Láncok, létrák, dongák 01/03

Előzmények

Eh, sehogyan sem jó ez.
Talán nem mondok újat azzal, hogy idén már nagyon elegem van az utazásokból, csavargásokból. Eleve egy csomó szervezési munka, aztán mindezt le is kell bonyolítani – majdnem azt írtam, hogy vezényelni, ami azért valahol túlzás, de néha nem – a végén pedig a feldolgozás: fényképek, írások, videók. Egy csomó munka. Idén pedig az időjárás makacsul agyonvágta mindegyik megmozdulásunkat, ami jókedvem maradt, azt elintézte a balsors meg a Wizzair.

Gyors helyzetjelentés. A 06.19-ei járatkimaradás után a kártérítési igényemet lepattintották, a költségtérítési igényt elfogadták ugyan, de a mai napig nem fizették ki. Finom. És még csak nem is tehetek semmit, mert 30 naponta írnak egy elnézéskérő levelet, hogy bocsi, még mindig nem tudunk fizetni. Ezzel le is van tudva a dolog, elméletileg újraindul a 30 napos türelmi idő.
Ritka mocsok egy cég.

Csak hát itthon sem jó. Kábé fél éve van egy retkes melóm egy vacak ügyfélnél, kiszívja az összes életkedvet belőlem. Márpedig ha itthon vagyok, akkor megtalálnak. Olyanok.
Azaz menni is kellene, meg nem menni is.

Ebből sült ki, hogy a hosszú hétvégén ugorjunk ki a Szlovák Paradicsomba. Igen, bejártuk már töviről hegyire, ez tény. De régen voltunk már utoljára (2015), meg találtam két helyszínt is, ahol még nem jártunk. Ez így pont jó. Nem kell rákészülni, ember, előre köszönnek a dongalétrák. A túravezetés sem gond, mindenki ismeri a terepet, menni kell. Az utófeldolgozás meg várhat.

Aztán mégiscsak volt egy gubanc a szervezésnél. A podlesoki kemping régi weblapján egyrészt durván magas árakat láttam, másfelől nem lehetett szállást foglalni. Kíváncsiságból megnéztem a booking.com-on. Jé, fent vannak. Még brutálisabb árakon. Próbafoglalás. Nincs üres faház. Miafene?
Aztán túrtam egy kicsit a netet és meglett a hivatalos weboldaluk is. Az árak itt is durván elszálltak. Régen a Javorina faház 10€ volt egy éjszakára, plusz személyenként valami. Most 50€. A Javorina Komfort meg 120€. Bakker, ennyiért már kacsalábon forgó apartmant kapok Görögországtól Portugáliáig bárhol. Na mindegy, írtam nekik, és naná még volt szabad Javorina.

Mehetünk.

Leutazás
2019.10.31; csütörtök

Aztán bejött egy ordas határidő, október 31-ig le kellett adnom egy tervet, melynek jó része még csak feltételezés, mivel egyrészt adatok sincsenek, meg üzleti döntések sem, de nem baj, ügyesen kell fogalmazni, az meg ugye megy neked, köszi. Délre lettem készen, utána egy csomó sürgős adminisztráció, mert ugye hóvége, aztán egy újabb csörte a könyvelővel, pontosabban ez most egy csörte utáni kibékülés volt, jó fejek voltak, de az idegrendszeremből már nem sok van (egyszer megírom), majd ebédfőzés, közben becsókoltam egy üveg bort, mert megérdemeltem, meg egyébként is, mivégre fizettük a gyereknek a jogosítványt, aztán vad pakolás, abszolút improvizatív módon, naná, hogy nem raktam be fejlámpát, amiben az a vicces, hogy mind a két napra olyan túrát állítottam össze, hogy az utolsó 2-3 óra már sötétben lesz, erdőben, hol máshol. Induláskor Nej felvetette, hogy csomagol útisört, javasoltam neki, hogy csomagoljon útipálinkát is, az agyamnak komoly radírozásra van szüksége.

Hatvanig dugó dugó hátán. Lépésben araszolás. Azon az M3-ason, amelyikkel mostanában egyébként sincs túl sok szerencsém. Most sem volt. Néha tényleg nem értem a sztrádák funkcióját. Mert hogy nem gyorsak, az tuti.
Ja, hogy ez miért számított? A kempingben este nyolcig van recepció. Barnát viszont nem engedik el négy előtt. Még úgy is, hogy 15.50-kor kaptuk fel a munkahelye előtt, még úgy is 20.15-re írta az ETÁ-t a Waze. Persze ezt már korábban is sejtettük, írtam is a kempingnek, hogy izé van, későn érkezünk, lécci tegyék be a faház kulcsát a lábtörlő alá. Amilyen öreg, roskatag faházak ezek, nincs bennük semmi értékes, nem kell aggódni. Nos, aggódtak. Visszaírtak, hogy szó sem lehet róla. Viszont megkaptam a főnök telefonszámát, hogy félórával az érkezés előtt hívjam fel és majd intézkedik. Jó.

Aztán Vernár után próbáltam hívni a számot. Nem csörgött ki. Na, szépen vagyunk. Aludhatunk a kocsiban. Ez valami 30 jegyű szám volt, egyenként összenéztem a mentett számot az emailben lévő számmal. Sötétben. Autóban. Kanyargós hegyi utakon. Félig kómásan. Végül észrevettem egy nullát. Ami nem került bele a mentett számba. Pedig istenbizony kopipasztáztam. Újabb próbálkozás. És igen, kicsengett. Kellően olajozott angolsággal elcsevegtem a pacákkal. Közben Barna elnézte a bekötőutat, a térkép összevissza sikoltozott, én meg a telefon miatt nem figyeltem, na meg ekkor már a látásom sem volt a régi, végül előbukkant, hogy Pila, na arról már tudtam, hogy kurvára nem stimmel, előkaptam a Locust, ami szintén elkezdett sikoltozni, hogy forduljunk meg. Megfordultunk.

Innentől már csak az volt hátra, hogy határozott léptekkel bemenjek a recepcióra, könnyedén elcsevegjek a leányzóval, egyfelől vidáman, de azért éreztetve, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult és este vissza kellett jönnie, de hát a távolságok már csak ilyenek, mennyi is lesz kedves, kártyát elfogadtok? És még a Revolut kártyám PIN kódjára is emlékeztem, pedig azt mindig elfelejtem.

De kezemben volt a kulcs. Megkerestük a faházat. Kinyitottam. Becuccoltunk. Odabent még ittam egy csúcspálinkát, aztán bedőltem az ágyba.

Indulhat a túra.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *