Keszthely – Fonyód
2022.09.06; kedd

Távolság: 27,29 km.
Idő: 6 óra 31 perc.

Gondolhatod, reggel egyből, ahogy kinyílt a szemem, még pisilés előtt, már a meteorológiát néztem. Szar. Bővebben: megint szeles nap lesz. Szerencsére nem az erre a szakaszra jellemző kellemetlen szél fog fújni, de maga az egész előrejelzés annyira zavaros volt, hogy abból még bármi is lehetett.

A déli partot úgy, ahogy van, nem igazán szeretem, de legjobban ezt a sarkot rühellem. Durván alacsony víz, állandóan figyelni kell, ne ragadjon le a kajak, az uralkodó északi szélnek pedig 5-15 kilométere van, hogy hullámokat neveljen, ami nem túl sok, viszont az alacsony vízszint miatt ez is elég cifra tud lenni. Nem is beszélve a keleti szélről, mely habár a fenékpusztai, illetve a keszthelyi partoknak csattan, ahol ugyan nem alacsony a víz, de 40-50 kilométernyi távolsága van ahhoz, hogy tisztességesre nőjjenek a hullámok és a szél nem lazsál.

Szóval nem ez a kedvenc szakaszom. Ehhez képest a meteorológia egyfajta mixet borított ránk. A szélerősség 10 km/h lesz, 20 km/h széllökésekkel, nem kicsi, majdnem olyan, mint tegnapelőtt, de a lényeg az iránya… hát, izé… lesz benne dél-nyugati, déli, dél-keleti. Memorizálni kellene, hogy melyik partszakaszon, hány órakor, milyen szelet mondanak, de tök felesleges, mert amikor ilyen kiszámíthatatlan a szél, akkor úgysem találják el. Jó ez nekünk? A fene tudja. A déli parton megyünk, a déli jellegű szél nem kellene, hogy zavarjon, hiszen nincs tere hullámokat gyártani. Feltéve, ha a parton megyünk. De pont ezen a szakaszon nem lehet kint menni, legalább egy kilométerre be kell osonni és még ott sem igazán mély a víz. Ekkor viszont már lehet kellemetlen a fenti erősségű szél generálta hullám. Arról nem is beszélve, hogy most mind a hárman arra szavaztunk, hogy vágjuk le a francba az egész fenékpusztai részt, teljesen érdektelen, iszapos terep, meg egyébként is húzzunk haza, ami jó, de ha középen vágunk át a teljes Keszthelyi-öblön, akkor már számíthatunk erős hullámokra.
Fasza.
Amikor pedig már kezdett lenyugodni a túrán a lelkem.
– A francba! – morgott Péter, amikor megtudta – Tök jó lett volna megkapni ugyanezt a szelet nyugatról!
– Ezt komolyan mondod? – csodálkoztam rá.

Ez ugyanis hátszelet jelent. Eleinte nem nagy hullámokkal, de Fonyódig 23 kilométere van a szélnek és ez a 10/20-as elég is ahhoz, hogy nagggyon kellemetlen hullámokat növesszen.

– Persze – bólintott – Mire jó egy ilyen vacak oldalhullám? Nem visz előre, csak kellemetlenkedik.
– Ember, ha a meteorológia nyugati szelet mondott volna, akkor el sem indulok, hanem megyek a kocsiért.

Nos, ilyen előzmények után indultunk el. Kifordultunk a kikötőből én pedig nekiálltam apró szimatokkal levegőt mérni. Jónak tűnt. A meteorológia szerint itt jobbról féloldalt érkező szembehullámzásra kellett számítanunk, nos, nem ez jött, hanem totál keleti szembeszél, szerencsére nem túl erős. Ezzel nekem nincs különösebb bajom, nem forgat, csak lassít. Tíz kilométernél megálltunk inni egy sört, kint a nyílt vízen, a berényi strandon ugyanis nincs nyitva semmi, a máriafürdőin mondjuk van, de amilyen alacsony, iszapos a part, senkinek nem volt kedve kikötni. Nagyjából itt kezdett befordulni a szél az ígért déli irányba, viszont az ereje meg gyengült, szóval minden különösebb probléma nélkül haladtunk. Habár tényleg meglehetősen összevissza jöttek a hullámok, de olyan 10-20 centisre nőttek, az meg nokedli.
Belőhettük volna egyből Fonyódot is, de a tavalyi kerülés óta rászoktunk, hogy a kultikus búcsúpizzát nem érkezéskor, hanem korábban, Balatonfenyvesen fogyasztjuk el. Egyfelől ekkor még bátran lehet sört inni, Fonyód másfél óra evezés, plusz jó egy óra pakolás, az alkohol eltűnik, mire beülünk az autóba. Másfelől meg Fonyódon ilyenkor már nem nagyon van nyitva semmi.
Szóval Fenyves. Messziről becéloztuk. Szegény Nejnek kellett összeszorított fogakkal eveznie, mert így lett a táv közel 20 kilométer, kiszállás, azaz pisilési lehetőség nélkül. Ő pedig nem Etelka. Még.

Kikötöttünk. Klotyi. Robinson Pizzéria.

– Ön motokrosszozik? – érdeklődött a pultos.
– Miből gondolja?
– Mert én igen és pont ugyanolyan pólóm van, mint Önnek.
– Ööö – gondolkodtam el valami frappáns, de ironikus válaszon, aztán hagytam a fenébe – Nem, ezt nekem a kereskedő bringásmezként adta el.

Abba már nem akartam belemenni, hogy akkor miért is hordom kajakozáshoz.

Az indulás vicces volt. Valami iszonyú hosszan araszolgattunk befele, evezőlapát helyett a kezünkkel lökdösve előre magunkat. Hiába, a déli part varázsa.

Innen már nyugi volt. Akkor is, ha feltámadt a szél és egy kicsit megnőttek a hullámok. Már mindegy. Benne van a levegőben, érezni a szagát, hogy vége. Megcsináltuk. Ez már a finis, a célegyenes. Ahol akkor is végigmegy az ember, ha jártányi ereje sincs.

– Látod, ezek a hullámok még beleférnének hátulról is – mutattam a vízre.
– Látom – bólintott Péter – De az megvan, hogy ha ezek hátulról jöttek volna, akkor nem láttad volna?
– Hogyhogy?
– Mert azt mondtad, hogy akkor elmentél volna a kocsiért Keszthelyről.
– Ah.

Sajnos a helyes válasz ott nem jutott eszembe, pedig logikus: ha a beígért szélerősség jött volna nyugatról, akkor nem ekkorák lettek volna a hullámok. Hanem akkorák, melyeknél igenis elmentem volna a kocsiért.

Illetve maradjunk még egy kicsit a témánál, mert ezen a másfél órán, amíg a stégünkig eveztünk, volt időm elgondolkodni dolgokon.
Először is fel kellett oldanom egy kognitív disszonanciát. Azt, hogy én egyfelől sportos, túrázós embernek tartom magam, másfelől meg, hogy egy túrázásból csak a sörözgetést akarom megcsinálni, a túrát magát nem.
Ezt sokféleképpen lehet feloldani, kettő is szóba jöhet.

  • Az első az, amit már tavaly is éreztem, idén pedig különösen erősen. Egyszerűen az évek során átértékelődött a fejemben a Balaton-karika. Míg az első években ez valami iszonyú nagy dolog volt, melyet vérrel-verítékkel kellett végigharcolni, amiért meg kellett szenvedni és a végén pokolian fájó, kipurcant izmokkal, de büszkén célbaérni, nos, ez úgy elmúlt. Mit mondasz, még egy Balaton-karika? Persze, öreg haver, miért ne! Megcsináltam már ötször, nyilván kirázom hatodszor is csuklóból.
    Pedig ez nem igaz. A karika egyáltalán nem lett könnyebb. Öt egymást követő napon kell megfeszülni. A kezdeti fájdalmak nagyjából a harmadik napon kezdenek mérséklődni, elmúlni pedig majd csak a karika után két héttel múlnak el. De nem csak az izmok játszanak, mentálisan is ott kell lenni. Le kell gyűrni a monotonitást, az évek során egyre csökkenő motivációt, a miértvagyokénitt?-érzést. És akkor ott van még a küzdelem az időjárással, a körülményekkel, mely megint teljes embert kíván.
    Azaz az egész egyáltalán nem az a nyaralós, pancsolós kirándulás, ahol evezgetünk egy kicsit a haverokkal, utána sörözünk egy kicsit, majd másnap újrakezdjük, hejehuja-haj. Ha valaki így jön el, annak nagyon vacak lesz az ébredése… márpedig én tavaly is így jöttem, meg idén is. Ezen nyilván változtatni kell. Ez nem olyan túra, mely elsősorban az élvezetről szólna. Ez sokkal inkább egy fájdalmas erőpróba, mely edzi a testet, a lelket. Márpedig erre szükségem van, sőt, minél inkább öregszem, annál inkább.
  • A másik – párhuzamos – feloldás kicsit cifrább. Mielőtt nekiálltam volna leírni a mostani túra élményeit, a biztonság kedvéért végigolvastam a korábbiakat. Hogy lehetőleg ne ismételjem magamat. Háát… érdekes végigkövetni, hogyan gyártok újabb és újabb koncepciókat ugyanarra a témára. (És nem kizárt, hogy pár év múlva ezen a mostani eszmefuttatáson is csak mosolyogni fogok.) Konkrétan arról van szó, hogy miért parázok én annyit a kajakforgatós hullámokban? Hiszen pontosan tudom, hogy meg tudom csinálni. Vannak emlékeim arról, hogy olyan vizeken maradtam kajakban, ahol nem is számítottam rá. Ezeknek a tapasztalatoknak le kellett volna rakódniuk. Hogy mást ne mondjak, az, hogy ha elkeseredetten és ösztönösen is, de kajakban maradtam a vasárnapi ötös hullámsorozatban, annak nagyot kellett volna dobnia az önbizalmamon. Azon, hogy legközelebb ne parázzak már, se előre, se bent a vízben.
    De ez nem így van. A tapasztalatok, az emlékek rakódnak szépen, de ezek mind racionális dolgok. Az viszont, amit odabent a fejemben az ősemberem csinál, az tipikus pánik. Ezerrel csapkodja a pánikgombot az a szerencsétlen és semmilyen racionális gondolkodás nem győzi meg, hogy ezt nem kellene. Elnyomni nyilván el tudom, ha nem tudnám, akkor nem is tudtam volna végigmenni ezeken a terepeken, de ettől még nem lesz elviselhető a helyzet. Nem élvezem és soha nem is fogom élvezni ezeket a szituációkat. Sajnos az elfojtott pánik is pánik. Igen, most lehetne sorolni a hasonló szituációkat tériszonyról, pókfóbiáról, nem akarok ezekbe túlzottan belemenni, de valami hasonló lehet nálam is akkor, amikor nem érzem azt, hogy teljes mértékben én kontrollálom a mozgásomat, hanem valami nálam ezerszer nagyobb erő csak úgy dobál.
    Ennek a gondolatmenetnek viszont vannak nagyon komoly következményei. Korábban már értekeztem arról, hogy azért érdemes egyre instabilabb kajakokkal kisérletezgetni, mert ez elősegíti a stabilabb kajakok uralását is. Nos, ez így nem igaz, legalábbis nálam nem. Ez a tudás ugyanis racionális. A pánik meg nem az. Hiába vagyok egyre jobb, hiába tudom – racionálisan – hogy egyre zizisebb szituációkat tudok megoldani, ha jön a pánik és igyekszik megbénítani.
    Igen, ez súlyos gondolat, alapjaiban érinti a kajakhoz történő hozzáállásomat. Van-e értelme kajakoznom, ha egy kicsit is zűrös vízen már bepánikolok? Milyen tengeri kajakos az, aki nem mer bemenni a hullámzó vízbe? Mennyi értelme van K1 kajakkal szopatnom magamat, ha az – esetleges – techikai fejlődést nem tudom realizálni, mert a pánik nem engedi?
    Azaz ez a feloldás azt mondja, hogy igen, József, te egy sportos ember vagy, aki azért nem akar menni erre a túrára, mert van egy kezelhetetlen félelme.
    Jó. Hogyan lehetne ezt mégis kezelni?
    – Egyfelől úgy, hogy elengedem a kajakot. Maximum az RSD-n, meg békésebb tavakon evezgetek, egyébként pedig sportágat váltok. Például kerékpárra.
    – Másfelől létezik másik megoldás is: a dafke. Amikor a tériszonyos direkt kikényszeríti magát a szikla szélére. Amikor az arachnofóbiás csak azért is megfogja azt a pókot. Nem, ez nem kellemes élmény. Még csak el sem múlik tőle a fóbia. Maximum csökken. De hát az is valami. Kérdés persze, hogy ez a csökkenés mekkora és ennyiért érdemes-e? Nos, a válasz az, hogy igen. A fejlődés ugyanis látható, érzékelhető. Visszagondoltam, mennyire paráztam például a 2016-os Balaton-karikán, annyira, hogy az utolsó 16 kilométert meg se csináltam, aztán 2018-ban, a következőn, amikor szinte végig vacak időben, gyakorlatilag egyik viharból a másikba tántorogtunk, már szó nélkül mentem a korábbinál zűrösebb vízeken. A mostani vasárnapi túrát pedig soha nem néztem volna ki magamból, legalábbis úgy, hogy magamtól mentem bele a centrifugába, amikor pedig volt nyugodt út a part mellett.
    Azaz mégiscsak lehet farigcsálni azt a pánikot, de csak lassan és fájdalmasan.

    Aztán, hogy melyik lesz és meddig, az nyilván attól függ, mennyi energiája van az embernek erre az egészre.

Huh, elnézést, ez egy kicsit hosszú lett, meg sok is belőlem. Ott jártunk, hogy az utolsó csapásokat tettük a stégünk felé, pontosabban az utolsó csapásokkal felakadtunk a bokáig érő iszapban, így az utolsó húsz méteren vonszoltuk a kajakot a stégig, majd a hosszú stégen besétálva a borzalmasan dzsuvás partszéli vízen kötéllel vontattuk ki a kajakokat, aztán a parton pakolás, meg pakolás, meg a sár nagy részének levakarása, a zuhanyzás sajnos elmaradt, mert leszedték a csapról a slagot, ott ültünk Nejjel büdösen egymás mellett a kocsiban, de mindegy is, ugye holtodoglan-holtomiglan.
– Ne foglalkozz vele, úgysem szállunk ki hazáig – vigasztalt Nej.
– Várjál te azzal, a kocsi bármikor kitalálhat valamit.
Így is lett. Már Fonyódon bejelzett a lámpácska, miszerint puhaság van a gumi(k)ban, benzinkút legközelebb Lellénél van az M7-esen, na addig, mint tojáshéjon. Felpumpáltam a megadott értékre, a hibaüzenet nem tűnt el, újra felpumpáltam, most egy picivel többre, a hibaüzenet nem tűnt el, már kezdtem tépni a hajamat, amikor beugrott, hogy kerékcserénél sem tűnik el a hibaüzenet, hiába van rendesen felpumpálva az új kerék, egyszerűen rögzíteni kell alapértékként az új állapotot, na ekkor végre elkussolt az istenbarma, mehettünk haza. A Velencei-tó után eső, Pesten már felhőszakadás, meg is állapítottuk, hogy tualjdonképpen tök jó túra volt, mert esőt egyáltalán nem láttunk.

Powered by Wikiloc