Prágai ősz 09/08

Hát ez meg úgy elmaradt, mint az Ejtőernyősben a borravaló.

Ezt a plakátot séta közben találtuk. Engem egyből megállásra késztetett.

2017-10-10 09.47.45

Mi ez? A kibocsátó a pirati.cz. Lehet a cseheknél Kalózpárt? Már miért ne? Izlandon kis híján választást nyertek. Oké. Valószínűleg választási plakát. Vagy legalábbis híradás jellegű politikai plakát.

Mit mondhat? Ne Buzerovat. Hm. Akár homofób plakát is lehetne, de az előtte lévő mondat alapján van valószínűbb értelmezés is. Rakjuk össze, amit tudunk, vagy legalábbis tudni vélünk:
A technológia az én pampam. Ne buzerovat.
A fazon pedig olyan informatikusféleség. Azért sejtésünk már lehet.

Írjuk be a google fordítóba.
Azt mondja, hogy “A technológia segíteni akar, nem buzogni.

Hát, ez is egy értelmezés.

PS.
Álljanak itt a saját tippjeim is:
– A technológia segíteni akar, ne baszogasd.
– A technológia segíteni akar, nem hergelni.

Toszkána 07/07

Val d’Orcia
2017.10.27; péntek

Mondják, errefelé van a legtoszkánább Toszkána. Mindenképpen látni kell: nemcsak a dombok, sziklák tetején kapaszkodó kisvárosokat, hanem, sőt legfőképpen, a közöttük elterülő tájat. Ha a Chianti völgyben az volt a taktika, hogy lemegyünk a teljesen alsórendű utakra, itt még annál is jobban érdemes lemenni.
Igen, sajnos ez a terep is Siena mögött van, szóval korán kelés, rengeteg autózás.

Meg tankolás. A bevásárlóközpont mellett van kút, az árai is jók.
– Most már nem leptek meg – motyogtam, amikor beálltam a kút mellé és még a kutas kiérkezése előtt teletankoltam az autót – Tudok én magamnak is tankolni.
Aztán indultam volna be az üzletbe fizetni, amikor kirohant a kutas. Ordítva.
Nos, tudjál róla, nem akkor számolnak fel 20 centet literenként, ha a kutas tankol. Hanem ha olyan kútfejhez állsz be, ahol csak a kutas tankolhat. Gyakorlatilag megtankoltam a kutas helyett (ezért lett ideges), de ettől még a felárat ki kellett fizetnem. A többi kúthoz a kutas oda sem megy, tankolás után te fizetsz a kútba épített automatánál.

Ahogy ígértem, pár szó a közlekedésről. Már a gyorsforgalmi utak sem egyszerűek, de tempósan lehet haladni rajtuk. Barna még tempomatot is használt. (Mondjuk egyszer kifogtunk egy lerobbant kamiont. Terelőút nincs. Félórát várakoztunk álló autóban.) De amint lejöttünk a Fipiliről, na akkor indult a szenvedés. Elképesztő, ahogyan az olaszok szabályozzák a közlekedést. Habár elvileg 90-nel lehetne menni a települések között, de ilyesmi csak a gyorsforgalmi utakon lehetséges. A sima utakon töméntelen 30-as, 50-es tábla van, nagyon ritkán 70-es. Korlátozás nélküli szakasz szinte soha. És több tíz kilométeren keresztül záróvonal. Na meg telepített traffipaxok.
Eleinte próbáltam betartani. Komolyan. Egészen addig, amíg egyszer a gyönyörű táj helyet egy kamion seggét kellett bámulnunk tíz kilométeren keresztül. 50-es tábla, záróvonal. Aztán az egyik pillanatban az agyam ledobta a szíjat, habzó száj, visszakettő és ordító motorral elmentem mellette, majd pár perccel később a körforgalomban elém kanyarodó másik kamion mellett is. És csak később, amikor már lehiggadtam, néztem furcsán magamra, hogy mi volt ez a roham? Semmi. Ahogy láttam, az olaszok is így csinálják. Leszarják a sebességkorlátozást és a záróvonalat. Máshogyan nem is lehetne ebben az elborultan túlszabályozott országban közlekedni.

Siena után van egy kis falu, Arbia. Ezt adtam meg a Waze-nak és rábíztam, merre visz. Csak gyorsan ott legyünk. A kaland utána kezdődik.

DSC_4404

DSC_4405

Vedd észre, hogy teljesen más a táj. Míg a Chianti völgyben a szőlő dominált, azaz a zöld és sárga színek, addig errefelé inkább a gabonák, pontosabban a már beszántott, elboronált földek, egészen a látóhatárig. De ennek is volt némi marsbéli jellege: nálunk ez a föld fekete, itt viszont inkább pasztellsárgás-halványbarna.

DSC_4419

DSC_4420

Pienzáig csak fényképezgetni álltunk meg. Asciano-t fájó szívvel kihagytuk. Így is túlvállaltuk magunkat egy kicsit.

DSC_4427

Pienza egy hangulatos kisváros egy magas domb tetején. Gyakorlatilag uralja a tájat: bármerre is tekeregtünk a környéken, mindenhonnan láttuk távolról. Sajnálatosan pont a főteret nem tudtuk bejárni: filmet forgattak és lezárták. De úgy, hogy asszisztensek álltak a szűk utcákban és pisszegtek a turistákra.
Ami kifejezetten szimpatikus a városban, hogy lépten-nyomon pekorinó üzletekbe ütköztünk. Érted, nem sajtbolt, hanem kifejezetten pekorinó. A kedvencem. A többiek szerint olyan erős illatok voltak, hogy be sem tudtak menni. Én náthásan nem éreztem semmit. (Ugyanúgy, mint a szarvasgombás üzletekben sem.)

Visszaültünk az autóba, nagy levegő… és teljesen megőrültünk. Szándékosan. Ugye, azt írták, hogy menjünk nagyon-nagyon alsórendű utakon. Hát, menjünk. Halványsárga utakon már jártunk eddig is, de miért ne mennénk le fehér utakra is? Olyanokra, melyek csak a legerősebb nagyításban látszanak egyáltalán a Google térképein? Piensa és Montepulciano között egész labirintus volt belőlük.
Toszkán táj, megyünk!

Nos, már a lekanyarodás is eléggé kalandos volt: védett falú hajtűkanyarban volt egy lyuk, ahonnan egy másik irányú hajtűkanyarból indult egy meredek, fél autó szélességű út lefelé. De bátor voltam. Mint a vak ló. Hiszen otthon megnéztem térképen. Megnéztem Streetview-n. Vékony, de aszfaltozott. Aha. 100 méterig. Aztán először az aszfalt fogyott el, később a sóder. Akkora gödrök voltak, hogy fejre tudott volna állni benne az autó. Üveges szemekkel vezettem. Lehet, hogy a többiek próbáltak velem kommunikálni. Nem emlékszem. Barna a túra GPS alapján mondta az utat, melyet otthon rajzoltam be, de én már csak azért küzdöttem, hogy minél hamarabb térjünk vissza a két település közti országútra. Lehetőleg úgy, hogy nem töröm ketté a kocsit.
Ebből lettek ilyen beszélgetések.
– Apa, balra.
– Ehe…
– Mondom balra!
– Maradj már csendben!
– De a GPS azt mutatja, hogy…
– Bakker, én rajzoltam be a GPS-be. Hadd bíráljam már felül magam!
– Hé, fiúk, itt nem egyenesen kellett volna mennünk? A táblára az volt írva, hogy…
– Volt tábla?

Rémisztő földutakon jártunk. Áthajtottunk egy majoron.

– Mondjuk azt a gazdának, hogy felzabáljuk az összes pekorinóját, ha nem mutatja meg a kivezető utat!

Végül megláttuk az országút csíkját. Ugyan a hozzávezető földutat nem mutatta a térkép, de ott volt, láttuk. Menetközben nagy gázzal átrepültünk egy árkon. Aztán láttuk, hogy a paraszt gazda sorompóval lezárta a kihajtási lehetőséget. Remek. Visszafelé megint átrepültünk az árkon. Átmentünk egy újabb majoron. Nem uszították ránk a kutyákat. Aztán addig kavircoltunk, míg váratlanul ismét sóderes lett az út. Ezt jó jelnek értékeltük, mentünk tovább. Így jutottunk vissza a műútra.

A csapda az volt, hogy ezeken az utakon már nem járt a Google autója, azaz nem volt Streetview. Benézni viszont be lehetett a magasabb rendű útról. És addig, amíg be is lehetett látni, addig ezek a kis vackok is aszfaltozottak voltak. De utána…

Na mindegy, végre járható úton voltunk. Hamarosan Montepulcianó-ba is értünk. Itt megint felülbíráltam a GPS-t, mert az otthon kinézettnél jobb parkolót találtam. Ráadásul a parkolóórára valaki ráragasztott egy cédulát, miszerint “Örüljetek népek, ma ingyen van!”. Egyszerre értünk oda egy francia hapsival, nézegettük, aztán nemzetközi nyelven vállat vontunk és mentünk a dolgunkra.

A főtéren itt is filmet forgattak. Valószínűleg ugyanazt. A kövezet vastagon fel volt szórva homokkal, meg itthagytak egy csomó díszletet. Nem is lett volna belőle baj, hiszen csak még autentikusabb lett volna így a tér, ha nem hagytak volna ott néhány teherautót is.

IMG_20171027_140506

IMG_20171027_135230

A következő állomás egy apró, de hangulatos városka, Monticchiello. És itt, ennél a településnél kezdődik a Val d’Orcia völgy. A legtöbbet fotózott, legjellegzetesebb toszkán táj, a völgyet körbevevő hegyifalvakkal.

DSC_4441

DSC_4442

Nem sok időt töltöttünk itt, mentünk tovább. Montalcino. Ismerős? És ha úgy mondom, hogy Brunello di Montalcino? Nem hogy Toszkána, de Olaszország legdrágább prémium bora. Mondanom sem kell, ebben a városban lépten-nyomon borboltokba ütköztünk.
Egy város a pekorínóknak szentelve, egy másik a prémium boroknak… el tudnék errefelé éldegélni.

DSC_4450

Innen már soványmalacvágtában igyekeztünk haza. A GPS-t megint felülbíráltam. Ez nem volt az ő napja. (Le akart vinni a tengerpartra – plusz 50 kilométer – hogy majd a drága, de gyors sztrádán öt perccel hamarabb érjek haza.)

Szokásos bolt. Néztem Brunellót. Az alsó polcos legolcsóbb került 25 euróba, de akadt 40 felett is. Úgy döntöttem, hogy kár belénk. (Ezekhez a borokhoz fel kell nőni, de minimum nem szabad náthásnak lenni.) Vettünk egy üveg Rosso di Montalcinó-t 7 euróért.
Szokásos utolsó esti program: szárazre enni, inni a hűtőt. Megszámoltuk: a szelektívbe végül 44 üres borosüveget vittünk le. Nem rossz termés. (Mielőtt ránk küldenéd a Gyermekvédelmet: a borok több, mint a fele frizzante volt. Ezt gyakorlatilag ásványvíz helyett ittuk. Az alkoholtartalma nagyjából annyi volt, mint egy erősebb sörnek.)

Tamástól lestem el a módszert és most jó alkalom is adódott az alkalmazására. Az esti borozásnál megkérdeztem, kinek melyik nap, melyik kirándulás, melyik táj tetszett a legjobban?
Nyilván mindenkinek tetszett minden és legszívesebben többet is felsoroltak volna, de amikor ragaszkodtam az első helyhez, akkor végül a kölyköknek Cinque Terre jött be (nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak belecsöppentek egy ilyen meseszerű tájba), Nejnek pedig a toszkán táj, a két nap, amikor fel-alá autózgattunk a dombok között. Pisára azt mondták, hogy nem rossz, de riasztó volt a tömeg. A többi város – Lucca, Firenze, Siena és a sok kicsi – meg gondolom összefolyt, nem kapott markáns arcot.

Most logikusan adódna az a búcsúmondat, hogy legalább lesz miért visszamenni… de én ebben a mondatban nem hiszek. Annyi megnézendő, felfedezendő táj van még, csak Európában is, hogy semmit nem érdemes több próbálkozással kimaxolni. A legjobb egy jó nagyot meríteni belőle, azt elraktározni… és menni a következő mesebeli vidékre.

Linkek:

Teljes kirándulás:
Fényképalbum

Toszkána 06/07

Cinque Terre
2017.10.26; csütörtök

Bevadulunk. A legbonyolultabb nap következik, mely cserébe a leglátványosabb is. Autózunk elképesztő hegyi utakon, túrázunk korlát nélküli meredek ösvényeken, hajózunk világszép partok mellett, majd vonatozunk egy olyan szakaszon, ahol függőleges, tengerbe szakadt sziklafalak mentén megy a sín, kivéve, amikor nem alagútban. Ja, és tengeri fürdés is be van tervezve.
Ez mind Cinque Terre, Ligúriában. (Azaz ma hűtlenek voltunk, elhagytuk Toszkánát.)

Tényleg csak azoknak, akik még nem hallottak róla. Cinque Terre magyarul azt jelenti, hogy Öt Falu. Ez egy közösség. Az öt településben az a közös, hogy tengerparti meredek sziklafalakra felhúzódva építkeztek, tiritarka színes házakkal. Autóval ugyan megközelíthetőek, de hajmeresztő, keskeny hegyi utakon. Sokkal elterjedtebb mód a sűrűn járó hajó, illetve vonat. (De az igazi a nagyjából 12 kilométeres tengerparti túraút, a Kék Ösvény.) Az öt település idegenforgalmi szempontból kiemelten jelentős, gyakorlatilag Olaszország legnagyobb turistamágneseinek egyike. Ebből persze problémák is vannak, a falvak szezonban járhatatlanok, a túraúton egymásba érnek a gyalogosok, de annyira, hogy szó van a túrázok számának limitálásáról.
A falvak északról lefelé: Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola, Riomaggiore. (Részletesen, a túrautakkal együtt lásd itt, meg itt.)

Most ugye október vége van, a népsűrűség egészen elviselhető, de nem kicsi. Az idő gyönyörű, ezerrel süt a nap. Talán túlságosan is.

Viszonylag korán indultunk otthonról. A Waze nyilván kivitt a Fipili-re, hogy utána rátegyen az északra menő sztrádára. Ez már fizetős (felfelé 8 euró, hazafelé 10), de nem bántam, a tengerparton akartam tölteni a napot, nem mellékutakon.

Bár azok a mellékutak is megérnének egy kalandozást, különösen Carrara fehér szikláinak a környékén. Akkora márványlerakatokat láttunk, hogy elsőre nem is hittük el. Olyan volt, mintha szivacsokat tároltak volna az udvaron. (Ízelítő: egyik kép, másik kép.) Meg ez a link is elgondolkodtató.

Mindegy, elsuhantunk mellette. Első körben La Spezia volt a célpont, onnan indult a szűk hegyi út. Naívan azt hittem, hogy ez egy aprócska, romantikus kikötőváros lesz. A francokat. Rusnya, nagy konténerkikötő egy túlságosan is nyüzsgő, forgalmas iparvárosban. Alig vártam, hogy átmenjünk rajta és bevessük magunkat a hegyekbe.

Itt kérnélek meg, hogy ha egyébként nem is szoktad, de most vessél egy pillantást az egész napot bemutató animációra. Szövegben messze nem tudnám ennyire plasztikusan elmagyarázni, milyen volt a terep. Szerpentinek. Sok. Annyi, mint körforgalom egy olasz kisvárosban. Hajtűkanyarok. Zsebkendőnyi parkolóhelyek a bámészkodóknak, mert volt mit bámészkodni.

DSC_4339

Elmentünk mind az öt település _fölött_. Azaz sziklákra épülő, csodálatos tengerparti falvakat láttunk _felülről_.

Meg valami olyasmit, amitől először hanyatthőkölt a bennem rejtőző műszaki mérnök. Egyszemélyes fogaskerekűket. Sokat. Valami elképesztő életveszélyes helyeken tekergő, önmagában is életveszélyes fogaslécekkel. A tengerpartról meredek sziklákon, alig járhatóan meredek szőlőkön keresztül tekergett a fogasléc, volt, amikor másfél-két méter magasban. És a lécen jármű járt. Ember vezette jármű.

DSC_4335

A vezetőülés szemmel láthatóan körbe van drótozva. De még így is kétszer meggondolnám, mennék-e vele egy kört. A helyiek viszont ezzel a csotrogánnyal hordják fel az aszfaltozott útig a leszüretelt szőlőt. Elképesztő.

Ez a monorack.

Végül letekeregtünk a legészakibb faluhoz, Monterossó-hoz. Ez egyben kakukktojás is, hosszú, homokos tengerpartja van, a település sem igazán kúszott fel sziklákra. Azok között van.

DSC_4340

DSC_4345

Itt tettük le a strand mellett a kocsit. (Egyben el is indult a rablás: 2,5€ óránként, mi pedig minimum hatórás csavargást terveztünk.) Kicsit sétáltunk a településen, majd nekiindultunk megkeresni a Kék Ösvény bejáratát.
Már most szólok, hogy ha valamikor te is tervezel ilyesmit, légy észnél. Ugyanis van egy hangulatos, kövezett út, rögtön a tengerparton. A neten több helyen is ezt jelzik az ösvény kiindulási pontjának. Meg is találtuk. De némileg zavaró volt, hogy a sziklfal tele volt “Nem ez az ösvény Vernazza felé!” táblákkal. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy nem szabad felmászni a sziklákra… és mentünk tovább. Aztán jött egy helyi pacák egy kis Piaggio-val, ő is magyarázta, hogy nem ez az ösvény Vernazza felé. A gyerekek megvonták a vállukat: nekik tetszett ez az út. Erre a pacák is megvonta a vállát. Én viszont gyanút fogtam és visszasétáltam a település központjáig. És igen, átbújva a sínek alatt, átvágva a téren, találtam egy eldugott lépcsőt. Az volt az ösvény Vernazza felé.

DSC_4346

Hamarosan ki is értünk Monterossó-ból, az ösvény is rusztikusabb lett.

DSC_4348

És embert próbálóan meredek. Pontosabban, eleve meredeken indult és ezt sokáig tartotta is. Nagyon sokáig. Én meg ugye náthásan, elgyengülve… eh. Már nagyjából a Hold magasságában járhattunk, amikor belefutottunk egy bódéba. Valami fiatal, kövérkés srác ült benne… és kérte a belépőjegyet.
– Micsodát? – meresztettem a szememet.
– Hjaj – sóhajtott fel – Nem lehet csak úgy gyalogolni az ösvényen.
És elkezdte sorolni, hogy ilyen kombinált jegy, olyan kombinált jegy, amolyan kombinált jegy.
– Állj! – intettem – Mi csak át akarunk menni a szomszéd faluba. Három kilométer. Onnan már hajóval megyünk tovább. Adjál jegyet csak odáig.
– Olyan jegy nincs.
– Melyik a legolcsóbb?
– A kombinált napijegy.
– Mitől kombinált?
– Jó a teljes Blue Trail ösvényre, illetve jár hozzá kedvezmény La Speciá-ban a múzeumokra.
– Bazd meg a speciai múzeumokat – csúszott ki a számon – Három kilométert szeretnénk sétálni.
– Kombinált napijegy – vonta meg a vállát.
– Mennyibe kerül?
– 7,5 euró darabja.
– Asztakurva. Elvonulunk tanácskozni.

Elvonultunk. Lehetőségeink voltak. Az ösvény már eddig is megizzasztott, rendesen ízelítőt kaptunk belőle. Vissza is mehetnénk Monterossó-ba, aztán mehetnénk tovább hajóval, vissza meg vonattal, úgy, ahogy a séta után terveztük. Olcsóbb is lenne, mint kifizetni ezt a váratlan 30 eurót. Ezt a bosszantó lenyúlást. Másfelől viszont Vernazza erről az ösvényről érkezve mutatja meg igazán a szépségét.
Visszamentem a bódéhoz.

– Meséld el még egyszer, mi is ez az összevont jegy?
– A Blue Trail – nézett rám elgyötörve – Meg múzeumok La Speziá-ban.
– És?
– Ja, meg ingyenes tárlatvezetés.
– Az fontos. Akkor adjál négy jegyet.
– Szívesen – vidult fel – De szólok, hogy az út csak Cornigliá-ig járható, utána le van zárva.
– Micsoda? Van pofátok egy ilyen szemérmetlen kamujegyet kiadni úgy, hogy az út fele nem is járható?
– De úgyis csak Vernazzá-ig mentek!
– Ó, hogy kapd be…

De legalább mentünk. A végére már én se morogtam annyit. Tényleg szép volt az út.

Egy helyen vissza lehetett nézni Monterossó-ra, de úgy, hogy sejlett a parkoló is.
– Kitt, lőjél át egy hideg sört! – suttogtam bele az órámba, de sajnos ebben a Garminban még nincs meg ez a képesség.

DSC_4356

DSC_4364

Habár az út hivatalosan 3,3 kilométer hosszú, a GPS szerint 5,8 kilométer volt. (És ez egy pontos cucc.) A durva az, hogy 2,5 óra alatt tettük meg. Nem volt egyszerű túra. Korlát nem mindig volt és az ösvény szélessége sem mindig érte el a harminc centit. Oldalt meg a mélység. Volt olyan rész, ahol egy idős bácsika sikoltozva kapaszkodott a drótkerítésbe. Mi meg vagy tízen átmásztunk rajta. (A pacák ejtőernyős pózban kapaszkodott a kerítésbe, mi meg ejtőernyős pózban a hátába.)

Jó volt megérkezni Vernazzá-ba. Örültünk persze a napocskának, de 300 méternyi szintet másztunk meg, majd engedtünk el rövid idő alatt és az ilyesmi megviseli az embert. Meg a ruháját. A faluban egy kisebb vagyont adtam volna egy sörért. A gond az volt, hogy annyit is kértek érte. (4,5 euró egy üveg, boltban.)

DSC_4375

DSC_4371

Kicsit mászkáltunk, majd kimentünk a kikötőbe. Megvettük a jegyeket Riomaggiore-ig. Kellemes meglepetés volt, hogy az információmtól eltérően 18 euró helyett csak 10 volt a jegy. Végülis visszajött az ösvény ára. Utána kifeküdtem a sziklára, napozni. A ruhámnak már úgyis mindegy volt.

Sok weboldal írta, hogy a Cinque Terre a tenger felől mutatja a legszebb arcát. (Nos, ők valószínűleg nem mentek végig az ösvényen.) Ettől függetlenül tényleg szép volt a táj.

DSC_4384

DSC_4386

DSC_4391

DSC_4395

DSC_4397 Stitch

Riomaggioré-ban már nem sokat csavarogtunk, fáradtak voltunk. Rövid séta, utána megkerestük a vasútállomást és az első vonattal visszautaztunk az autóhoz. (Vonatjegy 4 euró/fő.)

Hátravolt még a nagy attrakció. Habár a napocska már elbújt a szikla mögé és hűvössé vált az idő, de a tengerben fürdést nem hagytam volna ki ilyen szép környezetben. A kölykök egy kicsit húzták a szájukat, de a kocsi takarásában gyorsan átöltöztem és már rohantam is be a vízbe. Így már jöttek ők is. (Nej taktikusan vigyázott a cuccokra.)
Még a vonatról láttam egy fiatalokból álló társaságot, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat a vízben. Közelről megnézve őket, látszott, hogy csalnak: mindegyiküknél volt egy üveg bor.

Közel harminc perc pancsolás a saccra 18 fokos vízben. Majd visszaöltöztünk és irány haza.
Bátran.
Ugyanis átadtam a kormányt Barnának. Hadd szokja. Ha tudom, hogy soha nem vezetett még hegyi úton, talán nem lettem volna ilyen bátor, de jól jött ki. Még akkor is, ha váratlanul kemény lett a terep. Váratlanul, mert nem arra terveztem az utat, amerről jöttünk, hanem azt mondtam a Waze-nek, hogy vigyen ki minket minél hamarabb a sztrádára. Mit ád Isten, az a rövid út is tele volt szerpentinnel meg hajtűvel. Barna füléből meg csorgott az adrenalin.

Itthon a szokásos bolt, vacsi, borok. Nekem pedig pihenés helyett felkészülés a következő napra. Az se lesz egyszerű.

Linkek:

Toszkána 05/07

Pisa
2017.10.25; szerda

Pihenőnap. (Úgy építettem fel a túrát, hogy egyre erősebb mászkálós napok, aztán szerdán pihenünk, majd csütörtök/pénteken jön a két legerősebb nap.)

Ketten keltünk korán. Én bontottam egy frizzantét, Barna inkább elment futni a Csodák Terére. Generációk.

Ma maradunk helyben. Eredetileg csak városnézést terveztem, de aztán bejött, hogy jó időnk van, menjünk vissza a tengerpartra fürödni, illetve amikor Barna megtudta, hogy itt van a Piaggio gyár, azaz itt készítik a Vespa motorokat, egyből kitúrta a gyári múzeumot. Végül a tengerpartot le is kellett húznunk, mert nem fért be.

Oszlassunk el egy tévhitet. Minden ismerősöm, sőt, mindegyik útleírás azt állította, hogy Pisa csak a Csodák Tere és semmi más. Hát, nem. Tavasszal két napot csavarogtam a városban és egy percig sem unatkoztam. Most ezt kellett belezsúfolnom egy fél napba. 7,5 kilométert sétáltunk és nem voltunk mindenhol, ahol terveztem. (Például a dómban. Ahová egyébként ingyenes a belépés, de az ingyenes jegyért sorba kell állni.)

A probléma megint a parkolással volt. Hihetetlen, hogy minden településen, ahová benéztünk, működtek az előre kinézett parkolóhelyek. Pisában nem. Itt valamiért akkora tömeg volt – a városban, az utcákon, a Csodák Terén – mint sehol máshol ezen a héten. Nyilván a kinézett parkolóhelyeken sem volt hely. Csak úgy a Google térképeiből meg veszélyes parkolóhelyet keresni, mert nagyon nem mindegy, milyen színűek a felfestések. Nekünk, turistáknak csak a kék a jó.
Hosszas tekergés után végül ugyanott találtunk helyet, mint az első délután. Bedobáltam az összes aprómat, de így is csak másfél órára lett elég. Ennél azért bőven többet saccoltam, de nem tudtam mit csinálni. Kockáztattunk.
– Én is szeretek veszélyesen élni – kommentálta Barna.
Nem kicsit zavarta az akciónkat, hogy egy mélyfekete hajléktalan faszi ránk szállt. Már amikor közeledtünk, be akart irányítani egy üres parkolóhelyre, mintha nekünk tartotta volna fent. Nyilván nem oda parkoltunk, volt jobb a közelben. Erre odajött és mindenféle szart akart eladni.
– Odaadtad neki a slusszkulcsot? – kérdezte Barna, amikor elindultunk a városba.
– Mi van?
– Annyira lelkes volt. Biztosan vigyázott volna az autónkra.

Megint Csodák Tere. Óriási tömeg, haladni alig lehetett. Rengeteg illegális néger árus, meglehetősen tolakodóak.

Csoda, hogy a torony még ferde. Hiszen annyian tolják visszafelé.

Találtunk Pisában is szarvasgomba szaküzletet. Itt már nem kellett kapkodni, a csajok elég vastagon vásároltak. (Nem, nem csak gombát. Ezekben az üzletekben van minden, amit szarvasgombával lehet ízesíteni. Még szarvasgombás só is. Ez egyébként kifejezetten hasznos cucc, pont annyi ízt visz az ételbe, amennyi kell.) De nem morgok, én meg dohányboltokra vadásztam. Hamar meg is lett a tervezett szivarmennyiség. (Melyből persze nem lehetett fogyasztani, lásd nátha és torokfájás.)

Végigjártuk a két fő sétálóutcát, a közöttük húzódó sikátorokat, az Arno partját, a híres és a kevésbé híres, eldugottabb tereket.
Közben egyre idegesebben nézegettem az órámat. Oké, hogy vagányok vagyunk, de ha elviszik a kocsit, akkor hülyén fogunk kinézni. Lehet, tényleg ott kellett volna hagyni a kulcsot a hajléktalannak. Így utólag, olyan megbízható arca volt.
Aztán jó másfél óra késéssel értünk vissza és ott volt a kocsi (meg a sötétbőrű barátunk is), mikuláscsomagunk sem volt, megúsztuk.

Közbevetőleg: elképesztő mennyiségű körforgalom van. Gondolj egy számra. Majd szorozd meg tízzel. Nagyjából ennyi van egy kilométeren belül, egy irányban. Láttam már sok mindent, de ilyen körforgalom-dömpinget még nem. Barna javasolta is a hátul ülő csajoknak, hogy akármikor Csilla (a Waze-lány) azt mondja, hogy ‘körforgalom’, akkor inniuk kell. Meghaltak volna.

Piaggio múzeum.

DSC_4318

DSC_4321

DSC_4323

Gyakorlatilag minden, ami Vespa illetve Gilera motor és Piaggio pápamobil. Bocimoped (tőggyel és henteseknek való marhafeldolgozási segédlettel), harci Vespa ágyúval, tűzoltó Piaggio, helikopter Vespa, sebességrekorder motor, sivatagot átszelő Vespa, Salvador Dali által kézzel dekorált Vespa, Vespa limuzin, Mickey Mouse Vespa, színek, évjáratok. A múzeum ingyenes és természetesen van app is hozzá. Egyedül az a gáz, hogy nem Pisában van, hanem az egyik szatelit településén, Pontederában. Kocsi nélkül elég kalandos lehet kijutni. Viszont ezzel ma is meglett a Fipili.

Délután ötre értünk haza. Mint egy normál túranapon. Amikor valójában ki sem akartunk mozdulni a lakásból, hiszen Dóra az ilyen pihenőnapokon szokta megvillantani, mi mindent tud varázsolni a helybéli, otthon csak vágyott alapanyagokból.

DSC_4328

DSC_4332

Linkek:

Toszkána 04/07

Chianti-völgy, Siena, San Gimignano, Volterra
2017.10.24; kedd

Az előző bejegyzés végén elegánsan csak annyit írtam, hogy ‘borok’. Meg ‘blog’. Hát, ennél azért több volt benne.
Amikor reggel megnéztem, miket írtam, elborzadva töröltem mindent.
Na jó, nem mindent. Ezt a darabot meghagytam elrettentésként.

Amikor ketten, lassított felvételen, összhangban repültök át ezen az egészen, és mégis, valami társasakrobatika-guru kiszúrja, hogy a tiltott tehénmozgatás nincs összhangban a megvilágosodás csodaképletével, sőt. És káromkodsz, bejelölöd, fizetsz,… majd realizálod, hogy a kiszemelt földek már nem is piszkálhatók. Egyszerűen mind a tiéd.

Csak arra nem emlékszem, hogy ezt komolyan írtam, vagy viccből?

Az egyik nagyon kidolgozott, nagyon várt út.
Utólag végiggondolva csinálhattuk volna jobban is ezt az egy hetet: Pisa jó hely központnak a csillagtúrákhoz, de nem mindhez. Négy napot kellett volna itt aludnunk, hármat pedig valahol Siena környékén, akár egy udvarházban is.
Ehelyett most a mély toszkán túrákhoz elég sokat kellett autóznunk.

A mai terv: egy ideig Fipili, aztán lecsűrünk délre, és a Firenze – Siena gyorsforgalmi út alatt átautózva kitárul előttünk a Chianti borvidék. Ezen vezet a Chianti borút. Mi még ezt is megcifrázzuk: hallgatva a tapasztaltakra, lemegyünk a sokadrangú, tekergős kisutakra is. Utána Siena, majd hazafelé San Gimignano, illetve Volterra. Az utóbbiban terveztem meglepetést, de aztán én lepődtem meg: a kölykök teljesen felvillanyozódtak a számomra ismeretlen kisvárostól. (Mint utólag kiderült, van némi köze valami Alkonyat című filmhez.)

A valóság. A Chianti út eleinte egyáltalán nem romantikus. Oké, egy idő után jönnek a toszkán dombok, de az út széles, jól járható, forgalmas is. Gondolom, a szőlő- illetve borszállításhoz kell a jó minőségű infrastruktúra. Igazán hangulatos akkor lett, amikor tényleg lementünk az alsórendűbb utakra a közvetlenül Sienába vezető útról. Na, itt már meg-megálltunk (a forgalom sem volt nagy) és nézelődtünk, fényképezgettünk.

DSC_4263

Egy érdekes tanulság. Valahol a rák farkán megálltunk tankolni. Az olasz kutas lelkesen kirohant, elsodró lendülettel dumált valamit, majd közben már tankolt is. Hát, jó. Aztán fizetéskor már teljesen más árat láttam, mint amiért egyáltalán beálltunk. A trükk az, hogy ha nem magadnak tankolsz, akkor 20 centtel drágább a benzin literje. Számolj utána: plusz 64 forint literenként. Nem rossz óradíj.

Sienába megint kiszemelt parkolóhelyre álltunk be. Aztán csak pislogtunk zavartan, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Hol van a város? Oké, házak és utcák voltak, de hol van az az óváros, amelytől elalélva omlunk majd a földre? Ezt ugyanis nem néztem meg térképen. Valahol biztos voltam benne, hogy kiszállunk az autóból és egyből látjuk majd a várat, a katedrálist és a tornyokat. Nos, nem. A GPS sem sokat segített. A város tele van hegyekkel, völgyekkel, ezek a térképen nem látszanak, mi viszont a völgyekből nem láttuk, merre, melyik dombon van az óváros. Táblák sem igazán voltak. Aztán némi kacskaringó, meg felesleges szintek után csak eljutottunk odáig, ahol már láttunk nagyobb embercsoportokat vonulni. Mentünk utánuk.

Szép a város, nagyon szép. Ugyanúgy szerencsénk volt vele, mint Firenzével. Elviselhető mennyiségű turista, sőt, még a nap is kisütött. Jó volt ott lenni.

A főtéren egyből eldobtam magam. A többiek meglepődtek, majd szétnéztek és vigyorogva követtek. (Firenzében már puhítottam őket: elmutogattam, hogy tavasszal hány helyen üldögéltem pusztán lépcsőkön, vagy egyszerűen a földön és csak nézegettem a várost.)
Siena az én helyem, a főtéren rengeteg ember ült, feküdt a földön és egyszerűen csak jól érezték magukat.

DSC_4276

DSC_4267

Az autót már könnyebben megtaláltuk, mint az óvárost. (Nem, nem a nyomvonalon mentünk vissza, megtaláltuk a rövid utat.)

San Gimignano. Az egykor 70, mára már 14-re fogyatkozott tornyával. Igen, családok közötti konfliktusok. A világon nincs semmi új. Ugyanezt láttuk a grúz Szvaneti-völgyben és az albán Theth-ben is
Azt írták róla, hogy ez az a város, melyet a középkorban mintha direkt korunk turistái számára építettek volna. Minden tökéletesen romantikus, hangulatos benne. Szó se róla, tényleg kellemes hely és – többször már nem írom le – október végén, hétköznap itt sem hemzsegtek a turisták. Akár még élhetőnek is nevezhetném a városkát. (Szezonban nem az.)

DSC_4288

DSC_4294

DSC_4295

Mondjuk a könnyed sétálgatás annyira nem volt az, vannak a terepen szintek rendesen. Az én kedvenceim a főtéren üldögélő Muppet öregurak voltak, akik kegyetlenül kidumáltak, kiröhögtek mindenkit. Így szeretnék megöregedni.

DSC_4286

Volterra, illetve a betervezett meglepetés. A program összeállítása során vettem észre, hogy pont ebben az intervallumban van a VolterraGusto fesztivál. Lányom, aki már szakmája révén is gasztromániás, nyilván élvezni fogja, de én is vevő vagyok az ilyen kaja jellegű felhajtásokra. Ráadásul nem is akármi a fesztivál fő témája. Az október errefelé kifejezetten esős hónap, hó végére tele vannak az erdők gombával. Konkrétan szarvasgombával. A fesztiválon pedig gyakorlatilag minden ekörül forog. Nagytermelők a boltokban, kistermelők utcai, árkád alatti standokon, szarvasgombás kaják az éttermekben. Jól hangzik, mi?

Nos, eleve későn érkeztünk. Ez volt az ára a távoli indulásnak. A városkát már sötétben fedeztük fel.

DSC_4298

DSC_4299

Élet, az alig volt. Pedig még nem volt késő: hat óra körül érkeztünk, fél hét táján bolyongtunk a városban. Standok, kóstolók sehol nem voltak. Tudom, szokták mondani, hogy az olaszok inkább este élnek, de itt nem azért pangtak az éttermek. Nem volt bennük étel. Egy helyen – a főtéren – ki volt írva, hogy szarvasgombás rizottó. Bementünk. Közölte a csaj, hogy nincs, de nem hogy az nincs, de semmi más sem. Egy ételt tartottak csak. Megkérdeztük, hogy hol próbálkozzunk? Megadott egy másik éttermet. Átmentünk. Ugyanaz volt a helyzet.

Eléggé megnyúlt az orrunk. Mi van? Hol van az a híres Gusto fesztivál?

Aludt. A mászkálás során találtunk egy plakátot a részletes programmal és ott már egyértelmű volt, ami a weben nem. Október 21-én, 22-én volt valami előfesztivál, aztán 5 nap szünet és 28-án indul be az egyhetes főfesztivál. Mikor voltunk ott? 24-én. Mikor megyünk haza? 28-án.

Végül kínunkban egy szarvasgomba szaküzletben vettünk mindenféle készítményt. (Korrekt volt, mindent meg lehetett előtte kóstolni is. Gondolom, a magas ár miatt senki nem szívesen venne zsákbamacskát.)
Megjegyzem, én csak morogtam néhány kedves szót az Univerzumhoz. A nátha miatt semmilyen szagot nem éreztem (jelzem, november közepén, amikor ezt írom, még mindig nem), így sem a bornak, sem a sajtoknak, sem a szarvasgombának nem éreztem az illatát, azaz ez mind kidobott pénz volt a részemről. Hol máshol kellett volna ennek bekövetkeznie, mint a kulinárisan világelső Toszkánában?

Hazafelé már teljesen sötétben mentünk, úttalan utakon. Teljesen rábíztam magam a Waze-re, az pedig kiélte magát. Biztosan gyönyörűek lehetettek a kanyargós, szerpentines utak, ráadásul a táj is unikális errefelé, színes, kissé agyagos földek vannak, szemben a mindenfelé megművelt földekkel, de hát sötétben nem látszik semmi. Csak a többi autó fényszórója, ahogy jönnek szemből, meg levillognak hátulról.

Otthon vacsora. Most csak 3 üveg bor ment el. Mondjuk az utóbbi két este után ez nem is akkora meglepetés. Pedig holnap pihenőnap, sokáig aludhatunk.

Linkek: