Gieladzkie tó
2020.07.19; vasárnap
Így néztünk ki reggel.
Itt pedig látszik a tó is.
Lassú, kényelmes reggeli. Ma nem evezünk nagyot, éppen csak bevizezzük a kajakokat. Nem is nagyon férne bele a napba, hiszen van még egy időigényes feladatunk. Logisztika. El kell vinni egy kocsit a túra tervezett végpontjára. Habár az evezős táv 122 kilométer, de a végpontok között csak 45 kilométer a távolság.
Igaz, ebből 30 erdőben. Olyan utakon, hogy nálunk ezen már turistajelzések lennének.
Kilenckor neki is indultunk. Attila ment elől. Az ő beépített gps-e elég durván adta elő, elvitt a hosszabb, cserébe vacakabb minőségű erdei út felé. Kirándultunk. Furamód nem csak mi. Ezeken a szűk, kátyús erdei utakon elég nagy volt a forgalom. Az autóknál még csak hümmögtem, a kisteherautóknál már ejháztam, de amikor megjelent először egy, aztán később még egy bazi nagy turistabusz… nos, nem árulom el, akkor mit mondtam. Ne felejtsd el, hogy én is egy kilencszemélyes kisbusszal voltam.
Az érkezési hely tetszett. Volt toi-toi, volt üvegtigris kategoriájú büfélakókocsi (oldalán a levakart Imbiss felirattal, jelezve, hogy ez a járgány már kiszolgálta az idejét a németeknél), volt tűzrakó hely. Meg volt parkolási díj. Egy erdei tisztáson. Nem is kevés, napi 12 zloty, melyet Attila alkudott le 10-re. (A zlotyt indulás előtt 81 forintért váltottam.) Öt nap. Ennyiért már egy liter vodkát lehet venni.
Vissza a kempingbe. Most már jöhetett a sör. Meg a pihenés.
Nagyon ráértünk. Terv szerint megkeressük az északkeleti átjárót a felső tóhoz, aztán körbeevezzük. Én mondjuk félreértettem a távolságot, úgy tűnt, hogy az össztúra lesz 8-9 km, aztán kiderült, hogy csak felfelé ennyi, de igazából nem számított.
A kemping tulajdonosa egy végtelenül laza, vigyorgós fickó. Tegnap este ökörködtünk is vele egy kicsit, persze a két nyelv közti különbségekről. Látszik, hogy van kajakos múltja, lehet, hogy jelene is, de ahhoz már pocakban bővített kajak kell. Ő mondta, hogy az átjáró ugyan létezik, a térkép jelöli is, de szerinte eléggé ramaty állapotban van. ha át is lehet menni, sok helyen húzni kell a kajakot.
Nyert. Miután többször határozottan deklaráltam, hogy én ide evezni jöttem és nem túlélőtúrára, nos, 10 perc evezés után már szűk nádösvényen birkózás, bokáig érő vízben kajakhúzás, bedőlt fatörzsek kerülgetése folyt. Szép. De nem volt veszélyes, utána pedig kibukkantunk a Gieladzkie tavon, a közeli strandon viháncolók meglepetésére. Mondanom sem kell, a tavon rajtunk kívül nem mászkált semmilyen más vízi jármű sem.
Ami ebben a környékben a legelképesztőbb, az az, hogy áthámozod magad egy szűk járaton és rákerülsz egy, a Velencei-tóval összemérhető nagyságú tóra. Mely körül nullához konvergáló menyiségű élet van. Négy szabadstrand a nagy semmiben, mindegyiken 5-10 (nem feltétlenül józan) ember, meg néhány ház. 30 házas falucska is csak egy. (Itt elmentünk boltot keresni. Találtunk is. Egy 5 négyzetméteres bódét, olyan falusi bótot, ahol mindent külön kellett kérni a pult mögött álló eladótól. Mármint kellett volna, mert a bódé zárva volt.) Persze ez az alacsony kihasználtság csak nekünk szokatlan, errefelé annyi, de annyi tó van, hogy nem számít. Nyilván mi meg pont ezt szeretjük benne. Hatalmas, néptelen tavakon eveztünk. Itt-ott nádasok, a parton mindenféle erdők. Fenyvesek. Nyír. Néha úgy éreztem magam, mint Csingacsguk, amikor Hosszú Puskával kenuzgattak a kanadai tóvidéken.
Vissza a kempingbe. Kajáltunk valamit a helyi büfében. Volt, aki pirogot, mi zsureket. Finom volt. Utána sör.
Itt megint ízelítőt kaptunk a lélektelen, utálkozó jellegű kiszolgálásból, de nem állok neki sztorizni, mert minek rontsam a hangulatot. Egyszerűen tuskók. Itt is, meg később szinte az összes helyen.
Persze ebbe rendesen belejátszott, hogy sosem látott tömeg volt. Tudom, ez nagy szó, én ugye először voltam errefelé, Attiláék másodszor, Szilvia meg negyedszer, ez elég harmatos mennyiségű minta az olyan általános kifejezéshez, mint ‘sosem látott’, de este kérdezgettük az újra megjelent tulajt és ő is csak vakarta a fejét. Nem hogy nem látott még itt ennyi embert egyszerre, de hat óra körül elfogyott a csapolt sör. Amikor izzasztó kánikulában hatalmas tömegek szomjaztak az egyébként marhára nem olcsó (8 zloty, 650 forint) sörök után. Lincselés nem volt, legalábbis ekkor még nem, hiszen a hűtőben figyelt még üveges sör. Igaz, kézműves(*), igaz 10 zlotyért, de legalább volt. Nem sokáig. Nyolcra ez is kifogyott. A tulaj csak zavartan vigyorgott, igyekezett elviccelni a dolgot, pedig az utolsó órában már eléggé forradalmi volt a hangulat.
Ha szorult volna belénk valamennyi üzleti érzék, aranyáron el tudtuk volna adni a kajakban lévő tálca sört, még így, melegen is.
(*) Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy a lengyelek félreértik a sört, mint műfajt. Lengyel sört nem találsz a boltban 5,5 alkoholszázalék alatt, söt, inkább 6 felettiek vannak. A kézműves söröknél meg irány a csillagos ég. A 9% az alap, de itt a kempingben kaptunk 11%-osat is. Világosat. Mintha a sörbe már gyárilag beleborították volna a feles vodkát. Olyan is volt az ízük.
Persze csodák nincsenek, a hatalmas tömeget megsejthettük volna. Ugye a Maradj Otthon. Ezt sulykolják a lengyeleknek is. Akik egyébként kifejezetten vándor népek, nyaranta rendszeresen elözönlik Európát.
Most meg maradt nekik Mazuria és Zakopáne.
Mi volt még? Szerelés. Nagyon jól jött, hogy evezgettünk 18 kilométert, csak úgy, üres kajakkal. Kijött egy csomó hiba, egy csomó rossz beállítás. (A Kodiakot már ritkán használom, nem szoktam vele túl sokat foglalkozni.) Ezeket mind megszereltem még délután. Kellett is, mert a terep eléggé igénybevette a járgányokat. Meg az atlétákat is.
A megtett út 3D Relive animáción.
Illetve a Straván:
Recent Comments