Ki az az én?

Ez egy nagyon komoly kérdés. Amikor azt mondom, hogy én én vagyok, akkor tulajdonképpen ki is az az én, akinek magamat gondolom? Mondhatnám, hogy van egy tudatos gondolkodásom, vannak elveim, van integritásom, ez mind én vagyok. Van humorom, vannak tehetségeim bizonyos dolgokhoz, ez is én vagyok. Van múltam, ennek vannak nyomai, ez is én vagyok. Van egy racionális gondolkodásom, és szeretem magam azzal hitegetni, hogy legfőképpen ez vagyok én. Ez mind jól hangzik… csak sajnos nem igaz. Egyszerűen vannak olyan mechanizmusok az agyamban – az én saját agyamban! – melyekkel nem tudok mit kezdeni. Racionálisan elutasítom, de ezek a gondolatok megkerülik a racionalitást és ott vannak, befolyásolják azt, hogy milyennek mutatkozom kifelé, befolyásolják azt, hogy hogyan élem meg az életemet. Mint amikor be van kötve a szád és melletted ordenáró módon hazudnak, legszívesebben ordítanál, hogy kérem, itt hazudnak, de be van kötve a szád.
És ha nem vagy az az ember, aki folyamatosan elemzi önmagát, akkor észre sem veszed, hogy ezek a folyamatok léteznek.

Elmesélek egy nagyon egyszerű történetet. Olyan 2-3 éve történhetett. Bevásárlóközpontba mentem. Leparkoltam a parkolóban, elsétáltam a kosarakhoz, betoltam a százast, kihúztam a kosarat, a benne lévő papírszemetet odafigyelés nélkül dobtam át az előtte lévő kosárba. Mentem is volna tovább, de pont ott volt a kosártologató jómunkásember és keményen lecseszett. Hogy ha már megfogtam azt a szemetet, akkor miért egy másik kosárba dobtam, és miért nem a mellettem lévő kukába? Nem kaptam levegőt. Az első gondolatom az volt, hogy én itt a VEVŐ vagyok, hogyan jön ahhoz egy kosártologató ember, hogy lecsesszen, különösen azért, hogy miért nem végzem el az ő munkáját? Morogtam. Ő is morgott. Aztán mentem a boltba. Emlékszem, végig füstölögtem.
El kellett telnie némi időnek, mire az egóm elengedte a témát és ráébredtem arra, hogy a hapsinak teljesen igaza volt. Hiszen ha már megfogtam a szemetet, akkor pontosan annyi erőbe került volna a kukába dobni, mint a másik kosárba. Oké, hogy ez a hapsi dolga lett volna, de hamar belátható, hogy nincs annyi kapacitása, hogy folyamatosan tisztán tartsa azt a rengeteg kosarat. És ha a vásárlók racionálisan gondolkodnának, akkor jelentősen javulhatna a helyzet.
Ez különösen fájt. Én ugyanis büszke vagyok arra, hogy racionálisan gondolkodok.
Nyilván látszik, hogy ebből kognitív disszonancia lett. Bennem erősen él, hogy racionális ember vagyok. Itt viszont nem viselkedtem racionálisan.
A legrosszabb az egészben az, hogy mindezzel tisztában vagyok. Csak éppen nem tudok mit kezdeni vele. Racionálisan tudom, hogy a hapsinak igaza volt, azóta figyelek is erre, a szemetet a kukába szórom, de az egóm a mai napig nem tudja elviselni, hogy nem neki volt igaza. Folyamatosan keresi még ma is a mentségeket. Ilyesmiket sugall, hogy a hapsinak lehet, hogy igaza volt, de mondhatta volna finomabban, nem annyira sarkosan. Érzed ugye? Ezek azok a védekező mechanizmusok, melyek akkor lépnek életbe, amikor már végképp sarokba szorítottak, amikor végképp legyőztek, de te véded a maradék… midet is?

Mert… mi is vagy te? Ki véd ilyenkor kit? Amikor racionálisan tudod, hogy nem neked volt igazad, de valaki, ott belül makacsul kitart és keresi a kifogásokat, a menekülő útvonalakat, hogy bebizonyítsa (kinek?), hogy mégsem a másiknak volt igaza, vagy ha mégis, akkor nem úgy.

És ez van. Apuka tanítja kerékpározni a kisfiát egy alacsony forgalmú úton, de a gyerek csak becsámpázik egy gyorsabb jármű elé. A sofőr fékezés után finoman kiszól az apukának, hogy talán nem így kellene. Az apukából meg kitör a vadállat, hogy a sofőr miért nem dudált időben. Autós kanyarodáskor nem vesz észre egy kerékpárost, aki félreugrik, majd széttárt karral jelzi, hogy hé, ez mi volt, az autós meg ablakon kihajolva kurvaanyázik. Ezek mind ugyanazok. Az illetőnek nem volt igaza, ezen pedig annyira felcseszte az agyát, hogy agresszíven kitört. Mert az a képe élt magáról, hogy ő egy belátó ember, akinek mindig igaza van. Itt meg nem. És arra haragszik, aki miatt nem lett igaza.

Nehéz ügy. És gondold el, hogy nagyon sok helyen, köztük itt, Magyarországon is, ma a népesség jelentős részének hazug propagandával mossák át folyamatosan az agyát. Mi történne, ha valami csoda folytán ez a propaganda egyszer csak leállna és ezeknek az embereknek szembe kellene nézniük a valósággal? Amikor fel kellene dolgozniuk, hogy ők, akik jó embernek tartják magukat, folyamatosan és masszívan a gonosz oldalon álltak?
Megsúgom: semmi. Mára már akkora lett a disszonancia a propaganda és a valóság között, melyet semmilyen módon nem lehet áthidalni. Ezek az emberek maradnának a propagandánál és semmiképpen nem fogadnák el a valóságot, sőt, azokat küldenék el a káanyjukba, akik megpróbálnák felnyitni a szemúket.

Hát, ez van. Így vagyunk összerakva.

4 Comments

  1. zöld, INFJ , összerakva egy kupac
    evvan ‍♂️

  2. Én csak kevés embernek akarok ártani, de pont az itt, a cikk végén leírtak miatt ragasztanám le szarbán viktor száját egy életre a börtönben (hogy ne tudjon már megszólalni, és vénásan táplálnám, maximális egészséget biztosítanék neki, hogy sokáig éljen) és így próbálnám a rendszerét visszabontani.

  3. Ez így működik, stresszhelyzetben előjön az ösztönállat. De miért? Mert a ha valakinek nem volt olyan szerencséje, hogy a szülei megtanították neki, hogy kell kritikát megfogalmazni és fogadni, az magától jó eséllyel soha nem tanulja meg. De tanítsunk az iskolában hittant meg erkölcstant, meg építsük fel gyűlölködésre a közbeszédet, majd az segít.
    Ezért reménytelen Magyarország jövője: a globális munkaerőpiacot nem érdekli, milyen hátrányokkal indul a paraszt. Kiteljesedni, célokat elérni, vagy csak egyáltalán beilleszkedni egy csapatba, viselkedéskultúra nélkül ma már nem lehet. (A másik véglet sem jobb persze semmivel, amikor valaki szó nélkül mindent eltűr, mert nem tudja/meri kultúráltan megfogalmazni a problémáját, inkább magába fojtja.)
    Ráadásul öngerjesztő a dolog, hiszen nekem sem éri meg minden esetben normálisan hozzáálni, mert minek nyeljem a szart olyanoktól, akikkel úgysem lehet szót érteni, és a minimális hatalmukat/igazukat házmesterkedésben élik ki?
    A másik oldalról meg nem értik, hogy miért bánnak velük úgy, ahogy, és csak megerősödnek a sérelmeik és a frusztrációjuk.
    Én azért hiszem, hogy az emberek nagyobb része még ha tudatlan is, de jószándékú. A többit meg el kell viselni, vagy itt kell hagyni.

Leave a Reply

Your email address will not be published.