Murter 2007




















2007. július 1; vasárnap

Fél egykor elalvás. Négykor ébresztő. Betonkemény. Pedig egy teljes napot hagytunk pakolásra – és így sem készültünk el időre.
Mondjuk, nem volt túl egyszerű a helyzet: nagyon régóta nem mentünk full nomád módban nyaralni… valahogy az utolsó pillanatban mindig elcsábultunk egy tengerpartra telepített lakókocsi irányába. (Sőt, tavaly már kipróbáltunk egy apartmant is. Fúj.)
Habár… Nem kicsit pikáns a mostani helyzet. Akkora nagy ez az ország, olyan hosszú a tengerpart – jó ideig még nem terveztük, hogy ugyanoda megyünk, ahol már voltunk. Idén pl Vrsart néztük ki: sok kis sziget, kajakkal elérhető Porec, Rovinj, a limski fjord… ideális.
Csakhogy az időjárás közbeszólt. Indulás előtti este néztem rá a wundergroundra, Vrsarban szinte végig esőt mondtak. Ekkor szedtem elő a talonból azt a helyet, ahol egyszer már voltunk és nem igazán jött be: közepes élményhez extra árak tartoztak. Csakhogy. Azóta némileg megváltozott a helyzet, ráálltunk a kajakra. És ez az unalmas rút kiskacsa hely gyönyörű hattyúvá változott: ugyanúgy megvannak a szigetek, ugyanúgy megtalálhatja mindenki magának a hozzáillő terepet, vannak csak víz felől megközelíthető rejtett öblök és nincs messze a nyílt tenger sem, ha hullámvadászatra támadna kedvünk. Szóval ugyanaz a hely, de teljesen másik arc.

Nos, ott jártam, hogy Nej, a nomád élettől megijedve éppen azon szorgoskodott, hogy az összes cuccunkat bedobozolja a lakásban, maximálisan megbízva pakolási tudományomban. Én pedig minden egyes új doboznál rágtam egy kis kefét.
Az indulás bájához hozzátartozott, hogy a hűtőszekrény miatt nem lehetett előző este bepakolni – azaz nem tudtam megmondani időben, hogy az összeállított csomagok elférnek-e valahol. Pontosabban, valahol nyilván, de nekem csak az egyáltalán nem gumifalú gépjármű illetve utánfutó állt rendelkezésemre.
Végül négy órai ébresztő ide vagy oda, 6.45 lett, mire mindent összepakolva elindultunk.

A család, mondanom sem kell, már az első kanyart sem észlelte, maximum alfa állapotban.

Alapvetően elfogadható tempóban haladtunk. Az ezerhatos moci megpakolt kocsival, utánfutóval, klímával még öt miatyánk/perc mellett sem volt hajlandó 120 kmh fölé gyorsítani a kasztnit.
Ebből hihetetlen szopások adódtak. Ahhoz hogy Siófoknál elérjem a 130-at, már Fehérvárnál be kellett nyomnom padlóig a gázt. Aztán ha utolértem valakit a belső sávban, de nem tudtam kimenni előzni, akkor akár ki is állhattam kávézni, mert úgysem tudtam belátható időn belül bemenni a belsőbe.
Emlékszel, ugye, nekem ezelőtt egy kétszáz lovas kocsim volt. Ha létezik pokol és odakerülök és mindenki személyre szóló büntetést kap, akkor az én gyötrésem az lesz, hogy telepakolt zöldséges mercivel kell a pénteki m7-en le, a vasárnapi m7-en felfelé autóznom. Erő nélkül, lendületvételi lehetőség nélkül, tömegben, lassú dögökkel súlyosbított pályán.
Most is izgalmas volt. Mesélhetnék… de inkább nem. Remélem, a gyerekeim pont akkor aludtak, amikör a szaftosabb kifejezések pottyantak ki a számból.
Továbbra is tartom, hogy a hangoskönyv nagy találmány a hosszútávon autót vezetők számára. Három és fél óra alvás után nyolc óra vezetés – hangoskönyv nélkül nem jött volna össze. Először az ‘Azt meséld el, Pista‘ ment le, utána a ‘Vajdasági erotikus népmesék‘ (nemtetszett, túljátszották), végül egy százrészes rádiósorozat, Magyarország történelméről. Rákócziig jutottunk, de így is roppant tanulságos volt: látszott, hogy ebben az országban az emberek genetikailag nem ismerik a megegyezés, összefogás szavakat. Szóval csak nyugi, jelenleg sem történik semmi rendkívüli, folytatjuk az ezeréves hagyományainkat. Melyek következtében sikerült egy dicsőséges és gazdag országból leharcolnunk magunkat idáig.

Háromra érkeztünk. Indult a diliház. Ismeretlen sátrak, sziklás talaj. Nem kis kihívás volt, hogy a nehézség essen belé.
Minden elismerésem a dalmát hangyáké. Azzal kezdtük, hogy találtunk egy nagy hangyabolyt az egyik sarokban. Oké fiúk, ez puha föld lesz – nyugodtam meg. Ja, persze.
Az egyébként öt perc alatt leszögelheto sátrakkal majdnem egy óráig szívtam. Szerencsére olvasgattam az út előtt, írták, hogy legyenek nálunk nagy szögek, mert a cövek nem mindenhová megy le. Vittem is vagy 10 darab 200-as szöget. Kevés lett, 52-t kellett volna hoznom. Egy cövek sem csúszott be simán. Volt, hogy a 200-as szöget is elgörbítettem. Végül az lett, hogy a nagy szöggel megkerestem a talajban, a föld alatti kövek között a lukakat, majd oda suppasztottam be a cöveket. Így csak a kétharmaduk görbült el, de nem volt gond, a köveken profin lehetett cöveket egyenesítgeni.
Amíg a magányos harcomat vívtam, leküldtem a családot fürdeni. Amilyen meleg volt, rájuk fért. Néha én is leültem kifújni magamat – ekkor azért kaptam agy kis ízelítot, mi vár rám: a tegnap érkezettek közül néhányan még mindig cövekeztek, finomítgatták a sátraikat.
Azért, hiába is macerásabb szombaton utazni, csak van értelme: az emberek többsége szombattól szombatig van, így ha szombat délelőtt jövök, egy csomó szabad hely közül válogathatok. Vasárnap már nem ilyen jó a helyzet: éppenhogy találtunk egy helyet, közel a vízhez – de ezt is csak azért, mert annyira köves volt, hogy senki nem merte bevállalni.
Aztán később, amikor már lehiggadtam, hogy lesz hol aludnunk, én is bementem úszkálni. Igaz, ekkor már tök sötét volt, de akkor is nagyon jól esett. Az kevésbé, hogy sorban görcsöltek be a végtagjaim. Hogyan lesz ebből hó végén Balaton átúszás?
Alapvetően jó kis nap volt, ha kicsit harcos is. Lendületből elfogyott 5 sör – a cövekezés nagyon fogyasztotta – és most elgondolkodhatok, elég lesz-e az a karton, melyet otthonról hoztam? (Mondjuk nem tragédia, úgyse megyek haza anélkül, hogy el ne telnék a helyi specialitásokkal.)

Este elgondolkodtam egy kicsit: így, szabad kempingezéssel 96e forintra fog kijönni ez a hét. Ha ugyanitt bérelek egy lakókocsit, akkor 85 lett volna – és éppen volt is szabad kocsijuk. (Igaz, ahhoz már pénteken el kellett volna indulnunk.) Oké, pár méterrel fentebb van, ráadásul benne a magyar kolóniában – de lakókocsi. Nem kell órákig sátort állítani – és nem kell földön ülve átöltözni. (Meg még egy apróság: ha én állítom fel a sátrat, akkor tudom úgy rakni, hogy ne nagyon érje a nap. Tavaly pont az volt a legnagyobb bajunk itt, hogy a lakókocsi a tűző napon állt, csak késő éjszaka lehetett bemászni, utána meg reggel nyolckor már izzadtan menekültünk belőle. Bezzeg a sátorból még fél tízkor sem volt sok kedvem kikászálódni.)
Na, mindegy, amikör kijöttünk a vízből, eszembe sem jutott ilyeneken bánkódni. Örültem, hogy itt vagyunk… és minden rendben van. Eltekintve attól, hogy fürdés közben valaki lenyúlta a törölközőmet. Azért… ez nem kicsit durva. Ilyesmi még sohasem történt velem, sehol. És nem az a baj, hogy most ugrott a törcsi, úgyis régóta akarunk egy echte adriásat – a baj az, hogy tudjuk, a kempingben lopnak. Márpedig amikor minden értéked ilyen labilis helyeken van, mint sátor meg autó… az ember nem túl nyugodt.

Viszont láttunk egy tök ugyanolyan kajakot, mint a miénk. Itt forgolódott az öbölben.
– Láttad? – kérdeztem nejt.
– Láttam. Valami informatikusé lehet.
– Hogy-hogy?
– Hát, egy olyan 110 kilós pacák evezett benne.
Sztereotípia kialakul.

2007.július 2; hétfő

Hát, nem sikerült. Elalvás előtt derült ki, hogy Nej kempingágya selejtes: szűk rajta az anyag, spontán összecsukódik. Meg is beszéltük Barnával, hogy amint hall egy nagy kattanást a sátrunkból, azonnal rohan a fényképezőgépért. Nem jött össze.
Sátor, kempingágy… mégis jót aludtunk. Mondjuk elég fárasztó is volt az előző nap.

Lassú megébredés, kajak le, irány Tisno. A hídig nem is volt baj, de a híd alatt olyan erős áramlás kapott szembe, hogy ihaj. Átvergődtünk – és indult a hullámvasút. Nem győztünk ollézni. Aztán kikötöttünk Tisno főterén… valahogy kiszenvedtük magunkat. Betonfal, létra, lépcső… mindez kajakkal. De ez még csak bemelegítés volt a visszaszálláshoz képest: a kajakot csak-csak leresztettük, de amikor Barna belógva fogta az elejét, én meg próbáltam beszállni – simán dobtam egy hátast. A víz alatt gyorsan összeszedtem a napszemüvegemet és a sapkámat, mindent visszanyomtam a helyére – így amikor felbukkant a fejem, úgy nézett ki, mintha semmi rendkívüli sem történt volna.
De utána megtáltosodtunk, a dagály szárnyán pillanatok alatt hazarepítettük a reggelit. (Jócskán dél volt már…) Aztán a fiúk csendespihenőztek, a lányok meg nekiindultak felmérni a terepet kajakkal. Mondtam ugyan nekik, hogy ha igazán keménytökűek, akkor átmennek a híd alatt – de nem igazán vonzotta oket ez az opció.
Visszajöttek, úsztunk egyet, labdáztunk, jó volt. Aztán műanyag ebéd, bolt, szunyóka: ki az árnyékban, ki a napon.

Kerestem helyet a vizesballonnak. Megbolygattam egy kőrakást – hangyák spricceltek ezerfelé.
Kurva gyémántfejű dalmát hangyák.

Délután még kajakoztunk egy keveset, tanítgattuk Barnát kormányozni, meg cserélgettük a párokat. Barna volt olyan franc, átvitte Nejt a hid alatt. A sikoltozást még a kempingben is regisztrálták.
Aztán zuhany és kultúremberként elmentünk Tonihoz vacsorázni.
Nos, olyasmit tapasztaltunk, amit nálunk ritkán: tavaly óta leestek az árak. Toni korábban se volt drága, de most 225 kunáért négyen kényelmesen megvacsoráztunk. A fagyi is visszaesett 4 kunára. Hmm…
Este megint nem kellett senkit sem ringatni – ahogy hűlt egy kicsit a levegő, mentünk is aludni.
Eltelt az egyik esőnap. (A Wunderground védelmére közlöm, hogy Sibenik felé elég csúnya felhők voltak és végülis azt néztük, nem Tisno-t.)

2007. július 03; kedd

Baromi fülledt éjszakánk volt, reggel totál csatakosan ébredtem – pedig nyitott sátorajtóval nyomtuk és én aludtam az ajtóban. (Ez utóbbi tényt a jópofa hangyák örömmel ki is használták)
A többiek mélyen szunyáltak, pedig már kilenc körül járt az idő. Átgondoltam a napot és inkább elsétáltam péksütiért a kempingboltba. Ha ma is beeveznénk burekért Tisno-ra, sose tudnánk elindulni vizitúrázni.

Gyorsan megreggeliztem – majd amíg a többiek ébredeztek, elmentem úszni egy nagyot. Hihetetlen, de már reggel kilenckor olyan meleg volt, hogy tengervízzel kellett hűtenem magam.

Amíg a többiek reggeliznek, pont van annyi időm, hogy leszámoljak egy ideával. Mi, városban élő népek, hajlamosak vagyunk úgy gondolni a természetre, mint valami boldogság szigetére. Kimenni a vadvirágos rétre és beleheveredni a fűbe… ábrándozunk. Aztán amikor tényleg kimegyünk, elsőre tuti, hogy hangyabolyba fekszünk. Másodikra valami csípos növénybe. Harmadikra birkaszarba. Majd amikor végre elheveredünk, megjelenik az első légy. Nagynehezen elkergeted és örülsz… pedig ez csak a felderítő volt, nemsokára jön az összes többi. És áldhatod a szerencsédet, ha a böglyök nem találnak rád.
Odakint a természetben egyszerre vagyunk vendégek és élelemforrások. Ezt mindenképpen kalkuláljuk be, amikor kivonulunk.

Majd jött az, amiért itt vagyunk: kajaktúra. (Nej megkérdezte, viszek-e magammal mobilt. Egy pillanatra nagy volt a kísértés, hogy majd felhívom a tenger közepéről a kedves kollégákat, hogy “Béláim, mit is csináltok most éppen?”… de végül lemondtam az ötletről.)

Mielőtt bármibe belecsapnék, itt egy tengerészeti alaptérkép a szűken vett környékről. (Itt pedig egy teljes térkép a tágabb környékről.)

Nagyítás

Reggeli után összecuccoltunk és irány Pirovac. Légvonalban két kilométer, vízen jó tíz. Csak oda.

Mi a vizet választottuk. (Piros az odaút, zöld a visszaút. A piros gömbök a kikötési helyek.)

Ha megnézed a nagy térképet, láthatod, hogy van itt egy belső tenger: Murter szigete megvédi a bősz hullámoktól a mögötte lévő szakaszt. Ez érződik is, teljesen olyan, mintha a Balatonon mennénk. Eltekintve a tömérdek kisebb-nagyobb motorcsónaktól, vízisítől, banántól. Összességében kifejezetten szórakoztató élmény, soha nem tudod, honnan jön a következő hullám.
Aztán persze amint elhagytuk Betinát és kiértünk a Kornati-Pirovac közötti csatornába, megjöttek a hullámok is, de nem volt vészes. Sokkal kellemetlenebb volt, hogy az út második fele egy hosszú, széles öbölben vitt, ahol a part mellett evezni túl nagy kerülő lett volna. Így mentünk középen, egy idő után zsibbadt lábakkal. Ugyanis megszoktuk, hogy időnként kikötünk, mászkálunk, búvárkodunk. Végül csak kényszerűségből kötöttünk ki – ez a magyarázat arra a ronda derékszögre a piros vonalon: egyszerűen úgy éreztem, léket kaptunk, ki kell szállni megvizsgálni a kajak alját. A Betinával szembeni csücskön – ahol a világítótorony is van – elég rücsök sziklák között tudtunk leparkolni, és komolyan megijedtem, hogy szivárog a magasnyomású levegő a kajak testéből. Szerencsére nem az volt, a srégen hátulról jövő hullámzás tréfált meg.
Végül csak nem mentünk el Pirovac óvárosáig, a strandnál kötöttünk ki. Bevágtunk egy-egy nagy pizzát egy korsó csapolt Karlovacko-val, súlyosbításként meghallgattunk néhány magyarnótát horvátul, majd úsztunk egy nagyot az öbölben. Ez elég is volt pihenésnek, elindultunk vissza. A hosszú és fárasztó egyenesben kisérletezgettem egy kicsit. Jó-jó, hogy van ez a tíz ló-kilenc ló technika… de lehet ezen még javítani. Ha például teljesen a hossztengelyre ülök és pusztán testsúlyáthelyezéssel kormányzok, akkor én is tudok teljes erővel húzni. Persze ehhez kell a 110 kiló is.. hogy legyen mit áthelyezni.
Visszafelé jöttünk is, mint a nyíl, egy megállással teljesítettük a távot.
A parton elég furán néztünk ki: a bőrünkre tapadt sómennyiség láttán még az erdélyi sóbányák tárnavezetői is elismerően csettintettek volna. Csak mikor lemostuk a fehér réteget, akkor látszott, hogy a nap is megtette a magáét. Még Barnán is jócskán tudott fogni, az én habfehér bőrömről nem is beszélve. Megégtünk, mint a rongy, na. Gyors elsősegélyként ráborultunk a hűtőre és nyomtuk magunkba a hideg lötyiket, gyümölcsöket, csokikat.

Délután még a csajok gyakoroltak egy kicsit – hiszen holnap övék a kajak – aztán jöhet az esti grillparty.
Legalábbis így terveztük. Aztán a döglesztő melegben inkább bementünk a vízbe labdázni. Kijöttünk, megegyeztünk, hogy a fiúk csinálnak tüzet, a lányok sütnek-főznek.
Előszedtük a nagy túlélőbajnokot, a két éve ezerötszáz forintért vásárolt teszkós grillsütőt. Túlélőbajnok, mert két éve hordozzuk mindenhová – és mindenhol volt helyi grilleszköz. Most jött el az idő, hogy bizonyítson. Kicsomagoltuk, előbányásztam a manuált… és megkértem Nejt, hogy izzítsa be a rezsót. Ugyanis semmi nem volt összhangban semmivel. Ahol a papíron lyuk volt, a valóságban semmi. Aztán megpróbáltuk saját józan ész alapján, de úgy sem jött össze. Kuka.
Szerencsére Nej beszerzett egy hős rezsót. Remekül illet a hős hűtőszekrényhez, aki ezerfokos melegben, ponyvával fedett utánfutóban hűt, legerősebb fokozatra kapcsolva. Nem is tudom, hogyan élnénk e hős konyhagépek nélkül.

Ha valamiért rárohad az ég a Microsoftra és a HP-re, az az ipaq2495 és a Windows Mobile 5. Odáig fajult a dolog, hogy minden bekapcsoláshoz cold restart is kell, hogy lássa az SD kártyát. Aztán az előző szövegrész gépelése közben megint elveszítette, emiatt nem tudott menteni a Word. Végül lementettem a szöveget a memóriába – ott meg a hosszú ékezetek vesztek el. Nehogy unatkozzak otthon. Olyan trágya ez így együtt, hogy hihetetlen – de a HP közölte, hogy ehhez a vashoz nem lesz WM6.

Vacsora után mindenki elpilledt.
– Hozzál sört! – hallottam Barna hangját.
– Miért pont én? – kérdezett vissza Nej.
– Csapatban nincs olyan, hogy én – zárta le a vitát a srác. Csak ezért a beszólásért megérdemelte volna sört, de természetesen nem kapott.
Aztán alattam összeszakadt a teszkós műanyag szék. Megszereltem. Aztán megint összeszakadt, de most máshol. Amikor meg vissza akartam pattintani, feltépte a körömágyamat. Nem kis indiántáncot mutattam be. Elszaladtam a mosdóhoz, hideg vízzel jegelni. Mire visszaértem, a többiek már összerakták a felrúgott, megtaposott széket.
Utána az erőviszonyoknak megfelelően a csajok elmentek mosogatni, a fiúk pedig még úsztak egy kellemeset.

Mire visszajöttünk, a lányok éppen párospassziánszoztak. Leültünk, majd Barna irgalmatlanul nekiállt nyikorgatni az úszócipőjét.
– Mit csinálsz? – förmedt rá Dóra.
– Lehúzom a gumit – vetette oda Barna, jó ideig megakadályozva a feszült koncentrációt az asztalnál.

2007. július 4. szerda

Nekünk, fiúknak ez a pihenőnap lett volna. Ezért korán keltünk, kajakra szálltunk, betéptünk Tisnóba reggelit venni.
Hülye voltam, nem figyeltem, tegnap egész nap fürdősortban voltam, a tengervíz és a sort kemény műanyag széle pedig megtették a magukét – combom belső fele úgy nézett ki, mintha nyereg alatt puhították volna. Ráadásul mindezt akkor realizáltam csak, amikor kiszálltam a kajakból… úgy mászkáltam végig Tisnót, mint aki beszart: terpeszállás, totyogás. Szerencsére túristafalu; a szemük sem rebbent.

Reggeli után a csajok elhúztak kajakkal Betina felé, mi pedig beültünk a pavilon alá, olvasgattunk, beszélgettünk. Amikor nagyon meleg lett, fürödtünk. Jóleső, vegetatív létforma ez.

Fürdés közben poénként felvetettem, hogy menjünk át autóval is Pirovacra. Olyan szinten ráértünk, hogy később tényleg átmentünk. Már csak azért a jeges kávéért is, melyet tegnap pénzhiány miatt kihagytunk.
Mire visszatértünk, addigra a csajok is. Állításuk szerint ők is átestek a vízkeresztségen; mindenesetre pénteken a nyílt tengert tervezik becélozni. Azt, amit mi holnap.

Üldögéltünk. A beszélgetés kifejezés erős lett volna, mivel hárman jórészt szundikáltak inkább, mint ébren voltak. Közben beborult az ég, megélénkült a szél – és felerősödtek a cövekkopácsolós hangok, felgerjesztve bennem is a nyolc leveretlen cövek okozta bűntudatot. De aztán a gerjesztésen kívül több nem történt.

A borulásra kiürült a strand. A hőség is elment… öröm volt belecsobbanni a vízbe és fázni egy kicsit.

Labdázás után egyből elmentem zuhanyozni, nem akartam sokáig sós vizes gatyában üldögélni. Na, a zuhanyzás mostanság külön élmény. Az egész testem tele mindenféle rovarcsípéssel (ugye, táplálék), kezem-lábam mindenféle sebekkel (a kajak is dörzsöl, meg én is balfék vagyok), a combom belső felét inkább hagyjuk… szóval ilyenkor beállni a zuhany alá, bekenni magam tusfürdővel… és az üvöltéstől öt centit emelkedik a plafon. De így is jó itt lenni. Még ha fizetni is kell érte.

Két lakókocsival arrébb meglett a törölköző. Vagy legalábbis hasonló. Felkaptuk, hazavittük.

Estefelé beijesztett az eső. Megjött, gyorsan elpakoltunk mindent a zuhéban… aztán el is állt. Ebben az a buli, hogy az előrejelzés tegnap/tegnapelőttre igért esőt, mára már nem. Világ Pártai Luciái egyesüljetek.

2007. jülius 5; csütörtök

Habár ez még a tegnapi nap krónikája, de már csütörtökön írom.
Szóval jól megmosolyogtuk az esőt, megnéztük a szélirányt, a felhőket… és nyugodtan üldögéltünk. Aztán megfordult a szél és a domb mögül valami olyan gusztustalan feketeség mászott elő, hogy rossz volt ránézni. Egyből meg is jött a szele. Az a fajta vihar kerekedett, amelyre azt szokták mondani, még a szele sem áll jól. Gyorsan behajigáltunk mindent a kocsikba, lelkünket az Úristennek ajánlottuk és bemásztunk sátrainkba. A hiányzó cövekek leverésére már nem volt idő.
Olyan nyolc-kilenc között támadott és valamivel éjfél után vonult le a főhullám. Ezen belül is volt egy olyan óra, amikor igen nyomorultul éreztük magunkat, felfogva, milyen vékony a héj köztünk és az itéletidő között. Ekkor két kézzel kapaszkodtam belülről a sátorba, hátha azzal is segítek valamit. Amikor időnként csitult egy kicsit, kirongyoltam rendezni a helyzetet: kiborítottam a vizet a sörsátor tetejéből, rögzítettem a feltépett tépőzárakat (mindet), kiszereltem az áramot a sörsátorból, később rájöttem, hogy túl jól szereltem ki, mert jött vele a hűtő is, tehát kirontottam visszaszerelni a hűtőt. Jól elvoltam. Jó vizesen.
Az utolsó kirohanásomnál zsákmányoltam egy melegítőt, így a hálózsák alatt már egész jó volt.
Természetesen Nej kempingágya ezt az éjszakát választotta ahhoz, hogy tényleg összecsukoljon. Jó kis program volt, mire visszahajtogattuk, bele is rokkant az ágy. Fogalmam sincs, hogyan sikerült végül elaludnom, mivel a vihar után még nagyon sokáig tombolt a szél.
Értelemszerűen a reggel kilences kajaktúrának lőttek. (Azért akartunk kilenckor indulni, hogy át tudjunk menni a felnyitott híd alatt.) Sőt, az egész napnak is, tekintve, hogy a szél elég erős maradt – és még a strand is rendesen hullámzott, nemhogy a nyílt tenger. Szavazással döntöttünk, irány Zadar. Ez egyben azt is jelentette, hogy egyik kajaktúránkról le kell mondanunk.

Ja, még valami. Nehezen ébredtem, csak sokára állt össze a kép: először a tócsát láttam meg az utánfutóban és csak utána jutott el a tudatomig, hogy az elég erős háttérzaj egy generátor lehet. (Tavaly már volt áramszünet a kemmpingben, onnét tudtunk az étterem generátoráról.) Bakker, nincs áram – villant be. Aztán az, hogy milyen jó, hogy szakadó esőben másztam ki, visszadugni a hűtőgép konnektorát. Végül az, hogy mekkora császár lehettem volna, ha hallgatok a haveri nyomásra és veszek én is jutányos áron házi generátort – körülöttünk szupernél szuperebb lakókocsik, sátorcsodák, mind megbénultak áram nélkül. Én meg – a vacak aprósátras senki – csak előkaptam volna az utánfutóból és már használhattam is volna a villanyborotvát.

Átpakoltunk mindent az utánfutóra – köztük a nemzetközi zöld kártyákat tartalmazó zacskót is – és déltájban nekilódultunk Zadarnak. Meglepő, de gond nélkül odaértünk. A parkolás sem volt bonyolult, sőt, miután térképet is találtunk, onnantól már az óváros bejárása is magától adódott.
Érdekes város. Ugyanúgy megvan mindene, mint Trogírnak, mégsem olyan szép. Hosszú félszigeten, majdnem szigeten van, vannak szűk utcái, nagy terei, pálmafái… és mégsem. Valahogy nem csiszolódott ékszerré.

Ebédeltünk – finomat drágáért – majd haza vettük az irányt. Útközben beléptünk a Getróba. Nagyon jó döntés volt. Már a kempingboltban is szemeztem a dalmát borokkal, csak éppen olyan drágácskáknak tűntek. Itt viszont nem kellett visszafognom magamat: a kempingben 440-ért vehettem volna 3 üveg bort, itt 650-ért vettem 8 üveggel. Egyik jobb, mint a másik (Dingac, Plavac, Babic…), később számba is fogom venni őket. A kosarat megerősítettük még egy karton literes Ozujskoval és Karlovackoval. Mostantól literesre váltunk.

Szolídan hazacsorogtunk – és pont elkaptuk Tisno-n a hidfelvonást. Szerencsére nem olyan idegbeteg állapotban, mint a múltkor, így a család elvonult fagyizni, én meg kisétáltam, nézni a hajókat. Meglepő módon nem voltak túl nagy hullámok, sőt, egészen abszolválhatónak tűnt a terep – ezt nem mertük bevállalni ma Barnával. Pedig be lehetett volna. Így be fog következni az a szégyen, hogy a legkeményebb terepet csak a csajok fogják egyedül teljesíteni. De a Kornati szigeteket nem akarom kihagyni.

A két gyerek még bement a vízbe. Én vacilláltam egy kicsit – nem volt olyan meleg, hogy hűtögetnem kellett volna magamat – végül csak bementem. Nem kellett volna. A sós víz gyorsan felmarta a napközben gyógyulgató sebemet. De nem ám egyből, simán be tudtam úszni 49 métert, aztán az ötvenediknél bosszult. Utána meg úgy evickéltem ki, mint akinek borotvapenge állt a lábába.

A fölöttünk lévő szlovén család: böszme nagy sátorral vannak, a tenger felé letették a tévét – és hangos ordítozás mellett nézik. A tenger helyett. Biztos sokszor látták már. A velünk szemben lakó kisgyerek meg imádja nyomogatni a dudát. Egyszer sem szólnak rá.

Különben is, utálom a kölyköket. Mármint a másokét. Mindig rossz helyen vannak. Tegnap a vihar kellős közepén pisilnem kellett, de nagyon. Az, hogy ilyen itéletidőben elmenjek a mosdóig, szóba se jöhetett. Az elősátor miatt az sem működött, hogy csak úgy kilógatom a cippzáron. Kimásztam, elmentem hátra a kőfalhoz és töksötétben, viharban pisiltem egyet. Csakhogy a szomszéd lakókocsi hátsó ablaka pont arra néz, és a sötétben a gyerek pont a kőfalat vizsgálgatta. Hogy mi érdekeset talált rajta ekkora zuhéban, nem tudom. De azt igen, hogy visítva rohant a szüleihez, hogy “fuj, optyolosejsztva!”.
Nesze neked, jó szomszédi viszony.
Aztán most, amikor felsántikáltam a strandról, nemigen akaródzott vizes úszógatyában tovább vánszorogni a mosdóhoz. Gondoltam, elmegyek az utánfutó és kőfal közé, gyorsan átveszek egy száraz boxeralsót, azzal meg már a világ végére is elmegyek egy kempingben. Hát, nem. A kőfal tetején három gyerek játszott, akik mindent abbahagytak, amint megjelentem. Nézték, mit csinálok. Semmit, bazdmeg. Ellenőrzöm a keréknyomást.

Fiatal srác áll a lemenő napnak háttal. Lába enyhe terpeszben, kezét keresztbe fonja. Hasa kockás, vállán dagadnak az izmok. Ahogy a nap aranysárga koronát rajzol a feje köré, teljesen olyan, mint Adonis.
Nagy ügy – gondolom, amint ránézek – valamikor én is néztem ki így. Majdnem öt percig.

Ötlet! Figyelj, mICK, ingyen. Mi lenne, he lenne az iGO-ban egy FI, azaz Frustration Index paraméter. Ez azt mérné, hogy hányszor megy a delikvens másfelé, mint amerre a szoftver irányítja. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan lehetne lekérdezni… de elég jó statisztikai mutató lenne.

2007. július 6; péntek

Arra ébredtem hajnalban, hogy Nej savanyú arccal vizslatja a horizontot. Ami egy bezárt sátorban nem túl nagy perspektíva.
– Mi van?
– Fáj.
– Fül?
– Igen.
Azaz a tegnapi fülfájása kulminálódott, immár bedagadt az arca is. Ahogy reggel lett, mentünk is a murteri ambulanciára, mert az maszek és ott jól beszélnek angolul. A kezelés díját meg úgyis visszafizeti az utasbiztosítás.
Furcsa keveréke ez a Balkánnak és Európának. A helyi emberek, akik ismerték a járást, simán bementek előttünk: kopogtak oldalt és már nyílt is az ajtó. Nekünk az is időbe tellett, mire be tudtuk gyömöszölni az útlevelünket az Informacija ablakon. Viszont odabent kedves, értelmes orvosnő, tisztán beszélt angolul. (Habár nem ismerte a ‘painkiller’ szót, amikor elmagyaráztuk neki, jót mosolygott.) Gyors vizsgálat, diagnózis, gyógyszerek.
Aztán ugyanez a gyógyszertárban. Amikor bementem, sehol nem volt senki. Az utánam jövők richtig nem mögém álltak, hanem másik sort kezdtek velem szemben. Aztán kijött a gyógyszerészcsaj, figyelembe sem vette a másik sort, elvette a receptet, majd tökéletes angol nyelven kiszolgált.

Természetesen megint beszoptuk a tisno-i hidat. Viszont így volt időnk tanulmányozni a hullámokat. Finom. Habár megkésve, de mehetünk kajakozni.

Első lépésben a páncélinget vettük fel. Nem hülyéskedek, a két nappal ezelőtt viselt póló a sótól szabályszerűen betonkemény lett. Aztán a valamikori piros sapkám (sófehér) és hajts.
Betina-ig simán elszáguldottunk. Megkerültük a vízbe épített házat – és kijutottunk a vadabb vízre. Itt még jól elvoltunk a hajókkal – habár a nagyobbak igencsak megringattak minket. Aztán a murteri Y után kinyílt a világ… meg a szánk is. Az utóbbi O betűt formált. Egyszerre láttuk a Murter előtti kis szigeteket, mögötte pedig a Kornati szigetek vonulatát. Ha pedig jobbra néztünk, a parti hegyek mögül a Velebitek néztek le ránk fenségesen.
– Ezt mindet akarom – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam, hogy: Előre!
– Meddig? – jött a kérdés.
– Kimegyünk a szigetvilágból és megközelítjük a Kornatit, ameddig tudjuk. Például addig a buci szigetig.

Először féltem, hogy keveset mondtam, hiszen ott dolgozott bennem a ‘mindent, mindent, mindent akarok!’… De menetközben kénytelen voltam újragondolni a hozzáállásomat. A kis sziget ugyanis már igencsak a nyílt tengeren volt. Evezőcsapásról evezőcsapásra lett egyre nehezebb a menet. Hogyismondjam… a belső részen zöld a víz és a hullámai úgy dorombolnak, mint egy kiscica. Aztán kiérsz a nyílt tengerre és a szín indigókékre változik, a dorombolas… megmarad ugyan, de ez már egy feketepárduc.
Persze mindennek megvannak a maga előnyei. Ezen a részen például határozottan kevesebb a cikázó apró motorcsónak.
Nem mernek kijönni.
Igaz, vannak helyette nagyobb jószágok. Már majdnem a szigeten voltunk, amikor balról feltűnt egy billgates méretű luxusyacht. Úgy döntött, hogy köztünk és a sziget között fog elmenni. Persze behúztuk a féket és vártuk, mi lesz. Az lett, hogy megdőlt a hullámrekordunk. Három, egymás után jövő másfél méteres hullámot kaptunk… és még csak át sem csaptak a kajakon. Uraltuk a vizet.
Mondjuk nem mindig. Egyszer majdnem összejött a lehetetlen. A hullámos részen Barna éppen nekinyomta lábával a hátát a támasznak és kicsit jobbra billent. Ugyanezt próbáltam én is, csak kormányzás céljából. És pont akkor jött egy pöffenésnyi hullám balról. Igencsak kapaszkodnunk kellett, hogy visszatornázzuk magunkat egyenesbe. Ergo tud ez borulni, de nagyon céltudatos mutatvány kell hozzá.
Végül kikötöttünk álmaink szigetén. Ezek az álmok igen szúrósak lehettek, mert mind a sziklák szélei szúrtak-vágtak, mind a növényzet úgy tele volt tüskével, hogy ránéztél és megszúrta a szemed. De nem hagytuk magunkat, Ludmillaként szökkentünk éles szikláról éles sziklára, időnként fájdalmat nem ismerve gázoltunk tövises bokrokon át, de megérte. A domb tetején csodálatos panoráma terült elénk: velünk szemben a Kornati szigetlánc húzódott, mögöttünk Murter és a szigetek, helyre kis világítótoronnyal, a szárazföldön pedig a szokásos parti hegység-Velebit páros. Annyira magával ragadott a látvány, hogy a 6-10 mély tüskét is csak a fényképezés után haraptam ki a vörösre égett, sóval boritott bőrömből.

Egy ideig gyönyörködtünk, majd valahogy visszaszenvedtük magunkat a kajakhoz. Indulás után Barna közölte, hogy felülbírálja korábbi álláspontját és inkább ezt nevezi el Rücsők-szigetnek. Bólintottam. (Egyébként böcsületes néven Maslinjak lenne a lelkem.)
A nyílt tengeri részen fogakat összeszorítva lapátoltuk át magunkat. Határozottan megkönnyebbültem, amikor ráfordultunk a Murter felé vezető sekély, hullámmentes öbölre. A térképen az a zöld vonal nem azért olyan íves, mert megremegett a kezem, hanem azért, mert a hullámok miatt kanyarítottunk egyet.

A strandon kötöttünk ki. Első utunk a kocsmába vezetett. A sörrel nem is volt baj, a kajával annál inkább, ugyanis nem volt. Elmentünk úszni egyet, majd bementem a közértbe. Már a kocsmában is elég hülyén néztek ránk – vizesek voltunk és tetőtől-talpig sóval borítottak – de a boltban volt csak igazán ingyencirkusz. Ahogy sétálgattam a pultok kozott, úszócipőm meg csak cupp-cupp húzta maga utan a vízcsíkokat… élmény volt. Különösen a légkondi miatt.
Végül a strand lépcsőjén ülve jó egyetemista módra elfogyasztottuk a 10 deka párizsit, a hat zsemlét meg a sajtkrémet. Addigra már annyian néztek, hogy gondoltam, adunk egy kis műsort: mi lenne, ha a kajakot olyan bobos modra – hophophophop! – tolnánk be? De meggondoltam magam, vízben azért ez nem igazán működik.

Így is belehalt az indulásba az úszócipőm.
– Te, Barna, bekrepált az úszócipőm.
– Az enyém még éppen bírja. De ha élne, már fellázadt volna.

Ekkor megjött a sok gyönyörű látvány böjtje. A yachtokon nem győztük legeltetni a szemünket a monokinis macákon – amíg meg nem érkezett a hidegzuhany. Elég közel mentünk el egy yacht mellett… melyen egy willendorfi tipusú ősanya tette közszemlére bájait. Onnantól nem fixíroztuk a yachtokat.

A visszaútról vagy jót vagy semmit. Hullafáradtan eveztünk, monoton. Ekkor már átkoztuk a mindenféle motorcsónakokat. Az alapgond ugyanis az, hogy ugyanazon az úton, nagyjából párhuzamosan megyünk – azaz az általuk gerjesztett hullám mindig oldalbatalált minket. Eleinte forogtunk, mint az elsőbálos kislány, de itt visszafelé már elegünk lett abból, hogy a sok forgás miatt nem haladunk. Inkább bevállaltuk az oldalhullámzást, persze nem kevés dühöngéssel.
A kedvencem egy olasz tipusú versenyző volt, aki úgy üdvözölt minket, hogy közvetlen mellettünk csinált egy éles irányváltást, vigyorogva integetve közben.
– Fordulj fel a neved napján, te bajszos gazember! – integettem vissza én is lelkesen.

Már messziről látszott, hogy a tisno-i hid erektált állapotban volt: azaz belecsúsztunk a 17.00-17.30 időszakba. Jól elment a nap, hat körül érkeztünk meg, azaz hét és fél órát kajakoztunk. Egy kemény műszak.
Úgy is néztünk ki.
A csajok nem sok mindenre tudtak használni minket. Örültünk, hogy rendbe tudtuk tenni magunkat és nem borultunk bele fejjel a vacsorás tányérba. Mely vacsora egyébkent nem volt kispálya: 30 szem csevapbol állt, salátával.
Hogy nézett már reggel a hentes! Istenem, négyen vagyunk.

Kaja után a kölykök kártyáztak, Nej élvezte a fülcsepp áldásos örömeit, én pedig naplót írtam. Egész eddig. Most pedig alvás.

2007. július 7; szombat

Jó tízig aludtunk. Sajnos, már, aki. Nej fülfájása egyre durvább lett, dacára a gyógyszereknek. Elmentünk a boltba reggeliért, majd végiggondolva a végiggondolandókat, felvetettem, mi lenne, ha ezt az éjszakát már nem sátorban töltenénk? Nem kellene vasárnap kora reggel felkelnünk, kapkodva összepakolnunk, belefutni a vasárnap délutáni dugókba az M7-esen – és nyernénk is egy napot otthon, rendezni a sorokat. Arról nem is beszélve, hogy a fül is máshogy fáj idehaza, mint a vad külföldön.
Így is lett. Ugyan elmehettünk volna kajakozni, mert a csajok – hiába ők lettek volna a sorosak – már nem vállalkoztak nagyobb útra. Kicsire viszont mi sem akartunk. Déltájban bementünk ebédelni Tonihoz (még mindig azt mondom, ki ne hagyjátok Toni salátáját, isteni finom és hatalmas adag), majd a sziesztázás után összepakoltunk.
Délután hatkor lódultunk meg. Nem volt sima út, a Sveti Rok-ban karambol miatt sávlezárás volt, Lucko után hatalmas vihar bontakozott ki, szerencsére, mire odaértünk (Sveti Helena és a határ között), már csak a nyomokat láttuk. Bosiljevo és Zágráb között belekeveredtünk a szombat esti fősodorba, ezzel az agyonterhelt jószággal nem volt valami nagy öröm.
Mindösszesen kilenc órába telt a 700 kilométer, úgy, hogy csak egy helyen álltunk meg, Zágráb után.

Összefoglalva:
Örülök is, meg nem is. A felállás (sátor, utánfutó, hűtőszekrény) azt hozta, amit vártam tőle. Sokat spóroltunk azon, hogy teljes önellátáson voltunk. (Csak azt a összeszerelhetetlen grillsütőt tudnám feledni.) Igaz, a benzinfogyasztás viszont megugrott és az autópályadíj is. Tény, hogy az alvási lehetőségeken még dolgoznunk kell. Az átöltözés is komolyabb probléma, mint gondoltam. Aztán egyszerű sátor ide vagy oda, mire a telepet felépítjük, csak dolgozunk egy-két órát. Ugyanez érvényes az összepakolásra is. A másik oldalról ott van, hogy a kocsi már az utánfutóval is majd meghal az úton, lakókocsit egész biztosan nem tudna vontatni. Meg a lakókocsival is van munka, ha körbe kell sátorozni. Arról nem is beszélve, hogy sokkal nehezebb vele a közlekedés.
Az ideális megoldás az előre telepített lakókocsi lenne, de akkor meg a rugalmasság veszik el. Nem is beszélve arról, hogy a kajak miatt nekünk fontos a közeli vízpart is.
Nehéz. Nem is tudom. Valószínűleg marad Délegyháza. ;-)

A kempingről nem akarok túl sokat írni, különösen úgy, hogy tavaly már írtam. A vizes blokk jobb volt, valószínűleg azért, mert most sokkal kintebb voltunk, kisebb volt a forgalom. Mindig volt melegvíz, pedig nem kispályáztunk, simán megvolt mindig a 15-20 perces zuhanyozás. A bolt értelemszerűen drága, az étterem horror… de mindegyikat meg lehet kerülni. Tisno gyalog is kb. 10 perc, bolt/pékség/zöldséges/hentes/étterem, mindből van, több is – semmiben nem szorultunk a kempingre. És ez nagyban előnye is a helynek, én szeretek olyan helyen táborozni, ahol negyedórán belüli sétával civilizált környetbe lehet jutni.

Linkek:

9 thoughts on “Murter 2007

  1. Mindig csodáltam, hogy milyen gyorsan kikerül a beszámolód. Mi pont aznap értünk haza, mikor Ti indultatok, de még nem sikerült a képeket kiválogatni és feltölteni. Na meg bepakolni a leírásba…

  2. Mint írtam is, a szöveg valamilyen formában a PDÁ-ban van, a képekkel meg imádok szórakozni. Általában a képek rendezgetésével vezetem le a vezetés feszültségét… amíg a család pakol.:)

  3. Húú bakker az ilyen beszámolokat mikor teszed fel mp3-ban, mondjuk Dörner György előadásába.Kocsiba meghallgatnám.Mondjuk így jó olvasni,hogy Barna itt kommentálja mellettem.

  4. Erre az oldalra az indexes horvát topic utolsó éves “termésének” átolvasásakor bukkantam.
    Jól szórakoztam magam is az elolvasásakor, de az örömöm nem teljes… Ugyanis a hangoskönyvek linkjein valami érdekes oldal jelenik meg 2008-ban..
    Lehet, hogy én bénázom, de hogy lehet ezekhez a hangoskönyvekhez hozzáférni?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *