Month: May 2022

Budapest, Balaton, körbe, vissza #01/04

Emlékszem, amikor valamikor régen Nejjel letoltuk nagyjából ugyanezt a túrát, le a Balatonra, megkerültük, majd hazajöttünk, mindezt hat nap alatt, szóval ekkor jött egy hozzászólás (CsaSz?), hogy nahát, azt hitte, három nap alatt tettük meg, én pedig harsányan kiröhögtem, miszerint nem vagyok én gép és egyébként is, élvezni szeretem a túrát, nem beledögleni.
Hát, most itt vagyok. Megcsináltam 3 nap alatt és nem döglöttem bele, sőt, élveztem. Nemhiába, öregszem. Csak máshogy.

Önmagában már az is érdekes, hogyan jött az ötlet. A túratáram tele van érdekesnek tűnő túrákkal, tényleg a bőség zavarával küzdök. Simán válogathattam volna ezek közül. Aztán egyszer csak jött az éca, rögtön utána a józan ész, miszerint ha Balcsi kör, akkor azt meg kell lépni még június előtt, mert melegben, szezonban már nem akkora buli, a többi túra meg ráér később is, szóval mindenki shift, irány a Balaton.

Ránézésre volt is szabad négy napom, mondom, ránézésre, aztán menetközben jól bekavart a szaki, de ezt majd úgyis elmesélem a helyén.

Ja, miért négy nap? Azért, mert három nap alatt letolni a kört az tényleg nagyon vagány lett volna, de úgy gondoltam, hogy ha már úgyis hegyi környezetben leszek (igen, Almádi hegyi környezet), és itthon borzasztóan nincsenek hegyek, de még csak dombok sem, szóval miért ne venném be magam egy napra a környező dombok közé? Így alakult ki, hogy bejött egy napnyi röfögős bringázás is. Pihenésképpen.

(A tendencia egyértelműen látszik számomra. Ezt most brahiből megcsináltam, de többször nem fogom. Nem akkora élmény, mint az ember gondolná. Az viszont, hogy leutazni valahogy, majd a Balaton-felvidék úttalan útjain kóborolni, az nagyon erősen izgat.)

Budapest – Balatonalmádi
2022.05.26; csütörtök

Pakolás. Meglepően könnyedén elfértem a táskákban, pedig nem is olyan régen még jócskán kellett legóznom.

Egy dolog maradt ki: az Olympus milc kamera. Ez egy fájó pont az életemben, de szembe kell néznem vele. Essünk túl rajta.
Szóval, az a helyzet, hogy már elég régóta nem járok fotós kirándulásokra. Ilyenek voltak a fapados röpködések, a 3-4 napos városnézések. Ezeket egyfelől a covid ölte meg, másfelől az a bizonyos belga túra, ahol nagyon csúnyán ott lettünk hagyva. De korábban csináltam olyat, hogy akár itt Budapesten is elmentem fotózgatni, ‘majd csak találok jó témákat’ felkiáltással. Meg ott voltak a gyalogtúrák a hegyekben. A fotós szettet évek alatt nagyon szépen felfejlesztettem, motoros alapobjektív, 200-as zoom, nagy látószögű objektív, ahogy kell. Aztán megváltoztak a szokásaim. Most már egyértelműen a túrák dominálnak: kerékpártúrák, kajaktúrák, elvétve gyalogtúrák. Ezekre eleinte cipeltem a fotós szettet, de egyre kevésbé tudtam értelmesen használni. A vízen elő sem mertem venni, a bringatáska szétrázta (az alapgép hátsó panelje kontaktos is lett), a gyalogtúrákon meg több hasznát vettem a videókamerának. És ez úgy általában is igaz volt. Még amikor fényképeztem is, itthon gyorsan túlestem a képek válogatásán és korrekcióján, kiválogattam, melyek mennek a blogba, a többiekre meg… rá se néztem utána. Pedig nem maradt sok, ami maradt, az mind válogatott, jó kép maradt, de mégsem.
Töprengtem, gondolkodtam a dolgon, végül az jött ki, hogy a megváltozott életstílusomhoz másik szett illik: egy fejpántos/bringasisakos, mikrofonos gopró, egy dji osmo pocket 2, esetleg egy drón. Az osmo talán kiváltható mobiltelcsivel, bár az nyilvánvalóan nem áll annyira kézre. Hogy ezek nem adnak annyira szép képet, mint a milc? Igaz. De nem is kell. A videókba nem kell az a tökéletes rajzolat, mint ami a fényképekhez. És itt jön a lényeg: a videókat még vissza-visszanézem, hiszen mozgó, élettel teli formában hozzák elő az emlékeket. A fényképeket meg nem. Még akkor sem, ha nagyon jól sikerült képekről van szó. Még akkor sem, ha csinálok hozzá zenés slideshowt. Blogillusztrációnak meg jók a mobillal készült képek is.
Szóval a milc kamerát feltettem a polcra. Ott zokognak, együtt a korábbi dslr szettel. Meg a még korábbi analóg Zenit szettel.
Változik a világ.

Nos, ez volt az első túra, amelyre nem vittem dedikált fényképezőgépet. Gopró és mobil. Drónt se vittem, a Balatonig eléggé élményszegény az út, a kerülős napba nem fér bele a drónozás, meg a Balcsiról már egyébként is vannak felvételeim, Almádi fölött biztosan jókat lehetne videózni, ha nem lenne ott a szentkirályszabadjai katonai repülőtér.
A fura viszont az volt, hogy ugyan csak egy kamerát hagytam ki az alapcsomagból, mégis mennyivel több helyem lett. Olyan luxuscikkeket is be tudtam rakni, mint szúnyogriasztó spray meg napolaj.

Érd. A túratervező szoftver nagy pillanatai. Már van bejáratott útvonalam, de a szoftver (bikemap.net) ajánlott egy még jobbat. Ez konkrétan azt jelentette, hogy még később kellett kimennem a főútra, ami tiszta nyereség.
Ja.
A végén a szoftver által ajánlott murvás út összefutott a főúttal. Legalábbis majdnem. Volt köztük kábé 4 méter távolság. Meg ugyanannyi szint. Ennyivel volt lentebb a főút. Én meg álltam a meredek domboldalon és vakartam a fejemet. Volt a közelben egy reklámtábla, amellett volt egy nagyon meredek, nagyon keskeny betonlépcső, de már a szélére is félve álltam ki. Szép. Aztán végül nagy levegő és ezen ügyeskedtem le a bringát, de a káromkodás/perc átlagom rekordokat döntögetett.

Sárkeszi környékén heves szirénázások, majd bent a faluban meg is láttam a helyzetet. Csúnyán összetört autó, tűzoltó, rendőr. Közvetlenül mellettük mentem el, de nem mertem odanézni.

A reggeli időjárásjelentés szerint oldalról fog fújni a szél. Meg is lepődtem, nem ehhez szoktam. Aztán valójában szemből fújt. Pontosabban, is. Fehérvár után, az ország egyik legszelesebb területén, 30-as szembeszél. Az út végéig. Nagyon meggyötört. Eleve a terep is dimbes-dombos, a szél erős, teljesen olyan volt, mint egy 50 kilométeres közepes mászás. Lejtő nélkül. A végén módosítottam is a terven, Berhida után elmentem Papkeszi felé. Egy kicsit hosszabb, de más az irány, nem fúj direktben szembe a szél.

Fűzfő után bukkan elő a Balaton, de már korábban megváltozik a hangulat. Valahogy más a levegő szaga. Aztán amikor meglátom a Balatont, hirtelen realizálom, hogy ’ember, itt vagyok a Balcsi mellett!’ és minden megváltozik. Ahogy pici gyerekként is ujjongtunk minden évben, amikor először megláttuk, most is egyfajta elégedettség tölti el a szívemet. Igen, megint itt vagyok. Pedig 14 évig laktam a környéken és ha nem voltam lent ezerszer, akkor egyszer sem.

A bikemap nem tudott hibázni. Már ott voltam, 300 méterre a szállástól, a bringaútról le kellett mennem egy kertvárosi részbe, amikor fölém magasodott egy brutális emelkedő. Néztem, nézegettem, de akárhogy is néztem, nekem azon fel kellett mennem. 13%. Mindenféle bevezetés nélkül, csak úgy kinőtt a földből. Mondtam, hogy Almádi hegyi település.
Fellihegtem.
A szállás rögtön a tetején volt. Még lihegve mondtam épp a kamerának, hogy most már csak meg kellene találnom a 10-es házszámot, amikor a kertből kikiabáltak, hogy ne menjek tovább, mert ez az.
– Jó napot kívánok – köszöntem.
– Jó napot kívánok – jött a válasz a hölgytől – Nem mondja, hogy feljött azon az emelkedőn?
– Miért, volt más választásom?
– Mások kerülni szoktak.
– Puhányok. Meg lehet kerülni az emelkedőt?
– Nem. De arra kisebb.
– Eh. A szintet így is, úgyis le kell küzdeni.
– Ez igaz. Merről jött?
– Budapestről.
– Mármint Budapest felől?
– Hát, igen, de konkrétan Budapestről.
– Na ne.
– Bringatúra.
– Jézus. Biztosan nagyon fáradt lehet.
– Annyira nem. Egy meleg fürdő viszont jólesne.
– Mutatom az apartmant.

Sétáltunk.

– És mik a tervei?
– Kerékpározni fogok.
– Merre? Tudja, mi is szeretünk bringázni.
– Holnap megkerülöm a Balatont.
– Na ne.
– Miért, nincs abban semmi szabálytalan.
– De akkor is… tudja, ez egy kerékpáros szállás, de ez így… merőben szokatlan.
– Óh, egyáltalán nem. A haveri körömben az ilyesmi teljesen normális.
– Furcsa haveri köre lehet.

Ez annyira igaz volt, hogy Orsolya aznap este vigyorgott rám a Straván, miszerint ő holnap jön le a Balcsira a BuBán, majd lendületből megtekeri a Keleti-medencét. András pedig, akihez be fogok ugrani szombat este, nemrég ment végig a BuBán, a Balcsi kört pedig rendszeresen le szokta nyomni. És még nem is ők a legnagyobb vaddisznók a haveri körömben.

A kevés cuccnak ára van: bolt. Ami itt némileg kihívás: egy domb közepén vagyok, bolt lefelé is van, meg felfelé is van, de mindenképpen mászni kell. Kaját akarok venni, meg folyadékot, az utóbbiból rengeteget, csak hát pont az a nagyobb súlyú tétel a listán. Mindegy, majd csak lesz valahogy.
Ezen a túrán folytatom a kisérletezést. Egy csomó korábbi túrán agyaltam már rajta, most csak folytatom: hogyan lehet ideálisan megoldani a nagy mennyiségű víz, jobb esetben izotóniás folyadék bevitelét, úgy, hogy az ne legyen alkohol, ne legyen cukorral telített oldat, de azért finom legyen, hiszen egy kis kényeztetés ilyenkor ráfér az emberre. Az újabb verzió a pezsgőtabletta. Egyfelől Plusssz, másfelől Biotech Creatine Zero. Ez jó árban, jó mennyiségben, jó kalóriában. Íz? Elmegy.
Csakhogy bejön néhány apró részlet. Igen, amiben az ördög lakik.
– Haza kell hozni legalább 3 üveg másfél literes ásványvizet.
– Másfél literes vizek nincsenek a bolti hűtőben. Hogyan lesz ez hideg? A szállásokon általában lévő hűtők fagyasztójába nem férnek bele ekkora flakkonok.
– És ami speciális, azaz konkrétan itt probléma: a holnapi túrám végén már zárva lesznek a boltok, azaz csütörtök este szombat reggelig kell megvennem mind az ételt, mind az italt. Minderre van egy szottyadt tornazsákom hazacipelni.
Kihívás.

Nos, bevásároltam. Aztán hozzám képest a tergenyés szamár ugrándozó hiperaktív kölyök volt. Bevásárlás előtt a szálláson kipakoltam a bringából mindent. De így is tele lett a böszme nagy váztáska, sörösdobozok utaztak a kulacstartókban, tele volt a tornazsák és 3 szatyrot cipeltem mellette a kezemben. Nyilván toltam a bringát, a meredek emelkedőn ezzel a felszereléssel esélyem sem volt.

Sörösdobozok? Eddig erről nem volt szó. Nos, nem valódi sörök voltak. Végül azt okoskodtam ki, hogy amíg meg nem hűlnek a vízek, addig veszek 6 doboz zéróradlert. (Azaz gyakorlatilag ma estére.)
Ezzel két baj van:
– Dobozonként 150 kalória. A sör meg 170. Aztán mi az egészségesebb: a kevés alkohol, vagy a rengeteg cukor?
– Most éppen el tudtam játszani ezt a kivárós taktikát, mert végig ugyanott laktam. De mit csinálok egy lánctúrán? Ott sohasem lesz elég ideje a víznek meghűlni.

Nem könnyű. Ráfér még némi csiszolgatás. A következő lépés az lesz, hogy félliteres vizeket veszek (az már van a bolti hűtőkben), csak attól tartok, hogy ezek meg drágábbak lesznek a sörnél. A végén mindig ugyanoda jutok vissza.

Vacsorára babkonzerv. Hogy könnyű legyen nekem a hajnali klotyi.

Vacsora közben keresett a klímás.

  • Ez egy vacak sztori. Tavaly novemberben szóltam a fiamnak, mert neki van klímás ismerőse. A szaki decemberben hívott vissza, elmondtam neki, hogy még a nagy nyüzsgés előtt, a holtszezonban szeretném telepakolni a lakást klímával, legkésőbb tavaszig. Oké. Megértette. Ehhez képest február végéig nem történt semmi. Ekkor jött ki megnézni a terepet. Végigbeszéltük a technikai dolgokat, megegyeztünk, adott árajánlatot, elfogadtam. Vártunk. Nem történt semmi. Áprilisban felhívott, hogy baj van, felmentek az árak. Bazmeg, persze, hogy felmentek. Amíg totojázott, az euró nekiállt vágtázni. Adott egy másik árajánlatot, másik tipusú klímára. Oké, jöhet, csak jöjjön már. Nem jött. Május elején felhívott, hogy gond van, mert a megrendelt áruját a kereskedő eladta másnak. Itt már meglehetősen hülyén néztem. Azt javasolta, hogy a két duál külső egység helyett legyen négy szóló, amire rendesen kiakadtam, hiszen nem akartam gyártelepet csinálni az udvarból. Jó, ha nem, hát nem, akkor megrendeli újból. Megint nem történt semmi. Május vége felé rátelefonáltam és az addigi kedvességnek, kompromisszumkézségnek már nyoma sem volt a beszédemben. Ekkor ugyanis már megjelentek az első hőhullámocskák. Kaptam egy újabb ajánlatot, az eredeti műszaki tartalommal. Csak éppen ekkor már nemhogy vágtázott az euró, hanem rakétaként lőtt ki. Konkrétan plusz 300e forintnál jártunk. A legdurvább az volt, hogy nem nagyon tehettem semmit: szétnéztem a neten, mennyibe kerül a cucc a boltokban, mennyiért dolgoznak a klímások és ezek alapján a pacák ajánlata pillanatnyilag még mindig kifejezetten kedvező volt. Csak éppen ment az idő és minden veszettül drágult.
  • Nos, ezek után, amikor már a szürkületben ücsörögtem a szállás előtti teraszon, kortyolgattam a kreatin-oldatomat, csörgött a telefon.

    Csak emlékeztetőképpen: csütörtökön. A klímás volt. Együtt van az anyag, szombaton jön. B+. Az egy dolog, hogy én vasárnap este érek haza. De a fiam hétvégére elkérte a lakást, születésnapi kerti partit tartanának a nagyszámú haverjaival. Ami gyakorlatilag egész napos szombati program, bogrács, marhapörkölt, előkészítés, szittyózás, meg ami ilyenkor van. Lányom belakja a konyhát, a társaság a nappalit, meg az udvart, kurvára nem hiányzik ide egy klímás csapat, akik szanaszét furkálják a házat. Ezt úgy el is mondtam a pacáknak és nem túl finoman emlékeztettem rá, hogy azért erőltettem a tavaszt, mert addig még jobbára itthon vagyunk, de ahogy jön a jó idő, mindenki megy a szélrózsa minden irányába. Végül megegyeztünk a vasárnapban. Én ugyan nem leszek otthon és Nej sem (evezősversenyre megy szervezőembernek), de a fiam bevállalta. Egész napos röfögős buli után. Annyiból nem volt gáz, hogy végülis az ő ismerőse. Péntek este kiment a házunkhoz, a Balaton megkerülése után végigbeszéltük telefonon az összes helyiséget, a felmerülő problémákat, aztán ráhagytam az egészet. Nem voltam nyugodt, de ezt majd úgyis megírom.

    Végül egy súlyos hiba: indulás előtt nem mentettem el a mobil könyvjelzők közé a darts stream elérhetőségét. Márpedig ma este dől el, kik kerülnek a Premiere League rájátszásába. Hárman fixen megvannak, de a negyedik hely kérdéses, ráadásul a két hapsi pont egymás ellen játszik, sistergős meccsre van kilátás. Végül eszembe jutott, hogy egyszer elküldtem az url-t a fiamnak, a gmail meg megtalálta a levelet, hurrá.
    A fordulónak éjfél körül lesz vége, ötkor meg ébresztő. Nem irigylem a sportórát. Már indulás előtt hisztizett, hogy ki vagyok merülve, egész nap ne sportoljak semmit, uána meg aludjak egy nagyot. Ehhez képest… 130 kilométer bringa, öt óra alvás. Mondjuk fogalmam sincs, honnan veszi az infókat, de köze sincs a valósághoz. Határozottan jól érzem magam, valósággal lubickolok az életben. A sportóra meg folyamatosan sikítozik, hogy detraining, meg unproductive, illetve a legfrissebb, a bringatúra után, hogy overreaching. Ez az egész sportóra az ún. Algoritmus szégyenfala, de ezt úgyis meg fogom írni, elég sok anyag gyűlt már össze hozzá.

    Powered by Wikiloc

    Viszlát bikemap.net

    Aki nagyon figyelt, észrevehette, hogy a biatorbágyi túrában a térképet már nem a bikemap.net oldalról ágyaztam be. Az történt, hogy a gpx fájl letöltését kitették a fizetős verzióba. Azaz nem csak annak kellene fizetnie (évi 39€, havi 9), aki le akarja tölteni valamelyik trekkemet, hanem nekem is, ha az oldalon tervezek egy útvonalat és le akarom menteni.
    Ez nonszensz.
    És most nem az a negyven euró a lényeg, hanem az elv. Ha megosztom akár azt az útvonalat, amit bejártam, akár azt, amit terveztem, hagy én döntsem már el, hogy letölthető-e vagy sem. Azt, hogy account kell a letöltéshez, azt még elfogadtam, de azt, hogy fizetni kelljen érte, azt már nem.

    Tervezőprogramból szerencsére van bőven: újra működik a merretekerjek.hu, ott van a Turista Útvonaltervező, Magyarországon kívül meg az OutdoorActive, illetve a BRouter/Cyclosm páros… és biztos van ezeken kívül még egy csomó, a lányom például a Garmin Connecttel tervez és rémlik, hogy a Stravában is van. (Bár ott lehet, hogy fizetős.) A megjelenítéssel már többet kellett vacakolnom. A Mapy.cz világbajnok, csak éppen néha lassú és nem minden sporthoz jó, na meg a megjelenítése sem az igazi. Nem sorolom fel az összes próbálkozásomat, nézzük egyből a győztest.
    Ez bizony az egyszer már kidobott Wikiloc. Amikor még nem nagyon voltak trekkmegosztó oldalak, akkor kaptam rá. Alapvetően tudta mindazt, ami nekem kellett. Egy idő után már csak belépés után tette lehetővé a letöltést. Oké, belefért. Viszont volt benne egy nagyon csúnya dolog: hiába állítottam be az adataimnál, hogy metrikus mértékegységet használok, a megjelenítésnél mindig átváltott birodalmira. Eleinte azt hittem, a böngésző nyelvi beállításait figyeli, de később leteszteltem és nem. Kellemetlen. Magasságra láb, távolságra mérföld, kajakozásra tengeri mérföld… ki a fene akar ennyit matekozni? Végül ezért dobtam.
    Most viszont futottam még egy kört, és… tadamm. Itt van a megoldás.
    Konkrétan arról van szó, hogy amikor beágyazáson keresztül szeretném megosztani a trekket, akkor be tudok állítani a grafikus felületen bizonyos dolgokat, de nem mindent. A fenti linken leírták, hogy mik azok a paraméterek, melyeket közvetlenül a kódba írva módosítani tudjuk a megjelenést. És igen, a metrikus mértékegység beállítása is ezek között van.

    Ez a kulcs: metricunits=on

    <iframe frameBorder="0" scrolling="no" src="https://www.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=view&id=52651763&measures=on&metricunits=on&title=on&near=off&images=off&maptype=M" width="500" height="400"></iframe><div style="color:#777;font-size:11px;line-height:16px;">Powered by <a style="color:#06d;font-size:11px;line-height:16px;" target="_blank" href="https://www.wikiloc.com" rel="noopener">Wikiloc</a></div>

    Szóval, viszlát Bikemap, helló Wikiloc, öreg haver.

    Biatorbágy másképp

    2022.05.18; szerda

    Ránéztem a térképre és felfedeztem, hogy Biatorbágyról megy közvetlen út Érdre. Ez jó, mert lehetőséget ad arra, hogy beiktassak egy újabb bringás körutat a repertoárba. A régieket már egy kissé unom. Biatorbágyig megvan a bejáratott útvonalam, Érdtől hazáig szintén, a kettő között aszfaltozott műút van, jó lesz az országúti bringa. Pusztán nagyságrendi becslésként ráuszítottam a bikemap.net tervezőmodulját, megadtam a három sarokpontot, aztán saccolja meg, mennyi a táv, milyenek a szintek.
    Érdekes eredményt kaptam. A csak úgy odavetett út nem mindenhol ott ment, ahol én szoktam. A Kamaraerdőig például a Kelenvölgyben, ami ránézésre sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint az enyém, amely, hogy mást ne mondjak elég sokat megy az Egér-úton: vagy a forgalomban, vagy a mellette futó, töredezett aszfaltú kerékpárút-karikatúrán. Egy próbát megér.
    Illetve volt egy másik eltérés is. Biatorbágy után én mentem volna a 8104-es úton, a trekk viszont bevitt valami Bolha útra. Megvizsgáltam a környéket és úgy döntöttem, hogy elfogadom.
    Volt egy jó döntésem és egy rossz. Kezdjük a jóval: az országútit lecseréltem a gravelre. Ez különösen jól jött akkor, amikor úgy döntöttem, hogy lekalandozok a kijelölt trekkről, mert érdekes a táj. A rossz döntés az volt, hogy nem vittem a kameraszettet. Úgy voltam vele, hogy az a pár kilométer nem éri meg, hogy külön útifilmecskét csináljak belőle.
    Megérte volna. Valamikor lesz is.

    Na mindegy. Kicsit csípős volt a reggel, de nem öltöztem be nagyon. Bíztam benne, hogy a sport melegít.

    – Csendes, kertvárosi út lesz – mondta a GPS.
    – 13% – mondta Kelenvölgy.
    – Dömdödöm – mondta Érd.

    A szerző Strava oldaláról

    Szóval, laza tempóban cirkáltam a villák között, amikor elém tárult a Szajol utca. Rögtön nyeltem is egyet. Ezen fel? De a gps szigorúan mutatta, hogy igen.

    Igen, ott vagyok én, a tű hegyén.

    Az emelkedő annyira kicsinált, hogy a végén keresztező Ringló utcának is félreolvastam a nevét. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, a fénykép a túloldali lefelé irányt mutatja, azaz a Késmárki utcát. Ennyi spét volt bennem.)

    Innen viszont tényleg nagyon kellemes úton mentem. Péterhegy… és már rögtön a Kamaraerdőnél is voltam, egy hosszú fahídon keresztezve a Hosszúréti patakot, amely itt inkább egy hosszúkás tó.

    A Kamaraerdőnél csatlakoztam be a megszokott útvonalamba, innen Biatorbágyig semmi érdekes nem történt.

    A múltkor morogtam, hogy mennyire el van már cseszve a településen a kerékpárosok terelgetése. Felfestésekkel beviszik őket a szűk utcákba, majd otthagyják, boldoguljanak, ahogy tudnak. Azóta megtudtam, hogy ez szándékos. A városkában annyira utálják a kerékpárutat, hogy legszívesebben azt szeretnék, ha be sem menne a településre. Ezek után én meg feljogosítva érzem magamat, hogy kerülőút híján a főúton menjek végig, feltartva az autós forgalmat. Ezt akartátok, élvezzétek.

    Az igazi kaland a helységnévtábla után kezdődött. Murvás út, pontosabban az a bizonyos Bolha út, amely a Benta patak mellett visz el egészen a Pecatóig. Közben balra tekintve feltűnnek a Nyakas-kör sziklái, mely körtúrát Tenczer Gábor is megénekelte régebben. (Ez a túra egyébként érintette azt a szakaszt is, amelyen átbringáztam.)

    Közepesen mélymurvás út, a gravel kifejezetten otthon érezte magát, de az országúti kidőlt volna. Aztán feltűntek a házak, végül a horgásztó.

    Találtam egy szabad pihenőhelyet is, megebédeltem. Nézegettem a térképet. A trekk itt már kivitt volna a műútra, de egy hangulatosnak tűnő túraösvény ment tovább a patak mellett. Kérdés, hogy mennyire járható bringával? Hétköznap déltájban biztosan nem zavarok turistákat, aztán legfeljebb tolom a bringát, ha nem járható, szóval végül az ösvény mellett döntöttem. Jött egy kis erdei bringázás, élveztem. Utána kijutottam egy nagy tisztásra és egy akkora hegy magasodott elém, hogy rögtön kezicsókolommal köszöntem neki.

    Igen, a túraút ott visz fel a hegy tetejére. Kihagytam.

    A lenti képen jobban is tanulmányozható a geográfia. Baloldalt a sóskúti kőfejtő látszik.

    “A budapesti és a vidéki építkezésekhez igen nagy mennyiségű követ használtak fel, amelynek jelentős részét Sóskútról szállították. A sóskúti bányákban készültek a millenniumi létesítményekhez a kőépítő és szobrász elemek. Innen szállítottak követ a budapesti és a bécsi operaház, a Lánchíd, az Országház, a Bazilika és a Budai várnegyed építkezéseihez.”
    Wikipedia

    A jobb alsó sarok felől érkeztem a Pecatótól, az út még mindig a Benta patak mellett vezetett. A Google Maps-ről kimásolt képen látszik teljes méretében a Kálváriahegy, mely a nyaralók fölé magasodik. Volt hangulata a környéknek.

    Sóskút, Érd. Ha a megszokott utamon mentem volna, akkor legurulok a 6-osig, majd a mellékutakon elcsorgok Nagytétényig. A bikemap.net más útvonalat tervezett, én meg ráhagytam. Pedig látszott, hogy fent megy a domboldalban, ami rendesen megdobja a szintezést. De bíztam benne, hogy a kilátás majd kárpótol.
    Nos, kilátás… az nem volt. Rögtön a város elején rávitt a murvás Szőlőhegyi útra, majd onnan az a bizonyos vacak minőségű Tárnoki út. Mindkettő mellett magas bokrok, később házak. Meg lihegés felfelé a murván. Aztán végül csak leértem a megszokott utcámba, innen már laza. Most kivételesen lementem a Duna partjára, nem siettem, a gravel meg bírja a Zsiguli méretű gödröket.

    Csepelen még becéloztam a Rizmájert. Ránézésre nem volt jó ötlet, a kerékpárutat éppen bontják, olyan mélyhomokos kerűlőúton lehetett csak menni, hogy Csévharaszt mind a tíz ujját megnyalta volna utána. Viszont a sörfőzdében éppen volt csapon májusi baksör (csak májusban van), szóval bőven megérte.

    Itthon még beleraktam egy plusz kerülőt az útba. Szegény bringa úgy nézett ki, mint amit a sár tart össze. Nagyon ráfért már egy mosás.

    Most ilyen. Megint gyönyörű.
    Olyan idők jönnek, hogy el fogom rakni 1-2 hétre. Utána viszont folytatjuk.

    Powered by Wikiloc

    Pécel és Sáp

    A múltkori bevezető terepezés után ez már egy komolyabb túra lett: volt benne mély homok (naná), volt benne hosszú, meredek, homokos domboldal, volt benne patakvölgy sárral, gázló derékig érő vízzel (megkerültem) és persze volt benne defekt is. Teljeskörű élmény.
    Az útvonal nagyjából úgy nézett ki, hogy országúton mentem Pécelig, onnan vadulás a dombokban, illetve a Sápi-patak völgyében, egészen Sülysápig, megint országút Gombáig, majd szahara Péteriig. Üllőnél a defekt elvette a kedvemet a további dzsuvázástól. (De pár nappal később bepótoltam.)

    Ki az az én?

    Ez egy nagyon komoly kérdés. Amikor azt mondom, hogy én én vagyok, akkor tulajdonképpen ki is az az én, akinek magamat gondolom? Mondhatnám, hogy van egy tudatos gondolkodásom, vannak elveim, van integritásom, ez mind én vagyok. Van humorom, vannak tehetségeim bizonyos dolgokhoz, ez is én vagyok. Van múltam, ennek vannak nyomai, ez is én vagyok. Van egy racionális gondolkodásom, és szeretem magam azzal hitegetni, hogy legfőképpen ez vagyok én. Ez mind jól hangzik… csak sajnos nem igaz. Egyszerűen vannak olyan mechanizmusok az agyamban – az én saját agyamban! – melyekkel nem tudok mit kezdeni. Racionálisan elutasítom, de ezek a gondolatok megkerülik a racionalitást és ott vannak, befolyásolják azt, hogy milyennek mutatkozom kifelé, befolyásolják azt, hogy hogyan élem meg az életemet. Mint amikor be van kötve a szád és melletted ordenáró módon hazudnak, legszívesebben ordítanál, hogy kérem, itt hazudnak, de be van kötve a szád.
    És ha nem vagy az az ember, aki folyamatosan elemzi önmagát, akkor észre sem veszed, hogy ezek a folyamatok léteznek.

    Elmesélek egy nagyon egyszerű történetet. Olyan 2-3 éve történhetett. Bevásárlóközpontba mentem. Leparkoltam a parkolóban, elsétáltam a kosarakhoz, betoltam a százast, kihúztam a kosarat, a benne lévő papírszemetet odafigyelés nélkül dobtam át az előtte lévő kosárba. Mentem is volna tovább, de pont ott volt a kosártologató jómunkásember és keményen lecseszett. Hogy ha már megfogtam azt a szemetet, akkor miért egy másik kosárba dobtam, és miért nem a mellettem lévő kukába? Nem kaptam levegőt. Az első gondolatom az volt, hogy én itt a VEVŐ vagyok, hogyan jön ahhoz egy kosártologató ember, hogy lecsesszen, különösen azért, hogy miért nem végzem el az ő munkáját? Morogtam. Ő is morgott. Aztán mentem a boltba. Emlékszem, végig füstölögtem.
    El kellett telnie némi időnek, mire az egóm elengedte a témát és ráébredtem arra, hogy a hapsinak teljesen igaza volt. Hiszen ha már megfogtam a szemetet, akkor pontosan annyi erőbe került volna a kukába dobni, mint a másik kosárba. Oké, hogy ez a hapsi dolga lett volna, de hamar belátható, hogy nincs annyi kapacitása, hogy folyamatosan tisztán tartsa azt a rengeteg kosarat. És ha a vásárlók racionálisan gondolkodnának, akkor jelentősen javulhatna a helyzet.
    Ez különösen fájt. Én ugyanis büszke vagyok arra, hogy racionálisan gondolkodok.
    Nyilván látszik, hogy ebből kognitív disszonancia lett. Bennem erősen él, hogy racionális ember vagyok. Itt viszont nem viselkedtem racionálisan.
    A legrosszabb az egészben az, hogy mindezzel tisztában vagyok. Csak éppen nem tudok mit kezdeni vele. Racionálisan tudom, hogy a hapsinak igaza volt, azóta figyelek is erre, a szemetet a kukába szórom, de az egóm a mai napig nem tudja elviselni, hogy nem neki volt igaza. Folyamatosan keresi még ma is a mentségeket. Ilyesmiket sugall, hogy a hapsinak lehet, hogy igaza volt, de mondhatta volna finomabban, nem annyira sarkosan. Érzed ugye? Ezek azok a védekező mechanizmusok, melyek akkor lépnek életbe, amikor már végképp sarokba szorítottak, amikor végképp legyőztek, de te véded a maradék… midet is?

    Mert… mi is vagy te? Ki véd ilyenkor kit? Amikor racionálisan tudod, hogy nem neked volt igazad, de valaki, ott belül makacsul kitart és keresi a kifogásokat, a menekülő útvonalakat, hogy bebizonyítsa (kinek?), hogy mégsem a másiknak volt igaza, vagy ha mégis, akkor nem úgy.

    És ez van. Apuka tanítja kerékpározni a kisfiát egy alacsony forgalmú úton, de a gyerek csak becsámpázik egy gyorsabb jármű elé. A sofőr fékezés után finoman kiszól az apukának, hogy talán nem így kellene. Az apukából meg kitör a vadállat, hogy a sofőr miért nem dudált időben. Autós kanyarodáskor nem vesz észre egy kerékpárost, aki félreugrik, majd széttárt karral jelzi, hogy hé, ez mi volt, az autós meg ablakon kihajolva kurvaanyázik. Ezek mind ugyanazok. Az illetőnek nem volt igaza, ezen pedig annyira felcseszte az agyát, hogy agresszíven kitört. Mert az a képe élt magáról, hogy ő egy belátó ember, akinek mindig igaza van. Itt meg nem. És arra haragszik, aki miatt nem lett igaza.

    Nehéz ügy. És gondold el, hogy nagyon sok helyen, köztük itt, Magyarországon is, ma a népesség jelentős részének hazug propagandával mossák át folyamatosan az agyát. Mi történne, ha valami csoda folytán ez a propaganda egyszer csak leállna és ezeknek az embereknek szembe kellene nézniük a valósággal? Amikor fel kellene dolgozniuk, hogy ők, akik jó embernek tartják magukat, folyamatosan és masszívan a gonosz oldalon álltak?
    Megsúgom: semmi. Mára már akkora lett a disszonancia a propaganda és a valóság között, melyet semmilyen módon nem lehet áthidalni. Ezek az emberek maradnának a propagandánál és semmiképpen nem fogadnák el a valóságot, sőt, azokat küldenék el a káanyjukba, akik megpróbálnák felnyitni a szemúket.

    Hát, ez van. Így vagyunk összerakva.