcok. De van aki mosolyog… és fut. Felfelé. Én meg, mint G a kis piros kocsijával…

De bőven megéri a küzdés, mert utána már a Nevada vízesés fölött vagyunk. Ha széttesszük a lábunkat a hídon, bátran képzelhetjük azt is, hogy mi pisiljük ezt a hatalmas nagyot. Utána jön a bátrak sportja: a John Muir Trail ugyanis nem működik. Az út zárva van. Részemről meg leszarva is: lehet, hogy az életben soha többet nem jutok ide vissza és akkor egy vaskorlát emberkedik nekem?

Nagyítás Nagyítás

Mondjuk az első párszáz méteren elkomorodtam: egy méter széles sziklapárkány a mélység felett, szinte végig magasan rácsúszva a hó. De aztán megnéztem jobban a terepet, láttam, hogy vannak lábnyomok is a hóban: márpedig ha más élő ember átment itt, akkor én is át fogok.

Nagyítás Nagyítás

Nos, volt egy-két pont, ahol izgultam, de ilyenkor eszembe jutott, mekkorákat sikoltozna itt Nej – és a mosoly továbbsegített.
Amit rettenetesen élveztem, az az volt: ketten küzdöttünk, én és a mélység. Ember még csak véletlenül sem volt a környéken sem. Errefelé nagyon szabálytisztelő népek laknak. Na és persze bele is pisiltem volna a konnektorba, ha pont ezt a szakaszt hagyom ki: itt fogadott a leggyönyörűbb látvány, nem csak a napot, hanem az egész itt tartózkodásunkat illetően: a Half Dome, a Liberty Cap, a Mt Broderick, balról még belógott a Grizzly Peak, jobbról bepofátlankodott a Nevada vízesés is… elállt az ember szava.

Nagyítás

Nagyítás

És végre volt idő is nézelődni, nem özönlötték el a terepet az iskoláscsoportok.

A továbbiakban semmi különös nem történt, egy idő után visszértem az engedélyezett ösvényre, megnőtt a tömeg is, szépen hazasétáltam.

Piszok kevés kell a normális kommunikációhoz. Megálltok, a másik mond egy vicceset – és a hangsúlyból már tudhatod, hogy a vigyorgás mellé mit kell mondanod: ‘oh no’, vagy ‘oh yes’. Ennyi már elég is. Ja, meg kell egy vicces narancssárga nadrág.

Iszonyú szerencsések vagyunk az időjárást illetőn, ilyesmi talán egyszer az életben jöhet be egy embernek. Eljövünk a Yosemite parkba 10000 kilométerről egy olyan időszakban, amikor azért vannak kevesen, mert ilyenkor mindig tré az idő. És erre kifogunk egy napsütéses, csillogó tavaszi időjárást. Köszöm, bárkit illet is.

Boltban találtam Lays Classic csipszet. Sós! Nem gondoltam volna. Két pofára habzsolom.
Utolsó rekesz porter sör a boltból. Hiányozni fog. Tényleg nem tudom, kis hazánkban melyik sör hasonlít ízben erre a kategóriára. Talán a barna Kozel. De az meg pont nem kapható.

Levettem a bakancsom és megszédültem – pedig az ember bírni szokta a saját szagát. De akárhogy is nézem, ez már az ötödik nap, amikor végkimerülésig gyalogolok benne, ebből két nap kib@szott kemény hegyi túra, persze végig vastag, téli zokniban.
Mi lesz itt holnap a repülőtéren? Hiszen mind Frisco-ban, mind Münchenben le kell majd rúgnom a bakit a lábamról…

Néhány sör, blogolás. Utána egy nagy zuhany, szomorúság: az alsónadrág totál vörösre dörzsölte a lábam. Pedig pont ugyanolyan volt, mint amilyet tegnapelőtt viseltem, és akkor nem volt semmi gond. Mi legyen? Dőljek be az ágyba vagy keressem meg Attilát, aki valószínűleg valahol a völgyben lóg az interneten? Nos, feküdni és olvasgatni otthon is tudok. “Kaland az élet fiúk” – mondta valamikor Gizi néni. Egész pontosan 1984 nyarán, amikor nyári gyakorlaton kinlódtunk Balatonfűzfőn. Érdekes, hogy ilyen hülye apróságok hogyan megmaradnak.
Aztán nem lett semmi kaland, csak némi szopás: gyk semmi sem jött össze. mint utólag kiderült, a helyet megtaláltam (8-as megálló, khmm), a wifit is… csak a kód már nem működött. Marad holnap este a direkt hívás.

Az Ahwahnee Hotel előtt kicsit várt a busz. Nem is csodálom: ez a borzalmasan drága Yosemite-völgy legdrágább szállodája. Ha jól emlékszem, olyan 600 dollárt lehet kalkulálni éjszakánként. Nézem a felszállókat. Sugározva mosolygó nő, mögötte komor, szótlan férfi. Nem is kell mondani, látszik, hogy a férfi keresi azt a pénzt, melyet a nő most boldogan szór el. Aztán rögtön utánuk ugyanilyen pár: csak éppen a nőn látszik az amerikai kozmetikai ipar roppant ereje, a férfi mögötte viszont gyéres ősz hajú, hajlott háttal. A nő sugárzik, a hapi mogorva.
Más kultúra.

Tök jó, a buszon megismerek embereket korábbi túrákról. Csak nem vagyunk itt olyan sokan.

Már kezdtem izgulni Attiláért. Nem volt a házban, nem volt a zuhanyzóban, nem volt a kocsmában, nem volt a boltban… és a potya internetnél sem találtam. Aztán elmentem a kocsmába pizzavacsorázni, és egyszer csak beesett. Az őrült felmászott a Half Dome-ra. (Távolság: 27 kilométer, szintkülönbség: 1463 méter, fokozat: kurva kemény.) Eleinte én is terveztem, de aztán emailben megkérdeztem egy rangert, aki azt mondta, hogy a sziklán nincsenek fent a kábelek, meg hó is van… az út nem járható. Attila ezzel szemben nem kérdezett senkit: átgázolt a havon és megtalálta a kábelt is. A ranger ugyanis annyit füllentett, hogy a kábel kint van ugyan, de csak úgy lazán: nincs oszlopokkal kimerevítve. Azaz kábel van, oszlop nincs. (Így néz ki a normál üzemmód.) Persze ez egy magyar hegymászólegényt nem hozott zavarba, szépen felhúzta magát. Írigylem.
Mindemellett meg kell jegyeznem, szomorúan tapasztaltam, hogy hibázik a realitásérzékem. Időnként még valahol abban a világban élek, amikor nem fájt a derekam, nem fájt a térdem, jóval könnyebb voltam és vállvonogatva bírtam minden gyűrődést. Simán beterveztem magamnak a Half Dome-ot (1500 méter szint), vagy a Glacier Point-ot (975 méter) – aztán a vízesésnél (730 méter) jöttem rá, hogy már nem bírom annyira a kaptatókat. Oké, Magyarországon ez annyira könnyen nem derül ki, nemigen lehet találni olyan kaptatót, mely egyben, lélegzetvétel nélkül emelkedik 6-700 métert. De itt kiderült… és el is szomorodtam. Sic transit…

Este, miközben beszélgettünk, beszökött egy egér a szobába. Érdekes, mennyire máshogyan viselkedik itt egy idő után az ember. Beszélgettünk, konstatáltuk, éppen hol szaladgál, ha a lábam felé rohant, felemeltem, hadd szaladjon át alatta… majd kitekert a bejárati ajtó alatt. Ilyen egyszerű. Ennyit az órákig tartó kaparászásról, a kivödrözésekről, a lyukak tömítéséről: simán tudnak közlekedni az ajtó alatt. Ja, és ennyit a hőszigetelésről.

2008.04.24; csütörtök

Reggel sokáig alvás. Kényelmesen megreggeliztem, összepakoltam. Attila még elment megsimogatni az El Capitan-t. (Aki nem tudná, a világ legnagyobb gránittömbje. Durván 1000 méter magas.) Remélem, nem próbál meg felmászni rá.

Nagyítás Nagyítás

Reggeli. Azt hiszem, egy életre elegem lett a tojásrántottából és a hash brown-ból. Két hete minden reggel ugyanaz a vacak nagyipari, ízetlen tojásrántotta, a félig átsült reszelt krumpli, bacon és a kolbásznak csúfolt darált hús. (A rendes kolbászt errefelé pepperoninak hívják. Csak éppen nincs benne az all-u-can-eat menüben.) Édességnek pedig muffin, meg fánk. Még a gyümölcs okozott örömet, de a többire rá sem bírok gondolni. Miért, ó miért nem tudnak legalább egy kls zöld hagymaszárat belevágni a rántottába?

Percre pontosan kicsekkoltunk. A gyors checkout-ot választottuk, ami úgy nézett ki, hogy bedobtuk a két kulcsot egy külső perselybe. Laza.

Búcsúzásképpen még lefényképeztük a Kapitányt, majd irány San Francisco. Bármilyen hihetetlen, de sehol sem tévedtünk el. Annyit böktem csak el, hogy nem mertem letérni a kitáblázott útról tankolni (San Francisco, kurva sok sáv, délutáni dugó, tank formájú géperejű jármű… soroljam?), így amikor leadtam a gépet, ki kellett fizetnünk a teljes tank benzint. (Paraszthajszállal a fele alatt volt a szint, ezt már üresnek számították.) De 20 dollárért nem akartam visszakeveregni zsufiba.

Táblák a sztráda mentén: hívd a 911-et, ha részeg vezetőt látsz!

Útközben volt egy roppant szerencsés megállásunk. Burger King – és végre volt térerő, sőt, ingyen wifi is. (Azt mondta, valós emailcímet adjak meg, mert ha nem igazolom vissza az üzenetüket, 24 óra múlva elveszik az accountom. A szívem szakadt meg.) Ittam egy söröskorsónyi kávét, megjöttek az sms-eim, letöltöttem az emailjeimet, Attila notebookjáról pedig becsekkoltunk a repülőgépekre. Ismét civilizáltnak érezhettem magam. Csak ez a kabát és a bakancs ne lenne ilyen borzasztóan büdös.

Jószolgálati rovatunk következik: Amerikában ne, hangsúlyozom, ne igyatok sohasem kimért jeges teát! Én már tavaly egyszer kipróbáltam és mostanra elfelejtettem. Megint vettem egyet. Borzalmas. A legvacakabb Pickwik minőség, hígítva, ráadásul jéggel felborítva. Ebbe persze nem raknak cukrot. Le merném fogadni, hogy a citrom aromás mosogatólé finomabb.

Nem vacakoltam, gyorsan túlestem a security checken. Aggódtam egy kicsit, amikor a bakancsot meg a kabátot benyelte a gép, de nem verték ki a biztosítékot. Masszív gépezetek ezek: én simán terroreszköznek minősítettem volna bármelyiket is.

Mivel az utazás során nem sok minden szokott történni, így irkálok másról.
Bőröndlakatok: ez egy érdekes történet. Nekem kettő is van, egyiket a bőröndhöz adták, a másikat meg akkor vettem, amikor az elsőt elhagytam. Aztán később meglett az eredeti. Tudni kell, hogy ezek spéci számzáras lakatok: mindegyiknek van egy olyan titkos kódja, mellyel a vámos ki tudja nyitni, ha úgy gondolja. (Bőröndöt csak ilyen lakattal lehet lezárni. Ha másmilyennel próbálkozol, felrobbantják.)
Most kezdődik a történet. A második számú lakatot a bőrönd oldaltáskájában tartom. Seattle-ben ebbe a táskába pakoltam a koszos gatyákat és a büdös zoknikat is. San Frascisco-ban látszott, hogy valaki ezt a táskát kinyitotta . nem úgy volt bezippzárazva, ahogy én szoktam. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A Yosemite-parkban viszont elkeveredett valahová az eredeti lakatom – maradt a biztonsági. Már Frisco-ban próbáltam lezárni, de az istennek sem sikerült. Nem, nem én felejtettem el a kódot: mindkét lakatot ugyanaz a számomra könnyen megjegyezhető számsorozat a nyitja.
Csak egy dolog történhetett: amikor a vámos beletúrt az oldaltáskába és szennyes zoknikba meg gatyákba akadt a keze, annyira bevadult, hogy mérgében átprogramozta a tartalék lakatot. (A kódja segítségével megtehette. Egyébként ezért nem szabad bevásárlóközpontban utazóbőröndöt vásárolni. Jópofa egyének el szokták kódolni a zárakat.)
No, mindegy, feladtam a bőröndöt lakat nélkül. (Ne tudd meg, mennyire feldagadt az oldalzseb mostanra.) Attila pedig időmúlasztónak elkérte a lakatot. 1 óra múlva nyitva volt, természetesen jócskán más kóddal, mint ami az enyém volt. A jó hír, hogy van egy lakatom. A rossz hír, hogy ez a lakat csak dekorációnak jó. Ugye bárki, aki tudja a titkos kódot, ki tudja nyitni. Bárki, akinek legalább olyan érzéke van a finom munkához, mint Attilának, ki tudja nyitni. Viszont mivel le volt zárva, bárki mondhatja, amikor reklamálok, hogy ‘uram, már hogyan tűnt volna el bármije a lelakatolt bőröndből!

Beszállás a gépbe. Először a kisgyerekes szülők, majd csak utána a business class. Nocsak.

San Francisco sötétben, felülről. Hihetetlen látvány: hegyek, völgyek, nem is kicsik: de a – kivilágított – úthálózat mint egy franciakockás lap. Aztán csodálkozunk, miért olyan eszméletlen meredekek az utcák, legalábbis a belvárosban.

Halálos. Az út 11 óra lesz… és nincsen egérmozi. Nagyon durva. Kénytelen leszek nagyon sok vörösbort inni.
Aztán mégsem lett durva: szerencsére a középső ember nem jött el, így kényelmesen utaztam. Ugyan a közös monitoron két béna filmet adtak (az a 13 éves terhes csaj meg valami Da Vinci kód jellegű kincskeresős Chevy Cheese film) de a karfában volt 40 zenecsatorna – így feltettem a fülest, átváltottam az egyik komolyzenei csatornára és végigolvasgattam az utat. Na jó, bóbiskoltam is 3 órát. Az az üres középső ülés nagyon jól jött.

Végig eseménytelen út volt. Teljesen időre érkeztünk Budapestre. Azt kell mondjam, ez a város sem csúnya felülről. És megtaláltam fentről a mi házunkat is. (A tök sötét Halomi erdő sokat segített.) Ferihegyről ilyen gyorsan még soha nem jöttem ki: a bőröndöm már a konvejoron várt, senki nem kérdezett semmit, kábé 2 perc volt az egész macedúra.

Üjra itthon. Ide most valami nagy szavak illenének, hiszen ez a rengeteg szépség megérdemelné. De csak az értékekről tudok elmélkedni. Hogy mennyit vitatkozunk arról, miben érdemes tartani a pénzt, hogy értékálló maradjon: arany? deviza? ingatlan? Pedig mindegyik kockázatos. Elveszhet.
Nem tudhatjuk, hová tart az ország, csak sejteni lehet, hogy a pakliban benne van egy összeomlásszerű katasztrófa is.
De ezt az élményt már senki sem veheti el tőlem.

Linkek:

  • Az összes kép. (Hah! 1200-at készítettem. Ebből 400-at egyből kidobtam, megsültek, homályosak lettek.)
    A maradékból szedtem össze az alábbi válogatásokat:

    Felhívom a figyelmedet, ne hidd azt, hogy mindent láttál, mert a cikkbe is be volt vágva egy csomó kép. Sajnos mind a 236 képet nem tudtam berakni illusztrációnak, mert az némileg lelassítaná a betöltődést. Ergo ha az összes gyönyörű képet látni akarod, el kell menned a fényképalbumokhoz.

  • Gömöri Zoli weblapja
  • Kővári Attila weblapja
  • Mark Twain Hotel, San Francisco
  • Curry Camp, Yosemite-völgy
This entry was posted in Utazás.

18 thoughts on “Amerikából jöttem…

  1. Hvala,

    Én lepődtem meg a legjobban, hogy mekkora mennyiség ez az anyag. Több, mint egy évvel ezelőtt elkezdtem könyvberendezni ezeket az írásokat, 2006 novemberig bezárólag. Jó 200 oldal lett, azóta pedig simán megduplázódhatott. Mondjuk, azóta nem volt időm kiadót keresni (egynek elküldtem, de nem reagáltak rá), így lehet, nem is lesz belőle semmi.

  2. A macska nem látszik ki belőle. Mármint az őszi vetésből. De a tavaszinak is nagyon bejött az időjárás, nő, mint a bolondgomba. Csak még ritka.

  3. Egyelőre a Teleki térig jutottam. Maratoni post.
    De a humort, ami eszembe jutott, megosztom. Egy ELTE-s algebraprof weboldalán találtam régebben, és elmentettem.

    “Matekóra, 1950:
    Egy favágó egy teherautónyi fát 100 dollárért ad el. A költsége az ár 4/5-öd része. Mennyi a haszna?

    Matekóra, 1960:
    Egy favágó egy teherautónyi fát 100 dollárért ad el. A költsége az ár 4/5-öd része, vagyis 80 dollár. Mennyi a haszna?

    Matekóra, 1970:
    Egy favágó egy teherautónyi fát 100 dollárért ad el. A költsége 80 dollár. Keletkezett-e haszna?

    Matekóra, 1980:
    Egy favágó egy teherautónyi fát 100 dollárért ad el. A költsége 80 dollár, a haszna 20 dollár. Feladat: karikázd be a 20-as számot.

    Matekóra, 1990:
    Egy gyönyörű erdő kivágásával egy favágó 20 dollárt keres, mert önző, és nem törődik sem az állatok élőhelyével, sem erdőségeink megőrzésével. Mi a véleményed az ilyen foglalkozásról? Meséld el, hogyan érezhettek az erdő madarai és mókusai. (Minden válasz helyes.)

    Valóság, 2005:
    A múlt héten vettem egy hamburgert 1 dollár 58 centért. Fizetéskor egy kétdollárost és 8 centet adtam (egy ötcentest, és három egycentest). A kiszolgálólány kétségbeesetten nézett a pénztárgépére. Mondtam, hogy két negyeddolláros jár vissza, de odahívta a menedzsert, aki megpróbálta elmagyarázni a helyzetet. Végül a lány sírva fakadt. “

  4. > Ha jól látom, kettővel előttem Gömöri Zoli
    > linuxot telepít a székbe épített
    > videoterminálra.

    Lásd még: “akkora hekker, hogy a tapilapon is behozza neked a DOS promptot” :-))

    > Már Frankfurtban is ritka gusztustalan idő
    > volt, de Seattle mindent vitt. Még most is
    > ólomszürke minden, akkor pedig jegesesővel
    > kombinált vihar volt, majd beállt egy
    > masszív, szeles, hideg eső.)

    You are in *SEATTLE*, you know. :-)))

    > egyikünk se talált se medvenyomot, se
    > medvekakit.

    A nyomát láttam egyszer Donovaly felett a hóban, meg egész nap hallottuk mászás közben a hangját. Hősiesen bevallom: nem akartunk többet látni belőle.

  5. Aron,

    A poén jó, de szerencsére nekem nem ezek a tapasztalataim. Együtt tanulok mindkét gyerekemmel, vannak rendesen fogós példáik. Az mondjuk más téma, hogy a tanár mennyire megy bele ezekbe. Én mondjuk rendesen.

  6. You are in *SEATTLE*, you know. :-)))
    Le merném fogadni, hogy ez egy filmből van. :)

    Medvét egyébként én gyerekkorban láttam, Brassóban. Kempingeztünk és éjszaka ki kellett mennem pisilni. Erre ott láttam császkálni a bundást a sátrak között.
    Nem volt nyugodt az álmom.

  7. Örülök, hogy megjöttél és nagyon örültem a beszámolódnak (mondjuk a főnököm nem annyira, mert a melóhelyen olvastam, és a képeknél kibökte, hogy mondjuk nem nagyon a villanymotorokkal dolgozom:), közelről sem hasonlított).
    Köszi még egyszer:)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *