Fonyód – Szabadi-Sóstó
2022.09.02; péntek
Távolság:
mint üveggolyó47,48 km.
Idő: 9 óra 47 perc.
Igen, rögtön az első nap a legerősebb. A teljes karika olyan 180-190 kilométer között mozog, ez ugye öt napra leosztva olyan napi 40 kilométer. Ehhez képest ma közel 50 kilométert evezünk. Így adja ki. 32 kilométerre van kemping, meg 47-re. Negyvenre pont nincs. Másfelől meg általános tapasztalat, hogy ha lehet, akkor az elején kell nagyon megnyomni. Mert az már megvan. Az időjárás bármikor alánk pakolhat és volt már nem egy olyan napunk, amikor a harminc kilométer is nagy eredménynek számított. (Sőt, volt amikor a 18-nak is nagyon örültünk.)
A terv most is ez volt, bár az időjárás belógatta a valószínűségi himbilimbit. És ez mind be is jött. Az első 5 kilométeren kemény összevissza szelet kaptunk, a hullámok leginkább az északi partról jöttek, nem voltak kicsik, de azonkívül, hogy kellemetlenkedtek, más bajt nem csináltak. A második 5 kilométeren ugyanilyen erősen kaptuk telibe a szembehullámokat. Na, ennek már nem örültünk annyira. Én már azon matekoztam, hogy ilyen körülmények között elérjük-e még világosban Szabadit, vagy gondolkodjunk a B tervben?
Persze hivatalos B terv nem volt, azzal a mondással indultunk el, hogy Szabadi or Burst. Azaz mindenképpen elmegyünk odáig. M jött velünk parti egységként, lefoglalta a szállást, nem kellett a recepció miatt sietnünk. Érkezhettünk fejlámpával is. Attila pedig – aki ott csatlakozott hozzánk – bevállalta, hogy ha valaki kipurcan, akkor érte jön autóval.
Szóval ez mind szép és jó, de amikor a leghosszabb távot eveztük, emberes szembeszélben és szembehullámokban, senkit nem igazán dobott fel a lehetőség, hogy le kell nyomnunk a távot, ha beledöglünk is. Ennek ellenére meglepően jó tempót mentünk, 11 perces kilométereket hagytunk magunk mögött, ami olyan 5,5 km/h körüli értéknek felel meg. Persze nem én lettem volna, ha megint nem aggódtam volna: most éppen azért, hogy ennek a tempónak meglesz később az ára.
Tíz kilométernél kifújtuk magunkat, ittunk egy sört. Mintha a szél is csak erre várt volna, enyhült egy kicsit. Innentől ahogy haladtunk északra, úgy csitult a szél is. Eveztünk. Valahogy nem beszélgettünk sokat, inkább daráltuk lefelé a távolságot. Nekem különösen szórakoztató gondolataim támadtak. Olyasmik, hogy nem igazán akart előugrani az az emlékkép, amikor beraktam volna a slusszkulcsot a vízhatlan táskába. Márpedig ha nem raktam be, akkor az vagy ott maradt a padon, vagy a nadrágzsebemben figyel. Be voltam csomagolva, mint csecsemő éjszakára, nem tudtam megnézni a zsebemet. Majd az ebédszünetben. Sokkal kevésbé kínzó gondolat volt a kajakszállító kiskocsi kérdése. Ott ugyanis határozottan emlékeztem, hogy nem volt a kezemben az a kis műanyag doboz, amelyben a kerekeket rögzítő csavarok vannak. Azaz az ottmaradt az autóba visszadobott szatyorban. Na most ezeket a 70 kilós kajakokat kézben felcipelni a mobilhome-hoz, az nem kis kihívás.
Szárszón kötöttünk ki ebédelni, itt már gyakorlatilag nem volt se szél, se hullám.
Mondjuk víz se nagyon.
Nagyon féltem attól, hogy úgy járunk, mint 2012-ben, amikor annyira, de annyira nem volt víz a tóban, hogy száz métereken vonszoltuk magunk után a kajakot az iszapban, mire kiértünk a partra. Nos, ennyire nem volt durva a helyzet, de elég sok víz hiányzott. Fogalmazzunk úgy, hogy vonszolni ugyan kellett, de csak tíz métereket.
A strandon egy megdöbbentő felfedezés. Eddig mindig elkönyveltük, hogy itt nincs nyitva semmi, mert nem láttunk nyitva egy bódét sem. Igenám, de a strand legtávolabbi sarkában, ahová már nem láttunk be, működött – és a korábbi években is működött – egy lángosos bódé. (Először kimentünk a strandról, be is ültünk egy helyre, de arról kiderült, hogy drinkbár, aztán megkérdeztük a csapost, hol lehet kajálni, erre visszamutatott a strandra.) Itt toltunk egy lángost és alaposan feltöltődtünk… hát valamivel, melyet én nem neveznék zenének. A strandnak ebben a sarkában van szinpad, ahol a büfések szerint egészen jó koncertek voltak a nyáron, most viszont egész hétvégén technofesztivál lesz. Van. Ordítva dübörgő hangerővel. (Nem, nem utálom en bloc a technózenét, de ez valami annyira igénytelen szar volt, amelytől kiújult a botfülem.)
Kiszállás után megtaláltam a kocsikulcsot a zsebemben és még csak vizes sem volt. Huh. Attilát pedig felhívtuk, hogy vegyen nagyfejű szöget vagy valami erős drótot. Ez is pipa.
A nap meglepetése: megjavult a túragps-em. Ez valami olyasmi, amit a saját szememnek sem akartam elhinni. Ugye az történt, hogy az osztrák bringatúrán a tűző napon egyszer csak elfolyt a folyadékkristályos kijelző, lett rajta egy nagy fekete kör, körülötte egy sötétnarancssárga gyűrűvel. Ez kikapcsolás után is ott maradt. Kakukk. Aztán itthon, pakolás közben vettem észre, hogy megváltozott a helyzet, a fekete/narancssárga kör helyett egy szürke csík lett, a képernyő felső részében. Gyorsan be is vágtam a fagyasztóba, hátha a hideg helyrehozza, de nem. Na mindegy, megrendeltem az újat. Csakhogy nincs, nem kapható. Közvetlenül a Garmintól rendeltem, majd miután két hétig nem is reagáltak a rendelésre, írtam egy mogorva levelet, arra jött egy elnézéskérő(1) levél, meg egy mentegetőzés, miszerint ők sem kapnak az anyacégtől, fogalmuk sincs, mikor lesz.
(1) Nem tudom, hogy vagy vele, én legszívesebben leköpném az összes alakot, aki beleszarik a dolgába, majd azt hiszi, hogy elég elnézést kérnie és minden el lett felejtve. Nem. Nincs elnézés. Elfogyott.
Azóta eltelt kábé egy hónap, semmi. Nyilván körbenéztem már üzletekben is, de ugyanaz. A lényeg, hogy jobb híján ezt kellett vinnem magammal. Erre mi történt? Első nap rögtön eltűnt a csík. Mi van itt?
Ebéd után megint más víz fogadott. Most a változatosság kedvéért hátszelet kaptunk. Nem rajongok érte, de még belefért a komfortzónámba és persze besegített. Egyedül azon problémáztam, mi lesz a tihanyi csőben, hiszen a Keleti-medencére erős észak-keleti, azaz szembeszelet mondott még ebédkor is a meteorológia, akkor pedig a két ellentétes hullámzásnak pont a kompok vonalában kell találkoznia.
Nos, az történt, hogy Szántód felé közeledve a hátszél fokozatosan lecsillapodott, a túloldalon pedig… nem volt semmi. Híre-hamva sem volt az erős szembeszélnek. Huh. Már ránk fért. Megkaptuk az esélyt, hogy még világosban behúzzuk a hátralévő 17 kilométert. Jól meg is nyomtuk.
Aztán Siófoknál feltámadt az északi szél, nem is kicsit, ez gyakorlatilag félig szembe, félig kellemetlenkedően oldalba támadt, nagyjából ott, ahol már ki kellett sodródnunk a part mellé. Vicces volt, de a térdig érő vízben ez a nem túl nagy szél is tarajos hullámokat generált, kimosta rendesen a hónunk alját.
Egyáltalán nem bántam, amikor megláttuk végre a lelkesen integető parti egységet a vaslépcsőnél.
Attila hozta a saját kiskocsiját, a dróttal sikerült meghákolni az enyémet, Péter kitartóan küzd a saját kis öszvérével, szóval viszonylag hamar felrángattuk a kajakokat a faházhoz.
Nem kicsit voltunk hullák. A teraszra kiültünk ugyan, de… nekem konkrétan vacsorázni sem volt kedvem, bontottam egy zacskó mogyorót és azt rágcsáltam a sör mellé. Péter meg még világosban elaludt a székben.
Kimaxoltuk a napot.
Recent Comments