Nézdd meg ezt a képet.

Kép

Ugye jól néz ki? Szívesen csavarognál ezen a környéken. Különösen, ha elolvasod a hozzá tartozó blogbejegyzést. Bejárnád az apró sikátorokat. Mutogatással beszélgetnél helyiekkel is, úgy képzelve, hogy ez mekkora egyedi élmény, de nem gondolnál bele, hogy az a helyi ember naponta mennyi idegennel beszélget el így. Csinálnál többszáz fényképet, esetleg videófelvételeket is. Aztán itthon menne minden ömlesztve egy könyvtárba. Az utazást pedig feltennéd egy polcra. Itt is voltunk. Mert az élmény a lényeg.
Kár, hogy két év múlva nem fogsz emlékezni semmire.

Ez így van rendjén. Egyszerűen csak egy turista voltál. Annak ennyi jár.

Ezt akkor éreztem meg először, amikor 2009-ben a munkám Kazincbarcikára vitt pár napra. A munka után nekiugorhattam volna a városnak, ahogy a turistarutin szerint szoktam. De nem tettem.
Ebben a városban ugyanis alanyi jog szerint tartózkodtam.
Négy évig éltem itt. Legalább ezerszer sétáltam végig a főutcán. Legalább 800-szor mentem be a könyvesboltba, megnézni, érkezett-e új könyv. Legalább 3000 alkalommal étkeztem a Lombik étteremben. Itt éltem. A nehezen érthető szobrok, a falakon feszülő szocreál domborművek, mind-mind belémépültek, mint ahogy én is beleépültem mondjuk az Egressy Béni művközpont hátsó kijáratába.

Így lehet… keményebben fogalmazok… így szabad csak megnézni, megismerni egy tájat. Válaszd ki. Túl sok nem lehet, az élet sajnos nem elég hosszú az ilyesmihez. Aztán maradj ott 2-3 évig. Amíg a jelenléted be nem épül a városba. Amíg a város be nem épül a lelkedbe. Amíg már nem kellenek fényképek, videók az emlékek felidézéséhez.

Minden más csak turizmus. Illékony, mint az ólomfüst.

PS.
Pár nappal későbbi újraolvasás után.
Nem, nem kell 2-3 év. Az nagyon sok. De az kell, hogy éveken keresztül rendszeresen visszatérj, egyre mélyebben ismerd meg a várost, vagy a tájat. Összességében néhány hónap, esetleg egy félév után már olyan lesz, mint egy házimamusz: magától rásimul a lábadra, átölel és melegít.