Tata-Kápolnásnyék(-Budapest)
2022.03.30; szerda

A mai napra saccra 75 kilométer táv jut, 1100 méter szinttel, de ez tényleg sacc, hiszen nem tervezett úton megyek. Környebányáig kell eljutnom, onnan már ismert úton járok, tudom fejből. Ráérős napnak tűnik, a reggelek meg hűvösek, szóval bőven elég 10 körül indulnom. Tök jó kevés csomaggal menni, viszont kifejezetten nehéz hozzáférni útközben a ruhákhoz: kompressziós zsákba vannak beletaposva, az meg öt, masszívan meghúzott pánttal fogva lóg-lengedezik a nyereg mögött. Nem ez az a táska, amelyikből könnyen lehetne ruhákat előkapkodni, azaz jó lenne már abban a ruhában indulnom, amelyben egész nap tekerni fogok.

Ehhez képest mintaszerű indulást követtem el. Ébresztő hétkor, komótos összepakolás, indulás kilenckor. Vacogva. De mint utólag kiderült, nagyon jó döntés volt.
Tatán vár, aztán az Öreg-tó, futókkal. Hangulatos indulás és a kerékpárút sem rossz Tatabányáig. A városba szerencsére nem kellett bemennem, Bánhida felé húztam kifelé, majd váratlanul már a Vértes előtt is voltam.
Jót vigyorogtam ezen a négy évvel ezelőtti íráson. Eredetileg akkor is ez az útvonal volt betervezve, csak megláttam egy 3D térképet a kemping recepcióján és megijedtem a hegyektől. Most meg direkt megyek ugyanazokba a hegyekbe. Változnak az idők.

Meglepően hamar felértem az első, a nagyobb hágóba.

Ennyit jelent, hogy milyen fizikai, illetve lelki állapotban futok neki egy hegynek. Végig 7-9% közti szint volt, a vége felé egy meglehetősen hosszú 12%-os emelkedővel. Úgy mentem fel rajta, hogy volt még lefelé vagy négy fokozatom. Tegnap egy sokkal rövidebb, szintén 12%-os emelkedőn annyira kipurcantam, hogy le kellett szállnom és tolnom a bringát. Csak éppen tegnap már a túra végén futottam neki, úgy, hogy az összes energiámat kiszedte a dombvidék az erős szembeszéllel.

Megebédeltem és felküldtem a drónt. Bár túl sok illúzióm nem volt. Így, másfél év után el kell ismernem, hogy ez a drón nem volt jó vásár. Nem is tudom, kinek lenne ez jó. Az eddigi tapasztalat az, hogy felküldöm és fél percen belül már kapok is valami idegesítő hibaüzenetet. Most konkrétan az jött, hogy elveszett a GPS jel, tegnap 25 méter alatt megszakadt a drón és a vezérlő közötti kapcsolat, de szokott jönni olyan is, hogy túl erős a szél, túl nagy az interferencia, vagy beragadt a gimbal. Meg már 30-40 méter távolságból is beszaggat a jel, egyszerűen képtelenség irányítani, annyira lassabban kapok visszajelzést. Akárhogy is nézem, ez a wifi-re alapozott kapcsolat béna, használhatatlan. Az eddigi rekordom 50 méter magasan 150 méterre elküldött drón volt tiszta időben, szántóföldön. De ekkor már sikoltozott. Annyit tudok csinálni, hogy álló helyzetben felküldöm, körbeforgatom és lehozom. Ennyit tud. Csak éppen ez alig jó valamire. (Valószínűleg nem véletlen, hogy a Mini2-ben is a wifi volt az első, amit kidobtak.)
Most sem volt jobb. Erdőben küldtem fel, majd miután közölte, hogy nincs GPS, jól be is tojtam, mert fentről nem könnyű ám megtalálni, hogy hol is volt az a lyuk a fák között, ahonnan felküldtem. Nem is szórakoztam vele, hoztam vissza, ahogy tudtam. (Ja, és az oldalszenzorok hiányáról még nem is beszéltem. Nem elég, hogy nehezen irányítható, de neki is megy mindennek. Aztán találd meg valahol a lepottyant drónt.)
Immár itthon visszanézve meg nem is igazán értem: összevissza ugrál a felvétel. Ott kint nem írta, hogy gimbal problémája lenne, a szélre sem panaszkodott. Pedig az biztosan nem volt kicsi, de elméletileg akkor sem szabad, hogy láthatóan rángassa a kamerát. Szóval nem értem.

Lefelé nagy döngetés. Élveztem.
Valójában itt már tekertem egyszer. Csak akkor országútival. Óriási volt a különbség. Akkor szószerint tipegtem lefelé, dehogyis mertem elengedni a bringát azon a gödrös-kátyús úton. Most viszont… hagy szóljon. Negyvennyolccal. A bringa is jól bírta, de a legkellemesebb meglepetés a fék volt. Hidraulikus tárcsafékek vannak elől-hátul. Ha túl nagy gödör tűnt fel, simán meg tudtam állni előtte, száguldásból is. Ilyenkor jó. Csak szerelni ne kelljen.
Aztán jött a kisebb hágó, majd a 8119-es út Csákvárra.
Meg a brutál szembeszél. Eddig ugyanis az erdő megvédett tőle. A legfurcsább az egészben az volt, hogy habár Csákvár után délkeletnek mentem, a szél meg déli-délnyugati volt, mégis érezhetően nyomott. Az út meg végig emelkedett, olyan 2-3 százalékkal. Érfelvágós szakasz volt. Pázmándnál ráadásul volt némi kavarás kint a pusztán, na a szél ekkor kezdett el igazán fújni, konkrétan féltem.

Úgy terveztem, hogy ha négy előtt megérkezem Kápolnásnyékre, akkor nem veszem igénybe a szállást, hanem hazasprintelek. Ez most nem jópofáskodás, az eddigre viharossá erősödő délnyugati szél pont hazaröpítene Budapestre, azaz még ennyi tekeréssel a lábamban is világosban érnék haza. Erre odaértem negyed háromra. Nem is volt kérdéses a döntés. A szállásadó hölgy is megértette. A szállásdíjat előre fizettem, bebuktam. Némileg sajnáltam is. Nem a pénzt, mert nem volt drága, hanem a lehetőséget. Nyék határában áll egy terasszal kibővített mobilhome, annyira a határban, hogy mellette már kenguruk ugrálnak.
Azt hiszed, hogy hülyéskedek. Nem. A házinéniék belevágtak egzotikus állatok tenyésztésébe.

Mint megtudtam, valahogy úgy indult, hogy a gyerekeik nem értették, hogyan keletkezik a csirke. Ezért vettek egy tálca csibét. (Vagy beoltott tojást?) A gyerekek megértették, csak éppen valamit kezdeni kellett a 30 darab csirkével. Eladták a tojásokat. Beindult a bolt. Utána jöttek az egzotikus állatok. Emu. Kenguru. Nekem fogalmam sem volt róla, de Magyarországon létezik kengurutenyésztők weboldala, rajta vásárlási lehetőséggel. Nehogy vegyek egyet itthonra házőrzőnek. Vagy bokszpartnernek.
Na szóval az volt a terv, hogy itt megszállok, este meg bulizunk egyet a kengurukkal. De a csütörtökre ígért egész napos kiadós eső elvette a kedvemet. Oké, lehetett volna felszerelést tesztelni. Pontosabban, stratégiát. Az biztos, hogy szarrá áztam volna, egy felhőszakadást nem lehet szárazon megúszni. Az elképzelés az volt, hogy gyorsan száradó cuccok voltak rajtam, nadrágból bepakoltam egy tartalékot a vízhatlan táskába, aláöltözetből meg többet is. A kormánytáskának van vízálló borítása, a váztáskában meg vízre nem érzékeny dolgok voltak. Azaz ha el is ázok, a felszerelés fontos része kibírja én pedig át tudok öltözni a szálláson másik ruhába, a gyorsan száradó dolgok meg gyorsan, azaz másnapra megszáradnak. Tudok továbbmenni, akár újabb esőben is.
Másfelől viszont nagyjából egy éve, pont ezen a szakaszon már brutálisan eláztam. Akkor a Balatonról jöttem haza és Baracska környékén kapott el egy istenes felhőszakadás, mely hazáig kísért. Fogcsikorgatva, dühöngve értem haza, tocsogott a nappali, én pedig egy órát ültem a forró vízben. Nagyon nem volt kellemes emlék. Nem akartam megismételni.

  • Utólagos kiegészítés. Csütörtök este van. Az armageddon elmaradt. Csendes, csöpörgős eső lett belőle. legalábbis Pesten. A Velencei-tó felé nem volt ennyire sima.

    Viszont kitartott pénteken is.

  • Szóval elindultam haza.
    Ember.
    Végre a természet nem ellenem dolgozott. Az eddig ellenséges szembeszél hátulról tolt Érdig. De még hogy! Közepes emelkedőn mentem felfelé, a legerősebb fokozatba kapcsolva, 31 km/h sebességgel. Mondjuk, ebből is látszott, hogy mivel kellett küzdenem eddig.
    Nagyjából 60 kilométer. Fáradtan. Erre két és fél óra alatt értem haza.
    Pontosabban értem volna. Az Univerzum gondoskodott róla, hogy ne örüljek túlságosan.
    Már itt, a mellettünk lévő erdőben, kábé 2,5 kilométerre a lakástól, defekt. Az, hogy dühöngtem, az nem kifejezés. Ha tolom, az háromnegyed óra séta és persze agyonvágja az eddig nagyon imponáló statisztikát. A defektszereléshez viszont le kell szerelnem mindent, kinlódni a lyukkereséssel, a tízcentis pumpával, majd visszaszerelni mindent. Amikor már csak annyi volt bennem, hogy otthon leszórok mindent és pihenek.

    Végül a helyi szerelés mellett döntöttem. Nyilván mikor fogok ki alattomos defektet? Hiába kerestem, nem találtam meg a lyukat, egyszerűen a kicsi pumpával nem tudtam annyi levegőt nyomni a belsőbe, hogy kiderüljön, hol van a hiba. Egyébként is, nagyon apró lyuk lehetett, kifejezetten lassan eresztett le a kerék. A külsőt nagyon alaposan néztem végig, kézzel is, szemmel is, semmi. Közel álltam a robbanáshoz. Ha most összerakom és az új gumi is kilyukad ötszáz méterrel arrébb, berúgom az árokba az egészet. Végül csak annyira pumpáltam fel, hogy ne legyen tök lapos, hét percig kellett kitartania.
    Nem, még nincs vége. A házunk előtt 100 méterrel bekapcsoltam a goprót. Ez kell, mert ezekkel a képkockákkal fejeződik be a videó.
    Na, szerinted? Merevre fagyott. Szét kellett húzogatnom az egészet, a kamerát ki kellett szerelnem a keretéből, kivenni az aksit, elszámolni ötig, majd visszaszerelni, visszadugdosni mindent. Utána visszagurulni a sorompóig és újra hazaérkezni, az immár működő kamerával. Azért a tíz másodperces záróképért. Egy utolsó pillanatos defekt után. Á, nem dühöngtem. Otthon is csak egy pohár bor után ültem le beszélgetni, addig morogtam mindenre.

  • Utólagos betoldás. Hazaérkezés után két nappal vettem rá magamat, hogy megnézzem jobban ezt a kereket. Döbbenetes dolgokat találtam. Nem, nem elsőre, úgy minden rendben volt. Eltekintve attól, hogy a belső rendre leeresztett. Végül nagy tempóval teletoltam levegővel, annyira, hogy a végén már kézzel is érzékelni lehetett a lyukat. Ez alapján próbáltam megkeresni a külsőn a bűnöst, de nem találtam semmit. Hagyhattam volna a francba, de nem erről vagyok híres. Sóhaj. Szétkaptam az egészet. Azt már tudtam, hol kell keresni a performátort, de így sem találtam. Se kézzel, se szemmel. Sóhaj. Akkor valami olyasmi lyukaszthatta ki, ami nem maradt benne a külsőben. Van ilyen. Persze nem túl megnyugtató érzés, mert ott lóg a levegőben a feltételezés: és mi van, ha mégsem? Az aljasabb fajta defektek mindenre képesek. Utolsó nekifutás. Elővettem a fiókból a nagy nagyítót és azzal néztem át a külsőt. És igen! Meglett. Egy icipici akáctüske. Ott volt még mindig a külsőben. Annyira kicsi volt, hogy belülről tapintásra nem lehetett érezni, alacsony nyomásra fújva a gumit még simán elfért a külső anyagán belül, de ha keményre fújtam volna, akkor előbukkan és kiszúrja az újabb belsőt is. A rohadék.
    És most gondold végig. Ha nincs annyi eszem, hogy tök puhára, két kilométerre éppen elegendőre pumpálom a gumit, hanem egy kicsit keményebbre, akkor 500 méterrel később az újabb belső is eldurran. És kint a pusztán esélyem sem volt, hogy megtaláljam ezt az aljas apró tüskét.
  • Némi összegzés a végére. Tulajdonképpen ez is egy teszt volt: mire számítsak, ha bikepacking stílusban megyek hosszabb túrára?
    Nos, a hosszúság jelentősen összement. De azért akadtak így is tanulságok.
    Mind a technikai felszerelés, mind a ruhák simán elfértek. Még a drón is, pedig ebben egyáltalán nem bíztam. Nyilván nem olyan kényelmesen, mint full felszereléssel, a ruhákat menetközben kényelmetlen variálni, a drónt sem kapom elő olyan könnyedén. De oké.
    A nagy változás étel- illetve italfronton történt. Nem cipeltem magammal rendszeresen 5-6 sört. Sőt, kipróbáltam a sör nélküli életet és működött. Nyilván erősebben fogok függeni a vízvételezési helyektől. Ami még gond lehet, az az esti folyadék. 3-4 liter folyadék még alacsony kalóriatartalmú szmörtyiből is durva, a cukorpótlékokkal meg folyamatosan riogatják az embert. Valószínűleg kombinálni kell ásványvizet és ízesített ásványvizet.
    Kajából sem cipeltem magammal több napit. Ahogy írtam, óvatosabban kell vásárolni. A csokik, müzliszeletek, energiazselék vésztartalékként működnek, de bármi jó, amit útközben találok. Pékségek, benzinkutak, utcai bódék. Ugyanúgy figyelni kell rájuk, mint a nyomós kutakra.
    A reggeli, illetve a vacsora boltból megoldható. Nyilván a tervezéskor figyelni kell rá, hogy legyen bolt a közelben, vagy az útbaeső utolsóban kell bevásárolni.

    A bringa jó. A legfurább mondjuk az, hogy nem tudom konkrétan elmagyarázni, miért. Útközben azon töprengtem, hogy mivel végig aszfaltozott útra terveztem a túrát, simán felrakhattam volna a bikepacking felszerelést az országútira is. A cucc kilenc kiló, a súlyhatárba belefér, a görnyedt pozíció meg ugyanaz, mint a gravelnél. De fel tudnám ugrasztani ugyanezt a felszerelést a treking bringára is, az meg elmegy a durvább terepeken is. Sebességkülönbségek nyilván vannak, de nem annyira jelentősek. Nem tudom. Egyszerűen jobban érzem magam ezen a bringán. Valószínűleg sok apróságból állhat össze az érzés. A trekinggel ezen a túrán meghaltam volna a nagy légellenállás miatt. Meg tény, hogy a gravel sokkal jobban gurul, könyebben megy, nem fáraszt annyira. Az országúti nem bírja ennyire a rossz utakat, illetve korlátozottabban szerelhető fel, gondolok itt az összesen két kulacsfelszerelési helyre. Meg az országútihoz képest a gravelen jelentősen több a mászófokozat, úgy, hogy a gyorsabb fokozatok sem hiányoznak, mivel a túrázós áttétel mind a kettőn megvan.
    Az mindenesetre látszik, hogy az új bringa nagyobb szerepre tör, mint amit szántam neki. Jelenleg azt látom, hogy napi edzésre marad az országúti, sátras túrákra, városi mászkálásokra a treking, minden másra, azaz vegyes terepű csavargásokra, sátornélküli túrázásokra viszont már a gravelt fogom használni.