Emlékszem, amikor valamikor régen Nejjel letoltuk nagyjából ugyanezt a túrát, le a Balatonra, megkerültük, majd hazajöttünk, mindezt hat nap alatt, szóval ekkor jött egy hozzászólás (CsaSz?), hogy nahát, azt hitte, három nap alatt tettük meg, én pedig harsányan kiröhögtem, miszerint nem vagyok én gép és egyébként is, élvezni szeretem a túrát, nem beledögleni.
Hát, most itt vagyok. Megcsináltam 3 nap alatt és nem döglöttem bele, sőt, élveztem. Nemhiába, öregszem. Csak máshogy.
Önmagában már az is érdekes, hogyan jött az ötlet. A túratáram tele van érdekesnek tűnő túrákkal, tényleg a bőség zavarával küzdök. Simán válogathattam volna ezek közül. Aztán egyszer csak jött az éca, rögtön utána a józan ész, miszerint ha Balcsi kör, akkor azt meg kell lépni még június előtt, mert melegben, szezonban már nem akkora buli, a többi túra meg ráér később is, szóval mindenki shift, irány a Balaton.
Ránézésre volt is szabad négy napom, mondom, ránézésre, aztán menetközben jól bekavart a szaki, de ezt majd úgyis elmesélem a helyén.
Ja, miért négy nap? Azért, mert három nap alatt letolni a kört az tényleg nagyon vagány lett volna, de úgy gondoltam, hogy ha már úgyis hegyi környezetben leszek (igen, Almádi hegyi környezet), és itthon borzasztóan nincsenek hegyek, de még csak dombok sem, szóval miért ne venném be magam egy napra a környező dombok közé? Így alakult ki, hogy bejött egy napnyi röfögős bringázás is. Pihenésképpen.
(A tendencia egyértelműen látszik számomra. Ezt most brahiből megcsináltam, de többször nem fogom. Nem akkora élmény, mint az ember gondolná. Az viszont, hogy leutazni valahogy, majd a Balaton-felvidék úttalan útjain kóborolni, az nagyon erősen izgat.)
Budapest – Balatonalmádi
2022.05.26; csütörtök
Pakolás. Meglepően könnyedén elfértem a táskákban, pedig nem is olyan régen még jócskán kellett legóznom.
Egy dolog maradt ki: az Olympus milc kamera. Ez egy fájó pont az életemben, de szembe kell néznem vele. Essünk túl rajta.
Szóval, az a helyzet, hogy már elég régóta nem járok fotós kirándulásokra. Ilyenek voltak a fapados röpködések, a 3-4 napos városnézések. Ezeket egyfelől a covid ölte meg, másfelől az a bizonyos belga túra, ahol nagyon csúnyán ott lettünk hagyva. De korábban csináltam olyat, hogy akár itt Budapesten is elmentem fotózgatni, ‘majd csak találok jó témákat’ felkiáltással. Meg ott voltak a gyalogtúrák a hegyekben. A fotós szettet évek alatt nagyon szépen felfejlesztettem, motoros alapobjektív, 200-as zoom, nagy látószögű objektív, ahogy kell. Aztán megváltoztak a szokásaim. Most már egyértelműen a túrák dominálnak: kerékpártúrák, kajaktúrák, elvétve gyalogtúrák. Ezekre eleinte cipeltem a fotós szettet, de egyre kevésbé tudtam értelmesen használni. A vízen elő sem mertem venni, a bringatáska szétrázta (az alapgép hátsó panelje kontaktos is lett), a gyalogtúrákon meg több hasznát vettem a videókamerának. És ez úgy általában is igaz volt. Még amikor fényképeztem is, itthon gyorsan túlestem a képek válogatásán és korrekcióján, kiválogattam, melyek mennek a blogba, a többiekre meg… rá se néztem utána. Pedig nem maradt sok, ami maradt, az mind válogatott, jó kép maradt, de mégsem.
Töprengtem, gondolkodtam a dolgon, végül az jött ki, hogy a megváltozott életstílusomhoz másik szett illik: egy fejpántos/bringasisakos, mikrofonos gopró, egy dji osmo pocket 2, esetleg egy drón. Az osmo talán kiváltható mobiltelcsivel, bár az nyilvánvalóan nem áll annyira kézre. Hogy ezek nem adnak annyira szép képet, mint a milc? Igaz. De nem is kell. A videókba nem kell az a tökéletes rajzolat, mint ami a fényképekhez. És itt jön a lényeg: a videókat még vissza-visszanézem, hiszen mozgó, élettel teli formában hozzák elő az emlékeket. A fényképeket meg nem. Még akkor sem, ha nagyon jól sikerült képekről van szó. Még akkor sem, ha csinálok hozzá zenés slideshowt. Blogillusztrációnak meg jók a mobillal készült képek is.
Szóval a milc kamerát feltettem a polcra. Ott zokognak, együtt a korábbi dslr szettel. Meg a még korábbi analóg Zenit szettel.
Változik a világ.
Nos, ez volt az első túra, amelyre nem vittem dedikált fényképezőgépet. Gopró és mobil. Drónt se vittem, a Balatonig eléggé élményszegény az út, a kerülős napba nem fér bele a drónozás, meg a Balcsiról már egyébként is vannak felvételeim, Almádi fölött biztosan jókat lehetne videózni, ha nem lenne ott a szentkirályszabadjai katonai repülőtér.
A fura viszont az volt, hogy ugyan csak egy kamerát hagytam ki az alapcsomagból, mégis mennyivel több helyem lett. Olyan luxuscikkeket is be tudtam rakni, mint szúnyogriasztó spray meg napolaj.
Érd. A túratervező szoftver nagy pillanatai. Már van bejáratott útvonalam, de a szoftver (bikemap.net) ajánlott egy még jobbat. Ez konkrétan azt jelentette, hogy még később kellett kimennem a főútra, ami tiszta nyereség.
Ja.
A végén a szoftver által ajánlott murvás út összefutott a főúttal. Legalábbis majdnem. Volt köztük kábé 4 méter távolság. Meg ugyanannyi szint. Ennyivel volt lentebb a főút. Én meg álltam a meredek domboldalon és vakartam a fejemet. Volt a közelben egy reklámtábla, amellett volt egy nagyon meredek, nagyon keskeny betonlépcső, de már a szélére is félve álltam ki. Szép. Aztán végül nagy levegő és ezen ügyeskedtem le a bringát, de a káromkodás/perc átlagom rekordokat döntögetett.
Sárkeszi környékén heves szirénázások, majd bent a faluban meg is láttam a helyzetet. Csúnyán összetört autó, tűzoltó, rendőr. Közvetlenül mellettük mentem el, de nem mertem odanézni.
A reggeli időjárásjelentés szerint oldalról fog fújni a szél. Meg is lepődtem, nem ehhez szoktam. Aztán valójában szemből fújt. Pontosabban, is. Fehérvár után, az ország egyik legszelesebb területén, 30-as szembeszél. Az út végéig. Nagyon meggyötört. Eleve a terep is dimbes-dombos, a szél erős, teljesen olyan volt, mint egy 50 kilométeres közepes mászás. Lejtő nélkül. A végén módosítottam is a terven, Berhida után elmentem Papkeszi felé. Egy kicsit hosszabb, de más az irány, nem fúj direktben szembe a szél.
Fűzfő után bukkan elő a Balaton, de már korábban megváltozik a hangulat. Valahogy más a levegő szaga. Aztán amikor meglátom a Balatont, hirtelen realizálom, hogy ’ember, itt vagyok a Balcsi mellett!’ és minden megváltozik. Ahogy pici gyerekként is ujjongtunk minden évben, amikor először megláttuk, most is egyfajta elégedettség tölti el a szívemet. Igen, megint itt vagyok. Pedig 14 évig laktam a környéken és ha nem voltam lent ezerszer, akkor egyszer sem.
A bikemap nem tudott hibázni. Már ott voltam, 300 méterre a szállástól, a bringaútról le kellett mennem egy kertvárosi részbe, amikor fölém magasodott egy brutális emelkedő. Néztem, nézegettem, de akárhogy is néztem, nekem azon fel kellett mennem. 13%. Mindenféle bevezetés nélkül, csak úgy kinőtt a földből. Mondtam, hogy Almádi hegyi település.
Fellihegtem.
A szállás rögtön a tetején volt. Még lihegve mondtam épp a kamerának, hogy most már csak meg kellene találnom a 10-es házszámot, amikor a kertből kikiabáltak, hogy ne menjek tovább, mert ez az.
– Jó napot kívánok – köszöntem.
– Jó napot kívánok – jött a válasz a hölgytől – Nem mondja, hogy feljött azon az emelkedőn?
– Miért, volt más választásom?
– Mások kerülni szoktak.
– Puhányok. Meg lehet kerülni az emelkedőt?
– Nem. De arra kisebb.
– Eh. A szintet így is, úgyis le kell küzdeni.
– Ez igaz. Merről jött?
– Budapestről.
– Mármint Budapest felől?
– Hát, igen, de konkrétan Budapestről.
– Na ne.
– Bringatúra.
– Jézus. Biztosan nagyon fáradt lehet.
– Annyira nem. Egy meleg fürdő viszont jólesne.
– Mutatom az apartmant.
Sétáltunk.
– És mik a tervei?
– Kerékpározni fogok.
– Merre? Tudja, mi is szeretünk bringázni.
– Holnap megkerülöm a Balatont.
– Na ne.
– Miért, nincs abban semmi szabálytalan.
– De akkor is… tudja, ez egy kerékpáros szállás, de ez így… merőben szokatlan.
– Óh, egyáltalán nem. A haveri körömben az ilyesmi teljesen normális.
– Furcsa haveri köre lehet.
Ez annyira igaz volt, hogy Orsolya aznap este vigyorgott rám a Straván, miszerint ő holnap jön le a Balcsira a BuBán, majd lendületből megtekeri a Keleti-medencét. András pedig, akihez be fogok ugrani szombat este, nemrég ment végig a BuBán, a Balcsi kört pedig rendszeresen le szokta nyomni. És még nem is ők a legnagyobb vaddisznók a haveri körömben.
A kevés cuccnak ára van: bolt. Ami itt némileg kihívás: egy domb közepén vagyok, bolt lefelé is van, meg felfelé is van, de mindenképpen mászni kell. Kaját akarok venni, meg folyadékot, az utóbbiból rengeteget, csak hát pont az a nagyobb súlyú tétel a listán. Mindegy, majd csak lesz valahogy.
Ezen a túrán folytatom a kisérletezést. Egy csomó korábbi túrán agyaltam már rajta, most csak folytatom: hogyan lehet ideálisan megoldani a nagy mennyiségű víz, jobb esetben izotóniás folyadék bevitelét, úgy, hogy az ne legyen alkohol, ne legyen cukorral telített oldat, de azért finom legyen, hiszen egy kis kényeztetés ilyenkor ráfér az emberre. Az újabb verzió a pezsgőtabletta. Egyfelől Plusssz, másfelől Biotech Creatine Zero. Ez jó árban, jó mennyiségben, jó kalóriában. Íz? Elmegy.
Csakhogy bejön néhány apró részlet. Igen, amiben az ördög lakik.
– Haza kell hozni legalább 3 üveg másfél literes ásványvizet.
– Másfél literes vizek nincsenek a bolti hűtőben. Hogyan lesz ez hideg? A szállásokon általában lévő hűtők fagyasztójába nem férnek bele ekkora flakkonok.
– És ami speciális, azaz konkrétan itt probléma: a holnapi túrám végén már zárva lesznek a boltok, azaz csütörtök este szombat reggelig kell megvennem mind az ételt, mind az italt. Minderre van egy szottyadt tornazsákom hazacipelni.
Kihívás.
Nos, bevásároltam. Aztán hozzám képest a tergenyés szamár ugrándozó hiperaktív kölyök volt. Bevásárlás előtt a szálláson kipakoltam a bringából mindent. De így is tele lett a böszme nagy váztáska, sörösdobozok utaztak a kulacstartókban, tele volt a tornazsák és 3 szatyrot cipeltem mellette a kezemben. Nyilván toltam a bringát, a meredek emelkedőn ezzel a felszereléssel esélyem sem volt.
Sörösdobozok? Eddig erről nem volt szó. Nos, nem valódi sörök voltak. Végül azt okoskodtam ki, hogy amíg meg nem hűlnek a vízek, addig veszek 6 doboz zéróradlert. (Azaz gyakorlatilag ma estére.)
Ezzel két baj van:
– Dobozonként 150 kalória. A sör meg 170. Aztán mi az egészségesebb: a kevés alkohol, vagy a rengeteg cukor?
– Most éppen el tudtam játszani ezt a kivárós taktikát, mert végig ugyanott laktam. De mit csinálok egy lánctúrán? Ott sohasem lesz elég ideje a víznek meghűlni.
Nem könnyű. Ráfér még némi csiszolgatás. A következő lépés az lesz, hogy félliteres vizeket veszek (az már van a bolti hűtőkben), csak attól tartok, hogy ezek meg drágábbak lesznek a sörnél. A végén mindig ugyanoda jutok vissza.
Vacsorára babkonzerv. Hogy könnyű legyen nekem a hajnali klotyi.
Vacsora közben keresett a klímás.
Nos, ezek után, amikor már a szürkületben ücsörögtem a szállás előtti teraszon, kortyolgattam a kreatin-oldatomat, csörgött a telefon.
Csak emlékeztetőképpen: csütörtökön. A klímás volt. Együtt van az anyag, szombaton jön. B+. Az egy dolog, hogy én vasárnap este érek haza. De a fiam hétvégére elkérte a lakást, születésnapi kerti partit tartanának a nagyszámú haverjaival. Ami gyakorlatilag egész napos szombati program, bogrács, marhapörkölt, előkészítés, szittyózás, meg ami ilyenkor van. Lányom belakja a konyhát, a társaság a nappalit, meg az udvart, kurvára nem hiányzik ide egy klímás csapat, akik szanaszét furkálják a házat. Ezt úgy el is mondtam a pacáknak és nem túl finoman emlékeztettem rá, hogy azért erőltettem a tavaszt, mert addig még jobbára itthon vagyunk, de ahogy jön a jó idő, mindenki megy a szélrózsa minden irányába. Végül megegyeztünk a vasárnapban. Én ugyan nem leszek otthon és Nej sem (evezősversenyre megy szervezőembernek), de a fiam bevállalta. Egész napos röfögős buli után. Annyiból nem volt gáz, hogy végülis az ő ismerőse. Péntek este kiment a házunkhoz, a Balaton megkerülése után végigbeszéltük telefonon az összes helyiséget, a felmerülő problémákat, aztán ráhagytam az egészet. Nem voltam nyugodt, de ezt majd úgyis megírom.
Végül egy súlyos hiba: indulás előtt nem mentettem el a mobil könyvjelzők közé a darts stream elérhetőségét. Márpedig ma este dől el, kik kerülnek a Premiere League rájátszásába. Hárman fixen megvannak, de a negyedik hely kérdéses, ráadásul a két hapsi pont egymás ellen játszik, sistergős meccsre van kilátás. Végül eszembe jutott, hogy egyszer elküldtem az url-t a fiamnak, a gmail meg megtalálta a levelet, hurrá.
A fordulónak éjfél körül lesz vége, ötkor meg ébresztő. Nem irigylem a sportórát. Már indulás előtt hisztizett, hogy ki vagyok merülve, egész nap ne sportoljak semmit, uána meg aludjak egy nagyot. Ehhez képest… 130 kilométer bringa, öt óra alvás. Mondjuk fogalmam sincs, honnan veszi az infókat, de köze sincs a valósághoz. Határozottan jól érzem magam, valósággal lubickolok az életben. A sportóra meg folyamatosan sikítozik, hogy detraining, meg unproductive, illetve a legfrissebb, a bringatúra után, hogy overreaching. Ez az egész sportóra az ún. Algoritmus szégyenfala, de ezt úgyis meg fogom írni, elég sok anyag gyűlt már össze hozzá.
Recent Comments