Hideg, meleg
2020.07.25; vasárnap

Elméletileg ezen az éjszakán kellett volna kipihennem magamat. Elméletileg. A sportórám reggel kínjában röhögött. Meg én is itthon, amikor átnéztem részletesen. (Meg fogom írni.)

Este jött egy társaság, éjszakai fürdőzni. Ez még rendben is volt, igaz, dumálgattak, de nem túl hangosan, meg nem is voltak sokáig.
Na de utána! Olyan 23 körül kijött egy 5-6 fős női banda. Horgászfeleségek. Ritka büdös parasztok voltak, már ahogy beszéltek, az is elég sokat elárult róluk, ráadásul padló részegek voltak. Másfél órán keresztül ordibáltak, rikácsoltak, sikoltoztak. Hoztak ki whiskyt, időnként fürödtek, ilyenkor a vízben lévők természetesen ordítva beszélgettek a parton lévőkkel. A legvégén jöttek ki hapsik is, aztán egy csomóan összevesztek, nyilván rikácsolva, végül olyan 1 óra tájban vitte el őket az ördög.

Alvás.

Hajnal ötkor ébredtem meg arra, hogy megdördült az ég. Nem mozdultam. Reménykedtem, hogy csak egy repülőgép. Nem az volt. Hamarosan jött a második dörgés. Kifejezetten vihar jellegű. Windy. Ez jött.

Ez a kép már azt mutatja, amikor a vihar a fejünk felett tombolt. Mi vagyunk a kék/fehér pötty.

A második dördülésnél hallottam, hogy Péter forgolódik.
– Helló! Ébresztő! – kiabáltam ki.
– Miva…?
– Kurva nagy vihar jön! Kábé tíz percünk van.

Soványmalacvágtában pakoltunk össze. Péternek volt teli spricója, én a kocsiban hagytam, így az én kajakomat a lezárások után hasra fordítottuk. Gyorsan magamhoz vettem a kajásszatyrot és mentünk a kocsmába. Annak van fedett terasza. Igaz, zárva volt, de a kerítés fél méter magas, átléptük. Vészhelyzet van.

Az a nyomorult vihar másfél órán keresztül tombolt a fejünk fölött. A terasz valamennyire jó volt, de az erős szél oldalról is befújta az esőt. Tegnap még kiröhögtem Pétert, hogy melegítőt is hozott. Ma meg már irigykedtem rá. Úgy készültem, hogy két kánikulai nap lesz, gyakorlatilag alig pakoltam ruhát. A zsákomban volt egy törcsi, egy póló és egy száraz rövidnadrág. Semmi melegítő, semmi esőkabát, de még egy nyomorult zokni sem. Lábbelinek is csak egy laza szandált dobtam be. A teraszon konkrétan megvett az Isten hidege. Kocogtak a fogaim. Szenvedtem. Elképzelni sem tudtam, hogy ezen a napon még cudarul melegem lesz.
A kajászsákban volt pogácsa, azt rágcsáltuk. Amilyen hülyék voltunk, egyikünk sem hozott ki sört, a kajakokhoz meg a szakadó esőben már esélytelen volt kimenni. Jól esett volna egy kis pálinka is, de meglepő módon Péter most nem hozott. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Ez annyira durva hiba volt, mint az, hogy nem dobtam be az extra kicsire hajtogatható kajakos dzsekimet.

Aztán minden jó véget ér egyszer, szerencsére a rossz is, hét óra körül elállt az eső. Kicsomagoltuk a lezárt kajakokat, kipakoltunk, bepakoltunk. Nyilván bontottunk egy sört.
Aztán azok a dolgok, melyekről az emberek nem szoktak beszélni. Klotyi.
A felderítő körúton szúrtam ki, hogy a Tassig tartó partszakasz tulajdonképpen végig számozott horgászparcellákból áll, párszáz méterenként zöld fabudikkal. Ez több, mint elég. De ha valamiért nem lenne jó, a reggeli indulást kilencre terveztük, akkor már van kocsma, a reggeli sör mellett lehet használni a hely vécéjét is.
Hát, mindebből semmi sem lett. A horgászok úgy telepedtek le, hogy telepként vették körbe sátraikkal a budikat, kisajátítva ezeket maguknak. A vihar meg elrendezte, hogy ne legyen érdemes kilencig várnunk. Jobb híján maradt az erdő a töltés túloldalán. Elég hülye helyzet. A kocsmában nem engedik be a horgászokat és a pereputtyukat a vécére, csak ha fogyasztanak. (Gondolom, nincs csatorna, a szippantósautót meg nem akarják sűrűn kihívni.) A horgászok viszont kisajátítják a pottyantós budikat. Azaz az üzemeltető hiába próbálta megoldani a helyzetet, ha nincs kocsma, a strandolóknak csak az erdő maradt.

Nyolc körül rúgtuk el magunkat a parttól. Gyakorlatilag ugyanolyan mosott szar állapotban voltam, mint előző reggel. Finoman szólva sem regenerálódtam sokat a rövid, de annál zajosabb éjszaka során.

A terep alapvetően barátságosabb ma, mint tegnap. A nagy Dunán a 60 kilométeren van összesen két kocsma, de ott sem tudtunk hosszabban megpihenni, mert igyekeznünk kellett a tassi zsiliphez. Ma már nincs időkorlát. A tavalyi tempóból kiindulva kábé tíz óra lesz a feljutás, beleszámítva a kikötéseket is, azaz bőven világosban érünk fel Dunaharasztiba. Meg tudunk állni az összes jó helyen.

Csakhogy. Ma este mindketten vezetni fogunk, azaz a sörivásnál figyelni kell a 2-3 órás korlátra. Ennyi idő alatt tűnik el egy sör a szervezetből. Azaz vagy nem állunk meg mindenhol, vagy egyes helyeken nullás radlereket kell innunk. Az élet szigorú és igazságtalan.

Dömsödi strand. Mert kellett a sör, de leginkább a vécé.
A pultnál panaszkodó yachtos. Hogy borzasztó ez a sebességkorlátozás a vízen. Hogy nem tud törvényesen padlógázzal száguldozni. Hogy egyem a szívét. Mert egyébként száguldoznak. A kutya nem szól rájuk.

Kora reggel vízgereblyéző hapsik a strandon. Szedik ki a kósza vízinövényeket. Szemmel láthatóan élvezik a munkájukat, egész nap strandolnak és még pénzt is kapnak érte.

Rengeteg a motorcsónak, yacht, tengeri yacht. Összesen talán négy fékezett, amikor elment mellettünk. A többi paraszt leszarta a szabályokat. Persze a tegnapi piros tolóhajóhoz képest mindegyik lepkefing volt, de ha a Narancssárga kajakommal lettem volna, végigparáztam volna az utat. És ne felejtsük el, ezen a vízen kifejezetten sok a K1-es kajakos is.

Ráckeve. Megint a gyilkos gyros tál. Mint kiderült, Péternél is quamatel az altató, neki is veszélyesen ég a gyomra. Ehhez képest mindketten úgy kértük a gyrost, hogy mehet rá minden, sőt, lehet több a hagyma is, meg a csípős is.

– Néha meg szokták kérdezni, hogy ha ennyire vacak a gyomrom, hogyan merek ilyen durván kajálni? – jegyeztem meg.
– És?
– Azt szoktam válaszolni, amit Bruce Banner a Bosszúállókban. Az én titkom az, hogy mindentől ugyanolyan erősen ég a gyomrom.

Szigetszentmárton. A kölcsönzőnél négy ember pumpálta egymás mellett a SUP-ját. Távolról úgy nézett ki, mint egy sornégyes motor működés közben.

Szigetcsép felé az egyik helyen megbeszéltük, hogy melyik spiccet célozzuk be. Aztán nem tudtam keresztülmenni az RSD-n, annyi motorcsónak jött folyamatosan. Végig kellett eveznem a hosszú és rosszabb íven.

Szigetcsépen óriási tömeg. Hát, ja. Kánikula, vasárnap és egy jó szabadstrand. Kikötni sem volt egyszerű, de érdekes módon az útban lévő kiskölyök észrevett. Arrébb mondjuk nem ment, de jól elbeszélgettünk arról, hogy mi is ez, amiben ülök. A Kodiakból meg gond nélkül kiszállok a mélyebb vízben is.

Szigethalomnál benéztünk a múltkor is említett baráti családhoz, itt már nyilván szigorúan nullás radlert kortyolgattunk a kellemes beszélgetés közben.

Szigetszentmiklósnál, amikor már összeszűkült az RSD, volt egy szakasz, amikor hosszú percekig nem volt sehol motorcsónak. Nem látszódott, nem hallatszódott egy sem.
– Mennyire békés és megkapó a táj! – lelkendezett Péter.
– Ja.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen is lehet!
– Ja.
– Szerinted nem?
– Ember. 15 éve járom ezt a vizet. A motorcsónakok csak az utóbbi 3 évben szaporodtak el ennyire. Előtt szinte mindig ilyen csendes és békés volt, mint ebben a váratlan 5 percben.

Aztán már fel is zúgott előttünk egy hajómotor.

Végül megérkeztünk. Nem mondanám, hogy üdén és frissen, de alapvetően meg voltam elégedve magammal. Ez azért nem kis teljesítmény volt.
Kipakolás, bepakolás, felpakolás. Hazakocogtunk. Itthon átpakolás, bepakolás. Kicsit már monoton robotstílusban.
Elbúcsúztunk Pétertől.

Utána egy háromcentes Nejjel. Megünneplendő, hogy érmekkel jött haza az evezős OB-ról. Meg megünneplendő, hogy hazajöttem. Még egy sörnyi beszélgetés, majd mindenki ágybaszédült.
Hétfő reggel, amikor már úgy éreztem, csak pihentem valamennyit, jó pihepuha ágyikóban, ránéztem a sportórára, láttam, hogy lófasztmama, még mindig kifacsart zokni vagyok szerinte. De úgyis megírom.