Tirana és Berat
2017.09.17; vasárnap

Reggel megtaláltuk azt a boltot, melyet tegnap délután javasolt Tamás. Ötven méterre a szálloda bejáratától. Mi meg mentünk vagy két kilométert, de csak kis szatócsboltokat találtunk. Gyorsan be is szaladtam még buszindulás előtt a napi rakiért.

Délelőtt Tirana, városnézés.
– Tamás, mi történt azzal a hollywood-i stílusú Enver Hodzsa felirattal a domboldalon?
– Megcserélték az első két betűt.

Fura hely. Amikor megláttuk a parkolót, elméletileg a legbelsőbb belvárosban, azt mondtuk, hogy ez egy vicc. Aztán maga a főtér is inkább az volt.

DSC_3881

DSC_3883

Munkásmozgalom elegyítve az olasz fasizmus stílusával. Enver Hodzsa helyén Szkander bég.
Fűszerként egy rokokó mecset. Kicsit olyan bazári, illetve nem is, inkább olyan vidámparki hangulata volt az egész térnek.

DSC_3875

DSC_3893

Meg egy modern bevásárlóközpont.

Valószínűleg az egyetlen az országban. A bejárati ajtóra ki volt rakva a fényképezni tilos tábla. Szerinted?

Katari ultramodern szálloda, a sarka alatt egy középkori oszmán kút.

DSC_3897

Hangulatos sétány. A színház mellett bunker. (Bunkerekbe lépten-nyomon belefutottunk, egy idő után már fel sem tűntek.)

DSC_3898

DSC_3903

Aztán az Enver Hodzsa piramis. Habár nevezik mauzóleumnak is, de ez téves: a diktátor holttestét nem itt helyezték nyugalomra. Emlékmúzeumnak szánták, aztán később konferenciaközponttá alakították át, ma pedig leginkább züllik lefelé. A márványborítása rég eltűnt, kívül-belül nyers beton. Jelenleg ez az épület is politikai csatározások áldozata: sorra adják be a petíciókat mind az elbontására, mind a felújítására.

DSC_3905

Utána megnéztük az egykor elzárt kommunista blokkot. Ez egy villanegyed, ahol az uralkodók laktak.

DSC_3911

Ez itt például Enver Hodzsa villája.

A főtér melletti murvás parkolóban kidőlt a hányós-fosós vírus első áldozata. (A parkolóőr empatikus kommentje: nem kellett volna annyit inni.)
Berat felé haladva a buszon kidőlt a második áldozat is.

Miközben az elesettekre emlékezünk, tekintsük meg a Tirana – Berat utat 3D-ben.

A Hotel Beratban átvettük a szobáinkat, a közeli boltban gyorsan vettem is egy üveg rakit. Az a biztos.

Gyülekező a hallban.
– Nem akarok pánikot kelteni – kezdte Tamás – De az előző túrán is pont ugyanígy történt. Mire Beratba értünk, addigra lett rosszul két ember.
– És?
– Estére még négyen dőltek ki.

Drámai zene. Lapos pillantásokkal méregettük egymást. Tíz kicsi néger Beratban.
– Vajon van-e elég rakink? – villant a fejembe – És ittunk-e ma eleget?

Aztán nekiindultunk a várnak. Először azt hittem, Tamás csak viccelt, hogy felmegyünk oda.

DSC_3914

De felmentünk. Így: Berat vár, 3D-ben.

Berat egyébként része a Világörökségnek. A fenti képen is látszik, hogy kis fehér házak húzódnak fel a vár oldalába. Ezek öreg oszmán házak, nagyjából eredeti formájukban megőrizve. Az óváros a vár felé vezető tekergős út két oldalán alakult ki. Ma ezen házak jelentős részét meg lehet tekinteni, a tulajdonosok minimális összegért beengedik az érdeklődőket.

DSC_3918

Valamikor ez az épület volt a karavánszeráj. Mostanra kapott egy szobrot, meg egy kosárlabda-palánkot.

DSC_3926

DSC_3925

Az alsó kép nem csak egy öreg ház, hanem berendezték néprajzi múzeumnak is. Mindenféle faköcsögök, persze, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a házon végigkövethető, hogy ki meddig mehetett be. Azaz volt egy tornác, odáig jöhettek be a melósok. Aztán eggyel feljebb mehettek a vendégek. Utána eggyel beljebb a közeli vendégek. Mármint a férfiak. A nőknek külön szobájuk volt a padláson, ahonnan minden terembe nyílott egy rácsos ablak. Ők innen vettek részt a társalgásban. Ettől beljebb már csak a család tagjai tartózkodtak. Ez volt a hárem.

DSC_3929

DSC_3931

Mielőtt elhagytuk volna az épületet, kaptunk egy rögtönzött jelenetet. A helybéli hölgy, aki vigyázott az épületre, éppen fentről könyökölt ki a teraszról, Tamás pedig elkapva a hely szellemét, elkezdte szavalni Rómeótól azt a bizonyos erkélyjelenetet. Olaszul. A csaj vette a lapot és mondta Júlia szövegét. Olaszul. Majd a produkció után a leányzó elénekelt egy dalt valami várról és a védőiről. Törökül. Mire Tamás is elénekelt egy dalt valami várról és védőiről. Görögül.
– Kész – mondtuk Tamásnak kifelé – Ez a csaj már megvan. Senkinek nem fogsz hiányozni, ha nem alszol velünk.

Kérdezheted, hogy mi is volt ez a bábeli nyelvkeveredés? Nos, a helyzet az, hogy Albániában meglepő módon sokan beszélnek idegen nyelveket. Mivel az ország volt török terület is, olasz terület is, ezek a nyelvek megmaradtak. Emellett délen a görög is teljesen természetes. Az angolt is sokan ismerik. Ehhez add még hozzá a két hivatalos albán nyelvet (geg és toszk; elméletileg nyelvjárások, de annyira nem hasonlítanak, hogy simán tekinthetők külön nyelvnek is), és megkapod, hogy errefelé éppen az egynyelvűség ritka.
Tamás meg már csak ilyen.

Aztán mentünk tovább a várba. Felértünk. Lihegtünk. Jól esett a sör a vendéglőben.
Utána elvesztünk a kis utcákban.

DSC_3939

DSC_3938

DSC_3940

Volt fent egy orthodox templom. (Valójában ikonmúzeum.) Természetesen a Fényképezni Tilos bácsi itt is aktivizálta magát. Elég sokszor lecsapott, de egy ártatlan ‘Ó jaj, véletlen volt’ pillantással le lehetett szerelni, aztán fényképezni tovább. A személyzet valahogy megtudta, hogy informatikus vagyok, gyorsan be is rángattak a szobájukba és lelkesen magyaráztak az asztalukon fekvő Cisco routerről. Udvariasan helyeseltem.

DSC_3950

Egy gyors kipislantás a völgyre, majd mentünk vissza a várkocsmába vacsorázni. Az utcai részen ültünk le. A tulaj kijött, ölelgették egymást Tamással, aztán a hapsi gyorsan összetolt három asztalt, hozott egy adag sört, majd eltűnt. Valamelyik gyerek jött ki felvenni a rendelést, de mindenre csak húzta a száját. Nincs. Van, de sokára lesz kész. Kiderült, hogy az emeleten van egy nagy német csoport, ők viszik el a kapacitást. Tamás bepöccent, hívatta a tulajt és közölte, hogy ha 10 percen belül nem kapunk ehető vacsorát, akkor már itt sem vagyunk. Majd elindított egy stoppert. Nyolc perc múlva érkezett az első adag. Végighordtak nekünk egy klasszikus albán menüt. (Egyedül a hús maradt el a végéről.) Gondolom, a tulaj mérlegelt: a német csoport egyszer van itt, Tamás meg visszatérően hoz vendégeket. Van egy gyanúm, hogy a németeknek szánt vacsorát hordta ki nekünk, ők meg vártak egy kicsit.

Igencsak éjszakába nyült a vacsora és még le is kellett sétálni a nem igazán kivilágított úton. Mire leértünk, jól esett volna a szálláson egy sör az elalvás előtti szivarhoz. De hol találok egy ilyen kisvárosban vasárnap éjfélkor nyitvatartó boltot? Mindenhol. A folyóparton még ezerrel pezsgett az élet, a párhuzamos utcában meg még nyitva voltak a boltok. Kaptam sört. Meg vérszemet. Úgyis kevés a szivarom, nézzünk be a dohányboltba. Nem vagyok egyszerű eset, az olasz szivarokat kedvelem, konkrétan a Toscano-t, illetve a feleméretű Toscanello-t. Nem sok esélyt adtam, hogy ebben a kicsi koszos lyukban lesz. Volt. Három fajta is. Köztük a grappa ízesítésű Toscanello, mely Olaszországban már nem is kapható. (Bianco van helyette.) Árban alig volt drágább, mint az olaszoknál.
Mondjuk úgy, hogy a leesett államat magam előtt tolva gyalogoltam a szálláshoz.

Később fel lettem világosítva, hogy muszlim vidéken a vasárnap egyszerű hétköznap.

Még hajnalig tartó blogolás (mobiltelefonba) és a kialakult vészhelyzetre való tekintettel bőségesen raki.