Month: July 2019

Először csak nagy vonalakban
2019.07.14-2019.07.18

Mottó:
Nagyon nem mindegy, hogy a f@sz melyik oldalán állsz.

Ez most rendhagyó túraleírás lesz, mert az első részben kizárólag a körülményekkel fogok foglalkozni. (Már csak azért is, hogy érthető legyen mind a cím, mind a mottó.) Magáról a túráról a többi rész fog szólni.

Egy izgalmas kísérletbe vágtunk bele: meg tudjuk-e csinálni Nejjel 5 nap alatt teljesen legálisan a Balaton körbeevezését? A szezon közepén? Mert olyan már volt ötször is, hogy szeptemberben, szezonon kívül, amikor alig van ember és a vízirendőrök sem annyira harapósak (na meg az egyik útitársunknak van némi protekciója), szóval amikor lazábban lehet venni a dolgot, akkor már megcsináltuk. Nézzük, mire megyünk most?

Nem is indulhatott volna rosszabbul. A június végi, július eleji hosszú kánikulának pont az indulás hétvégéjén lett vége. Egy durván viharos hétvégével. A rákövetkező héten pedig – hogy a meteorológia kedvenc szavával éljek – labilis lett a légkör. Azaz semmit sem lehetett se tudni, se kiszámolni. A tóparti előrejelzésekben jószerint minden nap szerepelt az a kifejezés, hogy “a nap folyamán a helyi hatások alakítják a szélviszonyokat”. Magyarul, habár szívesen segítenénk, de nem tudunk semmit sem mondani: ennél a fánál erről fog fújni a szél, annál a fánál meg arról. Aztán pár perc múlva megfordul.
Egy biztos pont volt: a szélcsend szóba sem jött. Nem, nem voltak viharok. Legalábbis azoknál a fáknál, amelyeknél jártunk. Habár az előrejelzés minden napra írta, hogy bárhol lehetnek zivatarok, de kicsi valószínűséggel. Nos, amerre jártunk, nem voltak. A szél sem volt brutális. Péter, aki éppen a Balcsinál nyaralt, figyelemmel kísérte a jelentéseket is, az időjárást is és esténként, amikor dumáltunk, nem győzött lelkendezni, milyen remek időnk volt. Nekem meg ökölbeszorult az arcom, mert nem tudtam, hogy komolyan gondolja, vagy egyszerűen csak szivat.
Ugyanis a helyi hatások alakították a szélviszonyokat.

És akkor járjuk körül alaposabban ezt a szél témát.
Egész hétre az ún. élénk szél volt a jellemző. Ez olyan 15-20 km/h sebességű szél, 25-35 km/h széllökésekkel. Mint látható nem életveszélyes, de nem is gyenge. Az 1-es viharjelzést a 40 km/h sebességű szél esélyénél lövik fel, azaz a vízirendésznek bizsereghetett egész nap az ujja, mert pont a határon mozogtunk. Nem is bírta sokáig, minden nap kiadták legalább egyszer az 1-est.
Persze ez még nem tragédia, az 1-es jelzésben lehet evezni.
Csak éppen nem mindegy, hogy hol vagy és milyen irányú a szél.

Itt utalnék a költői finomságú mottóra. Nagyon nem volt mindegy, hogy milyen szélben a tó melyik részén voltunk. Simán lehet, hogy ugyanaz a szél valakinek áldott jó, segítő szél, valakinek átkozott, legyűrendő szél, megint valaki másnak meg semleges, de azért kellemetlenül rángató szél. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy a szélnek mennyi ideje, mennyi tere van kinevelni a hullámokat. Ha sokáig tudja maga előtt tolni a vizet, akkor a végére már nagyok, adott esetben nagyon nagyok lehetnek a hullámok.

Vegyünk például egy átlagos 15 km/h sebességű észak-északnyugati szelet a Keleti-medencében, az óramutató járásával fordított irányú körbeevezésnél. Ez Csopaknál, Alsóőrsnél jóformán észre sem vehető. Kellemes partmenti szellő, éppenhogycsak borzolja a vízet. Tihanynál a csúcs közelében már erős hátsó hullámok lesznek belőle. Ez ugyan kellemetlen, de viszi a hajót, szóval jöhet. Kenesénél, Akarattyánál ugyanez a szél szemből jön, emberes szembehullámokkal. Ez egyáltalán nem forgatja a kajakot, de jelentősen lelassítja. Húzni kell, mint az állat. Aztán ott van Zamárdi és Siófok. Armageddon. Überbrutál nagy hullámok, oldalról. Folyamatos gépészkedés, fejben kifáradás, monoton anyázás.
Egy északkeleti szél viszont Kenesén nem lesz érzékelhető, aztán ahogy haladunk délre, úgy lesz egyre halálosabb.
Nem mondom végig ugyanezt a Nyugati-medencére. Legyen ez a házi feladat. Azt azért vedd észre, hogy itt sokkal nagyobb a vízfelület, sokkal nagyobb hullámok képesek kinevelődni, különösen a déli parton, ahol ráadásul a víz is alacsony.

Így lehetett az, hogy Péter a déli sarokban egy déli jellegű szélnél csak azt látta, hogy a szél éppenhogy borzolja a vízet. – De jó idejük lett Józsiéknak! – gondolhatta és ivott az egészségünkre. Miközben mi Zamárdinál pánikban eveztünk az északnyugati szél által keltett durván nagy oldalhullámzásban, egy óra múlva meg megfordult a szél és fogcsikorgatva húztunk ugyanekkora szembehullámzásban és inkább rá sem néztem az órámra, megnézni mennyivel araszolunk. Pedig globálisan mindketten ugyanazt láttuk: a szél élénk, a nap süt, a viharjelzés alapon van, minden rendben. Csak éppen a Balaton egyes részein sima volt a víz, más részein meg sikoltoztak a nyaralók a tarajos hullámokban.

Na, ehhez add hozzá, mi volt, ha rossz helyen voltál _1-es viharjelzésben_?
Mi szigorúan csak rossz helyen kaptuk el, megvolt hátulról, oldalról, előlről. Minden napra egy szopás.

Oké. Mi magyarázza a címet? Nos, az alapkoncepció az volt, hogy part mellett evezünk, én pedig sorban bemutatom Nejnek az összes fát. Ismerem már annyira a Balatont. Elpancsikolunk az evezőlapáttal, egy kis dombon lecsücsülünk kiszállunk, lángos, hambi, sör… az egész egy jókedvű strandolás lesz.
Lóf@szt.
Görcsös, merev, káromkodós evezés lett belőle. Olyannyira nem élveztük, hogy megegyeztünk, amint lehetőségünk lesz rá, levágunk, rövidítünk, le vannak szarva még a vízirendőrök is.
Na, ehhez képest értékeld, hogy úgy kinyaltuk a Balaton partját, mint 2013-ban. Ennyi lehetőségünk volt rövidíteni. A mindenkori rossz hullámhelyzet egyszerűen rászorított a partra. Nem tudtunk beljebb menni.

Még valami. Nej nagyon bátran az új kajakjával jött evezni. Ember! Az új kajak formára teljesen megegyezik az én narancssárga kajakommal. Pontosan tudom, mennyire instabil, legalábbis a PE kajakjainkhoz képest. Én biztosan nem mertem volna eljönni az enyémmel. Néhol még a Kodiakban is paráztam, pedig a tavalyi balatonkerülés óta, ahol jórészt 2-es jelzésben eveztünk, viharban, szélben, esőben, azt hittem, ez a kajak már nem tud meglepni. Nej meg végigtolta egy alig bejáratott, pengevékony kajakjában. Nehéz ennyi év után átértékelni a helyzetet, de azt kell mondanom, kajakozás terén Nej sokkal tehetségesebb, mint én.
De az erősebb… az még én vagyok.

Nyilván egy ilyen írásból nem maradhat ki maga a viharjelzés sem. Erről önmagában is kisregényt lehetne írni. Hogy miért nem jó? Hogy miért jó? Hogy miért borzalmasan szar? Hogy mennyire függ embertől, szabályzattól? Hogy mennyire megbízható?

Viszont mielőtt ebbe belemennék, némi technológia. Idén hívták fel a figyelmemet két applikációra:
Tavihar és BalatonHelp.
Mindkettő faék egyszerűségű, de hasznos progi. A Tavihar egyszerűen csak mutatja a jelzők állapotát.

Így néz ki a telcsimen az időjárás szekció, középen a Tavihar widget-tel. Ezenkívül beállítható, hogy értesítsen arról, ha az engem érdeklő területen változás állt be. Ez akkor hasznos, ha a telefon össze van lőve az okosórával (jézusom, képes voltam így nevezni a garminomat), ekkor ugyanis az óra pittyen, rezeg, kijelez és rögtön tudom az új állapotot.
A BalatonHelp még egyszerűbb. Feltelepítem, elindítom, beregisztrálja magát. Magában az alkalmazásban van egy piros gomb (szvsz lehetne nagyobb), melyet ha megnyomok, akkor riasztást küld a vízimentőknek, megadva a koordinátáimat is.

Oké, a jelzések. Alapvetően az 1-es jelzéssel nincs bajom. Úgy tapasztaltam, hogy az korrekt. Sőt, néha meg is lepődtem a hullámokban, hogy ez miért nem 1-es? Aztán eszembe jutott, hogy a viharjelzés a szélre vonatkozik, nem a hullámokra; azt meg már írtam, hogy közepes szél is képes lokálisan nagy hullámokat generálni.
A 2-es, a nagy rém, az már más. A félreértések elkerülése végett nem azért, mert annyira evezhetetlen lenne. Ugyanúgy szél- és helyfüggő. Eveztem már 2-es jelzésben, simán lehet benne menni, sőt, volt amikor 2-esben nem paráztam annyira, mint a mostani túrán alapjelzésben. Mondom, szél- és helyfüggő.
A 2-est azért utáljuk, mert akkor hivatalosan vége. Ki kell menned a partra és megvárnod, amíg be nem vonják. És amilyen könnyen fellövik, olyan nehezen engedik el. Amióta a politika belenyúlt ebbe is – értsd, a 2006-os augusztus 20-ai katasztrófa óta – a meteorológus, a rendőr az állásukkal játszanak, ha hibáznak, emiatt túlontúl is óvatosak lettek. Egy rendőr mondta nemrégen, hogy amióta létezik Vízirendőrség, nagyjából egy Siófok méretű város lakosságának megfelelő mennyiségű emberi életet mentettek meg. Hát, ja. Ez jól hangzik és nekik valószínűleg csak ez számít. Viszont közben egy Európa méretű kontinens lakosságának megfelelő mennyiségű ember nyaralását keserítették meg. Oké, tudom, ha emberéletről van szó, akkor nem számháborúzunk, de azért ez a mostani szabályozás nem kicsit van túllihegve.

És ha még csak túl lenne lihegve. De ezen a héten – az időjáráshoz hasonlóan – a 2-es jelzés is igen labilis volt.

Csütörtök reggel nézegettük Balatonakaliban a balatoni előrejelzést. Mert ekkor kellett eldöntenünk, hogy folytatjuk, vagy kiszállunk.

Mint látható, délután 13.00-tól 17.00-ig valami nagyon durva vihar fog átvonulni a tó fölött. A széllökések jócskán 60 km/h felett lesznek és a hullámok sem gyengék, különösen azon a részen, ahol evezni terveztünk.
– Ha ez nem lesz 2-es, akkor megeszem a kalapomat – jelentettem ki a reggeli haditanácson.
Márpedig az idő már előtte sem volt piskóta, szerda délután fellőtték a 2-est, aztán hajnalban át is ment fölöttünk egy emberes vihar. Ahogy néztem, az utórengések nagyjából 10.00-ra csitulnak le annyira, hogy esélyünk legyen elindulni. Márpedig az előrejelzés alapján esélyes, hogy délben már jön az új 2-es, melyet csak este vesznek le. Ennyi idő alatt még Révfülöpre sem érünk át, a legközelebbi vízparti kempingbe.
Viharnap. Nem indulunk el.
Nos, ehhez képest mi történt? Semmi. Nem volt 2-es jelzés. Egyedül a Nyugati-medencében volt 1-es, de oda egyébként is csak estefelé érkeztünk volna meg, addigra meg már leszedték. A vicces persze az, hogy vihar sem volt. Oké, a szél erősen fújt, ahogy már megszoktuk, de semmi több.
Sőt.

“az idei Kékszalag a kitartásról és a sportszerűségről szólt. Hasonlóan szélcsendes időjárásra régen nem volt példa, ehhez képest mégis nagyon sokan teljesítették a távot.”
– link –

Érted. Csütörtök. Kék Szalag. Ritka szélcsendes időjárás. Mi meg viharnapot tartottunk. Komolyan, ha nem csináltam volna screenshotokat a mobiltelcsim képernyőjéről, utólag már kételkednék magamban, hogy nem néztem-e be valamit.

Aztán nézzük a pénteket. Csütörtök kora délelőtt újabb haditanács. Eldönteni, hogy ez csak egy viharnap lesz, vagy feladjuk? Ehhez persze kellett volna a pénteki időjárás-előrejelzés. Aminek persze csütörtökön semmi értelme sem volt, hiszen labilis a légkör, egy órára előre sem lehetett megmondani, mi lesz, nemhogy egy napra.
De nem tetszett.
Aztán bejöttek más szempontok is, ezekről úgyis írok majd később, a lényeg, hogy feladtuk. Kiszálltunk. Elbumliztam a kocsiért, aztán hazajöttünk.
Pénteken már csak kíváncsiságból sem kapcsoltam ki a Tavihar riasztásait. És igen, déltájban meg is jött. Fellőtték az egyik medencében a 2-es jelzést, egy másikban meg az 1-est. Van abban valami megnyugtató, amikor utólag kiderül, hogy az ember bizonytalan helyzetben jól döntött.
Aztán megnéztem, mi is pontosan a helyzet. És elállt a szavam. Sem az előrejelzésben, sem a mért adatokban, sem a szélviszonyokban, sem a hullámmagasságokban, sem a csapadékban, azaz gyakorlatilag sehol sem volt semmi. Déltől konkrétan nulla széllökés volt az egész napra. Miközben ott díszelgett a térképkijelzések felett, hogy 2-es jelzés, meg 1-es jelzés. Mire?

Erről is van bizonyítékom, a Tavihar app illusztrációját bemutató kép ekkor készült. Látszik, hogy a Keleti medencében piros van, a sárga még nem jött meg.

Persze ettől a döntés továbbra is jó volt. Akár indokolt a piros jelzés, akár nem, be kell tartani.
Azaz roppant ironikusan csütörtökön azért nem indultunk el, mert erősen sanszos volt a 2-es jelzés, mely végül elmaradt, pénteken viszont az fogott volna meg minket, hogy elindulunk és fellőnek egy teljesen indokolatlan 2-es jelzést. Labilis, na.

Jó. Beszéljünk akkor a kempingekről. Egy újabb nehezítés. Az ország ellopása tervszerűen halad, a Mészáros & Co először felvásárolta a Balatontourist kempingeket, majd elkezdte bezárni ezeket. Kell a hely a luxusszállodákhoz. Idén a keszthelyi kempinget lőtték ki, jövőre a szemesit fogják és Balatonfüreden is elindult egy nagy építkezés.
Ami ebből minket, Balatont kerülgető vándorokat érint, az az, hogy csökkennek a vízparti szálláslehetőségek. Különösen a keszthelyi kemping bezárása fájó, mert ott nincs igazi alternatíva. Vonyarcon van ugyan kemping, kettő is, de ezek egy órával növelik meg az utolsó napi evezést, ami pont nem szerencsés, mert ekkor van az, hogy érkezés után pakolás és mindenki húz haza. Nem mindegy, hogy ez mikor történik meg és mennyi fáradtság van az emberben.

És hát volt itt egy másik probléma is. Eddig az összes kerülés alapja az volt, hogy Péter szerzett a fonyódi céges üdülőben egy bungallót az indulás előtti éjszakára. Most viszont Péter nem volt, főszezon meg igen, szóval esélyünk az nulla. Kész szerencse, hogy Fonyódon, konkrétan Bélatelepen, van egy vízparti kemping.
Ja. Kész szerencse.
Persze itt már nem kötött minket semmi és mivel nekem nagy kedvencem a Tomaj kemping, így oda tettem az indulást. Első nap Vonyarc, második nap Fonyód és így tovább. Le is foglaltam időben a szállást. Már csak egy apróságot kellett tisztáznom: hogyan jutunk be a víz felől az egyébként vízparti fonyódi kempingbe?

A probléma lényege, hogy a kempinget kettévágja a vasútvonal. A part felőli szakasz a strand, a túloldal a kemping. Csakhogy a kettőt egy mágneskártyás, forgóajtós rendszer köti össze. Azaz ha kiszállok a parton, már át sem tudok menni a recepcióra. De ha át is tudnék menni, a kajakokat már nem tudnánk átvinni. Azért ezek megpakolva olyan 70 kilósak és 5 méter feletti a hosszuk. Alternatív megoldás lehetne, ha megengednék, hogy a strandon lévő horgászházak mellé nyomjuk fel a sátrat. Illetve van a kemping mellett egy csatorna, akár azon is fel tudnánk evezni, ha ki tudnánk szállni fent.

Ha hiszed, ha nem, ezen a problémán bukott meg a szervezés. Felhívtam őket. A recepciós nem tudott válaszolni. Sebaj. Májusban úgyis bringázunk arrafelé, mi több, abban a kempingben alszunk, megnézünk mindent és beszélünk emberekkel. Nos, este érkeztünk, az éjszakai őr már nem tudott mit mondani. Kora reggel mentünk, hajnalban meg csak a gyakornokot csicskáztatták, aki megint nem tudott mondani semmit. Írjunk emailt. Oké. Még felmértük a terepet, elméletileg megoldható. Hazajöttünk. Írtam emailt. Nem válaszoltak.
Na, ezt a kempinget nem sajnálnám, ha a Mészáros átépítené, mondjuk egy sertéshízlaldának.

Elpanaszoltam Péternek, hogyan jártam.
– Induljatok a fonyódi vízirendőrség elől!
– Hülye vagy? Az oroszlán torkából?
– Miért? Nem is annyira büdös a szája.

És egyébként tényleg nem. A vízirendőrség mellett szabadstrand van, egy roppant ideális kajakos beszálló öböllel. Legfeljebb amíg indulunk, addig roppant szabályosak leszünk.

Egy apró variálás még maradt: a szállás ugye le lett foglalva Tomajban. Így végül vasárnap délután lementünk, ott aludtunk és hétfő kora hajnalban mentünk át Fonyódra, hogy tartani tudjuk a reggel 9.00-es indulást.

Végül egy kép a hadtápról. Nem vicceltünk.