Újabb pipa a bakancslistán.
Hosszú volt az út. 2006-ban vettük az első kajakot, 2008-ban cseréltük le, utána már futószalagon jöttek a variálások. Eleinte a Gubacsi-híd melletti csónakházban laktunk, onnan kitettek, volt egy esztergomi kitérő, utána 2010-ben egy kajakos haver révén költöztünk be a DMTK csónakházba. Ez már igazi, mindent kielégítő csónakház volt. Nagyjából ebben az időben cseréltük le a kettes kajakot két egyes kajakra.
Az első evezgetések a Gubacsi-hídtól tartottak a Molnár-szigetig, vagy éppen fel a Kvassay zsilipig. Az M0 már nagy távolságnak számított. Egyszer mentem le a HÉV-hídig, de az már akkora kaland volt, mint vidékinek túlmenni metróval a Nagyvárad téren. A DMTK csónakháznál nyílt ki igazán a horizont, innen le-lemerészkedtünk Szigetcsépig. Aztán ahogy kezdtünk belejönni, ahogy megjött az erőnlét, elkezdtük felfedezni a teljes RSD-t. A következő nagy ugrást a többnapos túrák jelentették. Egyszer körbeeveztem társasággal 2,5 nap alatt a Csepel-szigetet, egyszer egy másik társasággal két nap alatt feleveztünk az alsó zsiliptől a felsőig, kétszer pedig Nejjel jöttünk fel Tassról a DMTK csónakházig, szintén két nap alatt.
Idén úgy terveztük, hogy megint nekiszaladunk a Balaton körbeevezésének, és ha Nej megfelelő erőnlétben lesz, akkor jön ő is. (2019-ben, amikor a kiszámíthatatlan időjárás miatt végül nem tudtuk zárni a kört, az első három napot simán megcsinálta.) Ennek a felkészülésnek lett volna része, hogy – bakancslista – végre legyőzzük az RSD-t: egy szombati napon leevezünk Tassig, egy vasárnapi napon pedig vissza. Ez összesen 90 kilométer, két nap alatt, úgy, hogy a második nap, amikor sodrással szemben kell visszajönni, az még engem is aggasztott egy kicsit.
Neki is ugrottunk. Az írásnak nagy arccal az RSD ledöfve címet adtam, de utólag bevallhatom, hogy nem volt ez olyan acélos ledöfés. Kezdve ott, hogy csak a lefelé táv jött össze, a visszafelé nem. Nej idén hanyagolta az evezést, a lefelé sodró vízen a könnyebb nap is teljesen kivette az erejét. Meg is egyeztünk, hogy akkor idén kihagyja a Balcsit.

Aztán dolgok történtek, az élet elkezdte húzogatni a bábukat a táblán és kiderült, hogy az az egyedüli idősáv, amikor a Balaton-karika már elviselhető körülmények között abszolválható, idén több embernek is foglalt. Karika off. Majd jövőre.

Péterrel viszont szoktunk időnként külön is evezgetni. Megbeszéltük, hogy legalább ez legyen meg. Azaz a szokásos: körbeevezzük a Szentendrei-szigetet, meg most egy kicsit több időt kap az RSD, azaz lehúzunk vele is Tassig. Persze a második evezés érdekelte Nejt is.

Csörgött a telefon. Péter.
– Te, Józsi, mit szólnál hozzá, ha kihagynánk a Szentendrei-szigetet és inkább az RSD-t csinálnánk meg oda-vissza?
– Nem lesz az neked túl unalmas, egymás után két nap ugyanott? Meg van egy olyan probléma, hogy hol alszunk? Pont Tass környéke necces. Egyszer már nézegettem a zsilip melletti szigetet, van is ott valami horgásztelep, de fogalmam sincs, hogyan lehet kikötni, illetve lehet-e ott sátrazni. Le kellene szaladni egy nap bringával, de mostanában nem érek rá. Anélkül meg, csak úgy blindre lemenni, eléggé rizikós.
– Hát, értem.

Megint csörgött a telefon.
– Te, Józsi, találtam szállást.
– Hol?
– Dömsöd után van egy horgásztanya, adnak ki szobát is.
– Jól hangzik. Ránézek.

Jó is volt. A tanya 5 kilométerrel van fentebb Tassnál, azaz első nap leevezünk 45 kilométert a zsilipig, majd vissza ötöt, viszont a második napra így már csak 40 kilométer hegymenet marad.

Telefon.
– Te, Péter.
– Én.
– Lefoglaltam a szállást.
– Remek. Belegondoltál már?
– Mibe?
– Hogy ez gyakorlatilag egy Balaton-félkarika.
– Ja, tényleg. 90 kilométer, egy 50 és egy 40 kilométeres nappal.

Időközben bekapcsolódott az eredeti csapat női tagja, Orsolya is, sőt Nej is felszívta magát és bevállalta. Összeálltunk.

Itt kell elnézést kérnem Attilától. Ő is velünk szokott tartani, de mivel nála ilyenkor van a munka dandárja, így rendszerint csak egy félkarikába kapcsolódik be útközben. Most viszont valahogy kiesett a fejünkből. Csak induláskor ugrott be, gyakorlatilag egyszerre, hogy ez most pont egy félkarika és pont olyan időzítéssel, hogy Attila is el tudott volna jönni. Bocsi. De remélem, lesz még ilyen máskor is.

Rákészülés
2020.09.04; péntek

Találkozó nálunk. Egy kis sparheltezés. Némi sör. Beszélgetés. Alvás.

Oda
2020.09.05; szombat

A legnagyobb baj a túrával az időzítése volt. A Balatonhoz ez ideális időpont. Az RSD-hez már nem. Itt teljesen hektikus, hogy a szabadstrandokon lévő büfék mikor zárnak. Mi is vittünk magunkkal biztonsági kaját meg biztonsági sört, szerencsére nem volt rá szükség, de ez jórészt a kánikulai melegnek köszönhető. Amíg ugyanis van a strandon elég fürdőző, addig a büfé sem zár be.
A komolyabb probléma a korai napnyugta volt. 19.15-re írta a meteorológia, 19.45-ig még úgy-ahogy lehet látni, de 20.00-kor már töksötét van. Nyáron, amikor Nejjel voltunk, 19.00 körül értünk le Tassra. Most meg még lesz vissza 5,5 kilométer, felfelé. Az legalább egy óra. Azaz fejlámpás érkezés sötétben. Lehetne mondani, hogy akkor most gyorsabban megyünk, de az meg az élmény rovására menne. Az RSD-n hangulatos kocsmák vannak végig, olyan 1-1,5 óránként érdemes megállni egy sörre, egy kis nyújtózkodásra, na meg ebédelni is. Ezt most még komplikálta, hogy a horgásztanyán az étterem nyolckor zár, fél nyolcig vesznek fel kajarendelést. Nyomós érv.
De hogyan fogunk ebbe beleférni?
Úgy, hogy végig egyensúlyoznunk kellett a sport és a szórakozás határán. Hiába éreztük jól magunkat az egyik helyen és ücsörögtünk volna még egy kicsit, letelt a félóra pihenés, indulnunk kellett. És a végét így is alaposan meg kellett variálnunk.

Indulás 8.30-kor. Tudományosan. Szigetcsép 1 óra 40 perc. A strandkocsma 10-kor nyit. Ennyi.
Na jó, nem csak ennyi. Figyelj, milyen meglepetéssel készült ránk a szigetcsépi strand.

Szigetcsép Strand Büfé
Házhoz megyünk, bűn- és balesetmegelőzési program
A szombati nap programja

10:00 Megnyitó
10:30 Zebrán elütés
11:00 Motoros baleset
11:30 Beszorulós baleset
12:00 Vízből mentés, újraélesztés
13:00 Autótűz
-Szimulációs szemüvegekkel akadályverseny – ajándékok
-Ujjlenyomat készítése
-Közlekedési és intelligencia tesztek – ajándékok
-Színezés nyomdázás.
Várunk mindenkit szeretettel! 🤗👮‍♀🚓

Hogy tetszik? Péter különösen odavolt. Nem akármikor van lehetőségünk megtanulni, hogyan kell szakszerűen elütni egy gyalogost a zebrán.

Az indulással egy kicsit megcsúsztunk, szerencsére a bemutató is csúszott egy félórát, szóval pont időben érkeztünk. Kirángattuk a kajakokat egy kis piros autó mellé.
– Itt akarják hagyni a kajakokat? – kérdezte egy közelben heverésző hapsi.
– Persze.
– Tőlem. De tudjanak róla, hogy ezt az autót mindjárt fel fogják gyújtani.
– Aha. Akkor nem akarjuk itthagyni.

Három kajakot átcipeltünk a strand túlsó felére. Amikor az enyém jött sorra, a hangosanbeszélő csajszi bemondta a menetrendet. Az autó felgyújtása délután egykor lesz. Ja. Mindjárt. Na, az én kajakom már ottmaradt mellette.

Aztán addig szutykolódtam egy rosszindulatú karabinerrel, amíg pont lemaradtam a fejkamerával arról a pillanatról, amikor az autó elütötte a kaszkadőrt, aki a zebrán nyomkodta felelőtlenül a mobiltelefonját. Utána meg a berongyoló mentőautó kis híján minket ütött el.

Sajnos nem maradhattunk túl sokáig. Toltunk egy sört, vécé, aztán fájó szívvel otthagytuk a bemutatót.

Gyorsan leértünk Szigetszentmártonba. Mintha kezdene életjeleket mutatni a hely. A kocsma majdnem tele volt, már lehetett kapni sült kolbászt és a strandon is fürödtek néhányan. Induláskor edukálás: kis béka, nagy béka. Ne ingereljük túl sokáig a kis békát. A nagyot se.

Ráckevén már egy óra csúszásban voltunk. Vakargattam a fejem, de aztán rálegyintettem. Valahogy majd csak lesz. Ebédre ettünk egy emberes gyros tálat. Hosszú pihenő.

Innen kilenc kilométerre van a dömsödi strand, onnan pedig újabb kilenc kilométerre a tassi zsilip. Viszont az utolsó etapnak nagyjából a közepén van a szállásunk, ott legalább addig meg kellene állnunk, amíg felvesszük a kulcsot. Hiszen nem tudhatjuk, mikor érkezünk vissza. Bonyolította a helyzetet, hogy Tass előtt 3 kilométerre van egy nagyon hangulatos kocsma Makádon, oda is jó lenne benézni. És persze meleget vacsorázni este a szálláson.

Eléggé lehetetlen küldetés, de nekivágtunk. Ólomnehéz gyomrokkal. Nem ez volt a nap csúcspontja, Orsolyának konkrétan többször is lebillent a feje.
Dömsödi strand. Sör, klotyi. Borzalmas kávé.

A szállás könnyen meglett. Tulajdonképpen minden stimmelt: vízpart, fehér, kúriaszerű épület, kerthelyiség egy stégen, mellette kiszálló.

Az utóbbival volt gond. Nem kajakokra méretezték, ráadásul semmit nem támasztott, azaz ha az artista meg is próbált felállni a kajakjában, a jármű egyből befordult a stég alá. A szomszédos horgászstég egy fokkal jobb volt, az oszlopok adtak némi támasztást. Péter kióvatoskodott, Orsolya is, némi segítséggel. Nej úgy döntött, marad a kajakban, úgyis mindjárt megyünk tovább. Én arrébbmentem két stéggel, annak volt egy alacsonyabb része is. Persze így sem volt egyszerű mutatvány. A mai napig nem tudom, hogyan tudtam kiszállni úgy, hogy nem fordultam bele egy kupac sirályszarba sem.

Gyors kulcsfelvétel.
– Erről a szobáról lenne szó – nyitott be a gondnok.
– Teljesen rendben van.
– Vécé, tusoló külön épületben.
– Oké. Az étteremben van még meleg étel?
– Persze. Minden van.
– Sör, bor, rántott hús, nők, kábítószer?
– Nők nincsenek.
– Hallod Péter, kokó van!

Aztán álldogáltunk a stégnél. Negyed hét. Van egy óránk a szürkületig, másfél a teljes sötétig. Az oda-vissza út legalább két óra. Igaz, hogy útközben már megegyeztünk, miszerint a Balatonkarika hagyományában benne van, hogy legalább egyszer sötétben kell megérkeznünk, de itt a kiszállás elrontotta a játékot.
– Én itt nem akarok sötétben kiszállni – közölte Orsolya.
– Mint ahogy én sem – bólintottam.
– Én is benne vagyok egy zuhanyzásban, majd egy nyugis vacsorában – helyeselt Nej.
– Akkor legyen így – nyugtázta Péter.
– Viszont így nem látjuk Makádot – éledt fel bennem a kisördög.
– Mennyi az ide?
– 2,5 kilométer. Oda-vissza egy óra.
– Az pont belefér.
– Pont.
– Akkor szálljunk vissza.
– Jaj.

Szerencsére találtam a kedvenc stégemen egy jobb pozíciót, így a beszállás a vártnál simábban ment.

Makád. Péter addig osztott-szorzott, míg úgy döntött, hogy ő inkább sportember, lemegy a zsilipig. Mi kiszálltunk.
Háát… a Makádi Ezüstpart megmutatta, milyen az amikor az ember meg akarja erőszakolni a természetet, de nincs hozzé elég potenciája. Ez valamikor fövenyes part volt, aztán idehoztak pár teherautó homokot – ekkor nevezték el Ezüstpartnak – építgették, csinosítgatták. Mára a fű átnőtt a homokon, a szél ráhordta a földet, gyakorlatilag visszaalakult fövenyes parttá. Elég elhanyagolt parttá.
Szerencsére nem strandolni jöttünk. Irány a kocsma. Az orrunk előtt zárt be. Még láttuk a csapost beszállni az autójába és elhúzni. Háromnegyed hétkor.
– Hát, végülis korán nyit – vontam meg a vállam.
Azért megnéztük a kocsmát, de az is rosszabb lett. Bár valószínűleg ők ezt fejlesztésnek szánták. Korábban a kerthelyiségben szellősen volt néhány nagy rönkasztal, ezeket cserélték le sok apró faasztalra. Úgy nézett ki, mint egy tanterem.

Tekerés vissza. Pont negyed nyolckor érkeztünk meg, amikor hivatalosan lement a nap. Szerencsére erről elfelejtettek neki szólni.
Kiszállás. Orsolya bravúrral átmászott egy billegő csónakba. Nej úgy döntött, hogy koszosabb már úgysem lesz, így egyszerűen csak kilépett a derékig érő zöld dzsuvába, én meg valahogy megint kitekeregtem a stégemen. Huh. Megvan. A gondnok nyitott egy oldalsó kaput, ahol hátra tudtuk cipelni a kajakokat.

19:25. Kajarendelést fél nyolcig vesznek fel.
– Én kibírom magam büdösen is – jelentette be Orsolya.
– Legfeljebb a teraszon ülünk le.

Ezzel rohantunk is a kajáldába. A rendeléssel voltak gondok. Kértünk 4 cigánypecsenyét (ember, egy ilyen nap után ez a minimum), de csak három volt. Péternek, aki nem tudott tiltakozni, mert valahol még odakint evezett, kértünk sertéspörköltet. Elvitelre. Erre pont akkor érkezett meg, amikor elkezdték kihordani a kaját, gyorsan kicsomagoltattuk. Utána még csereberéltünk, mert a cigány túl fokhagymás, túl zsíros volt számomra, így végül én kaptam a pörit. Nem volt egyszerű, de a végére minden a helyére került. A gondnokra egy szavunk sem lehet, szó nélkül kiszolgált minket fél kilencig, utána még kértünk egy kör sört, a pacák bezárt, mi pedig maradtunk. Mert akadt még a kajakban is sör.

Térerő viszont nem volt. Így maradtam le a darts Premiere League rájátszás előtti utolsó fordulójáról, ahol a négy meccsből három bombameglepetés lett. Van ez így.

A szobában három emeletes ágy. Ki alszik felül? Péter.
– Hol akarsz aludni?
– Itt.
– Aha. Akkor ha kell, tanúsítani tudjuk, hogy aludtál Orsolyán.
– Hah! Nekem meg azt, hogy aludtam Péter alatt?

– Mész zuhanyozni? – kérdezte Nej.
– Elgondolkodtam. Hét óra múlva ébresztő. Ugyanezt a ruhát fogom felvenni. Akkor minek is?
– Szag?
– Ó, az ágynemű ki fogja bírni.

Pánikszerűen gyors elalvás.

Vissza
2020.09.06; vasárnap

Megint a matek. Este számolgattunk és az jött ki, hogy ha világosban akarunk megérkezni, akkor legkésőbb nyolckor el kell indulnunk. (Ugye ma egész nap hegymenet lesz.) Azaz reggel hatos ébredés.

Így néztünk ki hajnalban.

Reggeli. Sör. Stampó. Hideg volt.

Összepakoltunk, kicipeltük a kajakokat. Ekkor fagytam le. A stégemen, melyet tegnap olyan jól bejárattam, horgászok ültek. Hogy fogok én innen beszállni? Péter és Orsolya valahogy betekergették magukat. Nej megint bemászott a dzsuvába. Én megpróbáltam átszállni a csónakból, de hamar rájöttem, hogy ezt nem nekem találták ki. Végül egy életem, egy halálom, megpróbáltam az 1 méter magas stégről. Én döbbentem meg a legjobban, amikor elsőre hibátlanul sikerült. Mi van itt? Nem ehhez szoktam.

Dömsödöt most kihagytuk. Közel is volt, meg zárva. Próbáltuk úgy kivariálni, hogy ma Lacháza legyen az egyik megálló, de annyira szerencsétlen helyen van, hogy sehogyan sem jött össze. Maradt nagyjából a tegnapi felállás.
Ráckeve hamar meglett. Mint ahogy a reggeli első állomás általában szokott. (Az ebéd… az öli meg a lelkesedést.) Ittunk egy sört. Mentünk tovább.
A múltkor említettem, hogy láttam valami ismeretlen csatornát a lacházai kikötővel szemben. Na, ezt meg akartuk találni. Rátapadtunk a partra. Nem találtuk meg. Már a sziget csúcsán kérdeztünk meg horgászokat, azok fordítottak vissza. Végül pont előttünk ment be egy kettes kajak, így már meglett a zöld dzsuvás nádasban a rejtett bejárat.
Azt írtam volna, hogy rejtett? Nos, nem volt az. Egészen eddig nem igazán találkoztunk vízi járművel. Nem is lehetett volna, mert az összes ebben a pici csatornában küszködött. Hol egyenesen, hol keresztbe, hol beszorulva. Tisztára Krutyn utánérzés.

Szigetszentmárton. Tele volt a strand. Ráadásul pont akkor érkezett meg vízen a kábé húsz SUV a kölcsönzőbe. Jól nézett ki, ahogy úsztatták a tornyot. Végül alig bírtunk kikötni.

Felfelé ahol tudtunk, bementünk az oldalcsatornákba. Itt is tettünk egy kört Aporka felé. Szigetcsép előtt megtréfált a nádas. Kipucolták azt a nádösvényt, ahol anno még nem tudtam átjutni. Én meg összezavarodtam, hogy akkor most hol is van a jó ösvény bejárata? Az döntött, hogy kijött egy rendőrmotoros a járatból. Mármint abból, amelyikről úgy tudtam, hogy kajakkal járhatatlan. Ez is felkerült a trackre.
A kis piros autó ugyanott állt a strandon.
– Nézd már, ezt nem is gyújtották fel!
Aztán közelebbről látszott, hogy volt valami imitálás, az autón voltak koromnyomok. Ez egy ilyen többször használható bemutatóautó.

Ebéd. Megint hatalmas gyros. Ami itt gyilkos, mert az utolsó, a legnagyobb akadály jön: egyben 13 kilométer azon a szakaszon, ahol a legerősebb a sodrás. Összeszorított fogú kataton lapátolás, csigatempóban. Nem is bírtuk ki, megegyeztünk, hogy tartunk egy pihenőt félúton, Szigethalmon. A híd előtt összefutottunk Attilával. (Nem avval. Egy másikkal.) Nagyon megörült, hogy együtt evezünk, de aztán hamar lekókadt, amikor kiderült, hogy minket speciel már csak a párszáz méterre lévő kocsma közelsége éltet.

Aztán az utolsó szakasz. Szigetszentmiklóstól felfelé szűkül össze nagyon a Duna, innentől lesz kifejezetten erős a sodrás. És valamiért itt fogtuk ki a legtöbb barmot. Voltak eddig is, sajnos nagyon elszaporodtak. A bevezetőben írtam, hogy lassan már 14 éve karcolom a felszínt az RSD-n, ismerem rendesen. Emlékszem, milyen volt. Kábé egy éve borzalmasan elszaporodtak a seggfej újgazdagok, a miniyachtjaikkal. Ezek már akkora barom jószágok, hogy szinte mindegy, hogy lassan megy, vagy gyorsan. Így is, úgy is nagy hullámokat generál. Annyi van, hogy ha nem lassít, akkor a nagy hullám még intenzív is. Az RSD-n meg elaludt a szabályozás, a mai napig nincs kint sehol a ‘hullámot kelteni tilos’ tábla, pedig a hidaknál, kikötőknél, csónakházi stégeknél elkélne, különösen ott, ahol összeszűkül a meder. Emiatt viszont a seggfejek bátran száguldozhatnak ötezerrel, senki nem szólhat rájuk. Az íratlan szabályokat meg leszarják. Ha így megy tovább, akkor ebből egyszer lincselés lesz. A parton, a vízen, minden érintett minimum morgott, de leginkább kurvaanyázott.

Tényleg nem értem. Az RSD-n elég nagy a sportélet. Számtalan kajak, kenu, illetve evezős klub működik. Itt van az olimpiai felkészítő tábor, indítógépes versenypályákkal. Tudomásom szerint válogatottak is szoktak errefelé edzeni. Felfoghatatlan, hogy ilyen környezetben hogyan engedhetik, hogy tengerre méretezett motoros yachtok száguldozzanak ezen a szűk vízen fel-alá.

Mint írtam, igyekeztünk eldugott oldalágakban kóricálni.

Egyszercsak megérkeztünk. Hárman kiszálltunk, Nej nagyon lemaradt. Aztán elment mellettünk egy baromállat miniyachtos, de úgy, hogy a hulláma átcsapott a stégen. Be is szartam, mert ez nagyjából a HÉV-híd környékén kaphatta el Nejt, márpedig az sanszosan borulás. De szerencsére nem az lett. A csajszi látni ugyan már nem látott, a háta gyakorlatilag leszakadt útközben, de valahogy csak kimozogta a hullámzást és felszenvedte magát a csónakházig.

Pakolás. Aztán már csak haza kellett érni.

Ami megint nem volt egyszerű. Induláskor a start/stop rendszer közölte, hogy nem hajlandó működni. Nem jó jel. Valami gubanc lesz az akksival. Márpedig ebbe a nagy dögbe egy S/S akksi nem két forint. Majd három kilométerrel a lakásunk előtt kigyulladt egyszerre a ‘check engine’ lámpa és a csavarkulcs lámpa. Kész. Matt. Ez az a kombináció, amellyel egyből félre kell állni és hívni a szervízt, hogy jöjjenek ki a kocsiért.
Vasárnap. Este kilenc. Két elgyötört, hullafáradt ember. Kajak a tetőn.
Elsőre arra tippeltem, hogy a két jelenség összefügg. Lehet, hogy nem tölt a generátor. Ez mind a két jelzést magyarázná. Utána megjött az eszem és végignyomkodtam a komputert. Azt írta ki, hogy sürgősen nézessem át a kipufogórendszert. Egyszerre sóhajtottam fel és káromkodtam. Oké. Ezzel hazamegyünk. Valószínűleg valami lambdaszonda faszkodás.

Másnap felhívtam a szervízt, következő nap be is vittem az autót. Meglepő dolgokat tudtam meg. De erről majd külön írok.

Az odaút

A visszaút