Boltban

– Legyen kedves, adjon 20 dekát abból a sült császárból!
– Maga nem akar sült császárt venni.
– Dehogyisnem. Kifejezetten azzal a határozott céllal jöttem ide a pulthoz, hogy sült császárt vegyek!
– Nem, maga nem akar sült császárt venni.
– Hmm, na jó – bizonytalanodtam el – Hogy értesült, kolozsvári szalonnát akarok venni?
– Igen, azt akar.
– Jaj de jó. Már azt hittem, feleslegesen jöttem. Akkor abból adjon húsz dekát.
– Tessék. Jól választott.
– Köszönöm. Mindig is jó érzékem volt az ilyesmihez.

Kert

Ez az ősz nagyon nehezen akar odaengedni a számítógéphez, amilyen szép volt az idő, vasárnap is inkább csavarogtam egy fél napot az erdőben, utána meg a kertben tettem-vettem. Pedig máskor ilyenkor már ezerrel vágom a videókat.

Apropó, kert. Az eszem megáll. Még nyílik a rózsa. Leszüreteltük az utolsó szem fügéket a fügefáról. November közepén.

Ja, és az erdőben, ebben az erdőgazdaság által értéktelen ipari erdőnek minősített erdőben, őzet láttam. A Gubacsipusztán meg lámák és emuk között bringáztam keresztül hétfő reggel.

Mi van itt?

És mi nincs itt? Vakond például már megint nincs. Miután mélyszántással felforgatta az egész udvart, elkövetett egy hibát: kidugta a fejét. Valamelyik macska meg megörült az új játéknak. Oda terítették ki a teraszlépcső elé. Közvetlenül a döglött cinege mellé. Nem mondhatom, hogy nem kényeztetnek eléggé.
Vagy csak most vették észre, hogy fogytam és hoztak némi kaját ennek az ügyetlen vadásznak.
Ne éhezzen már.

Fekete erdő – Budapest bringatúra 01/05

Újabb videósorozat következik. A Fekete erdőből induló bringatúrának elkészült az első része. Ránézésre úgy tűnik, hogy a két hétnyi anyag öt részbe fér bele, de ez majd úgyis kiforrja magát.
Az első részben rácsodálkozunk a Duna születésére (anyuci a Brigach, apuci a Brag), majd mezők, szántóföldek, erdők és jópofa sziklák között száguldva tesszük meg az első szakaszt, Sigmaringenig.
Lesz benne kiszáradt Duna-meder és némi eső is.

Minek?

Nézdd meg ezt a képet.

Kép

Ugye jól néz ki? Szívesen csavarognál ezen a környéken. Különösen, ha elolvasod a hozzá tartozó blogbejegyzést. Bejárnád az apró sikátorokat. Mutogatással beszélgetnél helyiekkel is, úgy képzelve, hogy ez mekkora egyedi élmény, de nem gondolnál bele, hogy az a helyi ember naponta mennyi idegennel beszélget el így. Csinálnál többszáz fényképet, esetleg videófelvételeket is. Aztán itthon menne minden ömlesztve egy könyvtárba. Az utazást pedig feltennéd egy polcra. Itt is voltunk. Mert az élmény a lényeg.
Kár, hogy két év múlva nem fogsz emlékezni semmire.

Ez így van rendjén. Egyszerűen csak egy turista voltál. Annak ennyi jár.

Ezt akkor éreztem meg először, amikor 2009-ben a munkám Kazincbarcikára vitt pár napra. A munka után nekiugorhattam volna a városnak, ahogy a turistarutin szerint szoktam. De nem tettem.
Ebben a városban ugyanis alanyi jog szerint tartózkodtam.
Négy évig éltem itt. Legalább ezerszer sétáltam végig a főutcán. Legalább 800-szor mentem be a könyvesboltba, megnézni, érkezett-e új könyv. Legalább 3000 alkalommal étkeztem a Lombik étteremben. Itt éltem. A nehezen érthető szobrok, a falakon feszülő szocreál domborművek, mind-mind belémépültek, mint ahogy én is beleépültem mondjuk az Egressy Béni művközpont hátsó kijáratába.

Így lehet… keményebben fogalmazok… így szabad csak megnézni, megismerni egy tájat. Válaszd ki. Túl sok nem lehet, az élet sajnos nem elég hosszú az ilyesmihez. Aztán maradj ott 2-3 évig. Amíg a jelenléted be nem épül a városba. Amíg a város be nem épül a lelkedbe. Amíg már nem kellenek fényképek, videók az emlékek felidézéséhez.

Minden más csak turizmus. Illékony, mint az ólomfüst.

PS.
Pár nappal későbbi újraolvasás után.
Nem, nem kell 2-3 év. Az nagyon sok. De az kell, hogy éveken keresztül rendszeresen visszatérj, egyre mélyebben ismerd meg a várost, vagy a tájat. Összességében néhány hónap, esetleg egy félév után már olyan lesz, mint egy házimamusz: magától rásimul a lábadra, átölel és melegít.

Kik is azok az ostobák?

Egszen biztos vagyok benne, hogy bárki, aki olvasta a korábbi írást, azt mondja, hogy mások. De ha megmutatnám egy nyilvánvalóan ostoba és korlátolt embernek, ő is azt mondaná, hogy de jó kis írás és a világ tényleg tele van ostoba emberekkel. Akik mások.

Pedig nem feltétlenül. Simán lehetsz te is. Én is. Ti is. Mi is. És nem feltétlenül csak ők.

Amikor hozzászólsz egy íráshoz, melynek témájában nem vagy túl jártas, de az írás indulatokat váltott ki belőled és ugyanezzel az indulattal be is rúgod az ajtót, lehülyézve a szerzőt. Amikor a szomszédod, a kollégád, a haverod nyilvánvaló baromságokat beszél, te meg csak rábólintasz, mert nem akarsz balhét. Amikor megosztasz a Facebookon egy olyan bejegyzést, melynek ugyan nem mentél utána, hogy igaz-e, de megosztottad, mert olyan jól hangzik, biztosan hoz egy csomó lájkot. Meg úgy egyáltalán, amikor elfogadsz bármilyen információt forráselemzés, validálás nélkül. Hiszen a laposföldhívők, az oltásellenesek, a chemtrailesek, a gyíkemberes/illuminatis és egyéb világméretű összeesküvésekben hívők sem csinálnak mást. A különbség nem minőségi, csak mennyiségi.
Ilyeneken múlik. A legtöbbször okos, értelmes emberek vagyunk, de közben észrevétlenül, oda sem figyelve néha… ki néha, ki gyakran… tápláljuk ezt az öntudatra ébredt szörnyet. Az öntudatra ébredt kollektív ostobaságot.