Csepel-karika 02/03

Célozzuk be a spiccet!
2020.07.24; szombat

Istenbizony nem vagyok normális. Tudtam, hogy ma fogjuk a nagyobbat evezni, rá kellett volna pihennem, erre tegnap egész nap eszeveszett pakolás, mellé elfröccsöztem egy üveg bort, estefelé megérkezett Péter, kiültünk a tűzrakó hely mellé, sütöttünk kolbászt nyárson, beszélgettünk, iszogattunk, nálam elfogyott még egy üveg bor, végül éjfélkor jöttünk be.
Hajnali négyharminckor meg ébresztő.
Muszáj volt, mert a zsilipelések miatt nagyon feszített az időzítés. De attól még, hogy muszáj volt, nem lett elviselhetőbb. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Oda-vissza.

Hétfő reggel megnéztem, hogyan értékelte a sportórám a produkciót. Annyira kiakadt, hogy ezt külön meg fogom írni.

És akkor még várt ránk, csak ma 78 kilométer evezés.

Beszéljünk erről egy kicsit. Ha olyan embernek mondom, aki nem szokott kajakozni, hogy 120 kilométer evezés, az illető nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ha megtudja, hogy a fele időben lefelé mentünk a nagy Dunán, akkor meg legyint. Pedig ilyen egyszerűen nem lehet elintézni. Ha nincs semmilyen áramlás, akkor 6-6.5 km/h között szoktam evezni. Ez a megszokott, haladós tempóm. Most is kábé így toltuk, csak hát rájöttek a sodrási viszonyok. Ebből lett az, hogy lefelé 10-11 km/h sebességgel mentünk, azaz a sodrás besegített kábé négyet, felfelé viszont elvett 1.5-2 km/h-t. Azaz összességében kaptunk némi segítséget, de messze nem annyit, mint ahogy az ember gondolná. Márpedig azt az időt, melyet evezéssel töltöttünk, azt rendesen 6-6.5 km/h sebességnek megfelelő erővel eveztük. A tiszta evezési idő első nap 9 óra 45 perc volt, a másodikon 7 óra 14 perc. Ez annyi, mint 17 óra. A 6-6.5 közötti tempónkkal számolva a sodrás nélküli táv 102-110 kilométer között lett volna.
Ez sem semmi.

A tempóhoz. Van ugye a Narancssárga kajakom, mely ennél némileg gyorsabb. Adta volna magát, hogy egy ilyen hosszú túrára azt vigyem, csak hát… most éppen pont annyi a súlyom, hogy abba már nem tudok felszerelést pakolni, mert nagyon lecsökkenne a stabilitása. Meg be is áznak a tárolói, szóval maradt a valamivel lassabb, de igénytelen igavonó barom, a Kodiak.

Még valami, aztán már nem rugózom a témán. Beszélgettünk Péterrel arról, melyik lehet fárasztóbb: a futás, vagy a kajakozás? Ha a sebességet nézem, akkor a kajakozás olyan enyhe kocogásnak felel meg. Laikusként azt mondanám, hogy egy átlagos embernek mondjuk olyan 3 kilométerig a futás a könnyebb, afölött már inkább a kajakozás. Nem laikusként viszont már más a véleményem. 120 kilométert kábé egy hónap alatt tudnék lefutni, apró részletekben. A kajak meg ugye meglett két nap alatt. Viszont tavaly lementünk öcsémmel és a sógornőmmel kajakozni Tiszafüredre. Mindketten képesek félmaratonokat futni, rendszeresen edzenek 10+ kilométeres távokkal. Nos, ők egy tíz kilométeres kajaktúrán úgy kipurcantak, hogy nem is akarnak többet kajakba ülni. Azaz a válasz a kérdésre: attól függ. Ki melyik sportban van otthon. Nekem a félmaraton van elérhetetlen távolságban, nekik a 100+ kilométeres kajakozás.

Oké, vissza a túrába. Ott jártam, hogy döcögtünk lefelé Dunaharaszti felé, én pedig azon morfondíroztam a kormánykerék tekergetése közben, hogy mi a fenét keresek itt. Szerencsére a csónakház nincs messze, onnantól pedig már jött a gépszíj, nem volt idő lamentálgatni, kajak be, kajak ki, felszerelni az igáslovakat, bepakolni előre/hátra, beöltözni, végül az utolsó kultúrált vécé… és elrúgtuk magunkat a stégtől.

Innentől már nincs visszaút. Teperni kell az első zsiliphez, utána a másodikhoz, ez utóbbihoz gyakorlatilag egész nap, hiszen ha sikerül elkapnunk, onnan már csak 3 kilométer a tervezett szállás.

A Kvassay zsilipig mondhatni eseménytelenül telt az idő. A terepet jól ismertem, kábé 15 éve kajakozok, ezen a szakaszon kezdtem, az első években a Hullám csónakházban lakott a kajakunk, bejártuk rendesen a legfelső szakaszt, az alatta lévőt pedig azóta, amióta Dunaharasztiban tárolom a kajakot. Tulajdonképpen ez az egyik edzőtávom, azaz tényleg megy, még behunyott szemmel is. Az élvezet kedvéért bementünk a romantikus csatornába, na nem mintha lett volna bármilyen titkos szándékom Péterrel, de a csatornában nincs sodrás és minden ilyen lehetőséget meg kell becsülni felfelé menet. Hajnalban még nem volt jelentős a forgalom (azért egy tengeri miniyacht így is megvolt), sajnálatos módon kocsma sem, pedig a Guszti bezárt kerthelyiségénél csorgattuk a nyálunkat.

Végül negyed tizenegykor értünk fel a zsiliphez, bőven határidőn belül. Nem is fent várakoztunk az erős sodrásban, hanem visszacsorogtunk a Kikötni Tilos! felírattal jelzett stéghez. Itt kikötöttünk, megpihentünk. Ittunk egy sört a kajakból.
Felhívtam a zsilipet, bejelentkeztem.

10:50-re felkocogtunk. 11:10-kor már túl is voltunk az egészen. Rajtunk kívül nem volt senki, egyik irányból sem.

Aztán, aztán… olyasmi történt, amitől egyből éveket öregedtem.
Kifordultunk a nagy Dunára.
Félre ne értsd, eveztem már a Dunán, nem is egyszer, sőt, kifejezetten sokszor, köztük kétszer december végén is. Eveztem már a mostani Kodiaknál instabilabb Narancssárgával is.
Csak éppen a megáradt Dunán nem eveztem még soha.
Már ott, ahol az RSD becsatlakozik a Dunába, ott elkaptak az örvények, limányok és forgattak, mint a ringlispil. Csak kapkodtam az evezőt jobbra és balra. Szerencsére a kormány pont le volt engedve, az sokat segített. Erős déli szél volt, az megtetézte az egészet emberes szembehullámokkal. Legalább tíz perc volt, mire sikerült stabilizálnom a kajakot és hozzászoknom ehhez a rángatózó vízhez. Huh.
És ebből még lesz hatvan kilométer. Finom.

Itt még sodort a víz. 12-13 km/h sebességgel száguldottunk lefelé, már amikor nem pörögtünk. A kikötött uszályok között még ennél is gyorsabban. Egy idő után már vigyorogtam: tényleg megszoktam a helyzetet és tetszett, hogy hamarabb le fogunk érni, mint ahogy számoltam. De az M0 híd után valahogy kifogyott a szufla a folyóból. Beálltunk 10 körülre, illetve ha beevickéltünk a hajózási útvonalra, akkor 11-re.
Emlékszem, régebben kis naívként simán húztam be a Duna közepére, álltam be a nagy hajók mögé. Fogalmam sem volt, mit jelentenek a zöld, meg a piros bóják. Boldog tudatlanság. Na, akkor lehetett teperni. Amióta tudom, azóta meg már nem annyira.
Ezen a túrán meg mégannyira sem. Elképesztő mennyiségű nagyvas haladt a Dunán, felfelé is, lefelé is. Tolóhajók bárkákkal, uszályok, tömegesen, volt, hogy fentről is, lentről is egyszerre. Kaptunk szárnyashajót is. Na, az olyan, mint a Lola T, mindent visz.
Bár a legdurvább nem is ez volt. Jött hátulről egy nagy dög piros tolóhajó, tolatmány nélkül. Sietett, mint az állat, a sofőr nyomta a gázt. Na most, ha tolt volna hajókat, akkor azok lecsillapítják a hullámait és béke van. Viszonylagosan. Most viszont nem volt előtte semmi más, csak a Duna. És azt tolta. Meg mivel egyedül volt, piszok gyorsan is ment, azaz hátul is eszetlen nagy hullámokat csinált. Hátra-hátrapillantva nézegettük és szívtuk a fogunkat. Ez pörgős tánc lesz. Az is lett. Én pár éve abban a hitben evezek, hogy a Kodiakban már nem történhet semmi olyasmi, amitől összeszarnám magamat. Aztán most megtörtént. Borulás nem lett belőle, de utána volt némi levegőkapkodás. Még finoman megemlékeztem a tolóhajó anyukájáról, aztán ennyi.
Illetve mégsem.
Olyan 5 kilométerrel lejjebb a piros tolóhajó kikötött, mi pedig közeledtünk feléje. Akkor most mi legyen? Ha leelőzzük, az pedig lefelé megy tovább, akkor jiscsoráz, azaz még egyszer átéljük azt a táncot. Nem hiányzott. Ha megvárjuk… de meddig várjunk? Tassnál el kell érnünk az utolsó zsilipelést. Aztán ahogy közeledtünk, láttuk, hogy rakományt akasztanak rá. Ráadásul felfelé áll. Huh. Majd elengedte a rakományt és elindult lefelé. Fék. A picsába. Döntse már el, mit akar! Aztán valami félelmeteset láttunk. Amikor a tolóhajó elengedte a bárkát és elindult, az orrával lökött egyet rajta. Pont akkorát, és pont olyan irányba, hogy a bárka, azon a zavaros, zúgó árvízen lassan, kényelmesen fordult 180 fokot, majd becsúszott egy másik bárka mögé, de úgy, hogy a rajtuk szaladgáló emberek minden korrekció nélkül össze is tudták azokat kapcsolni. Ezt nevezem profizmusnak. Utána a tolóhajó rájuk állt, szerencsére megint felfelé, bár itt már gyakorlatilag mindegy is volt, ha van rajta két bárka, akkor már ez sem veszélyes.

Innentől, pontosabban már idáig is, pároskeringőztünk. Figyeltük, hogyan terelik a bólyák a hajókat, mi pedig igyekeztünk minél távolabb kerülni tőlük, azaz a hajózó útvonaltól. Persze ez az útvonal volt a leggyorsabb, néha be is mentünk, de olyan sok volt a hajó, hogy ritkán vagánykodtunk. Épp elég volt kilométerekről megsaccolnunk, hogy az a picike távoli pont az most piros, vagy zöld bólya és melyik part felé tereli azt a böszme nagy hajót. Mert akkor nekünk a másik partot kell megcéloznunk. Úgy, hogy közben ne keresztezzük más hajók útvonalát. Ez így nem tűnik bonyolultnak, pedig az volt. Tekintve, hogy ezen hajók nagy része radarral megy, az meg nem lát minket, így ennek a szlalomozásnak volt némi veszélye is. Ha elrontjuk, akkor a hajó átmegy rajtunk.

A bólyák színeiről. Ha a folyás irányában nézzük, akkor a piros bólya azt jelenti, hogy a hajóknak a bólya bal oldalán kell elhaladniuk. A zöld bólyát jobbról kell kerülniük. Folyással szemben nyilván fordítva.

A Duna elég kacifántos folyó, van, amikor a hajókat folyamatosan cikáztatják a két part között. Na, ezt találd el, úgy, hogy lehetőleg ne menjél át a hajók útvonalán. Innen is jött a nap szólása, ugyanis úgy navigáltunk, hogy mindig kinéztünk egy-egy jó irányban lévő beszögellést és arra adtuk ki a parancsot: célozzuk be a spiccet!

A tököli révnél összekapaszkodtunk és ittunk egy sört a kajakban. A révkocsma sajnos valamikor elpusztult. Utána jött a csodálatos battai panoráma, majd keringőzés a nagy hajókkal. A szigetújfalui révnél már kiszálltunk. (Ugye fel lett térképezve, hogy itt már van kocsma.)

Ez itt nem zongora. Csobogó. Nekem egyből eszembe jutott a vicc a párizsi anarchista orosz művészekről, ebből a nézőpontból ez egy kifejezetten punk zongora.

Már a klotyinál sejtettem, hogy baj lesz. Hátul egy húszfős társaság szülinapozott, a teraszon egy tizenfős társaság várt egyre türelmetlenebbül az ebédjére, én pedig botor fejjel rendeltem egy hambit. Nyilván nem készült el időre. Végül szóltam a pultos csajnak, hogy sztornó, erre felvetette, hogy ha most gyorsan megcsinálják, akkor elviszem-e becsomagolva? Rábólintottam. Aztán amíg a kajaknál pakolászgattunk, bekaptam. Drága is volt, nem is túl nagy, meg odafent, sör mellett jobb lett volna, de ne legyünk telhetetlenek.

Tepertünk tovább. Innen elméletileg már nincs megállás. (Pontosabban, ha látjuk, hogy nem érünk Tassra időben, akkor Lórévnél is megállhattunk volna aludni. Vagy a tassi zsilip előtt, bár ott a meredek parton kifejezetten nehéz szárazföldre evickélni ezekkel a dögnehéz kajakokkal.)
De ilyesmiről szó sem volt, sőt, annyira jól álltunk idővel, hogy Lórévnél is belefért egy félórás, egysörös pihenő. Amelyből két sör és plusz húsz perc lett, mely megcsúszásra majdnem ráfaragtunk. Emlékeim szerint innen még 10 kilométer Tass, azaz kábé egy óra, de nem annyi volt, hanem 12, azaz olyan 72-75 perc. Volt rá másfél óránk, azaz elméletileg belefértünk, de vannak mindenféle szabályok, melyek szerint időben ott kell lennünk, jól látható helyen… most meg úgy nézett ki, hogy csikorgó kajakkal fogjuk bevenni az utolsó kanyart és fékezés nélkül fogunk átszáguldani a zsilipen, ami kellően vagány, de nem túl szabályos.
Mit mondjak? 18:50-re értünk a zsilip elé. Még jó, hogy a bejelentkezést elintéztük a lórévi kocsmából. Lentről megint csak mi voltunk, de fentről már jöttek kisebb-nagyobb motorcsónakok.
Nincs túl nagy véleményem a horgászokról, de itt egy különösen durván agyhalott példányhoz volt szerencsénk. A kertje vége közvetlenül a zsilip mögött volt, onnan horgászgatott a csóka. Mi meg eveztünk ki a zsilip kijáratán. Maga a zsilip négy méter széles, a kijárata kábé hat.
– Menjenek beljebb! Menjenek beljebb! – ordította.
– Hová a retkes picsába? – kérdeztem vissza, a lehetőséghez képest kulturáltan – Nem látja, hogy ott a hajók jönnek?
– Nem mehetnek egyszerre! Meg kell várniuk egymást!
– És ezzel mit basszak? Nem maradhatunk bent a zsiliptérben!
Aztán ezzel vége is lett a magvas eszmecserének, mert elhaladtunk mellette.

Oké. 19:15. Megcsináltuk. Hol aludjunk? Hivatalosan a nap 20:30-kor megy le, de még 21:00-kor is elég világos van, azaz másfél órát még simán tudnánk evezni. A makádi Ezüstpart strand 3-4 kilométer, az olyan 50 perc. A strandon vadkempingeznénk, aminek nyilván vannak veszélyei. Önkormányzati terület, a fene se tudja, lehet-e. De sokkal nagyobb veszély, hogy a közelben rengeteg horgász van, ráadásul kocsma is, ilyenkor egy strand az éjszakai fürdőzés lehetőségével kifejezetten vonzó a részeg állatoknak.
Felmerült, hogy ha ilyen jól állunk, miért ne eveznénk fel két kilométert a tavalyi szállásunkhoz? Az ötlet meg is tetszett mindkettőnknek. Jó, fizetni kell érte, de nem sokat. Nem kell sátrat állítani. Kapunk hideg csapolt sört. Van vécé és tusoló. Reggel nem kell sátrat bontani. Próbáljuk meg. Telefon.
– Jó estét. Van még szabad szobájuk ma estére?
– Nincs. Teltház van.
– Aha. És olyat lehetne, hogy felverjük a sátrat a hátsó udvaron?
– Ja, akkor maga a Neptunról beszél. Az most nincs nyitva, éppen felújítjuk. A másik helyen meg nincs hátsó udvar.
– Szomorú. Köszönöm.
– Szívesen.

Ez elúszott. Maradt az Ezüstpart. Kikötés. Az első csalódás. Azon a terepszakaszon, melyet a felderítéskor sátorhelynek néztem ki, két autó parkolt. Horgászok. Egyelőre csak parkoltak, gondolom később cuccolnak ki. Hát, ez van. Majd kitalálunk valamit. Egyelőre tépés a kocsmához. Hivatalosan fél nyolckor zár, most meg nyolc van, de hát él az a bizonyos reményhal, talán lesz még valami. Volt.

Ittunk is egy korsó sört, kifújtuk magunkat. Aztán vissza a partra, mert a szállást meg kell oldanunk, lehetőleg még világosban. Addigra megérkeztek a horgászok is. (Mint kiderült, ott söröztek a kocsmában a mellettünk lévő asztalnál.)
Odamentünk hozzájuk.
– Jó estét uraim!
– Jó estét!
– Egyeztessünk. Maguk merre szeretnének horgászni? Mert akkor úgy állítjuk fel a sátrakat.
– De jó, hogy jöttek! A kajakok pont útban vannak.
– Akkor arrébb visszük. Ott a fa alatt jó lesz?
– Tökéletes.
– Akkor itt lesz egy sátor, ott meg egy függőágy. Zavarja Önöket?
– Egyáltalán nem. Viszont van nálunk pálinka. Zavarja Önöket?
– Határozottan. El kell pusztítani.
– Úgy is van.

Még dumáltunk egy kicsit, teljesen jó arcok voltak, aztán tényleg mentünk berendezkedni. Péter végül úgy döntött, hogy még csak a függőágyat sem rakja ki, ellesz az egyik szabadtéri padon. Rádobta a matracot, magára húzta a hálózsákját és már aludt is.

Én szintén nem vacakoltam sokat, csak a belső sátort raktam össze. Álmos vagyok, fáradt is, elég lesz ennyi. Úgysem lesz éjjel eső.

1 Comment

  1. Ritkán szoktál a Dunán evezni? ;)

Leave a Reply

Your email address will not be published.