Month: July 2019

Hazautazás és egyebek
2019.06.23; vasárnap

A kakas hajnali 4-kor megbízhatóan kukorékolt a mobiltelefonomban. Este már összepakoltunk, reggelre csak annyi dolgunk maradt, hogy bekapjunk valami péksütit, meg igyunk egy Leffe Blond-ot. Nej úgy hívta, hogy búcsúsör, de én csak mosolyogtam.

4.30-kor már az utcán voltunk. Igen, jól sejtettem, az éjszakai lelkes harcosok még javában kint ténferegtek. És legalább annyian voltak, akik a hosszú éjszaka után valami falatozóban tömték a majmot. Volt még élet bőven.

A kirándulásunkat szépen keretbe foglalták a kukásautók. Olyan hajnali ötkor szoktak nekiindulni és átvenni a terepet.
Megjegyzem, errefelé nem egyszerű ám a kukásélet.
Hogyan is néz ez ki nálunk? A kukásautó végében utazik két melós. Odaérnek egy, vagy több kukához. Az autó megáll, a két melós felváltva beborogatja a kukákat, visszaállnak az autóra és mennek tovább. Nyugodt, egyszerű élet.
Na, Brüsszelben nem így megy.
A csapat eleve négy emberből áll. Kettő elindul. Futva. Elkezdik – erdészeti kifejezéssel élve – közelíteni a zsákokat egy-egy kijelölt ponthoz. A másik két ember – szintén futva – halad a kukásautó előtt és begyűjtik a már közelített zsákokat, hogy mire a kukásautó odaér, akkorra már csak bele kelljen dobálniuk. Majd futnak a következő ponthoz. Gyorsabban, mint a kukásautó. Sportnak sem rossz.

Annyira időben értünk a buszmegállóba, hogy ha az utolsó 100 méteren jobban kilépünk, akkor a tervezettnél eggyel korábbi buszt is el tudtuk volna érni. De nem léptünk ki.
Dugó nem volt, megnyugtatóan korán érkeztünk Charleroi-ba. A biztonság kedvéért vettem még pár doboz szivart.

Habár ezt tipikus szarrágó ügyeskedésnek tartom, de most rá voltunk kényszerítve. Arról van szó, hogy a Wizzair utasszivató poggyász szabályzata alapján egy darab kis csomagot tudunk fejenként felvinni. Nekem volt egy fotóstáskám, Nejnek meg egy pici női hátizsákja. Csakhogy hazafelé vinnünk kellett a kint megvásárolt ruhákat, meg a gyerekeknek az ajándékokat. Nyilván nem fért be sehová. Pedig ha nagyobb táskáink lettek volna, még akkor is mérethatár alatt lettünk volna.
Itt jött be a képbe a duty free. Ugyanis amit ott vásárolsz, annak nem ér a neve. Mintha nem is létezne. Nem számít csomagnak, nem vehetik el. Persze ehhez kell a speciális szatyor, a leplombált szájával.
Nekünk már volt egy ilyen szatyrunk, hiszen az első próbálkozásnál már vettem szivarokat. Most megint vettem, így két szatyrunk lett. A plomba mellett beletoltuk az ajándék csokikat, meg a szennyes ruhák egy részét. Így már fel tudtunk menni, ránézésre legálisan. Nem is volt probléma belőle.

De előtte még ungabunga. Odabent volt közel két óránk. Hol éreztük magunkat legutóbb jól ezen a helyen? Hát a Leffe sörözőben. Nincs is annál jobb, mint reggel 7-kor csapolt Leffe barnát tolni. Nej ekkor purcant ki, közölte, hogy soha többet sörre sem tud nézni, hagyjam ki az egészből. Bólintottam. Éreztem én, hogy még nem igazán érett sörös a lelkem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy én igyak.
Ember, gondoltad volna? A söröző pultja előtt kilométeres sor. Ami annyira nem baj, mert ráértünk. De mindenki kávét és croissant-t kért. Egy Leffe sörözőben! Sőt, amikor sört rendeltem, még rám néztek úgy, mint egy marslakóra. Hová korcsosul a világ?

A gépen persze megint külön ültünk, de itt már annak is örültünk, hogy felfértünk. Eseménytelen utazás után landoltunk Ferihegyen. Esett az eső.
Az épület előtt futottunk össze.
– Csináltál úgy, mint a pápa? – kérdeztem.
– Hogyan?
– Hát, amikor kiszáll a repülőgépből, megcsókolja a földet.

Hátra volt még egy zűrös meló. Ki kellett szabadítani a kocsit a Holiday parkolóból. Egy napot fizettem ki előre, nos, annál jóval több lett. Nyilván áfás számlát kell kérnem róla, ha be akarom hajtani a Wizzairen. Utánaolvastam, ilyet a parkoló ügyfélszolgálatán adnak. Kint, a rák farkán. Ahol már a tehén bőg. Vagy a jak.
Mindegy. Csináljuk.
Kisétáltunk. Szakadó esőben. Bementem. Leadtam a jegyet.
– Hoppá, ez elég szépen túl lett lépve! – jegyezte meg a pacák.
– Hja. De ne nekem mondja, hanem a Wizzairnek, akik kint hagytak Brüsszelben.
Molyolt egy ideig.
– Nos, készen van. Mehet.
– De… mint mondtam, szeretnék áfás számlát is.
– Küldjön emailt, visszaküldünk egyet.
– De a weboldal szerint itt adnak papíron is.
– Soha. Csak emailben.
– Hát… jó.
Elindultam kifelé. Az ajtóban fordultam vissza. Mint Columbo.
– Elnézést, de nem kellett volna fizetnem?
Széles vigyor.
– Nem. Elintéztük.
– Biztos?
– Egészen biztos. Menjen bátran.
– Hát… köszönöm.

Maradt még egy komoly feladat. Megtalálni az autót. Amikor beálltunk, fogalmam sem volt, hogy blokkok vannak. Nem is jegyeztem meg, hol állunk. Visszafelé tapasztaltam meg, hogy a parkoló kábé négy focipálya nagyságú. Ami önmagában még nem lett volna annyira vészes, hiszen véges a méret, csak idő kell a bejárására, csakhogy az addig mérsékelten szakadó eső ekkor váltott át masszívan szakadó esőbe. Én meg ugye szandálban, rövidujjú ingben. Vicces volt.
Nejt beállítottam a tető alá, én pedig kimentem sétálni. Az istennek sem találtam meg az autót. Nagyon közel voltam, hogy feladjam. Annyira, de annyira reménytelen volt a helyzet. Ott álltam egy négyes kereszteződésben, leverten néztem körbe. Erre pont előttem volt az autónk. Hangos kurjantás, Nej kiszaladt, beültünk. Ótvar koszos, nagyon lepukkant már ez a gép, de úgy simogattam a kormányt, mint első szerelmes az imádottja vállát.

A biztonság kedvéért megkértem Nejt, hogy amikor megyünk kifelé, vegye a kamerával, ahogy próbálkozunk a sorompóval. A fene tudja miért, de mostanában olyan gyanakvó lettem.
Nem volt semmi gond. Simán kijöttünk. Itthon vagyunk.

Hja. Itthon.

A lakásban viszonylag hamar kiderült, hogy baj van. A viharokban kipurcant a desktop gépem merevlemeze. (Miért is maradt bekapcsolva? Mert egy napra mentünk. Arra a kis időre meg nem kapcsoltam ki.) Ebben az a szép, hogy ez a gép lett belőve a webes konferekciákhoz, nekem meg rögtön hétfőn lesz kettő, na meg kedden is, arról nem is beszélve, hogy Outlook is ezen van, azaz céges levelezés is, rohanhatok diszket cserélni, garancia, bevizsgálások, hogy rohadjon meg ez az egész szakma ott, ahol van.
Itthon vagyok.

A végén essen pár szó erről a repülőgépes, otthagyós, Wizzair-es történetről. Hátha tudok másoknak segíteni. (Kezdjük ezzel a linkkel, ahol szépen összeszedik a jogokat és kötelezettségeket.)

Oké. Akkor most tisztázzuk, hogy a _valóságban_ mire lehet számítani.

Semmire.

De komolyan.

Mit is nyilatkoztak a momentumos politikusok a korábbi linken?

Cseh közölte: nemsokára a gyakorlatban is letesztelheti a légi utasok jogait védő uniós szabályozást, emellett azt ígérte, nem fogják annyiban hagyni, hogy a Wizz Air ennyire méltatlanul, embertelenül és törvénysértő módon bánik az utasaival.

Aranydrága bogaram, politikus létedre hogyan lehetsz ennyire naív? Ennyire tájékozatlan?
Az uniós szabályozás konkrétan szart sem ér. Ugyanis van benne egy kibúvó és a légitársaságok gyakorlatilag erre hivatkozva úsznak meg mindent. Mondom, mindent.

Nézzük meg ezt az esetet.
Azt nyilatkozta ez a csodálatos cég:

A Wizz Air sajnálja, hogy a repülőgép karbantartása után végül befolyásán kívül eső hiba miatt újra el kellett halasztani az indulást, és őszintén elnézést kér a hosszú késés okozat kényelmetlenségért,

Tekintsünk el a krokodilkönnyektől, vegyük észre a finom célzást. “Befolyásán kívül eső hiba”. Azaz jelzik, hogy ne is erőlködjetek emberek, már kikészítettük a vis maior kártyát, lófaszt fogunk, nem fizetni. Pedig a rendelet szerint az alvállalkozó hibájáért a repülőtársaság felel. (Persze a fene tudja, kinek ki volt az alvállakozója.)

Illetve itt van az én esetem. Az, hogy Ferihegyen karbantartás miatt le volt zárva az egyik kifutópálya, a másik meg megsérült és azt is le kellett zárni, az egyértelműen vis maior a Wizzair szempontjából, nem is kérdéses. Viszont este nyolcra elhárult a hiba. Ekkor jelent meg nálunk, Charleroi-ban az, hogy 22.25-re került át a gépünk. Azaz ekkor még a Wizzair is úgy gondolta, hogy kiküldi a gépet és vissza is hozza. Aztán elkezdtek matekozni és az jött ki, hogy anyagilag jobban megéri nekik, ha a gépet Kölnbe küldik. Azaz telibeszarnak két repülőgépnyi utast. Gondolom, megnézték az utaslistát, látták, hogy se celeb, se komoly politikus nincs rajta (csá, Momentum), ők pedig be tudnak bújni a vis maior mögé, akkor meg inkább maradjon csak náluk az a finom kis zsé.

Biztos voltam benne, hogy én nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, így összekészítettem a kis csomagocskát és átpasszoltam az egészet a Flight Refund-nak. Talán nekik már több rutinjuk van.
Volt. Egyből visszapattintották. Esélytelen. Ez egy nagyon erős vis maior. Még akkor is, ha leírtam, hol érzem az érvelés gyenge pontját.

Illetve… idézek a válaszlevelükből.

Amennyiben számlával igazolható költségei merültek fel, azokat a légitársaságok ésszerű kereteken belül meg szokták fizetni (például szállást, étkezést, transzfert). Ehhez szükséges benyújtani az adott légitársaság ügyfélszolgálatán az igényt, csatolva az igényt alátámasztó számlákat, megemlítve a Vis Maior eseményeket követően a 261/2004/EK Rendelete alapján az Önökkel szemben keletkezett kárenyhítési kötelezettségüket. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, egy polgári peres eljárás során lehet igényt érvényesíteni, de ez már nem tartozik a Flight Refund hatáskörébe/jogkörébe.

Tehát még az sem biztos, hogy a költségtérítést megkapom. Mert hiába jár, de a Wizzair megteheti, hogy mégsem fizeti ki. Ekkor nekem kellene pereskednem, mert ebben már semmilyen szervezet sem segít. Gondolhatod, ehhez mennyi kedvem és legfőképpen mennyi időm lenne.
Pont erre számít a cég.

Oké, nyilván beadtam, lassan 10 napja, még csak választ sem kaptam, hogy egyáltalán hogyan is tudnám eljuttatni hozzájuk a számlákat. Mert a webes formon nem lehet beadni, emailcím meg nincs.

A végére maradt egy kis filozofálgatás. Előrebocsátom, sokat repkedek, rengeteg utazási fórumot, utazási blogot olvasok, a témával kapcsolatos összes pro és kontra érvet ismerem.

Nos, nem az a probléma gyökere, hogy kimarad, vagy késik egy-egy járat. Európában a légi irányítás durván töredezett, emiatt a gépek terelgetése némileg kaotikus, a repülőgépek száma meg folyamatosan növekszik, normális jelenség, hogy egyre több a gubanc. (Az írás két héttel az eset után jelent meg. Csak azóta volt vagy 3-4 hasonló eset.)
A probléma bennünk, utasokban van. Nekünk a szar is jó, ha olcsó.
Normális környezetben a legfontosabb szabályozó erő a cég reputációjának magas szinten tartása lenne. Büntető rendelettel nem lehet semmit sem elérni, mert azt jogászkodással ki lehet védeni. Az, hogy a kormány majd jól megbűnteti őket, az meg egyenesen röhejes. Egyszerűen a politika csak próbál némi hasznot húzni az emberek indulataiból. Mint mindig.

Az ultra fapadosok ezt ismerték fel és kidobták a francba a reputációjukat. Nincs. Nem is érdekli őket. Kizárólag arra koncentrálnak, hogy extra alacsonyan tartsák az áraikat és ez már elég embert vonz be. Kitört a népharag? Az emberek dühösek? És? Egy hónap múlva úgyis velünk utaznak megint, mert mi vagyunk a legolcsóbbak. Eleve van egy jelentős réteg, akiknek erre még van pénzük, drágább légitársaságra meg már nincs.

Itt kellene egy kicsit tudatosabb magatartás. Hogy egy utazásnál ne csak a jegy árát nézzük, hanem vegyük figyelembe az összes költséget. Jelenleg a Wizzair szopat a poggyásszal, szopat a szándékos szétültetéssel, ha neked ez nem jó, akkor fizessél. Ja, de ekkor már nem olcsó a jegy. Aztán szopatnak, ha bármi gubanc van. Ha neked ez nem jó, kössél biztosítást. Ja, ekkor még drágább a jegy. Igen. És ezt kell összerakni. Plusz mérlegelned kell, hogy az adott társaság ad a reputációjára, vagy nem? Ez ugyan nehezen forintosítható, de amikor baj van, a bőrödön érzed, milyen az, amikor foglalkoznad veled és milyen az, amikor csak annyit kapsz, hogy dögölj meg, ott ahol vagy. És gubancból várhatóan egyre több lesz.

Jut eszembe, tudtad, hogy a Skyscanner már hozza az ultra fapados cégeket is? Érdemes szétnézni, még akkor is, ha csak a repülőjegyek árát látod, nem az utazásét.

Én másfél évtizedig jóban voltam a Wizz-el. Wizzair debit kártyám volt a banknál, Discount klub tag voltam végig. Rengetegszer utaztunk úgy – hol egyedül, hol a családdal – hogy beléptem a weboldalukra, megnéztem, éppen hová van jóáras jegy, aztán mentünk.
Ennek vége.
Nem, nem emiatt az eset miatt, de tény, hogy ez adta meg a végső lökést. Már év elején kezdtek megszaporodni a zűrös esetek és látszott, hogy a Wizzair aljasabb és mocskosabb lett még a régi Ryanair-nél is. Aztán ahogy telt az idő és jöttek az újabb és újabb történetek, látszott, hogy immár komolyan kell kalkulálni az ún. rendkívüli esetekkel. Már az amerikai út előtt is elkezdtem parázni, aztán a lisszaboni út előtt is és most, a belga út során be is ütött a ménkő. Azaz a veszély reális. Oké, hogy felkészülsz fejben, oké, hogy te ügyes vagy, okos vagy, feltalálod magad, de ez akkor is rohadt sok kényelmetlenség. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, mindez a Wizzairt nagy ívben nem érdekli. Pár fillérért otthagy bárhol megrohadni, kártérítést nem fizet, kárenyhítést… ha éppen kedve van.
Mert ez az üzleti modellje.

PS1.
Elébe menve annak, hogy később a fejemhez vágjátok, mekkora pofám volt, aztán továbbra is a Wizzair-rel utazok. Igen, biztos vagyok benne, hogy fogok még velük repülni. Ha el kell jutnom A-ból B-be és mindent, de mindent figyelembe véve az övék lesz a legjobb ajánlat, akkor őket választom. A Wizzair-szörfözésnek lett vége, annak, hogy úgy menjek akárhová is, hogy benézek a weboldalukra, rábökök egy olcsó jegyre és közlöm a családdal, hogy oda megyünk.

(Megjegyzem, nekem mostanában a repülésekből is durván elegem van. Ha csak lehet, a jövőben inkább a túrázásokra – kajak, kerékpár, gyalog – szeretnék koncentrálni, maximum 1000 kilométeres körön belül. Egy idő után minden város egyforma, a túra viszont mindig egyedi kaland.)

PS2.
Mondjuk, ez sem rossz módszer.

PS3.
Ez már csak az élesítés után jutott eszembe. Valahogy a szabályozásnak el kellene mozdulnia abba az irányba, hogy egyedül az időjárás lehessen vis maior. Ha a repülőtér cseszett el valamit (pl. légi irányítók sztrájkja) vagy a földi kiszolgáló cégek (pl. tolatás közben gép megrongálása), akkor vállalják is érte a felelősséget. Ne az utason legyen már leverve minden.

Brüsszeli lazulás
2019.06.22; szombat

Korán keltem. Igen, tudom, aludhattam volna. De nem ment.
Baj volt.

A baj már indulás előtt megtörtént. Hogy egy meggondolatlan mozdulat volt kettlebellezés közben, vagy a napokig ventillátor előtti ülés miatti huzat, vagy a rengeteg hidegvizes zuhany, vagy elaludtam volna a hátizmaimat, nem tudom, lehet, hogy mindez együtt, de már szerdán is úgy indultunk neki az egynapos útnak, hogy reggel bekaptam két Voltaren Dolót. Mert pokolian fájt a combom, a derekam és a hátam.
Kérdezd meg, hogy vittem-e az egynapos útra Voltarent?
Ne is kérdezd, úgyis tudod a választ. Naná, hogy nem. Estére úgyis otthon leszünk.

Jogos lehet a kérdés, hogy ez a probléma miért csak szombat hajnalban jelent meg? Azért, mert addig más okból nem tudtam aludni. Most lehetett volna. Erre hajnali 4-től csak forgolódtam, kerestem, hogy melyik pozitúra fáj a legkevésbé.

Jó, nyilván el kell menni gyógyszertárba, venni valamit. Bár logikusan belegondolva teljesen felesleges, mert holnap megint hajnali 4-kor kelünk, a gép ugye 8.55-kor indul Charleroi-ból, nekünk meg terveznünk kell a dugóra is. Azaz úgysem lesz alvás. Megint.

A legszebb, hogy azt terveztük, hogy ha olyan kedvünk lesz, akkor egész nap csak heverészünk az ágyban. Ja. Ez volt az, amire teljesen képtelen voltam. Szék meg nem volt a szobában.

Ebből megint csavargás lesz a városban.

Nézzük a lehetőségeket.
– A recepcióról felkaptam két prospektust. Az egyik a hop on/hop off buszok útvonala volt. A másik az ún. free, illetve alkalmi túrák leírása. Mindkettőben volt fantázia. A buszok közül az egyik például kiment az Atomiumhoz is.
– El lehetett sétálni az Európa Parlamenthez. Remek ingyenes bemutató van odabent, látványos installációkon lehet tanulmányozni, hogyan is működik az EU.
– Az ovális alakú belvárosnak eddig csak a felét jártuk be, kimaradt az észak-nyugati és a dél-keleti rész.
– Igazából amit bejártunk, azt is csak hajnalban, kihalt állapotban. Milyenek lehetnek ezek, amikor duzzadnak az élettől? Mi lenne, ha egyszerűen csak csavarognánk, mennénk, amerre a tömeg is? Mi lenne, ha egyszer csak leülnénk egy teraszon kávézni, egy sörkertben sörözni?

Aztán az első két lehetőséget lehúztuk. Az első nagyon kötött, mi pedig ki akartuk élvezni, hogy nem korlátoz minket semmi. Az EU parlament hétvégén nem volt nyitva. Maradt a “spontán” csavargás. Idézőjelben, mert azért egy Brüsszel térkép fölött alaposan megterveztem. Sajnálom, ez már csak egy ilyen betegség.

A szállástól 200 méterre már be is ültünk egy kávézóba. Persze, drága, persze a kávé is kevés, még a dupla eszpresszó is, de jólesik csak úgy üldögélni, nézelődni.
Aztán mentünk a tömeg után. Nem hiszed el; baromira megérte. Nem tudom, a turisták honnan tudják, hová kell menni, de tudják. Egészen a közelünkben is találtunk olyan hangulatos tereket, melyeket eddig nem ismertünk. Tényleg bent voltunk a sűrűjében, gyakorlatilag akármerre mentünk, mindenhol volt élet, voltak szép részek. Mentünk is egy kisebb kört.

Furcsa élmény. Mind a négy nap éreztük. Hiába van tömeg, az emberek nem figyelnek egymásra. Mindenki megy, ahogy tud, ha valaki elélép, akkor nekimegy. Sőt, még elélépés sem kell. Megyünk, valaki szorosan mögöttünk jön, mintha soha nem is hallott volna olyasmiről, mint személyes tér. Aztán egy pillanatra megállok. Az illető meg nekem jön.
És ez teljesen benne van az emberekben.
A legmarkánsabb példát akkor láttam, amikor kávézgattunk. Mellettünk forgalmas út húzodott, egy zebrával. A zebránál egy autós sem állt meg, még akkor sem, ha a gyalogos már elindult. A gyalogosoknak ez teljesen természetes volt. Olyannyira, hogy amikor az autó megállt, azt sem hitték elsőre. Csak álltak, néztek óvatosan, aprókat léptek, aztán nagyobbakat és csak akkor indultak el, amikor már teljesen biztosak voltak benne, hogy az autó átengedi őket.
Miért volt ez groteszk? Mert ugyanezt játszották el akkor is, amikor rendőrautó állt meg a zebra előtt. Még abban sem bíztak.

Nemsokára találtunk egy gyógyszertárat.
– Te, szerinted ismerik itt a Voltarent?
– Várjál, megnézem a neten.
…
– Azt mondja… Voltaren… nos, konkrétan a belgák gyártják.
– Akkor valószínűleg ismerik.
– Valószínűleg.

Bementünk. A gyógyszerész természetesen nagy szemekkel nézett, amikor mondtuk a Voltaren Dolót. Olyan nincs. Voltaren? Az van, de csak receptre. Patt. Aztán kiszúrtuk mögötte, hogy van Voltaren kenőcs, na az jó kompromisszumnak tűnt.

Vissza a szállásra. tetőtől talpig be lettem kenve.

Indulhatott a nagy, az igazi túra.
Megint kis utcák, a tömeggel. Megint működött. De aztán mentem érzésre a Locus térkép alapján és érdekes módon az is működött. Olyan utcákat találtunk, melyek hangulatuk alapján simán lehettek volna turistásak, de nem voltak azok. Találtunk két Notre Dame-ot, pedig csak egyre számítottam. Szerinted mennyire lehet érdekes egy Igazságügyi Palota? Én se gondoltam volna, de baromi nagy, domináns épület egy domb tetején. Jól nézett ki.Végül, pusztán kiváncsiságból csak kisétáltunk az EU parlamenthez is. Az is megérte a sétát.

Egy kis kontraszt.

Üldögéltünk egy templom lépcsőjén. Mint kiderült, ez a hely mindenféle politikai performanszok terepe.

A képen éppen egy politikus szónokol, de később megjelent egy 30 fős tüntető csapat is.

Vicces tábláik voltak:
– Stop the canals!
– No more museums!
Aztán készült róluk egy csoportkép és mindenki hazament.

Szóval olyan működő demokráciaféle hangulat volt.
Csakhogy a lépcsőn ott ült egy ötfős csoport, csupa lepukkant fekete hapsi. Akik nem bírtak magukkal, hangos ordibálással próbáltak megakadályozni minden kommunikációt. Persze, voltak rendőrök is, de azok inkább a feketékkel haverkodtak. Végül az egyik hapi elszaladt valahová, hozott egy magnót, majd valami dzsungelrap jellegű zenét bömböltetve beállt a szónokló politikus mögé. Időnként bekiabálta, hogy fuckin politicians.

Olyan allegorikus volt. A politikusokat én se kedvelem, de nem az a megoldás, hogy akkor fogja be a pofáját mindegyik, az meg végképp nem, hogy egy ostoba lumpen tömeg túlordítja őket, nem, a megoldás valahol az, hogy igyekszünk hasznos politikusokat választani, ahhoz viszont kommunikáció kell, nem annak a szétrombolása.

Na mindegy, ez nagyon messzire vezet, nincs is egyértelmű megoldása. De olyan reménytelennek tűnt, ott a lépcsőn.

Összességében jó nagyot sétáltunk megint.

A szálláson még hajráztunk egy nagyot. Hiszen olyan sok sör van, melyeket nem kóstoltunk meg. A szálloda bejárata mellett meg egy sörbolt. Hűtött sörökkel.

Pontosabban a két utóbbi a két győztes volt. Melyeket utoljára visszakóstoltunk.

Vacsora után sem bírtunk nyugodni. Hiszen a délutáni sétából kimaradt az észak-nyugati rész. Igaz, olyan játszóteres-parkos formának nézett ki, de nézzük már meg. Meg az ablakból is látszott, hogy a város nagyon él. Konkrétan az ablakunk alatt is. Hiba lenne kihagyni.

A legkellemesebb meglepetés volt. Elképesztő bulinegyedet találtunk. Hatalmas területen szabadtéri asztalok, sörkertek. Terek a templomok előtt, parkok a szökőkutak, medencék mellett, piaccsarnokból átalakított hatalmas söröző, élő zongorazenével. Zsongott a város. Nem, nem legénybúcsús angolok tomboltak. A város lakói, a turisták lazítottak egyet a nadrágszíjon és élvezték az enyhülő időt, a vacsorát, a söröket.

– Hát, hallod, ahogy elnézem ezt az életet, a Kazinczy utca maximum az áraival versenyezhet. Mert ezzel a hangulattal semmiképpen sem – jegyeztem meg Nejnek.
– Azért éjszaka csak bezárt ablak mellett alszunk.
– Igaz. De nem részeg óbégatást hallunk, hanem hangos, de egyenletes zsongást. Mint amikor sok ember beszélget. Nem mindegy.

Ez volt az esti sétánk.

Aztán még elalvás előtti sör, utána szunya. Holnap korán kelünk. Még az sem kizárt, hogy a buli akkor is tartani fog az utcán.

Bruges és Gent
2019.06.21; péntek

Hajnali négykor ébresztő. Az egész világmindenség összeesküdött ellenem, nehogy egyszer is ki tudjam aludni magamat. De muszáj mennünk. Erre a két városra úgy jön ki a matek, ha elmegyünk a reggel 6-os busszal. A megálló messze is van, várhatóan a buszt sem lesz könnyű megtalálni, vannak már tapasztalataink.

Ja, hogy miért busz? Ha agyonütsz, sem tudom. Valamiért csak úgy becsípődött. Hiba volt.
Úgy indult, hogy tavaly Flibco busszal voltam Gentben, tegnap Flibco busszal jöttünk be Brüsszelbe, tegnapelőttt Flibco busszal voltunk Bruges-ben, szóval ezt már ismertem. Adta magát.
Itt kezdődtek a problémák. A Flibco buszok ugyanis csak és kizárólag airport transport buszok. Azaz Charleroi-ból járnak mind a három városba oda-vissza, de Bruges-ből Gentbe nem, mint ahogy Gentből Brüsszelbe sem.

Érdekességként jegyzem meg, hogy létezik Flibco busz Charleroi-ból közvetlenül Budapestre. Lehetőségként fel is merült csütörtök hajnalban, de… 31 óra utazás, csillió pénz és necces, hogy a Wizzair kifizetné-e.

Amit én keresek, az egy másik busz, a Flixbus. Az indult is időben, reggel 6-kor Bruges-be. Megvettem a jegyet. Számítógépen ilyen durva hibát nem szoktam elkövetni, ott először összerakom az utat, összeírok mindent egy txt fájlba, és csak utána vásárolok, de nekem a mobiltelefon, mint informatikai platform, baromira szokatlan.

Ilyenkor érzem, hogy nagyon X generációs vagyok. Lányomnak egy éve nincs laptopja, mindent az iphone-járól csinál. Én beleőrülnék.

Aztán kerestem Flixbus-t Bruges-ből Gentbe. Nincs. Nem úgy nincs, hogy rossz időpontban jár. Úgy nincs, hogy nincs. Aszta. (Bár valahol érthető. A Flixbus túlnyomórészt céljárat, nem olyan, mint nálunk a Volán. Gent és Bruges közel is vannak, a vasúti közlekedés is jó, minek indítanának külön járatot?)

Ekkor már két új app volt telepítve a telcsimre, a Flixbus és a Charleroi alkalmazások. (Ez utóbbin belül van a Flibco.) Oké, jöjjön a harmadik. Ugyanis eszembe jutott, hogy az összes busz vasútállomások mellett áll meg. Akkor miért ne mehetnénk vonattal? Trainline. És egyből volt minden. Vonat időben Bruges-ből Gentbe, majd vonat időben Gentből Brüsszelbe.
Már csak a QR kódok között kellett szétcsapnom. Szerencsére mind a három társaság elfogadta a QR kódot mobilról is, de egy csomót kellett trükköznöm velük. Volt, amelyik lementette magába az app-ba. Volt, amelyik böngészőn keresztül mutatta meg, itt nem volt szabad bezárni a Chrome-ot. Volt, amelyik jpg-be mentette le, ezt Total Commanderből értem el. Volt, amelyet ki kellett nyomtatnom a PDF nyomtatót választva, majd Adobe Reader-ből megnyitni a fájlt. Cifra mutatvány volt. Egész nap bűvészkedtem a mobilommal, de minden közlekedési eszközön elfogadták a felmutatott kódot.

Mindenesetre az már látszik, hogy ha Charleroi és bármelyik másik város között közlekedsz, akkor Flibco, minden más esetben a vonat a nyerő. Nem tudta ezt Mehemed.

Ekézzük tovább a közlekedést. Egyszerűen botrányos, ahogyan ezek a célbuszok indulása meg lett szervezve. Azt írtam volna, hogy meg lett szervezve? Felejtsd el. A totális káosz még enyhe kifejezés rá. Nekem eddig a legrosszabb buszos élményem Rómában volt, amikor a Termini oldalában verekedtünk, hogy feljussunk a buszra, miközben azt sem tudtuk, melyik repülőtérre megy. Ez óvodai mondóka egyszerűségű volt az Északi pályaudvar melletti Flixbus állomás káoszához.
Negyedórával korábban érkeztünk. Tökéletes. Kicsit hátrahúzódtunk, igyekeztünk kiismerni a rendszert. Táblák… nincsenek. Nem tudod, mikor, milyen busz indul. Nem tudod, honnan. Hatalmas tömegek vándorolnak, látszólag céltalanul, de felettébb idegesen. Tőlem vagy négyszer kérdezték meg, nem tudom-e véletlenül, honnan indul az amszterdami busz, de csak vonogattam a vállamat. Nagyon sok busz jön-megy. Baromira kell figyelni, hogy mi van kiírva a buszok homlokára. Egyedüli szabálynak az tűnt, hogy az út egyik oldala az indulási oldal, a másik az érkezési. De aztán ez is borult.
Oké. Nem egyszerű, de talán menni fog.
Öt perccel az indulási időnk előtt be is állt egy busz. Ugyan nem Bruges volt ráírva, de az oldalán egy kis táblán szerepelt, mint megálló. Jó lesz. Aztán a sofőr nem bírta beolvasni a QR kódot. Végül megnézte puszta szemmel is.
– Hé, ez nem erre a buszra szól!
– Ne már! Az idő is stimmel, a busz útvonala is.
– De akkor sem. Húzzon innen.
A fene sem gondolta, hogy a sofőrök szemébe QR kód olvasó is be van építve.
És akkor most?
Buszok jöttek, buszok mentek. Rájöttem, hogy mindegyiknek van egy azonosítója, az szerepel a jegyen is. Kerestük a miénket. Nem volt sehol. Kezdtem ideges lenni. Már negyedórával később voltunk, mint a hivatalos indulási időnk.
Aztán beállt egy busz az _érkezési_ oldalra. Egy csomóan átrohantak felszállni rá.
– Nézzük meg! – javasoltam Nejnek.
Megnéztük. Nem volt rá kiírva semmi. Sem a homlokára, sem az oldalára. Sem városnév, sem kód. Az ajtóban tömeg. Nyomulás.
– Szálljunk fel!
– Hülye vagy! Azt sem tudjuk, hová megy!
– Akkor legfeljebb lezavarnak.
És így történt. Feltoszultunk. A sofőr leolvasta a QR kódot. Elfogadta. Azaz ennek kellett lennie a Bruges-be menő busznak.
– Nem vagyok nyugodt – közölte fent Nej.
– Ugyan már – legyintettem – Én már kezdek alkalmazkodni ehhez a trehány őrülethez. Valahová megyünk. Élvezzük a meglepetést.

Röpke másfél óra alatt megérkeztünk Bruges-be. Ebből 40 perc volt, mire kijutottunk reggel Brüsszelből. Ugye, ilyenkor morog az ember, hogy bezzeg a vonat. Igen, az egy óra alatt teszi meg ezt a távot. Tanulunk.

A busz ugyanott állt meg, mint tegnapelőtt a Flibco. Mi pedig bezúgtunk ugyanabba a Carrefour-ba. Vettünk ugyanolyan kicsi meggyes Lefféket. Majd leültünk ugyanarra a padra, ugyanazon óriási nyárfa alá. Next turn.

Most volt 5 óránk. Bőven belefért, hogy bejárjuk az ismeretlen részeket, az ismertek közül azokat, amelyek tetszettek, és ha valahol jól éreztük magunkat, akkor csak úgy ücsörögjünk.

– Te, van nálad sörbontó? – kérdezte egy ücsörgés során Nej.
– Minek nézel engem? – néztem megütődve – Persze, hogy van.
– Arra gondoltam, hogy jó ez a Leffe a közértből, de mi lenne, ha benéznénk a sörboltokba is? Biztos ott is vannak hideg sörök. És azok már az igazi belga sörcsemegék.
– Már a sörbolt említésénél megvettél. Csináljuk így.

Ezzel kezdtük. Aztán masszívan folytattuk. A masszív kifejezés nem üres szóvirág, ezeknek a söröknek az alkoholfoka nem ritkán 10% fölött volt. Azaz felcsúsztak a bor kategóriába. De ránk fért. Nagyon.

Persze kiderült, hogy a kulcscsomómat a szálláson hagytam, a sörbontó meg azon volt, de az igazi férfi kezében minden sörnyitó, a szállodai szoba kulcsával simán bontottam a söröket.

Amikor pánikszerűen rohangálsz be egy vasútállomás kapuin, mert úgy érzed, ez nem az az állomás, amelyikre pár órával korábbról emlékszel, majd elsápadsz, mert az épület sárga, pedig reggel piros volt, majd közvetlenül a begolyózás előtt rájössz, hogy át kell menni egy aluljárón és túloldalról kell megközelíteni az állomást, mert onnan már olyan, mint reggel volt.

Vitathatatlan, Bruges még mindig szép. Hangulatos is. De… őszintén szólva, egy kicsit olyan, mintha múzeumban járnánk. Az ember nem mer hozzáérni a házfalakhoz, mert arra számít, hogy megjelenik a biztonsági őr és ráver a kezére.

Ezzel szemben Gent.

Nem indul jól. A vasútállomásról hosszú séta a belváros, egy zsúfolt, nagyvárosi úton. Meleg is volt. Fárasztó. Aztán beértünk a középkori óvárosba.

Igazából még ez sem lélegzetelállító. Igen, katedrális. Igen, egy bazi nagy tér. Igen, templomok, öreg házak körülöttük. Szép, persze, de ezen a környéken ez a minimum.

Csavarogtunk. Kis utcákban. Direkt hagytam a végére a javát. Aztán nem bírtam tovább húzni. Megérkeztünk a kedvenc kis teremre a Gravensteen mellett, vettünk sört és szivart a kedvenc sörboltomban, majd kisétáltunk a kedvenc folyópartomra, a Graslei-re.

Nejnek egyre jobban kerekedett el a szája. Majd a Graslei-nél elalélt. Istenem, csatornamániás. Itt kiültünk a partra, lelógattuk a lábunkat, élveztük a nyüzsgést, az életet, néztük a hajókat, a kajakokat, a raftokat, mindent, ami a vízben evickélt, nevettünk a pároskajakosokon, akik annyira bénák voltak, hogy rendszeresen elgombázták a stégeket, pöfékeltem, majd félóránként elsétáltunk a sörboltba újabb sörökért.

Üldögéltünk. Aztán egyszer csak felmorajlott a tömeg. A túloldalon valaki vízbeugrott. Vagy belökték. Valószínűleg az utóbbi, mert hamarosan tömegverekedés tört ki. A Leie mindkét oldalán harsány szurkolás indult be. Igazából nem tudtuk, hogy komoly-e, vagy buli, de hamarosan megjelent szirénázva egy rendőrautó, majd egy mentőautó is, szóval inkább komoly lehetett. Zajlott az élet.

Szóval, igen, Bruges szép. De Nej Gentbe szeretett bele, azon belül is a Graslei-be. Bruges, a finom kis ékszerváros, balfenéken el. Nincs benne elég élet.

Séta Bruges-ben

Séta Gentben

Este időben, terv szerint érkeztünk haza. Meglepő. Bevásárlás vacsorához, reggelihez, majd irány a szállás. Korai fekvés. Ablak persze megint bezár, a hangzavar, az ordibálás duplája a tegnapinak. Ugye péntek este.

Holnap addig alszunk, ameddig akarunk. Végre.