Négy napos egynapos Belgiumban 02/05

Fuckin Brüsszel
2019.06.20; csütörtök

Mielőtt belekezdenék bármibe is, itt van egy linkgyűjtemény.
Hogy hogyan élték meg mások ezt az esetet.

Elolvastad? Akkor mehetünk tovább.

Szóval ott jártunk, hogy totál KO. Bezárva a belső térbe, lekapcsolt világítással. Úgy zárták be a repülőteret, hogy nem foglalkoztak azzal, hogy odabent két repülőgépnnyi tanácstalan utas pánikol. (Kettő, mert ugyanígy törölték a temesvári gépet is.) Nem mintha egyébként sokat tudtam volna csinálni, semmilyen eszközöm nem volt, hogy intézkedjek. Bármit is.

Nyilván felmerült, hogy szólok Barnának, jöjjön ki autóval. 1200 kilométer. Csak éppen a srác a Fishingen zúz a haverjaival, amióta dolgozik nincs szabadideje, túl nagy kérés lenne, hogy hagyjon ott mindent. Arról nem is beszélve, hogy milyen autóval? Hiszen a gépsárkány bent figyel a Holiday parkolóban, a jegy meg itt van a pénztárcámban.

Abszolút SOS vészhelyzetben maradt a lányom aktiválása. Ö otthonról fel tudja hívni a Wizzair ügyfélszolgálatot. Csak hát… Csütörtök. Éjfél. Illetve már hajnali egy. A csajszi pedig reggel kilenckor államvizsgázik. Aludnia kellene. Rápihenni a vizsgára. Nem pedig megszerveznie a szülei kimentését.
De nem maradt más választásunk.

Ne tudd meg.

Hiába volt magyar a 90-es szám, az ügyfélszolgálaton már csak angolul beszélő emberek ültek. Én már itt elvéreztem volna. Lányom szerencsére folyékonyan beszél angolul, vette az akadályt.

Foglalási szám. Anélkül szóba sem álltak vele. A boarding pass-on nincs rajta. A visszaigazoló levélben benne van. Hogyan érem el a postafiókomat? Nej mobilján. Ja. Jelszó. Amely nincs. Első körben inkább megpróbáltam beléptetni a leányzót az otthoni desktop gépembe. Igen, megadtam a lokális jelszavamat is. SOS helyzet van. Nem tudott belépni. (Na, ezt majd később bontom ki.)
Nézzük Nej mobilját.
És végre az első szerencsés momentum ebben az elcseszett utazásban.

Tudni kell, hogy Nejnek is, nekem is ugyanolyan Xiaomi MI A1 mobiltelcsink van. Ugyanakkor vettük… és mindkettő ugyanakkor, két év múlva romlott el, ugyanúgy. Pontosabban, nem elromlott, hanem bizonytalan lett. A telefon része össze-vissza működött. Nej igényelt a cégétől egy másikat, én meg… majd veszek egyszer egy újat. Egyszer.
Nos, Nej az új telcsijét még az amerikai út előtt megkapta, én meg rögtön elkunyiztam tőle. Hadd legyen ez odakint a backup telefonunk, benne az észt CitySIM kártyával. Természetesen be is konfiguráltam, feltettem rá minden alkalmazást, melyek az utazáshoz kellenek, mindegyikbe be is léptem, jelszavak megjegyeztetve. Ugye, Amerika nem kispálya.
Miután visszajöttünk, átadtam Nejnek. Köszi, szép volt, jó volt, de most már használd te. Kezdd rögtön egy hardver reset-tel.

Iszonyú mákunk volt, hogy nem csinálta meg. Egyszerűen csak létrehozott egy új usert és bekonfigurálta magának a gmailt meg az outlook-ot. Minden más maradt.
El tudod képzelni? Hirtelen ott volt a kezemben egy telefon, melyen az összes utazáshoz szükséges alkalmazás működött és mindegyikbe be tudtam lépni, mert az én jelszavaimat jegyezte meg.

Mondjuk paranoiás informatikusként nem álltam meg, hogy ne csesszem le Nejt. Bakker, nem adtam neked meghatalmazást, hogy a nevemben ennyi mindenhez hozzá tudjál férni.

De most nagyon jól jött. Forwardoltam Dórának a visszaigazoló levelet, a foglalási kóddal. Közben én is beléptem a Wizz applikációba, de hivatalosan még nem lett törölt a járat, nem lehetett átfoglalni. Mondjuk, ez telefonon sem volt egyértelmű. Dóra háromszor hívta őket, mind a három ember mást mondott. Az első elismerte, hogy a gép törölve lett, átfoglalt volna. A második határozottan állította, hogy a gép nem lett törölve, fent van a levegőben, csak várjunk kitartóan és meg fog érkezni. A harmadik már megint elismerte a törlést. Képben voltak, na. (5600 pénz lett a vége, csak a telefonálásnak.)

Közben megjelent egy repülőtéri alkalmazott és a visszakapcsolt vészvilágításban kivezetett minket a belső váróból a külsőbe. Ne kérdezd, mire emlékszem ebből. Semmire. Nej telefonját nyomkodtam, közben Dórával beszéltem, meg periférikus hallással igyekeztem beszédfoszlányokat elkapni, hogy mi történik a többiekkel. Semmi. Kecsegtették őket/minket, hogy odakint majd lesz egy Wizzair alkalmazott.
Ja, rögtön a Mikulás mellett.
Mi lendületből teljesen ki is mentünk a terminál épületéből. Ez hiba volt.

Pár szó a túlbonyolított Charleroi repülőtérről. Tehát van az 1. terminál épülete, külső váróval, illetve a security check után a belsővel. Igenám, de a külső váróba sem lehet csak úgy bemenni az utcáról, illetve a buszmegállóból, van előtte egy sátor, benne őrszemélyzettel, fémdetektoros kapukkal, csomagvizsgáló röntgengéppel.

Nos, mi ezen a sátoron is túlmentünk. Kint vettük észre, hogy baj van, elszakadtunk a többiektől. Sehol nem hallottunk magyar szavakat. Nagy levegő. Menjünk vissza. Szerencsére az őrszemélyzet képben volt, nyitott egy megkerülő folyosót, simán vissza tudtunk menni. Odabent meg is találtuk a magyar gép utasait, letáboroztak a checkin ablakok előtt, többen neki is készültek a földönalváshoz.
Én speciel képtelen lettem volna rá. Elaludni úgy, hogy nem tudom, mi lesz ebből? Az nem én vagyok.

Dóra közben telefonált. A Wizzair felajánlotta az átfoglalást 23-ra. Vasárnapra. Csak emlékeztetlek, 20-a volt, csütörtök, hajnali 1 óra. Kemény. Ja, és gyorsan kellett döntenünk, mivel ezen a gépen sem volt sok hely. Végigpörgettem Nej mobilján az összes Wizzair, illetve Ryanair gépet, tényleg nem volt egyiken sem egyetlen szabad hely sem vasárnapig. Jó. Elfogadjuk. Amíg a többiek alszanak. Dóra visszaszólt, hogy azt ajánlották, szálljunk meg a repülőtér melletti szállodában.
– Az melyik? – kotyogott közbe Nej.
– Ez a csícsás épület, itt szemben.
– Ja. Akkor menjünk. Álmos vagyok.

Kimentünk, keresztül a sátoron. Aztán láttuk, hogy van egy átjárhatatlan kerítés. Hmm. Szerencsére a Flibco pénztár még nyitva volt, megkérdeztem a hapsit, hogyan tudunk átjutni a szállodához. Elmagyarázta, de hozzátette, hogy át kellene mennünk egy rosszhírű gyalogos aluljárón, nem ajánlja. Menjünk taxival. Oké. Miért ne? Kerestünk egy taxist. Hajnali fél kettőkor. Hogy vigyen el minket egy szállodába. Melyikbe? Tulajdonképpen mindegy.
– Foglalásuk van? – érdeklődött.
– Nincs.
– Akkor be se szálljanak. Az összes szálloda tele van.

Fasza.

Eléggé elanyátlanodva néztünk egymásra Nejjel. Akkor most mi van?
– Figyelj, te szívesen töltenél el itt négy napot? Charleroi nagyjából annyira izgalmas hely, mint Mátészalka.
– Jó. Mit javasolsz?
– Foglalok a booking-on szállást Brüsszelbe. A hajnali Flibco busszal bemegyünk. Aztán valahogy majd csak elleszünk.
– Remek.

Csak éppen ekkor már megvett minket az isten hidege. Ne feledd, egynapos túrára mentünk, szandálban, rövidujjú ingben. Megvettem a jegyet a 4.30-as buszra, aztán visszamentünk a repülőtérre.
Pontosabban, visszamentünk volna.
Csak éppen éjszaka szolgálatba állt Potrien őrmester. Aki bezárta a kerülő járatot. Szép nagy sor is állt össze. Ugyanis a fémkereső kaput is lezárta. Meg a csomagvizsgáló gépet is. Nem engedett be senkit. Hiába hőbörögtünk. Én egészen eddig megőriztem a lélekjelenlétemet, úgy voltam vele, hogy a megoldás megtaláláshoz hideg fej kell. De itt kikattantam. Először elkezdtem ordítani a parancsnokkal, fejéhez vágva, hogy milyen helyzetben vagyunk és menjen a kurva anyjába. Aztán amikor mutatta, hogy tegyem le a csomagomat a földre, úgy odabasztam, hogy csak reccsent.

Ja, hogy mi volt a csomagom? Semmi. Egy fotóstáskát vittem összesen, benne kábé félmilliós értékű fotós felszereléssel. Szerencsére jó az ütésállósága a táskának.

Aztán kiderült, mi volt a mesterterv. Mind a száz sorbanálló emberrel lerakatta a táskáját a földre, arrébb kellett mennünk, majd behívtak egy német juhász kutyát, aki végigszaglászta az egészet. Hajnali kettőkor. Csak azért, hogy bemehessünk a terminál külső részére. Ahová bárhol máshol be lehet menni szabadon. (Oké, Isztambulban nem.)

Na mindegy, bejutottunk. Végre melegben voltunk. Foglaltam szállást Brüsszelbe. Igaz, azt írták, hogy csak 14.30 után foglalhatjuk el, de az extra kérések rovatba beírtam, hogy szeretnénk reggel 8-kor bent lenni. Erre visszaírták, hogy 13.30 előtt szó sem lehet róla. 5.30-kor leszünk Brüsszelben. Egy ilyen nap után. Mi a francot fogunk csinálni addig?

De azért nagy vonalakban rendben voltunk. Emailben megkaptam a visszaigazolást az átfoglalásról. Van buszjegyünk. Van foglalt szállásunk. Mi kell még? Például mindkettőnknek írni a munkahelyére. Hogy szar került a ventillátorba. Nekem pénteken kick-off meetingem lett volna, Nejnek csütörtök délután tervleadás. Finom. De nem tudunk csinálni semmit. Valahogy majd csak megoldódnak ezek a dolgok.

Nagy szerencsével találtunk két széket. Igen, mint minden terminálon, a külső térben itt sem viszik túlzásba a bútorozást. Leültünk. Nej egyből el is dobta az agyát. Én képtelen voltam. Túl sok volt a stressz az elmúlt pár órában. Hiába hunytam le a szememet, egyfolytában pörgött az agyam.
Így telt el két óra. Hajnal négykor kisétáltunk a buszmegállóba, keresztül a sátoron. Emlékeztem, hogy tegnap délután – egy másik világban – a brüsszeli járatra olyan sokan várakoztak, hogy nem is fértek fel egy buszra. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni, a következő busz 8.30-kor indult.
Vacogtunk.
Itt futottunk össze egy magyar sráccal, illetve egy párral. Mindhárman úgy döntöttek, hogy nem várják meg a Wizzair reggeli akciózását, saját kezükbe veszik a hazajutást.
– Te mit fogsz csinálni?
– Bemegyek Brüsszelbe, majd átbuszozok Eindhovenbe. Onnan már van repülőjárat.
– És ti?
– Nekünk van Brüsszelben ismerősünk. Aztán majd kialakul. És ti?
– Átfoglaltunk vasárnapra. Addig elleszünk Brüsszelben. Szállásunk már van.
– Hát… így is lehet.
– Várjál. A munkahelyeinkről még nem válaszoltak a hajnali levelekre.

A történet vége egyébként az lett a bent szundikálók számára, hogy csütörtök reggelre a Wizzair HQ-ban megszületett a preferált megoldás, mindenkit átfoglaltak a pénteki eindhoveni járatra, ahová el kellett buszozniuk. A negyedik linken olvashattad, nem volt egyszerű, éppenhogycsak elérték a repülőgépet.

Beállt a busz, felszálltunk. Szerencsére nagyon kevesen voltunk rajta. Egyből hátra is döntöttem az ülést és abban a pillanatban elaludtam. Egy óra múlva ébresztett a magyar pár, hogy halló, megérkeztünk. Nyilván most nem volt dugó. Amikor szükség lett volna rá.

Lehet, hogy neked az jött le, hogy immár sínen voltunk. Ne hidd. 5.30. A szállást csak 8 óra múlva foglalhatjuk el. Hullák voltunk. Álmosak. Fáztunk. Tervben volt, hogy veszünk meleg ruhákat, de ilyenkor még nincs nyitva semmi. Persze, kellenek töltők, kábelek is. Nekem nagyon hiányzik a mobiltelcsim. De ilyenkor még senki nincs ébren.
Kivéve a kukásokat.
Brüsszelben ugyanis az van, hogy éjszaka mindenki kiszórja az utcára a szemeteszsákokat, hajnalban pedig a kukások összeszedik. Rengeteg autóval. El sem hiszed, milyen erők vonulnak fel ilyenkor. Miközben az éjszakai mulatozók meg ilyenkor tántorognak haza. Élmény volt tanulmányozni a hajnali várost. Már ha éhesen, álmosan, fázva tudtunk volna lelkesedni.

Például ott voltak a lecsúszottak. Akadtak hajléktalanok is, de zömében menekültek voltak. Rengeteg. Kis falvakat építettek maguknak éjszakára építkezési terelőelemekből. Bárkinek megesett volna a szíve ezeken a szerencsétleneken, de én csak annyit tudtam morogni, hogy bakker, ezek legalább tudnak aludni valahol. Mi nem.

Elmentünk, megkerestük a szállást. Aztán kerestünk egy Mediamarktot az elektromos cuccok miatt. Majd kerestünk Decathlont és egyéb ruházati boltokat. Előkészítettünk mindent a délutáni bevásárlásokhoz. És még mindig cseszett korán volt.

Külön szín volt, hogy Brüsszelről konkrétan semmit sem tudtam. Nem volt tervben. Nem néztem át a város térképét. Nem néztem utána, mit érdemes megnézni. Igazából a szállásfoglalás is hasraütésre történt. A – hó végén meglehetősen lapos – bankkártyánkon kívül nem volt semmi másunk.
Tudom, itt a blogon is javasoltátok már, hogy csinálnunk kellene egyszer egy olyan túrát, ahol nincs semmi megszervezve. Ahol rengeteg időnk van. Ha akarunk, mászkálunk. Ha akarunk, döglünk a szálláson, vagy csak kávézgatunk valami teraszon.
Nos, most itt van. Az élet beledugta az orrunkat egy ilyen lehetőségbe.

Kár, hogy csütörtök hajnalban nagyon távol voltunk attól, hogy élvezzük.

Csavarogtunk. Mentünk az orrunk után. Csináltam egy csomó képet a kihalt, pusztán kukásautók által uralt városról. Később, amikor a tömérdek embertől meg sem lehetett moccanni, el sem hittem volna, hogy ez ugyanaz a város.

Nem húzom az időt.

Kínunkban 20,5 kilométert sétáltunk a városban. Gyakorlatilag alvás nélkül. Egy nagyon erős szerdai nap után. (Hajnali 4 órai ébredés, 12 kilométer csavargás Bruges-ben, hogy mást ne mondjak.)

Ez, itt lent, ez volt a nappalink.

Kifigyeltük, hogy egy hajléktalan itt tölti a mobilját. Hoppá. Végülis volt egy körpad, a közelben egy Carrefour, sörökkel, péksütikkel és pluszban konnektor is volt. Már csak egy ágy hiányzott volna.

Itt kaptunk néhány telefonhívást. Lányom teljesen összetörve hívta Nejt. Nem sikerült jól az államvizsgája. Legszívesebben elkapartam volna magamat a betontömbök alá. Ha mi csesztük el és miattunk nem sikerült, életem végéig nem fogok megnyugodni. És előbb-utóbb aláaknázom a Wizzair központot.
Aztán hívott Barna is, miután megtudta, hogyan jártunk.
– Remélem, nem törtetek össze és inkább bulinak fogjátok fel! – vidámkodott.
Szerencsére Nej beszélt vele. Nem biztos, hogy kellően szofisztikáltan tudtam volna kifejteni a véleményemet.
Később megint hívott Dóra. Meglett az államvizsgája, éppenhogy. Mondjuk úgy, hogy görbült. Ami államvizsgán, lássuk be, nem valami fényes, de a lényeg, hogy megvan és később a kutya sem fogja megnézni. És én sem fogok a kardomba dőlni.

Ja, közben persze kinyitottak a boltok, vettünk ruhákat – bár ekkorra már felmelegedett az idő – és persze vettünk töltőket, kábeleket és végre visszatért a mobilom apucihoz. Végül utolsó lendülettel vettünk egy csomó kaját, sört és elfoglaltuk a szállást.

Nem, nem feküdtünk le egyből aludni. Igen, tudom, egész nap ezt terveztem, de aztán máshogyan alakult. Ugyanis összeraktuk, mit fogunk csinálni az elkövetkező napokban. A csütörtök már elment. Szar volt, de már túl vagyunk rajta. Pénteken el kellene utazni Bruges-be és megnézni az egész belvárost. Majd hazafelé beugrani Gentbe és estig ott lazulni. A szombat lesz a pihenőnap, azt csinálunk, amit akarunk. Itt van egy Brüsszel méretű város. Csak kitalálunk valamit.

Tudod, hogy ez mit jelent? Péntek reggel Bruges, aztán Gent, aztán haza Brüsszel. Ezt a túrát össze is kellett rakni. Ez az írás így is elég hosszú, nem most fogom részletezni, mennyi szívás volt a szervezésben, maradjunk annyiban, hogy a belga tömegközlekedés meglehetősen bizarr első ránézésre. De végül összeraktam. Mobiltelefonon. Jegyvásárlásokkal.
Reggel 6-kor indult a buszunk Bruges-be. Az északi pályaudvar elől. Amelyről fogalmam sem volt, hol van.
Így vacsora után ismét összekaptuk magunkat és megkerestük azt az északi pályaudvart és a buszmegállót.

Számoltad? Ekkor már 36 kilométer gyaloglás volt a lábunkban, gyakorlatilag alvás nélkül. Jó kis túra.

De mindezek után nem húztuk sokáig. Azt hittem, hogy korhadt faként fogok beledőlni az ágyba és nem fog zavarni semmi sem a mélyalvásban, de kiderült, hogy alábecsültem Brüsszelt. Bent voltunk a legzsúfoltabb, legbulisabb részében. Kazinczy utca, ötször. Aminek egyfelől örültem, mert szeretem, ha zajlik körülöttem az élet, de itt és ekkor aludni szerettem volna, és igen, a buliban izzó város ekkora alvásigényt is képes volt eliminálni, szóval végül becsuktuk az ablakot és izzadva aludtunk.

De így sem volt rossz.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *