Láncok, létrák, dongák 02/03

Sucha Belá
2019.11.01; péntek

Mint minden itteni túraleírásnál, most is a nevekkel kezdem.

Podlesok: Erdőalja. (Turistaközpont. Kemping, fogadók, éttermek.)
Biela Voda: Fehér Víz.
Biela Potok: Fehér Patak. (Nem ugyanaz.)
Prielom Hornádu: Hernád áttörés.
Sucha Belá: Sucha Belá. (Szószerint Száraz Fehér, ami arra utalna, hogy ez egy száraz, fehérköves szurdok, naná, hogy nem az, bár a színe stimmel. Ráadásul a családban már csak úgy nevezzük, hogy Suha Béla, még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában Szúcha Belá lenne a helyes kiejtés, de a Béla valahogy emberközelibb.)
Velká Polana: Felső Tisztás.
Malá Polana: Alsó Tisztás.
Klastorisko: Menedékkő/Vöröskolostor. (A központi tisztás neve, egyben egy kolostorromé is, illetve ugyanígy nevezik az ide felvezető egyik szurdokvölgyet is.)
Piecky: Piecky. (Itt található a legmagasabb létra.)
Sokolia Dolina: Sólyom víznyelő. (Itt található egy 76 méter magas létrarendszer.)
Velky Sokol: Felső Sólyom. (Egy meglehetősen vad szurdokvölgy.)
Velky Kysel: Felső Kyszel. (Ami megint durván elvi hibás, de a családon belül így maradt. Szószerint ugyanis azt jelenti, hogy Felső Savanyú, ami valójában az akar lenni, hogy Felső Savanyú ér, de ez magyarul eléggé hülyén hangzik. Használjuk még a túrajelzés szerinti Zöld Kyszel elnevezést is.)
Maly Kysel: Alsó Kyszel. (A részletezést lásd fent. Ez egyébként a kék Kyszel.)
Kysel: Kyszel. (A felső és az alsó erek összefolyása után már Kyszel patakként folytatódik a víz útja. Túra szerint ez a Sárga Kyszel.)

Amikor tervezgettem a túrát, a Sárga Kyszelnél leesett az állam. Ez az út 40 éven keresztül járhatatlan volt. A szurdokvölgyet elkapta egy erdőtűz, eloltani nem lehetett, meg kellett várni, amíg minden kiég. A mészkősziklák a tűz miatt porózussá váltak, nem lehetett újravasalni az útvonalat. Így hát lezárták. A Szlovák Paradicsom holtversenyben legszebb útvonalát.
És most visszanyitották. A fene tudja, hogyan, de a sziklák visszakeményedtek. A tót atyafiak pedig úgy gondolták, rátesznek még egy lapáttal és erre az ösvényre egy klettersteig útvonalat építettek vissza. Ami egyfelől jó, mert még izgalmasabb lett az útvonal, másfelől nekünk már kizáró tényező: én a via ferrátánál húztam meg a túrázás határát. Azt már nem.
De akit érdekel, mehet. Biztos nagy élmény.

Pirkadatkor kibotorkáltam a faház elé. Némileg remegő lábakkal. Kicsit erős volt az a tegnap.
Az alsó falépcsőnél egyből kicsúszott alólam a talaj, de szerencsére megfogtam az esést. Szép is lett volna, egyből kipontozódni.
Megnéztem. A szemetek az alsó lépcsőfokot ferdén tették be, kifelé lejtett. A hajnali jeges dér meg ráfagyott.
Aztán beugrott. Ez a gyakorlópálya. Aki ezen is eltaknyol, az jobb, ha nem megy be a dongalétrák közé. Nem neki való.

Bőséges reggeli. A forró kávéval kisétáltam a teraszra. Szemben a Tátra. Szószerint ragyog a csúcsokon a felkelő nap. Gyönyörű. Gyors meteorológia. Egész nap ez lesz. Zavartalan napsütés. Holnaptól meg trágya.
Nagyon erős a kísértés. A Tátra ugyanis, magunk között szólva, kifejezetten nagy riherongy. Óránként változtatja a hangulatát. Ránézel a Bükkből és de jól néz ki. Aha. 2-3 óra alatt kidöngetsz… és már az évszázad vihara tombol. Egyféleképpen lehet jó túraidőt kifogni: kiköltözöl mellé 1-2 hétre és amikor éppen jó az idő, gyorsan felrohansz.

Megjegyzem, ez sem tuti. Pár évvel ezelőtt 10 napot dekkoltam Zakopánéban. Kilenc napon keresztül akkora köd volt, hogy szeletelni lehetett volna és eladni kilóra. Az utolsó napon bújt ki a Tátra a felhőből, de ekkor már jöttem haza.

Na de… most éppen mákunk van. Itt vagyunk félórára a Tátrától. Ideális az idő. Mire várunk? Ennél jobb már nem lesz.

Meteorológia. Pontosabban hójelentés. Azt írják, hogy a Tátrában nincs síelhető hó. Hmm. Keressünk tovább. Aztán egy másik cikk. Azt írják, hogy október elején leesett a hó a Tátrában és még folytatja. Na, ha az leesett, akkor az ott is maradt. Oké, hogy innen, 30 kilométer távolságból szárazak a csúcsok, de a völgyekbe nem látunk be. Pedig a túrák a völgyekben kezdődnek. Felszerelést meg nem hoztunk. Mert ha nem idegbeteg módra kellett volna kapkodnom indulás előtt, lehet, hogy eszembe jut, hogy befigyelhet a Tátra is, vigyünk magunkkal magashegyi felszerelést is. Anélkül… a családi legendáriumban bőven van példa rá, mekkorákat szívtunk már a Tátrában, megfelelő felszerelés hiányában.
Szóval vérző szívvel, de elengedtem. Külön fájt, hogy a szurdokvölgyek ősi előnye most éppen visszájára fordult. Azért szeretünk a szurdokvölgyekben túrázni, mert ott mindig ugyanolyan az idő: nem esik be az eső, nem fúj be a szél, nem jön be a köd, nem süt be a nap. Egyedül a hó esik be, de az is csak nagy morcosan, a végére. Mi van ma? Szikrázó napsütés. A mindenféle színekben pompázó őszi erdőt még utoljára átvilágítja a nap, átszűrődik a fény a halvány leveleken, miközben a háttérben az örökzöldek vállukat vonogatva asszisztálnak. Mit csinálunk mi? Bebújunk a föld alá. Az örök szürkületbe.

Eh, menjünk.

Amikor annyira jeges a dongalétra, hogy inkább elmászok mellette, a sziklára tapadva. Mondjuk a bakancsom is meglepett, nagyon csúszott. Pedig… nem kellett volna neki. Az elődjének hasonló talpa volt és abban toltam le a jeges Szlovák Paradicsom túrát, gond nélkül. Ezzel meg már egy enyhén jeges dongalétrát sem tudtam leküzdeni.

Nagyon sok az ember. És szinte mindenki magyar. Ennyit az ünnepekről.
Elkezdtük volna a szokásos tippjátékunkat, hogy hány emberrel fogunk találkozni egy ilyen kihalt napon… de egyszerűen nem volt kihalt a nap.

Például itt voltak fényképezősék. Minden kanyarban fénykép. Egy állított. Egy fektetett. Egy apuról. Egy anyuról. Egy szelfi. Egy másik szelfi Apuval és Anyuval. Aztán egy méterrel arrébb megint.

Egy bonyolult létrakombinációnál bedugultunk. A létra tetején lévő család valami furcsát csinált. A kamaszlány egy hosszú madzagot dobált be a sziklateraszon kialakult tavacskába, kihúzta, majd visszadobta.
– Mintát vesz? – tanakodtam.
– Nem lehet, hogy ki akar pecázni valamit?
– Hogyan?
Fémes csattanás.
– Te, a kötél végén egy nagy mágnes van. Hallottad, ahogy rákattant a vasrácsra?
– Az lesz az. Beesett valamijük?
– Valószínűleg.

Álldogáltunk. Vagy 10 percig. Közben utolértek egy csomóan. Ők is álldogáltak.
Végül a kiscsaj feladta. Mászhattunk mi is.
Nyilván megnéztük. Egy iPhone pihent a kristálytiszta víz alján. Szerintem ez a legjobb hely egy iPhone számára, de anyuka gondolom beparázott, a kreatív gyerek meg megpróbálta egy hosszú kötélre kötött mágnessel kipecázni a telcsit. Valamiért nem sikerült. Pedig elméletileg fémborítású.

Ez egyébként egy vicces hely, nekem is kicsúszott a kezemből a kamera objektívjét védő kupak. Jól elvoltak a tavacskában a telefonnal.

El sem hiszed. A napocska besütött a szurdokvölgybe. Most az egyszer nem bántam, hogy megdőlt az elméletem.

Felértünk. A kiszálló után nem sokkal pihenőhely. Tele. Nem csak a tetővel fedett rész, hanem az összes külső pad is.
Fontos döntési pont: mit együnk, mennyit együnk, mennyit igyunk?

A terv ugyanis az volt, hogy frissek vagyunk, fiatalok, megmásszuk a sivatagot, de legalábbis lenyomunk egy nap három, egyébként egész napos túrát. Nyilván novemberben, amikor már a nappalok is rövidek. Azaz felmegyünk a Sucha Belán (elméletileg a legnehezebb túra), utána vissza a Kék Kyszelen, majd fel a Zöldön. A lényeg, hogy legkésőbb fél ötre kiérjünk a Glac útra, az ugyanis egy köves-murvás út, sötétben is jól járható. (Feltéve, hogy az embernek van fejlámpája.) Igaz, hogy innen még jó másfél órányira van a kemping, de az éjszakai sétának is megvan a maga varázsa.

Csak hát… az ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe. Kezdődött azzal, hogy a tegnapi nap után nem voltam kifejezetten acélos. Egy kicsit remegtek a lábaim, egy kicsit remegtek a kezeim és nem kicsit remegett a gyomrom. Nem kifejezetten ideális állapot egy ilyen technikás túratarepre. A Sucha Belát azért megcsináltam (legnehezebb terep ide vagy oda, annyiszor mentem már végig rajta, hogy szégyen lett volna, ha megfog), de egy újabb, ráadásul ismeretlen technikás terep nem vonzott.
Másfelől… ez valami merőben szokatlan dolog volt. Halottak napján tömeg a hegyen. Korábban ilyenkor 4 emberrel már bukni lehetett a tippelős játékon. Mert volt, amikor egy sem volt. A túrának viszont az volt a sarokpontja, hogy nekimegyünk szemből, azaz az illegális oldalról a Kék Kyszelnek.

Megint egy kis értekezés. Ez itt fent, ez a pihenő, ez egy gráfelméleti nonszensz. Ide fut be közvetlenül a Sucha Belá, ide a szintén elég kemény Piecky, ide fut be a bénácska Kék Kyszel, kicsit arrébb a Zöld Kyszel, nagyjából ugyanott a nagyon durva Sólyom Víznyelő, illetve egy kicsivel arrébb a nehezen járható Felső Sólyom szurdokvölgy. Ezek mind-mind egy irányból járhatók. Csak és kizárólag lentről felfelé. Hogyan lehet egyáltalán elhagyni ezt a pontot? Csak és kizárólagosan azon a semmilyen, majdhogynem aszfaltozott Glac úton. Ha valaki szívesen menne tovább, egy erősebb túra felé, az bajban van. Nem mehet. Feltéve, hogy szabályosan viselkedik.
Mi nem feltétlenül szoktunk. A Kék Kyszelen van egy kábé 50 méteres dongalétrás szakasz és egy, azaz egy létra. Ennyi. Ezek miatt egyirányú. Nyilván ha tömeg van, akkor jogos a korlátozás… de a Kék Kyszel tényleg az egyik legbénább útvonal, amikor üres a hegy, akkor itt biztosan nem jár senki.

Csakhogy most nem volt üres. Kifejezetten sokan voltak.

Lényeg a lényeg, nem rizikóztuk meg szemből a Kék Kyszelt, meg én sem akartam olyan nagyon ügyeskedni, megegyeztünk, hogy szép az idő, süt a nap, inkább csak sétálgatunk a minden nehézség nélküli túrautakon.
Azaz irány Menedékkő. Hátha nyitva van a chata. Egy sör, egy kis meleg kaja, jólesne.
Csak nem biztos, hogy nyitva van.

Érted már, miért variáltunk annyit, hogy mit együnk/igyunk meg a zsákunkból?
Végül az lett a döntés, hogy a Menedékkőtől hazamegyünk, azaz elfogyaszthatunk gyakorlatilag mindent.

Természetesen a menedékház nem volt nyitva. Ilyenkor már soha nem szokott. De minden évben reménykedünk. Hátha.
A biztonság kedvéért üresre zabáltuk a hátizsákot és nekiálltunk hazautat tervezni.
Nagyjából itt jött el az a pont, amikor átlendültem a holtponton. Immár mentem volna. Mindenfelé.
Csak hát… el voltunk veszve. Jó lett volna elcsalingázni a Tamáshegyi kilátóhoz. Még ott sem voltunk fent soha. De megnéztem a papír alapú térképet, a szintidők szerint az utolsó egy órát egy ismeretlen túraúton kellett volna sötétben megtennünk. Ennyire nem vagyunk bátrak. Ezen a terepen.
Mehettünk volna egy kört a sárgán, de a Kyszel vissza az bizony klettersteig, a Sólyom víznyelő meg nagyon-nagyon durva. Fura, de lett volna esélyünk még a Zöld Kyszelre is, legalábbis időben, mármint úgy, hogy éppen sötétedésre lettünk volna a Glac úton, de ezekhez már túl lapos volt a hátizsákunk: se kaja, se víz. Anélkül meg óriási szenvedés. Tudom, próbáltam.

A fenti képet Barna követte el. A tisztás maga a Menedékkő tisztás, láthatók a névadó kolostor romjai is, a távolban pedig a Tátra ragyog. Igazán szép időnk volt.

Jobb híján lesétáltunk azon a nyomoronc Glac úton.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért utálom ilyen látványosan azt a Glac utat? Mert az, hogy olyan semmilyen, az még nem ok. Erdőben megy, annyira rossz nem lehet. Pedig de. Hat-hét kilométernyit megy, legalábbis fentről. Lefelé. (Valójában ez egy olyan egykori szekérút, mely a Dedinky (Imrikfalva) – Hrabusice (Káposztafalva) vonalon keresztülvág az egész Gömöri karszton.) Időnként nehezen járható, nagy köveken kell lépdelnünk. Kifejezetten megviseli a térdeket, illetve a lábujjakat. Ráadásul piszok hosszú. Mintha sohasem lenne vége. És a legdurvább az, hogy bármelyik nagy túrát is csináljuk meg, mindig a Glac úton tudunk hazajönni. Most gondold el: letolod egy nap a Sucha Belát, egy másik nap a Pieckyt, a harmadik nap meg a Sólyom víznyelőt. Három erős, emberes túra. És mind a három után még végig kell menned azon a 6-7 kilométernyi, enyhén kellemetlen úton. Megutálod. Tuti.

Nagyon korán hazaértünk. A kemping melletti éttermek zárva voltak. Pedig igény lett volna rájuk.
– Nehogymár ne csináljunk ma már mást! – hőzöngött az ifjúság.
– Mire gondolsz?
– Menjünk be Lőcsére. Vagy Poprádra.
– Lőcsén nincs semmi. Poprádon meg még annyi sem. Ráadásul mindkét helyen sötét lesz, mire megérkezünk.
– Menjünk, vegyünk valahol szlovák söröket!
– Hát, a poprádi Tesco szóba jöhet. De nyitva van?
– Nézzük meg a gugliban.

– Izé, nem egyértelmű.
– Rizikózzunk?
– Mi lenne, ha egy bátor önkéntes átsétálna a recepcióra és megkérdezné, hogy nyitva van-e a Tesco? Illetve vehetne is pár üveg sört, mert a recin árusítanak.

Mindketten Barnára néztünk.
– Oké, megyek.

Nos, a recepciós szerint, nemrég voltak Szlovákiában választások és a népharagnak engedve a politikusok egységesen bezárattak minden üzletet az ünnepnapokon. Az olyanokon, mint a Halottak Napja. Szóval almás. Másfelől Barna felvásárolta a kemping teljes sörkészletét, ami jól hangzik, de valójában 2,5 liter sörről volt szó: két üveg pilzeniről meg egy másfél literes izéről.
Nézegettem az utóbbit.
– Megbontsam? Meg fogjuk inni estig?

Aztán egy félórát sem bírt ki.

Nézegettük egymást.
– Te, én is annyira leégtem, mint Barna? – kérdeztem Nejt.
– Le.
– Tényleg leégtem? – nézett nagyot Barna.
– Le – bólintottam.
– És én? – kérdezte Nej.
– Te nem.
– Fura.
– Nem, mert te állandóan négykézláb másztál.

– Hé, óvatosan! – hátráltam a sarokba – Nem látod, hogy éppen sört bontok?

Aztán este társasjáték. A Wikipédiáról. Hát, jó nagy marhaság, de van benne pozitív vonal is. Amikor elbeszélgetünk arról, hogy mi volt korábban, a villanyborotva, vagy a kenyérpirító? Magunktól soha nem jutott volna eszünkbe ilyesmikről vitázni.

Relive: ugyanez a magasból is.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *