2022.05.14; szombat

Feszegessük a határokat. 130 kilométer bringázás? Aszfalton nokedli. De dzsuvában, azaz mélyhomokban, sárban, úttalan utakon, bizonytalan térképpel?
Na, az már izgalmas.

Fél tíz. Kicsit megkéstem az indulással. De fel van töltve a lámpám, csak hazatalálok, ha valami félremegy.

A Csévéző utat szokás szerint kihagytam. Amióta gravel bringával tekerek, egyből megyek be a HungaroControl mellett az erdőbe és csak a felszállópálya túloldalán megyek ki az országútra. A terv az, hogy aszfalton elmegyek Sülysápig, onnan földút. Tápiószecső szélét érintem, majd egy tavas, homokos rész jön, utána Tápióság, homokos dombok, kisebb tavak, Gombánál egy jó nagy mászás, Bénye, még nagyobb mászás, Monorierdő. Beleszagolok egy kicsit a civilizációba. Utána Felsőnyáregyháza, Csévharaszt, ott van valami Pótharaszti sétálóerdő meg Farkasordító borókás, biztosan lesz homok is, ott a helyem. A túloldalon Inárcs, ahonnan már aszfalton megyek tovább, Ócsa, Gyál, Pestlőrinc. Ambíciózus terv.

Ha valakinek ismerős a helyszín, igen, nemrég érintettem ezt a vidéket. Az egri úton odafelé a trekk bevitt egy erdős részre Tápiószecső után és akkor gondoltam rá, hogy jobban is szét lehetne nézni errefelé. A kör meg így adta ki magát. Persze ha nagyon kipurcannék, Monorierdőből még mindig haza tudok csoszogni a régi 4-es úton.

Első meglepetések. Sülysáp felé repült a bringa. A Maglód előtti emelkedőn úgy zúztam felfelé, hogy hozzá sem kellett nyúlnom a váltóhoz. Az országútival itt az első lánckerékkel szoktam váltani. Hát ja, a rutin és az évek. Aztán nem sokkal később észrevettem, hogy az út menti fák teljesen előrehajolnak. Megálltam, visszaszagoltam. Emberes szélvihar. Így könnyű száguldani. Hazafelé meg majd zokogni fogok.

Sülysáp után egy kis kóstoló a várható örömökböl.

Szecsőn még egy kicsit vissza a civilizációba, egy vasútállomás, majd irány a földút. Picike macskakő a síneknél, aztán föld helyett homoktenger. Megérkeztem.

Nagyon durva bírkózás vette kezdetét. A fenti fényképen ennek egyik epizódja látszik. Vedd észre, hogy a kép bal oldalán, az út szélén, ahol általában a legkevésbé mély a homok, most a kifaroló kerékpár feltárta a mélységét. Az út közepe felé még mélyebb volt. De nem panaszkodok, nem véletlenül kerültem ide. Azt azért érzékelem, hogy egyre jobban tudok menni a homokban. Alacsony, pörgetős fokozat kell és sebesség. Akár úgy is, hogy énistenemjóistenem felkiáltással nekirontok, aztán csak a kormányra koncentrálok.

A térkép itt is jelzett egy Halastó nevű tórendszert, melyet a Felső-Tápió patakból duzzasztottak. Nagy bátran nekimentem, legfeljebb lesz egy kis sár, na bumm, de ehelyett kerítésbe futottam bele. Nem először fordult elő, de kifejezetten bosszantó, amikor mész a trekken és egyszer csak határozottan le van zárva az út és lehet úttalan ösvényeken megkerülni a lezárt területet. Tóval kombinálva még izgalmasabb. Elméletileg itt lett volna egy pados-asztalos pihenőtisztás, de elgombáztam.

A fenti képen a gombai horgásztó az Úri-patakból duzzasztott tó látszik. Az első hibás név utal arra, hogy itt derekasan eltévedtem. Három tó van, az, amelyik a képen látszik, az pont egy névvel nem jelzett tó. Külön vidám, hogy a dombtetőről belátva a tájat, lelkesen magyaráztam a kamerába, hogy mi merre van.
Aztán lementem a térképről.

De meg tudom magyarázni.

A kék kör jelzi, hogy hol vagyok. (Ez egyébként egy hangulatos török híd.) A vastag kék trekk Tápióságból jön, elmegy a tó mellett, majd elkanyarodik Gomba felé. Nélkülem. Én ugyanis a tó sarkán ráfordultam a zöld vonalra és mentem rajta, később a szaggatottt zöld vonalon, egészen addig, amíg az is el nem fogyott. Ez volt a híd a Gombai-patakon.
A történet sok kérdést vet fel. Ha ott volt az orrom előtt a gps, akkor miért mentem le a kék vonalról? Ha már lementem, miért csak sokkal-sokkal később vettem észre, hogy nincs trekk?
Sárga. És zöld. A két kulcsszín.
A fenti térkép a mobilról van, a Locus szépen hozza külön a vonalakat. A Garmin GPS64 bélyegméretű színes kijelzőjén viszont már összefolytak a színek. A földút vastag sárga, rajta ment középen/szélen a zöld túrajelzés, a kettőből pedig kék lett. A trekkem színe. A tótól az a zöld vonal csak a térképen olyan barátságos, valójában egy 9-10%-os homokos emelkedő volt, ahol csak arra koncentráltam, hogy felmenjek. Nem vettem észre, hogy “másfajta” kék lett a trekk. Add még hozzá, hogy az út folyamatosan rázott, olyan nagyon alaposan nem láttam a gps kijelzőjét. Ja és a táj is nagyon szép volt, inkább azt néztem, mint az – itt már – elágazás nélküli egyenes utat. A patakparton fogyott el rövid időre a zöld túrajelzés és ekkor vettem csak észre, hogy jé, nincs trekk.

Itt kezdett gyanús lenni a dolog. A híd pedig bent van a ligetben.
Na mindegy, ha megtörtént, megtörtént. Újratervezés.
Fel a Pipa-hegyre. Igen, a név nem viccelt.

Olyan 13%-os homokos emelkedő, jó hosszan. Ez jár annak, aki lemegy a trekkről. Utána be Kávára, majd a bényei kör kimarad. Itt éppen egy kicsit elegem volt a határjárásból, Káva után aszfaltozott úton terveztem lezúgni Pilisig.
Káváig volt egy jó nagy gurulás. Nem élveztem, mert tudtam, hogy ebből a völgyből majd ki is kell jönni. Úgy is lett, másztam egy nagyot. Középen lámpás útépítéssel. Azaz álló helyzetből kellett meredek emelkedőn felfelé átbringáznom egy lámpával vezérelt szakaszon. Örülhettek nekem.
Aztán megint viccrovat. Sem a Locus, sem a GPS64 nem volt képben a környékkel. Azaz még nem ismerték sem az M4-est, sem azt, hogy a csomópontból megy közvetlen út is Monorierdőbe.

  • Itthon szőnyeg szélére is állítottam a térképeket és elég gyatra lett az arány: vagy 8 általam használt térképből kettő ismerte jól azt a részt.
  • Nagy gond azért nem lett belőle, mentem a táblák után. Monorierdőbe, mert ott tudok ráfutni az eredeti trekkemre.
    A településen beültem egy autós csehóba. Nem tudom, mitől volt autós, mindensetre a jónép délután kettőkor már úgy be volt állva, mint a gerely.
    Részeg pacák faltól-falig surlódva bóklászott ki a bringájához.
    – Mámész, Pistabátyám? – kiabált utána egy kásás beszédű.
    – Mámegyek! De gyüvök mingyárt!
    – Azt gondótam egyből!

    Közben végiggondoltam a hátralévő szakaszt. Fáradt vagyok? Nem. Szeretem a régi 4-est? Nagyon nem. Van bennem annyi erő, hogy egy újabb földutas csavargás után még hazatekerjek a viharos szembeszélben? Nem tudom. Meglátjuk. Inárcsig még el is kell jussak.
    Szóval nem rövidítettem, mentem az eredeti úton.

    Újabb meglepetés. Felsőnyáregyházától Csévharasztig olyan szuper minőségű aszfaltozott út volt, hogy majdnem térdreborultam és megcsókoltam. Ahogy néztem, ezt mások is tudták, mert láttam outisokat tépni rajta. Kár, hogy ez csak egy 10 kilométeres szakasz, utána vissza kell menni a régi 4-esre.

    Csévharaszton feltöltöttem a készleteket. Ittam egy kólát, vettem egy liter bubis vizet, még volt nálam két zabcsoki, ennyivel akár az erdőben is aludhatok.

    A Pótharaszti sétaerdő szépen mutatkozott be. Buszokra méretezett székelykapu, mögötte kidolgozott ösvények és egy álomszerű bulizóhely. Esőbeállók, bográcsos tűzrakóhelyek, kispályás focipálya, sehol a környéken lakás, azaz ha hajnalban esetleg elszabadulnak az indulatok, az sem zavarna senkit.

    Aztán ennyi. Kerékpáros szemmel a leggyötrelmesebb szakasz következett. mentem a trekken… aztán vége lett az útnak. Minden irányból kerítések, magán ingatlanok. Jó. Vissza. Majd megkerülöm és úgy megyek rá a trekkre. Ott is kerítések, a végén sorompó, valami ipari épület. Mi a fene? Visszafordulás. A következő keresztútnál újabb próbálkozás. Vissza akarok menni a trekkemre.
    Visszamentem.
    Nem lettem tőle boldog.
    Már eleve, ahonnan kijött. Nem is csodálom, hogy arra az elvadult, derékig érő fűves útra nem lehetett rámenni. Viszont tovább nem tűnt rossznak.
    Egészen addig, amíg le nem kerítették.
    Mármint úgy, hogy az út szélén lévő kerítést lazán túlhúzták az úton. Mellette pedig durva dzsinda. Nekem viszont olyannyira nem volt más lehetőségem, hogy gondolkodás nélkül belehajtottam a dzsuvába.
    Hát, ember. Én egyrészt átéltem. Utána megnéztem videón. Később megmutattam Nejnek is videón. De még mindig nem hiszem el, hogy azt a szakaszt bukás, de úgy egyáltalán lábletétel nélkül abszolváltam. Combözépig érő karcos aljnövényzet. Egyik oldalon drótkerítés, a másik oldalon fák, bokrok. Időnként csipkerózsa bokrok. A mély aljnövényzetben pedig tömérdek kidőlt/kivágott fa. Volt köztük 15 centi vastag is. Azt szerencsére időben észrevettem és bunnyhoppal átugrottam rajta. Volt, hogy hat-hét vastagabb fa volt egymásra döntve. Azt nem vettem észre, belementem, fatörzsről fatörzsre egyensúlyoztam át rajta. Egyébként meg egyéletemegyhalálom felkiáltással tekertem, mint a hülye, mert tudtam, hogy ha megállok, abban a vastag aljnövényzetben el nem indulok újra.
    Élmény volt. Túléltem. Sérülés és defekt nélkül. Ilyen apróságokon múlik, hogy önbizalomtól duzzadva érek haza, vagy letörten, mint a bili füle.

    Ja, és amikor kiértem újra az útra, valami akkora homok fogadott, ami már nem is homoktenger, hanem homokóceán volt. Újabb harci kiáltás. Ennek is nekimentem. Volt néhány harci káromkodás is, de haladtam.

    A fenti kép egy földutas kereszteződés, Inárcstól hat kilométerre. Az egyik út szarabb volt, mint a másik. Nekem pedig a legszarabbon kellett továbbmennem. Többször is átnéztem a térképet, de nem volt alternatíva. A tábla azt mutatja, hogy Inárcs gyalog másfél óra. Tartottam tőle, hogy nekem is annyi lesz, mert a mély homokban csak tolni tudtam a bringát. Aztán a két vályú közötti rész elkezdett kiszőrösödni, kipróbáltam, elmegy-e rajta a bringa. Nyüszmékelve ugyan, de elment. Ha csak egy picit is kitértem oldalra, egyből elsüllyedtem. Ahol elfogytak a fűcsomók, elsüllyedtem. Semmire sem emlékszem ebből a hat kilométerből, folyamatosan a fűcsíkra koncentráltam.

    Aztán aszfaltozott út. Vége lett a kalandnak. Hamarosan, az M5 után már Inárcs. Onnan pedig egy unalmas, de pusztítóan erős szembeszeles tekerés hazáig. Mindegy, valahogy majdcsak bedarálom.

    A kerékpár máshogy gondolta.

    Igen, defekt. Nem, nem kint a dzsindzsásban. Ahol akár tízpercenként is lehetett volna. Nem. A széles és sima, jó minőségű aszfalton, közvetlenül Inárcs előtt.
    Sóhaj.
    Lekaptam a kereket és hirtelen ötlettel csak úgy, egyáltalán nem a szokott tudományos módon, átnéztem a külsőt. Szerencsém volt, egyből meglett az akáctüske.

  • Ha esetleg valakinek nincs nagy tapasztalata defektszerelésben: nem a kerék kiszedése, berakása az igazi szívás. Még csak nem is a külső leszedése, illetve visszarakása. Még csak nem is az esetleges gumiragasztás. Nem is a tízcentis zsebpumpával a 3-4 bar belepumpálása. A legreménytelenebb dolog a defekt okának felderítése és adott esetben a külső teljeskörű megpucolása. Simán kifoghatsz olyan makacs defektet, hogy a megtalált tüske mellett még kettő is rejtőzködött a külsőben. Ez három defekt. A hősi időkben, amikor még bringával jártam dolgozni, kaptam olyan defektet félúton, hogy szabit kellett kivennem arra a napra, mert negyedjére is kidurrant a gumi és csak otthon tudtam teljes alapossággal átnézni. Aztán ott vannak még a felütéses defektek, amikor nincs tüske, de ezt ugye nem tudhatod.
  • Itt szerencsém volt. Szétszerelés után alaposan áttapogattam belülről a külsőt, de nem volt másik tüske. Összedobtam a gépet és innentől tényleg nem volt más, csak lehajtott fejjel, kettővel visszaváltva, 17-es tempóval hazaaraszolni a szélben.