Prágai ősz 09/08

Hát ez meg úgy elmaradt, mint az Ejtőernyősben a borravaló.

Ezt a plakátot séta közben találtuk. Engem egyből megállásra késztetett.

2017-10-10 09.47.45

Mi ez? A kibocsátó a pirati.cz. Lehet a cseheknél Kalózpárt? Már miért ne? Izlandon kis híján választást nyertek. Oké. Valószínűleg választási plakát. Vagy legalábbis híradás jellegű politikai plakát.

Mit mondhat? Ne Buzerovat. Hm. Akár homofób plakát is lehetne, de az előtte lévő mondat alapján van valószínűbb értelmezés is. Rakjuk össze, amit tudunk, vagy legalábbis tudni vélünk:
A technológia az én pampam. Ne buzerovat.
A fazon pedig olyan informatikusféleség. Azért sejtésünk már lehet.

Írjuk be a google fordítóba.
Azt mondja, hogy “A technológia segíteni akar, nem buzogni.

Hát, ez is egy értelmezés.

PS.
Álljanak itt a saját tippjeim is:
– A technológia segíteni akar, ne baszogasd.
– A technológia segíteni akar, nem hergelni.

Toszkána 07/07

Val d’Orcia
2017.10.27; péntek

Mondják, errefelé van a legtoszkánább Toszkána. Mindenképpen látni kell: nemcsak a dombok, sziklák tetején kapaszkodó kisvárosokat, hanem, sőt legfőképpen, a közöttük elterülő tájat. Ha a Chianti völgyben az volt a taktika, hogy lemegyünk a teljesen alsórendű utakra, itt még annál is jobban érdemes lemenni.
Igen, sajnos ez a terep is Siena mögött van, szóval korán kelés, rengeteg autózás.

Meg tankolás. A bevásárlóközpont mellett van kút, az árai is jók.
– Most már nem leptek meg – motyogtam, amikor beálltam a kút mellé és még a kutas kiérkezése előtt teletankoltam az autót – Tudok én magamnak is tankolni.
Aztán indultam volna be az üzletbe fizetni, amikor kirohant a kutas. Ordítva.
Nos, tudjál róla, nem akkor számolnak fel 20 centet literenként, ha a kutas tankol. Hanem ha olyan kútfejhez állsz be, ahol csak a kutas tankolhat. Gyakorlatilag megtankoltam a kutas helyett (ezért lett ideges), de ettől még a felárat ki kellett fizetnem. A többi kúthoz a kutas oda sem megy, tankolás után te fizetsz a kútba épített automatánál.

Ahogy ígértem, pár szó a közlekedésről. Már a gyorsforgalmi utak sem egyszerűek, de tempósan lehet haladni rajtuk. Barna még tempomatot is használt. (Mondjuk egyszer kifogtunk egy lerobbant kamiont. Terelőút nincs. Félórát várakoztunk álló autóban.) De amint lejöttünk a Fipiliről, na akkor indult a szenvedés. Elképesztő, ahogyan az olaszok szabályozzák a közlekedést. Habár elvileg 90-nel lehetne menni a települések között, de ilyesmi csak a gyorsforgalmi utakon lehetséges. A sima utakon töméntelen 30-as, 50-es tábla van, nagyon ritkán 70-es. Korlátozás nélküli szakasz szinte soha. És több tíz kilométeren keresztül záróvonal. Na meg telepített traffipaxok.
Eleinte próbáltam betartani. Komolyan. Egészen addig, amíg egyszer a gyönyörű táj helyet egy kamion seggét kellett bámulnunk tíz kilométeren keresztül. 50-es tábla, záróvonal. Aztán az egyik pillanatban az agyam ledobta a szíjat, habzó száj, visszakettő és ordító motorral elmentem mellette, majd pár perccel később a körforgalomban elém kanyarodó másik kamion mellett is. És csak később, amikor már lehiggadtam, néztem furcsán magamra, hogy mi volt ez a roham? Semmi. Ahogy láttam, az olaszok is így csinálják. Leszarják a sebességkorlátozást és a záróvonalat. Máshogyan nem is lehetne ebben az elborultan túlszabályozott országban közlekedni.

Siena után van egy kis falu, Arbia. Ezt adtam meg a Waze-nak és rábíztam, merre visz. Csak gyorsan ott legyünk. A kaland utána kezdődik.

DSC_4404

DSC_4405

Vedd észre, hogy teljesen más a táj. Míg a Chianti völgyben a szőlő dominált, azaz a zöld és sárga színek, addig errefelé inkább a gabonák, pontosabban a már beszántott, elboronált földek, egészen a látóhatárig. De ennek is volt némi marsbéli jellege: nálunk ez a föld fekete, itt viszont inkább pasztellsárgás-halványbarna.

DSC_4419

DSC_4420

Pienzáig csak fényképezgetni álltunk meg. Asciano-t fájó szívvel kihagytuk. Így is túlvállaltuk magunkat egy kicsit.

DSC_4427

Pienza egy hangulatos kisváros egy magas domb tetején. Gyakorlatilag uralja a tájat: bármerre is tekeregtünk a környéken, mindenhonnan láttuk távolról. Sajnálatosan pont a főteret nem tudtuk bejárni: filmet forgattak és lezárták. De úgy, hogy asszisztensek álltak a szűk utcákban és pisszegtek a turistákra.
Ami kifejezetten szimpatikus a városban, hogy lépten-nyomon pekorinó üzletekbe ütköztünk. Érted, nem sajtbolt, hanem kifejezetten pekorinó. A kedvencem. A többiek szerint olyan erős illatok voltak, hogy be sem tudtak menni. Én náthásan nem éreztem semmit. (Ugyanúgy, mint a szarvasgombás üzletekben sem.)

Visszaültünk az autóba, nagy levegő… és teljesen megőrültünk. Szándékosan. Ugye, azt írták, hogy menjünk nagyon-nagyon alsórendű utakon. Hát, menjünk. Halványsárga utakon már jártunk eddig is, de miért ne mennénk le fehér utakra is? Olyanokra, melyek csak a legerősebb nagyításban látszanak egyáltalán a Google térképein? Piensa és Montepulciano között egész labirintus volt belőlük.
Toszkán táj, megyünk!

Nos, már a lekanyarodás is eléggé kalandos volt: védett falú hajtűkanyarban volt egy lyuk, ahonnan egy másik irányú hajtűkanyarból indult egy meredek, fél autó szélességű út lefelé. De bátor voltam. Mint a vak ló. Hiszen otthon megnéztem térképen. Megnéztem Streetview-n. Vékony, de aszfaltozott. Aha. 100 méterig. Aztán először az aszfalt fogyott el, később a sóder. Akkora gödrök voltak, hogy fejre tudott volna állni benne az autó. Üveges szemekkel vezettem. Lehet, hogy a többiek próbáltak velem kommunikálni. Nem emlékszem. Barna a túra GPS alapján mondta az utat, melyet otthon rajzoltam be, de én már csak azért küzdöttem, hogy minél hamarabb térjünk vissza a két település közti országútra. Lehetőleg úgy, hogy nem töröm ketté a kocsit.
Ebből lettek ilyen beszélgetések.
– Apa, balra.
– Ehe…
– Mondom balra!
– Maradj már csendben!
– De a GPS azt mutatja, hogy…
– Bakker, én rajzoltam be a GPS-be. Hadd bíráljam már felül magam!
– Hé, fiúk, itt nem egyenesen kellett volna mennünk? A táblára az volt írva, hogy…
– Volt tábla?

Rémisztő földutakon jártunk. Áthajtottunk egy majoron.

– Mondjuk azt a gazdának, hogy felzabáljuk az összes pekorinóját, ha nem mutatja meg a kivezető utat!

Végül megláttuk az országút csíkját. Ugyan a hozzávezető földutat nem mutatta a térkép, de ott volt, láttuk. Menetközben nagy gázzal átrepültünk egy árkon. Aztán láttuk, hogy a paraszt gazda sorompóval lezárta a kihajtási lehetőséget. Remek. Visszafelé megint átrepültünk az árkon. Átmentünk egy újabb majoron. Nem uszították ránk a kutyákat. Aztán addig kavircoltunk, míg váratlanul ismét sóderes lett az út. Ezt jó jelnek értékeltük, mentünk tovább. Így jutottunk vissza a műútra.

A csapda az volt, hogy ezeken az utakon már nem járt a Google autója, azaz nem volt Streetview. Benézni viszont be lehetett a magasabb rendű útról. És addig, amíg be is lehetett látni, addig ezek a kis vackok is aszfaltozottak voltak. De utána…

Na mindegy, végre járható úton voltunk. Hamarosan Montepulcianó-ba is értünk. Itt megint felülbíráltam a GPS-t, mert az otthon kinézettnél jobb parkolót találtam. Ráadásul a parkolóórára valaki ráragasztott egy cédulát, miszerint “Örüljetek népek, ma ingyen van!”. Egyszerre értünk oda egy francia hapsival, nézegettük, aztán nemzetközi nyelven vállat vontunk és mentünk a dolgunkra.

A főtéren itt is filmet forgattak. Valószínűleg ugyanazt. A kövezet vastagon fel volt szórva homokkal, meg itthagytak egy csomó díszletet. Nem is lett volna belőle baj, hiszen csak még autentikusabb lett volna így a tér, ha nem hagytak volna ott néhány teherautót is.

IMG_20171027_140506

IMG_20171027_135230

A következő állomás egy apró, de hangulatos városka, Monticchiello. És itt, ennél a településnél kezdődik a Val d’Orcia völgy. A legtöbbet fotózott, legjellegzetesebb toszkán táj, a völgyet körbevevő hegyifalvakkal.

DSC_4441

DSC_4442

Nem sok időt töltöttünk itt, mentünk tovább. Montalcino. Ismerős? És ha úgy mondom, hogy Brunello di Montalcino? Nem hogy Toszkána, de Olaszország legdrágább prémium bora. Mondanom sem kell, ebben a városban lépten-nyomon borboltokba ütköztünk.
Egy város a pekorínóknak szentelve, egy másik a prémium boroknak… el tudnék errefelé éldegélni.

DSC_4450

Innen már soványmalacvágtában igyekeztünk haza. A GPS-t megint felülbíráltam. Ez nem volt az ő napja. (Le akart vinni a tengerpartra – plusz 50 kilométer – hogy majd a drága, de gyors sztrádán öt perccel hamarabb érjek haza.)

Szokásos bolt. Néztem Brunellót. Az alsó polcos legolcsóbb került 25 euróba, de akadt 40 felett is. Úgy döntöttem, hogy kár belénk. (Ezekhez a borokhoz fel kell nőni, de minimum nem szabad náthásnak lenni.) Vettünk egy üveg Rosso di Montalcinó-t 7 euróért.
Szokásos utolsó esti program: szárazre enni, inni a hűtőt. Megszámoltuk: a szelektívbe végül 44 üres borosüveget vittünk le. Nem rossz termés. (Mielőtt ránk küldenéd a Gyermekvédelmet: a borok több, mint a fele frizzante volt. Ezt gyakorlatilag ásványvíz helyett ittuk. Az alkoholtartalma nagyjából annyi volt, mint egy erősebb sörnek.)

Tamástól lestem el a módszert és most jó alkalom is adódott az alkalmazására. Az esti borozásnál megkérdeztem, kinek melyik nap, melyik kirándulás, melyik táj tetszett a legjobban?
Nyilván mindenkinek tetszett minden és legszívesebben többet is felsoroltak volna, de amikor ragaszkodtam az első helyhez, akkor végül a kölyköknek Cinque Terre jött be (nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak belecsöppentek egy ilyen meseszerű tájba), Nejnek pedig a toszkán táj, a két nap, amikor fel-alá autózgattunk a dombok között. Pisára azt mondták, hogy nem rossz, de riasztó volt a tömeg. A többi város – Lucca, Firenze, Siena és a sok kicsi – meg gondolom összefolyt, nem kapott markáns arcot.

Most logikusan adódna az a búcsúmondat, hogy legalább lesz miért visszamenni… de én ebben a mondatban nem hiszek. Annyi megnézendő, felfedezendő táj van még, csak Európában is, hogy semmit nem érdemes több próbálkozással kimaxolni. A legjobb egy jó nagyot meríteni belőle, azt elraktározni… és menni a következő mesebeli vidékre.

Linkek:

Teljes kirándulás:
Fényképalbum

Toszkána 06/07

Cinque Terre
2017.10.26; csütörtök

Bevadulunk. A legbonyolultabb nap következik, mely cserébe a leglátványosabb is. Autózunk elképesztő hegyi utakon, túrázunk korlát nélküli meredek ösvényeken, hajózunk világszép partok mellett, majd vonatozunk egy olyan szakaszon, ahol függőleges, tengerbe szakadt sziklafalak mentén megy a sín, kivéve, amikor nem alagútban. Ja, és tengeri fürdés is be van tervezve.
Ez mind Cinque Terre, Ligúriában. (Azaz ma hűtlenek voltunk, elhagytuk Toszkánát.)

Tényleg csak azoknak, akik még nem hallottak róla. Cinque Terre magyarul azt jelenti, hogy Öt Falu. Ez egy közösség. Az öt településben az a közös, hogy tengerparti meredek sziklafalakra felhúzódva építkeztek, tiritarka színes házakkal. Autóval ugyan megközelíthetőek, de hajmeresztő, keskeny hegyi utakon. Sokkal elterjedtebb mód a sűrűn járó hajó, illetve vonat. (De az igazi a nagyjából 12 kilométeres tengerparti túraút, a Kék Ösvény.) Az öt település idegenforgalmi szempontból kiemelten jelentős, gyakorlatilag Olaszország legnagyobb turistamágneseinek egyike. Ebből persze problémák is vannak, a falvak szezonban járhatatlanok, a túraúton egymásba érnek a gyalogosok, de annyira, hogy szó van a túrázok számának limitálásáról.
A falvak északról lefelé: Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola, Riomaggiore. (Részletesen, a túrautakkal együtt lásd itt, meg itt.)

Most ugye október vége van, a népsűrűség egészen elviselhető, de nem kicsi. Az idő gyönyörű, ezerrel süt a nap. Talán túlságosan is.

Viszonylag korán indultunk otthonról. A Waze nyilván kivitt a Fipili-re, hogy utána rátegyen az északra menő sztrádára. Ez már fizetős (felfelé 8 euró, hazafelé 10), de nem bántam, a tengerparton akartam tölteni a napot, nem mellékutakon.

Bár azok a mellékutak is megérnének egy kalandozást, különösen Carrara fehér szikláinak a környékén. Akkora márványlerakatokat láttunk, hogy elsőre nem is hittük el. Olyan volt, mintha szivacsokat tároltak volna az udvaron. (Ízelítő: egyik kép, másik kép.) Meg ez a link is elgondolkodtató.

Mindegy, elsuhantunk mellette. Első körben La Spezia volt a célpont, onnan indult a szűk hegyi út. Naívan azt hittem, hogy ez egy aprócska, romantikus kikötőváros lesz. A francokat. Rusnya, nagy konténerkikötő egy túlságosan is nyüzsgő, forgalmas iparvárosban. Alig vártam, hogy átmenjünk rajta és bevessük magunkat a hegyekbe.

Itt kérnélek meg, hogy ha egyébként nem is szoktad, de most vessél egy pillantást az egész napot bemutató animációra. Szövegben messze nem tudnám ennyire plasztikusan elmagyarázni, milyen volt a terep. Szerpentinek. Sok. Annyi, mint körforgalom egy olasz kisvárosban. Hajtűkanyarok. Zsebkendőnyi parkolóhelyek a bámészkodóknak, mert volt mit bámészkodni.

DSC_4339

Elmentünk mind az öt település _fölött_. Azaz sziklákra épülő, csodálatos tengerparti falvakat láttunk _felülről_.

Meg valami olyasmit, amitől először hanyatthőkölt a bennem rejtőző műszaki mérnök. Egyszemélyes fogaskerekűket. Sokat. Valami elképesztő életveszélyes helyeken tekergő, önmagában is életveszélyes fogaslécekkel. A tengerpartról meredek sziklákon, alig járhatóan meredek szőlőkön keresztül tekergett a fogasléc, volt, amikor másfél-két méter magasban. És a lécen jármű járt. Ember vezette jármű.

DSC_4335

A vezetőülés szemmel láthatóan körbe van drótozva. De még így is kétszer meggondolnám, mennék-e vele egy kört. A helyiek viszont ezzel a csotrogánnyal hordják fel az aszfaltozott útig a leszüretelt szőlőt. Elképesztő.

Ez a monorack.

Végül letekeregtünk a legészakibb faluhoz, Monterossó-hoz. Ez egyben kakukktojás is, hosszú, homokos tengerpartja van, a település sem igazán kúszott fel sziklákra. Azok között van.

DSC_4340

DSC_4345

Itt tettük le a strand mellett a kocsit. (Egyben el is indult a rablás: 2,5€ óránként, mi pedig minimum hatórás csavargást terveztünk.) Kicsit sétáltunk a településen, majd nekiindultunk megkeresni a Kék Ösvény bejáratát.
Már most szólok, hogy ha valamikor te is tervezel ilyesmit, légy észnél. Ugyanis van egy hangulatos, kövezett út, rögtön a tengerparton. A neten több helyen is ezt jelzik az ösvény kiindulási pontjának. Meg is találtuk. De némileg zavaró volt, hogy a sziklfal tele volt “Nem ez az ösvény Vernazza felé!” táblákkal. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy nem szabad felmászni a sziklákra… és mentünk tovább. Aztán jött egy helyi pacák egy kis Piaggio-val, ő is magyarázta, hogy nem ez az ösvény Vernazza felé. A gyerekek megvonták a vállukat: nekik tetszett ez az út. Erre a pacák is megvonta a vállát. Én viszont gyanút fogtam és visszasétáltam a település központjáig. És igen, átbújva a sínek alatt, átvágva a téren, találtam egy eldugott lépcsőt. Az volt az ösvény Vernazza felé.

DSC_4346

Hamarosan ki is értünk Monterossó-ból, az ösvény is rusztikusabb lett.

DSC_4348

És embert próbálóan meredek. Pontosabban, eleve meredeken indult és ezt sokáig tartotta is. Nagyon sokáig. Én meg ugye náthásan, elgyengülve… eh. Már nagyjából a Hold magasságában járhattunk, amikor belefutottunk egy bódéba. Valami fiatal, kövérkés srác ült benne… és kérte a belépőjegyet.
– Micsodát? – meresztettem a szememet.
– Hjaj – sóhajtott fel – Nem lehet csak úgy gyalogolni az ösvényen.
És elkezdte sorolni, hogy ilyen kombinált jegy, olyan kombinált jegy, amolyan kombinált jegy.
– Állj! – intettem – Mi csak át akarunk menni a szomszéd faluba. Három kilométer. Onnan már hajóval megyünk tovább. Adjál jegyet csak odáig.
– Olyan jegy nincs.
– Melyik a legolcsóbb?
– A kombinált napijegy.
– Mitől kombinált?
– Jó a teljes Blue Trail ösvényre, illetve jár hozzá kedvezmény La Speciá-ban a múzeumokra.
– Bazd meg a speciai múzeumokat – csúszott ki a számon – Három kilométert szeretnénk sétálni.
– Kombinált napijegy – vonta meg a vállát.
– Mennyibe kerül?
– 7,5 euró darabja.
– Asztakurva. Elvonulunk tanácskozni.

Elvonultunk. Lehetőségeink voltak. Az ösvény már eddig is megizzasztott, rendesen ízelítőt kaptunk belőle. Vissza is mehetnénk Monterossó-ba, aztán mehetnénk tovább hajóval, vissza meg vonattal, úgy, ahogy a séta után terveztük. Olcsóbb is lenne, mint kifizetni ezt a váratlan 30 eurót. Ezt a bosszantó lenyúlást. Másfelől viszont Vernazza erről az ösvényről érkezve mutatja meg igazán a szépségét.
Visszamentem a bódéhoz.

– Meséld el még egyszer, mi is ez az összevont jegy?
– A Blue Trail – nézett rám elgyötörve – Meg múzeumok La Speziá-ban.
– És?
– Ja, meg ingyenes tárlatvezetés.
– Az fontos. Akkor adjál négy jegyet.
– Szívesen – vidult fel – De szólok, hogy az út csak Cornigliá-ig járható, utána le van zárva.
– Micsoda? Van pofátok egy ilyen szemérmetlen kamujegyet kiadni úgy, hogy az út fele nem is járható?
– De úgyis csak Vernazzá-ig mentek!
– Ó, hogy kapd be…

De legalább mentünk. A végére már én se morogtam annyit. Tényleg szép volt az út.

Egy helyen vissza lehetett nézni Monterossó-ra, de úgy, hogy sejlett a parkoló is.
– Kitt, lőjél át egy hideg sört! – suttogtam bele az órámba, de sajnos ebben a Garminban még nincs meg ez a képesség.

DSC_4356

DSC_4364

Habár az út hivatalosan 3,3 kilométer hosszú, a GPS szerint 5,8 kilométer volt. (És ez egy pontos cucc.) A durva az, hogy 2,5 óra alatt tettük meg. Nem volt egyszerű túra. Korlát nem mindig volt és az ösvény szélessége sem mindig érte el a harminc centit. Oldalt meg a mélység. Volt olyan rész, ahol egy idős bácsika sikoltozva kapaszkodott a drótkerítésbe. Mi meg vagy tízen átmásztunk rajta. (A pacák ejtőernyős pózban kapaszkodott a kerítésbe, mi meg ejtőernyős pózban a hátába.)

Jó volt megérkezni Vernazzá-ba. Örültünk persze a napocskának, de 300 méternyi szintet másztunk meg, majd engedtünk el rövid idő alatt és az ilyesmi megviseli az embert. Meg a ruháját. A faluban egy kisebb vagyont adtam volna egy sörért. A gond az volt, hogy annyit is kértek érte. (4,5 euró egy üveg, boltban.)

DSC_4375

DSC_4371

Kicsit mászkáltunk, majd kimentünk a kikötőbe. Megvettük a jegyeket Riomaggiore-ig. Kellemes meglepetés volt, hogy az információmtól eltérően 18 euró helyett csak 10 volt a jegy. Végülis visszajött az ösvény ára. Utána kifeküdtem a sziklára, napozni. A ruhámnak már úgyis mindegy volt.

Sok weboldal írta, hogy a Cinque Terre a tenger felől mutatja a legszebb arcát. (Nos, ők valószínűleg nem mentek végig az ösvényen.) Ettől függetlenül tényleg szép volt a táj.

DSC_4384

DSC_4386

DSC_4391

DSC_4395

DSC_4397 Stitch

Riomaggioré-ban már nem sokat csavarogtunk, fáradtak voltunk. Rövid séta, utána megkerestük a vasútállomást és az első vonattal visszautaztunk az autóhoz. (Vonatjegy 4 euró/fő.)

Hátravolt még a nagy attrakció. Habár a napocska már elbújt a szikla mögé és hűvössé vált az idő, de a tengerben fürdést nem hagytam volna ki ilyen szép környezetben. A kölykök egy kicsit húzták a szájukat, de a kocsi takarásában gyorsan átöltöztem és már rohantam is be a vízbe. Így már jöttek ők is. (Nej taktikusan vigyázott a cuccokra.)
Még a vonatról láttam egy fiatalokból álló társaságot, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat a vízben. Közelről megnézve őket, látszott, hogy csalnak: mindegyiküknél volt egy üveg bor.

Közel harminc perc pancsolás a saccra 18 fokos vízben. Majd visszaöltöztünk és irány haza.
Bátran.
Ugyanis átadtam a kormányt Barnának. Hadd szokja. Ha tudom, hogy soha nem vezetett még hegyi úton, talán nem lettem volna ilyen bátor, de jól jött ki. Még akkor is, ha váratlanul kemény lett a terep. Váratlanul, mert nem arra terveztem az utat, amerről jöttünk, hanem azt mondtam a Waze-nek, hogy vigyen ki minket minél hamarabb a sztrádára. Mit ád Isten, az a rövid út is tele volt szerpentinnel meg hajtűvel. Barna füléből meg csorgott az adrenalin.

Itthon a szokásos bolt, vacsi, borok. Nekem pedig pihenés helyett felkészülés a következő napra. Az se lesz egyszerű.

Linkek:

Toszkána 05/07

Pisa
2017.10.25; szerda

Pihenőnap. (Úgy építettem fel a túrát, hogy egyre erősebb mászkálós napok, aztán szerdán pihenünk, majd csütörtök/pénteken jön a két legerősebb nap.)

Ketten keltünk korán. Én bontottam egy frizzantét, Barna inkább elment futni a Csodák Terére. Generációk.

Ma maradunk helyben. Eredetileg csak városnézést terveztem, de aztán bejött, hogy jó időnk van, menjünk vissza a tengerpartra fürödni, illetve amikor Barna megtudta, hogy itt van a Piaggio gyár, azaz itt készítik a Vespa motorokat, egyből kitúrta a gyári múzeumot. Végül a tengerpartot le is kellett húznunk, mert nem fért be.

Oszlassunk el egy tévhitet. Minden ismerősöm, sőt, mindegyik útleírás azt állította, hogy Pisa csak a Csodák Tere és semmi más. Hát, nem. Tavasszal két napot csavarogtam a városban és egy percig sem unatkoztam. Most ezt kellett belezsúfolnom egy fél napba. 7,5 kilométert sétáltunk és nem voltunk mindenhol, ahol terveztem. (Például a dómban. Ahová egyébként ingyenes a belépés, de az ingyenes jegyért sorba kell állni.)

A probléma megint a parkolással volt. Hihetetlen, hogy minden településen, ahová benéztünk, működtek az előre kinézett parkolóhelyek. Pisában nem. Itt valamiért akkora tömeg volt – a városban, az utcákon, a Csodák Terén – mint sehol máshol ezen a héten. Nyilván a kinézett parkolóhelyeken sem volt hely. Csak úgy a Google térképeiből meg veszélyes parkolóhelyet keresni, mert nagyon nem mindegy, milyen színűek a felfestések. Nekünk, turistáknak csak a kék a jó.
Hosszas tekergés után végül ugyanott találtunk helyet, mint az első délután. Bedobáltam az összes aprómat, de így is csak másfél órára lett elég. Ennél azért bőven többet saccoltam, de nem tudtam mit csinálni. Kockáztattunk.
– Én is szeretek veszélyesen élni – kommentálta Barna.
Nem kicsit zavarta az akciónkat, hogy egy mélyfekete hajléktalan faszi ránk szállt. Már amikor közeledtünk, be akart irányítani egy üres parkolóhelyre, mintha nekünk tartotta volna fent. Nyilván nem oda parkoltunk, volt jobb a közelben. Erre odajött és mindenféle szart akart eladni.
– Odaadtad neki a slusszkulcsot? – kérdezte Barna, amikor elindultunk a városba.
– Mi van?
– Annyira lelkes volt. Biztosan vigyázott volna az autónkra.

Megint Csodák Tere. Óriási tömeg, haladni alig lehetett. Rengeteg illegális néger árus, meglehetősen tolakodóak.

Csoda, hogy a torony még ferde. Hiszen annyian tolják visszafelé.

Találtunk Pisában is szarvasgomba szaküzletet. Itt már nem kellett kapkodni, a csajok elég vastagon vásároltak. (Nem, nem csak gombát. Ezekben az üzletekben van minden, amit szarvasgombával lehet ízesíteni. Még szarvasgombás só is. Ez egyébként kifejezetten hasznos cucc, pont annyi ízt visz az ételbe, amennyi kell.) De nem morgok, én meg dohányboltokra vadásztam. Hamar meg is lett a tervezett szivarmennyiség. (Melyből persze nem lehetett fogyasztani, lásd nátha és torokfájás.)

Végigjártuk a két fő sétálóutcát, a közöttük húzódó sikátorokat, az Arno partját, a híres és a kevésbé híres, eldugottabb tereket.
Közben egyre idegesebben nézegettem az órámat. Oké, hogy vagányok vagyunk, de ha elviszik a kocsit, akkor hülyén fogunk kinézni. Lehet, tényleg ott kellett volna hagyni a kulcsot a hajléktalannak. Így utólag, olyan megbízható arca volt.
Aztán jó másfél óra késéssel értünk vissza és ott volt a kocsi (meg a sötétbőrű barátunk is), mikuláscsomagunk sem volt, megúsztuk.

Közbevetőleg: elképesztő mennyiségű körforgalom van. Gondolj egy számra. Majd szorozd meg tízzel. Nagyjából ennyi van egy kilométeren belül, egy irányban. Láttam már sok mindent, de ilyen körforgalom-dömpinget még nem. Barna javasolta is a hátul ülő csajoknak, hogy akármikor Csilla (a Waze-lány) azt mondja, hogy ‘körforgalom’, akkor inniuk kell. Meghaltak volna.

Piaggio múzeum.

DSC_4318

DSC_4321

DSC_4323

Gyakorlatilag minden, ami Vespa illetve Gilera motor és Piaggio pápamobil. Bocimoped (tőggyel és henteseknek való marhafeldolgozási segédlettel), harci Vespa ágyúval, tűzoltó Piaggio, helikopter Vespa, sebességrekorder motor, sivatagot átszelő Vespa, Salvador Dali által kézzel dekorált Vespa, Vespa limuzin, Mickey Mouse Vespa, színek, évjáratok. A múzeum ingyenes és természetesen van app is hozzá. Egyedül az a gáz, hogy nem Pisában van, hanem az egyik szatelit településén, Pontederában. Kocsi nélkül elég kalandos lehet kijutni. Viszont ezzel ma is meglett a Fipili.

Délután ötre értünk haza. Mint egy normál túranapon. Amikor valójában ki sem akartunk mozdulni a lakásból, hiszen Dóra az ilyen pihenőnapokon szokta megvillantani, mi mindent tud varázsolni a helybéli, otthon csak vágyott alapanyagokból.

DSC_4328

DSC_4332

Linkek:

Toszkána 04/07

Chianti-völgy, Siena, San Gimignano, Volterra
2017.10.24; kedd

Az előző bejegyzés végén elegánsan csak annyit írtam, hogy ‘borok’. Meg ‘blog’. Hát, ennél azért több volt benne.
Amikor reggel megnéztem, miket írtam, elborzadva töröltem mindent.
Na jó, nem mindent. Ezt a darabot meghagytam elrettentésként.

Amikor ketten, lassított felvételen, összhangban repültök át ezen az egészen, és mégis, valami társasakrobatika-guru kiszúrja, hogy a tiltott tehénmozgatás nincs összhangban a megvilágosodás csodaképletével, sőt. És káromkodsz, bejelölöd, fizetsz,… majd realizálod, hogy a kiszemelt földek már nem is piszkálhatók. Egyszerűen mind a tiéd.

Csak arra nem emlékszem, hogy ezt komolyan írtam, vagy viccből?

Az egyik nagyon kidolgozott, nagyon várt út.
Utólag végiggondolva csinálhattuk volna jobban is ezt az egy hetet: Pisa jó hely központnak a csillagtúrákhoz, de nem mindhez. Négy napot kellett volna itt aludnunk, hármat pedig valahol Siena környékén, akár egy udvarházban is.
Ehelyett most a mély toszkán túrákhoz elég sokat kellett autóznunk.

A mai terv: egy ideig Fipili, aztán lecsűrünk délre, és a Firenze – Siena gyorsforgalmi út alatt átautózva kitárul előttünk a Chianti borvidék. Ezen vezet a Chianti borút. Mi még ezt is megcifrázzuk: hallgatva a tapasztaltakra, lemegyünk a sokadrangú, tekergős kisutakra is. Utána Siena, majd hazafelé San Gimignano, illetve Volterra. Az utóbbiban terveztem meglepetést, de aztán én lepődtem meg: a kölykök teljesen felvillanyozódtak a számomra ismeretlen kisvárostól. (Mint utólag kiderült, van némi köze valami Alkonyat című filmhez.)

A valóság. A Chianti út eleinte egyáltalán nem romantikus. Oké, egy idő után jönnek a toszkán dombok, de az út széles, jól járható, forgalmas is. Gondolom, a szőlő- illetve borszállításhoz kell a jó minőségű infrastruktúra. Igazán hangulatos akkor lett, amikor tényleg lementünk az alsórendűbb utakra a közvetlenül Sienába vezető útról. Na, itt már meg-megálltunk (a forgalom sem volt nagy) és nézelődtünk, fényképezgettünk.

DSC_4263

Egy érdekes tanulság. Valahol a rák farkán megálltunk tankolni. Az olasz kutas lelkesen kirohant, elsodró lendülettel dumált valamit, majd közben már tankolt is. Hát, jó. Aztán fizetéskor már teljesen más árat láttam, mint amiért egyáltalán beálltunk. A trükk az, hogy ha nem magadnak tankolsz, akkor 20 centtel drágább a benzin literje. Számolj utána: plusz 64 forint literenként. Nem rossz óradíj.

Sienába megint kiszemelt parkolóhelyre álltunk be. Aztán csak pislogtunk zavartan, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Hol van a város? Oké, házak és utcák voltak, de hol van az az óváros, amelytől elalélva omlunk majd a földre? Ezt ugyanis nem néztem meg térképen. Valahol biztos voltam benne, hogy kiszállunk az autóból és egyből látjuk majd a várat, a katedrálist és a tornyokat. Nos, nem. A GPS sem sokat segített. A város tele van hegyekkel, völgyekkel, ezek a térképen nem látszanak, mi viszont a völgyekből nem láttuk, merre, melyik dombon van az óváros. Táblák sem igazán voltak. Aztán némi kacskaringó, meg felesleges szintek után csak eljutottunk odáig, ahol már láttunk nagyobb embercsoportokat vonulni. Mentünk utánuk.

Szép a város, nagyon szép. Ugyanúgy szerencsénk volt vele, mint Firenzével. Elviselhető mennyiségű turista, sőt, még a nap is kisütött. Jó volt ott lenni.

A főtéren egyből eldobtam magam. A többiek meglepődtek, majd szétnéztek és vigyorogva követtek. (Firenzében már puhítottam őket: elmutogattam, hogy tavasszal hány helyen üldögéltem pusztán lépcsőkön, vagy egyszerűen a földön és csak nézegettem a várost.)
Siena az én helyem, a főtéren rengeteg ember ült, feküdt a földön és egyszerűen csak jól érezték magukat.

DSC_4276

DSC_4267

Az autót már könnyebben megtaláltuk, mint az óvárost. (Nem, nem a nyomvonalon mentünk vissza, megtaláltuk a rövid utat.)

San Gimignano. Az egykor 70, mára már 14-re fogyatkozott tornyával. Igen, családok közötti konfliktusok. A világon nincs semmi új. Ugyanezt láttuk a grúz Szvaneti-völgyben és az albán Theth-ben is
Azt írták róla, hogy ez az a város, melyet a középkorban mintha direkt korunk turistái számára építettek volna. Minden tökéletesen romantikus, hangulatos benne. Szó se róla, tényleg kellemes hely és – többször már nem írom le – október végén, hétköznap itt sem hemzsegtek a turisták. Akár még élhetőnek is nevezhetném a városkát. (Szezonban nem az.)

DSC_4288

DSC_4294

DSC_4295

Mondjuk a könnyed sétálgatás annyira nem volt az, vannak a terepen szintek rendesen. Az én kedvenceim a főtéren üldögélő Muppet öregurak voltak, akik kegyetlenül kidumáltak, kiröhögtek mindenkit. Így szeretnék megöregedni.

DSC_4286

Volterra, illetve a betervezett meglepetés. A program összeállítása során vettem észre, hogy pont ebben az intervallumban van a VolterraGusto fesztivál. Lányom, aki már szakmája révén is gasztromániás, nyilván élvezni fogja, de én is vevő vagyok az ilyen kaja jellegű felhajtásokra. Ráadásul nem is akármi a fesztivál fő témája. Az október errefelé kifejezetten esős hónap, hó végére tele vannak az erdők gombával. Konkrétan szarvasgombával. A fesztiválon pedig gyakorlatilag minden ekörül forog. Nagytermelők a boltokban, kistermelők utcai, árkád alatti standokon, szarvasgombás kaják az éttermekben. Jól hangzik, mi?

Nos, eleve későn érkeztünk. Ez volt az ára a távoli indulásnak. A városkát már sötétben fedeztük fel.

DSC_4298

DSC_4299

Élet, az alig volt. Pedig még nem volt késő: hat óra körül érkeztünk, fél hét táján bolyongtunk a városban. Standok, kóstolók sehol nem voltak. Tudom, szokták mondani, hogy az olaszok inkább este élnek, de itt nem azért pangtak az éttermek. Nem volt bennük étel. Egy helyen – a főtéren – ki volt írva, hogy szarvasgombás rizottó. Bementünk. Közölte a csaj, hogy nincs, de nem hogy az nincs, de semmi más sem. Egy ételt tartottak csak. Megkérdeztük, hogy hol próbálkozzunk? Megadott egy másik éttermet. Átmentünk. Ugyanaz volt a helyzet.

Eléggé megnyúlt az orrunk. Mi van? Hol van az a híres Gusto fesztivál?

Aludt. A mászkálás során találtunk egy plakátot a részletes programmal és ott már egyértelmű volt, ami a weben nem. Október 21-én, 22-én volt valami előfesztivál, aztán 5 nap szünet és 28-án indul be az egyhetes főfesztivál. Mikor voltunk ott? 24-én. Mikor megyünk haza? 28-án.

Végül kínunkban egy szarvasgomba szaküzletben vettünk mindenféle készítményt. (Korrekt volt, mindent meg lehetett előtte kóstolni is. Gondolom, a magas ár miatt senki nem szívesen venne zsákbamacskát.)
Megjegyzem, én csak morogtam néhány kedves szót az Univerzumhoz. A nátha miatt semmilyen szagot nem éreztem (jelzem, november közepén, amikor ezt írom, még mindig nem), így sem a bornak, sem a sajtoknak, sem a szarvasgombának nem éreztem az illatát, azaz ez mind kidobott pénz volt a részemről. Hol máshol kellett volna ennek bekövetkeznie, mint a kulinárisan világelső Toszkánában?

Hazafelé már teljesen sötétben mentünk, úttalan utakon. Teljesen rábíztam magam a Waze-re, az pedig kiélte magát. Biztosan gyönyörűek lehetettek a kanyargós, szerpentines utak, ráadásul a táj is unikális errefelé, színes, kissé agyagos földek vannak, szemben a mindenfelé megművelt földekkel, de hát sötétben nem látszik semmi. Csak a többi autó fényszórója, ahogy jönnek szemből, meg levillognak hátulról.

Otthon vacsora. Most csak 3 üveg bor ment el. Mondjuk az utóbbi két este után ez nem is akkora meglepetés. Pedig holnap pihenőnap, sokáig aludhatunk.

Linkek:

Toszkána 03/07

Firenze
2017.10.23; hétfő

Fura este volt. Tisztán emlékszem minden mondatra. De arra, hogyan ágyaztam meg a hálószoba helyett az étkezőben, arra már nem. Viszont borzasztó jól aludtam. Végre. 10 napja várok erre.
Azt hiszem, maradok is ezen a kanapén.

Ma Firenze. Elkezdünk beleerősíteni.

A gyerekeknek annyira megtetszett, hogy mi a múltkor sötétkék pillepalackban vittük magunkkal a vörösbort és turistaként lépten-nyomon meghúztuk a ránézésre ásványvizes flakkont, hogy most sem hagyhattuk ki.
Barna vezetett.

Van ez a Fipili, vagy ahogy nekünk barátságosabb, a Filipi. Ez egy autóút kategóriájú gyorspálya Firenze, Pisa és Livorno között. (Ingyenes.) Az útvonaltervező nagyon szereti, a tegnapi nap kivételével minden nap rávitt. Még akkor is, amikor északnak mentünk. Még akkor is, amikor Pisán belül csavarogtunk. A népszerűségére jellemző, hogy van külön app is hozzá. Pedig nem veszélytelen. Olyasmit képzelj el, mint a Ferihegyi gyorsforgalmi, csak 100 kilométer hosszan. Viszont a max 110-es tempóra nagyon kell figyelni, az út tele van telepített trafipaxokkal (a Waze időben jelzi), na meg időnként rendőrökkel is.
(Később ki fogom fejteni, de az olaszoknál elképesztően szar forgalomszervezés van. Komolyan, háromszoros hurrával ünnepeltem, amikor hazai utakra értünk.)

Nos, vissza a kirándulásba. Jóllakottan, befrizzantézva ültünk be a kocsiba. Firenze 85 kilométer, az utat már ismertük, mert szombaton ezen érkeztünk meg. A Villa Constanza parkolóhelyen tettük le a kocsit. (Ingyenes, jól megközelíthető P+R, az 1-es villamos visz be a pályaudvarig.)

Szerinted mennyit fényképeztem Firenzében? Megsúgom: semmit. Mostanra mindent kifényképeztem a városból. Csak sétáltam és nézelődtem. (Jelzem, szinte ugyanez volt Prágában is. Ennek is megvan a hangulata. De ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem érdemes fényképeznünk. Ugyanazt nem érdemes háromszor-négyszer lefényképezni, pusztán azért, mert szép és már régen láttuk.)

Egy dolgot sikerült kipipálnunk. Már a múltkor is ki akartuk próbálni, de akkor eleve rövid ideig voltunk, hol a piac volt zárva, hol későn értünk ki, szóval akkor nem jött össze, de most egyből oda mentünk. A Nerbone piaci gyorsétkezdéről van szó és a pacalos szendvicséről. Melyért most is piszok hosszú sort kellett végigállni. De Barna és Nej imádják az ilyesmiket. (Egy harapásra én is jó voltam, de nekem továbbra sem jön be a pacal. Olyan nyálas, trutymós… eh.)

Még egy kellemes meglepetés. Október vége, hétköznap – és élhető a város. Sehol nincs tömeg, legalábbis az utcákon. A dómba bementünk, de már nem lehet leülni, el vannak kerítve a padok. Aztán kellemes sétával megnéztünk minden nevezetességet. A St. Croce zárva volt, valahol érthető, nemrég ütött agyon egy látogatót a magasból lezuhanó szobor. Gondolom, most nyugtatják le a többi kőmanust.

Egy idő után elkezdett hiányozni a vécé. Úgy kollektíve. De nem volt sehol. Aztán beugrott, hogy mintha az lenne a módi, hogy nyilvános vécé ugyan nincs, cserébe minden étkezős hely vécéjébe be lehet sétálni az utcáról. Besétáltunk. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, ugyanis senkivel sem találkoztunk. Mégis az egyik legjobb élményt adó bár volt.

Este érkeztünk haza. Dóra összedobott valami tésztás finomságot. Borok. Aztán mindenki elment aludni, én még blogoltam egy kicsit.

(Most lehet, hogy csúnyán nézel rám: hogyan lehet, hogy Firenzéről, pontosabban FIRENZÉRŐL csak ennyit, ennyire semmit írok? Nos, pár évvel ezelőtt már voltunk itt Nejjel pár napot, idén tavasszal pedig én ugrottam be egy napra, végigcsavarogni a várost. Ezekről akkor bőségesen írtam. Most pedig már nem akarom ismételni magamat.)

Linkek:
Firenze (térkép)
Firenze (animáció)

Viccnek durva lenne

A legfrissebb botránykő a kerületben, hogy a múlt héten lomtalanítás volt, az FKF pedig a kijelölt napokon nem szállította el a szemetet, sőt, több helyen még a következő napokon sem. Azzal magyarázták, hogy a BKK a metrópótlásra rengeteg sofőrt szippantott fel tőlük, nincs emberük, azért késnek.

Most viszont szintet ugrottak. Ez itt egy két perces riport, érdemes megnézni.

Tehát. Miután az FKF kábé egy hete képtelen elszállítani az eredetileg lomtalanításkor kirakott szemétkupacot, úgy döntött, hogy az innentől illegális szemétlerakat, melynek az elszállítása már nem az ő dolga, hanem az önkormányzaté. A szemétkupacból mostanra pedig szeméthegy lett, mely folyamatosan nő.
Bravó.

Toszkána 02/07

Lucca és Viareggio
2017.10.22; vasárnap

Vasárnap. Ésszel kell csavarogni, errefelé hétvégén képesek bedugulni a városok.

Reggelire mindenféle saláták, zöldségek. Kénytelen voltam megint elsütni a klasszikus Swanson idézetet:
– “Azt hiszem, tévedés történt. Azt hozták ki nekem, amit az eszik, amit én eszek.”
De az omlett-tekercs finom volt. Én pedig néztem, ahogy a többiek frizzantét isznak hozzá.

Az öltözködésnél kipottyant az ingemből egy mezei poloska és bemenekült a szekrény alá. Kész, Pisának vége.

Irány Lucca. Azért nyeltem egy nagyot, amikor jöttek a szerpentinek. Valahogy azt hittem, hogy ez egy mezőváros. (Valójában az is, de Pisa és Lucca közé belóg az Appenninek egy nyúlványa. Lásd az írás végén a térképanimációt.)

Parkolóautomata. Logikusan működik. És működik. Furcsa. (Tényleg furcsa. Ez fogadta el egyedül a bankkártyámat.)

Lucca szép város. Még akkor is, ha a tereit telerakták elképesztően gagyi fóliasátrakkal. (Gondolom, volt a közelmúltban valami őszi fesztivál.)

DSC_4216

Habár a térképen úgy látszik, mintha megtaláltuk volna, de a valóságban kábé 5 méterre mentünk el Lucca legszebb tere mellett. Úgy, hogy nem vettük észre. Pedig még kerestem is.
Meg tudom magyarázni.
Nem számítottam olyan főtérre, amelyre nem vezet be út, csak árkádok alatt lehet bemenni. (Igen, ekkor még nem voltunk Sienában.) Szóval ott voltunk az utcában, kerestem egy nagy teret, de mindenhol csak házak voltak. Vállat vontam. Mentünk tovább. Már a kocsi előtt kérdezte meg Nej, hogy mit tudok arról a főtérről, mely az összes Lucca prospektus borítóján figyel? – Semmit – válaszoltam őszintén.

Az időjárás… Reggel eső. Napközben hol borulás, hol napsütés, de folyamatosan durván erős szél.
Fújjad csak, bakker, fújjad, holnaptól jön a jó idő. Megmondták a meteorológusok.

Viareggio. Ide fürdést terveztünk, hiszen hatalmas homokos parttal rendelkező fürdőváros. Elméletileg bele is fért volna, a víz 20 fok körül volt. De minden más… komolyan, a levegő hűvösebb volt, a szél miatt előredőlve sétáltunk, a hullámok pedig olyanok voltak, amilyennek viharos szélben a hullámoknak lenniük kell. A paplanernyős szörfösök mindenesetre jól érezték magukat.
A gyerekek hoztak ugyan fürdőruhát, de…

DSC_4236

Kávézót kerestünk, ehelyett belefutottunk egy monumentális parkba. Igazából csak otthon, térkép mellett realizáltuk, mekkora óriási parkról is van szó.

DSC_4247

Itthon még bolt, aztán punnyadás a szálláson. (Minden animált térképen az a cifrázás az út végén, az a szupermarket.)

Végre ihatok bort. Hozzá sajttál: grana padano a csajoknak, én már régen pekorinófüggő vagyok. Micsoda véletlen: sorra akciózzák a különböző pekorinókat, mi meg sorra kóstolgatjuk. Egyelőre tartjuk a tempót.

Azért látszik, hogy megjelent egy nagyfogyasztó. Tegnap a család kábé fél üveg bort ivott meg, mielőtt elment aludni. (Oké, egésznapos utazás.) Ma viszont már én is ihattam. Nagyjából nyolc üveg borig számoltam. Utána már csak bontogattam. Hajnali kettőig nyomtuk, a csajok menetközben kidőltek, mi Barnával hevesen végigvitatkoztuk az éjszakát.

Linkek:

Toszkána 01/07

Leutazás Pisába
2017.10.21; szombat

Tudom, mindig sírni szokott a szám, amikor az előkészületekről írok.
Nos, felejtsd el. Mindez, idáig, semmi sem volt.
A mostani szívás mindent vitt. Kis híján engem is.

Prágából hazaérkeztünk szombaton, késő éjszaka. Jó idő volt, még kiültem a teraszra egy szivarral, amíg elrendeztem a digitális anyagok sorsát.
Aztán vasárnap reggelre bekaptam egy akkora retkes náthát, hogy kis híján lemondtam az utat. Egész napos tüsszögésrohamok, takonybafulladások, felváltva izzadtam és rázott a hideg, aztán penge ékelődött a torkomba, utána rögtön jöttek a köhögésrohamok.
Legszívesebben lefeküdtem volna és aludtam volna egy hétig.
Na, pont ezt nem választhattam. Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó, hagyományos családi csavargásunk, utána pedig mennek a gyerekek, szerte a világba. Ezt mindketten érezték is, rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy nagyon várják már, hogy menjünk. Ehhez képest, találd ki, mennyire volt megtervezve az út vasárnap reggel, amikor beütött a nátha? Semennyire. Túlzás nélkül mondhatom – immár utólag – hogy életem legbonyolultabb programja állt össze. Úgy, hogy hulla voltam.
Úgy, hogy végül német pontossággal lett előkészítve minden.

Miért is nem volt vasárnapig rendesen előkészítve? Mert sűrű lett az ősz, amikor pedig tervezhettem volna, akkor vagy az albán hasmenéstől szenvedtem, vagy dolgoztam, vagy elsöpörtek a hétköznapok. Persze elméletileg ez az egy hét elég lett volna. Ha nem terít le a nátha.

Végül csütörtökön, miután már tényleg nagyon szarul voltam, elmentem dokihoz. Közölte, hogy szépen építkeztem, a vírusos náthára rátelepült egy bacis fertőzés is. “Én mindig lehetetlent akarok” – dúdoltam magamban Cseh Tamással. Antibaktérium, alkoholtilalom, szivar persze már vasárnap óta nem volt. Viszont pont szombat hajnalra jöttem rendbe annyira, hogy el merjem vállalni a 12-15 órás vezetést.

Péntek délre állt össze a program. Lógott a nyelvem, csöpögött az orrom és hörögtem. És ez már akkor volt, amikor mosolyogtam. Még az erdőben is sétáltunk egy kicsit Nejjel. Este nyolckor feküdtem le. Óra hajnali egyre húzva. Kettőkor indulunk.

Essen pár szó az autóról. A férfiak ültek elől. Megegyeztünk Barnával, hogy felváltva vezetünk, a másik pedig kiszolgálja az elsőt. Legfőképpen azért, mert a Waze nem hagyható egyedül.

Én komolyan szeretem ezt az alkalmazást és elmondhatatlanul örülök, hogy végre van olcsó roaming az EU-ban és mindenhová ezzel mehetek, de néha erősen kikezdte a türelmemet. Például ha nem utcát, címet, POI-t ütsz be, hanem mondjuk GPS koordinátát, akkor az első adandó alkalommal elfelejti az útvonalat. Még a lakásban, a gép előtt beütöttem a szlovén határ előtti utolsó magyar benzinkút koordinátáit. Aztán amikor beszálltunk, akkorra már elfelejtette. Még szerencse, hogy B tervként minden koordinátát papírra is kinyomtattam. (Mondtam már, hogy német pontosság?) Menetközben visszapötyögtem. Itt nem is volt gond, a határig ugye tudtuk az utat. De odakint, ahol pont akkor felejti el, amikor szükség lenne rá… idegborzoló. (Már a szálláson, bősz guglizásokkal kinyomoztuk, hogy ez egy ismert bug, a koordinátákat fel kell venni a Kedvencek közé, akkor nem felejti el.)
Így teltek odakint az estéim, koordináta gépelgetésekkel.
A másik szívroham-katalizátor, az közös munka. Amikor országhatárt váltunk és ezzel együtt mobilnet hálózatot is, maga a mobiltelefon is elanyátlanodik és sokáig nem lesz rajta net. Nyilván ekkor a Waze sem lát semmit. Csakhogy amikor visszajön a mobilnet. addigra a Waze annyira elveszít minden reményt, hogy nem is próbál meg konnektálni. (Dacára, hogy folyamatosan azt írja ki.) Ilyenkor újra kell indítani a telefont. Ha koordinátákat adtál meg, akkor azokat újra be kell gépelni. Adott esetben sötétben, pusztán csak a mobil fényénél.
Találd ki, mennyire volt vicces az út lefelé, két határváltással.

Barnával megegyeztünk, hogy addig vezet, amíg bírja. Bírta végig. De jobb is volt így. Én folyamatosan pesztráltam a Waze-t. Meg a mobilt. Meg szóval tartottam a sofőrt. Aki szerencsére még abban a fázisban van, hogy izgalmas számára a vezetés és az adrenalin ébren tartja. Szóval elméletileg mennie kellett volna mindennek, ennek ellenére Szlovénia és Olaszország határán valahogy lekeveredtünk a sztrádáról (ugye a Waze pont ott nem működött), ami nem lett volna olyan nagy gond, tíz kilométeres párhuzamos közlekedés után vissza is mentünk, csakhogy pont ezen a kis kerülőúton álltak lesben az olasz fináncok. Gondolhatod. A kocsit ugyan nem szedték szét, de vagy fél óráig nyaggattak, meg ellenőrizték rádión keresztül a papírjainkat.

Hátul a lányok ültek. Még Pesten maguk mellé vettek két üveg bort és úgy tervezték, hogy alszanak, illetve boroznak. Lányom később megvádolta Nejt, hogy ő egyszerre csinálta mind a kettőt.

Tekintve, hogy a sofőr olyan jól bírta és a tempomatot is megtalálta, azaz mindenhol max sebesség -2 tempóval mentünk, sokkal hamarabb érkeztünk meg Pisába, mint számoltam. Konkrétan hamarabb ott voltunk, hogy átvehettük volna a szállást – miközben ha én vezettem volna, akkor azon izgultam volna, hogy még zárás előtt megérkezzünk. Így egyből a bevásárlóközpontban kezdtünk. Van egy Lehoczky (Leho) karikatúra, amelyen a panellakók izgatottan várják az új lakót, aki meg is érkezik, de a teherautó bútorok helyett láda sörökkel van tele. Nos, így érkeztünk meg mi is: hirtelen bevásároltunk vagy húsz üveg Chianti-t. Ott csörögtek a szatyrokban.

Átvettük a szállást. Kaja. Pihenés. Bor. (Nekem nem, mert még tartott az antibiotikum kúra.)

Fürdőszoba. A falra szerelve egy spéci hajszárító: tulajdonképpen egy doboz, amelyikből egy hosszú dréncső jön ki.
– Halló, láttátok a hajszárítót a fürdőszobában? – kérdeztem a családot.
– Igen.
– És azt is láttátok, hogy a dréncső pont a bidé ülökéjéig ér?
– Nem, de ez miért fontos?
– Ja, akkor nem fontos.

De még messze volt az este, így beugrottunk lezabálni a torta tetejéről a marcipánfigurát. Azaz járni egyet a Csodák Terén.

Na, kitalálod, ki alakította a legnagyobbat? Az a szájbanyomott Waze. Beadtam a parkolóhely koordinátáit, szépen tempóztunk is befelé (immár én vezettem), aztán úgy a tizenkettedik és a tizenharmadik körforgalom között (nem hülyéskedek, olyan sűrűn vannak a körforgalmak, hogy a Waze egyszerre többet is lehadart, mert tudta, hogy mire befejezi az első kimondását, már a másodikban leszünk) felugrott egy olasz nyelvű képernyő és eltakart nagyjából mindent. Csak egy választható gomb volt rajta. Én pedig ott voltam elveszve a körforgalom-dzsungelben és fogalmam sem volt, hogyan jutok ki belőle. Sikoltva nyomtam meg azt az egy gombot, mire kiderült, hogy ez egy reklám volt, a Waze pedig boldogan újratervezte az utat, immár a reklámozott üzlethez. Ölni tudtam volna. Hiába nyomtam meg a Back gombot, a koordinátákkal megadott útvonal elveszett – mi pedig ott bolyongtunk a délután ötös csúcsforgalomban, körforgalomból körforgalomba evickélve. Sehol nem lehetett még csak megállni sem.
Tudnod kell, hogy ez az olasz rémálom. Amikor a fogalmatlan turista bemegy egy olasz városba, minden előkészület nélkül, hogy ő így is le tud majd parkolni. Nem fog. Különösen hétvégén nem.
A felkészülés során minden olyan városnál (igen, a kicsiknél is), amelyeknél esély volt arra, hogy megállunk, olasz/magyar oldalakról kinyomoztam a parkolóhelyek koordinátáit, árait és kinyomtattam mindent. Nem szeretem a rémálmokat. Szeretem pontosan tudni, mit csinálok.
És ekkor jött a Waze. Ezzel a minősíthetetlen reklámstratégiájával. És beletolt, mit beletolt, bokámig rántotta le a gatyámat és páros lábbal belerúgott a rémálmok közé. (Nem, nincs fizetős Waze app, amely nem tol reklámot.)
A sokadik körforgalom után feltűnt egy csutvasz parkolóhely. Kék festésű volt, azaz publikus, de fizetős. Gyorsan letettem az autót, mentem az automatához. Bedobtam az összes aprót, mármint amit el is fogadott az a szutyok, mert néha megelégelte a dolgot és visszadobta az összes addigi bedobott pénzt, de muszáj volt teletömni, hiszen fogalmunk sem volt, hol vagyunk és hol van a tér.
Aztán nem indult el a GPS.
– Apa, engedd el a technikát. Ma nem szeret téged – jegyezte meg Barna.
– Hörr.

De végül meglett minden. A tér is. (Meglepően közel volt.) Sétáltunk. Persze, Power Rangers-ek mindenhol. A család hosszas szemlélés és méricskélés után megjegyezte, hogy a téren tulajdonképpen az összes épület ferde. (Ja, csak a torony egyenes.) De nekik könnyű, ők ihattak.

DSC_4205

DSC_4203

Tulajdonképpen jó is lehetett volna a nap vége. Ha nem kellett volna még elmenni boltba. De el kellett. Óriási tömeg volt. Eleve a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában nem volt üres hely. Köröztünk, köröztünk, egy üres helyre gyorsan lecsaptunk.

De nem ez volt a kegyelemdöfés. Hanem a mini USB kábel. Nem tudom, mit ártottam a Mini USB Kábelek Istenének. De idén olyan vérgőzös bosszúhadjáratot indított ellenem, hogy nem kapok levegőt. Tiszafüreden beleszakadt a kábel vége a GPS-be. Balatonakaliban nem volt ott a kábel. (A mai napig nem értem a dolgot, hiszen már egy éve minden szükséges technika egy nagy táskában van.) Természetesen mind a két helyen kifejezetten fontos lett volna kábelen keresztül hozzáférni a készülékhez. Olyannyira, hogy mindkét esetben reménytelen, de végül meglepő módon sikeres hajtóvadászatot kellett indítanom a kábelért. (És persze a végén aranyárban kaptunk egy-egy “utolsó darab”-ot.)
Nos, a technikai táskában az Akaliban vásárolt kábel volt. Mely elromlott. Ahogy rádugtam a GPS-t a laptopra, kijelezte, hogy nem jól voltak lementve a gpx fájlok és kijavítja. Még csak csinálni sem tudtam vele semmit. Kijavította. Ránézésre egyébként nem volt baj, a fájlokat utána le tudtam szedni, fel tudtam tenni a Garmin Connect-re, onnan átmentek a Strava-ra és az Endomondo-ra (az utóbbira direkt is feltettem, úgy is felment), szóval látszólag minden rendben volt. Látszólag. A Relive ugyanis (a 3D animációt készítő alkalmazás) ezeket a track-eket nem látta. Amit a GPS óra rögzített, azt simán. De amivé a track-ek lesznek a mini USB kábel bedugása után, azt már sehogyan sem.
Jó, mondhatod, ez miért baj? A túraGPS majd csak gyűjt, aztán otthon másolok fel mindent, egy jó kábellel.
Csakhogy a Relive ravaszkodik: az ingyenes verzió csak a legutolsó három track-ből tud dolgozni. Márpedig itt lesz legalább tíz, karórával rögzített track, melyek a működő adatkapcsolat miatt (ugye Waze) egyből fel is szinkronizálódnak. Cucli.

A technológia tényleg nem szeret engem. Meg az a rohadék USB Isten sem. Meg amilyen szarul érzem még magam a nátha miatt, túlzottan az Univerzum sem.

PS.
Lefekvés előtt azért találtam megfelelő stratégiát. Csak nagyon kell figyelnem.

Linkek:
Budapest – Pisa (térkép) (Igazából ez a visszaút, de ugyanaz volt.)
Az esti séta útvonala (térkép)
Az esti séta útvonala (animáció)

(Ló)faszállítás

Nemrég találta ezt a cikket egy erdőért aggódó kolléga. Beidézem az egészet, nem hosszú.

Erdőszerkezet átalakítás a Halmi-erdőben

A Pilisi Parkerdő Zrt. Budapesti Erdészete egy ökológiailag stabilabb, őshonos fajokból álló, önmagát megújítani képes erdőt alakít ki a Budapest XVIII. kerületében a Halmi-erdő egyik erdőrészletében, a száradó fenyves helyén. Az erdő megújítása facsemeték ültetését, és több évig tartó ápolási munkát igényel az erdészettől, ami bár költséges, de hosszú távon biztosítja a területen az erdő fennmaradását.
A XVIII. kerületi Halmi erdőben rossz egészségi állapotú fenyves erdő átalakítását kezdte meg a Pilisi Parkerdő Zrt. Budapesti Erdészete. A területen a termőhelyi viszonyokhoz jobban alkalmazkodó fafajokkal történik az erdőfelújítás. A teljes talajelőkészítést követően hazai nyár, mezei juhar, mezei szil, puszta szil, nyír, csertölgy valamint kislevelű hárs facsemetéket ültetnek a korábbi fenyves helyébe. A szürke nyár ültetése géppel történik, az elegyfajok ültetését kézzel végzik. Az így létrehozni kívánt erdő ökológiailag stabilabb, sokfélébb lesz, mely az esetleges klímaváltozás során utolérhetetlen előnyt jelent a helyi ökoszisztéma részére. Ez azt is jelenti, hogy a fafajokhoz kapcsolódó több őshonos lágyszárú, madár- és rovarfaj találja majd meg életfeltételeit az erdőben.

Az ültetéssel még közel sincs biztosítva az erdő létrejötte, ezért az erdészet több éven keresztül erdőápolási munkát végez. Az csemeték sorait és sorközeit minden évben egy-két alkalommal, géppel vagy kézzel ápolják, segítve a kis fákat a gyomkonkurencia legyőzésében. Ha szükséges, az erdészet pótolja az aszályban kiszáradt vagy károsított csemetéket. A felújított területen várhatóan 2-3 év múlva már embermagas fák lesznek.

Pilisi Parkerdő Zrt. weblapja

Ugye, milyen jól hangzik? Felhorgadt indulatok lekonyulnak, lám-lám bárány lett a farkasból. Hanyattdőlünk a székben, kisöpörjük fejünkből a gondot, az élet szép.

Aztán észrevesszük a dátumot: 2013.03.27. 07:07.
Igen, ez volt az az év, amikor valamelyik nagyfejűnek eldurrant az agya (vagy éppen jól megkenték) és az erdőgazdaság vad erővel nekiállt erdőt irtani. Tarvágással. Dehogyis volt szelektív vágás. A francokat volt értékes fák egyedi ültetése. Erdőápolás? Ne röhögtess. Tömeges kivégzés. Mészárlás. Ezek sokkal inkább. Ültetés? Egy részen ültettek a tarvágás helyére fákat. Akácot. Vastag, tömött sorokban, hogy be sem lehet menni közéjük. Sorközök ápolása? Kackac. Bokros az egész. És sehol máshol nincs semmilyen facsemete.

Ezek olyan szemérmetlenül hazudnak, hogy én szégyellem magamat helyettük. És ezeknek, meg a választási év közeledtével népszerűséget hajhászó, velük összeboruló politikusoknak kellene elhinnünk, hogy mostantól minden rendben lesz, galambok ülnek verebekhez, csak bízzunk bennük és leginkább ne foglalkozzunk vele, mit is csinálnak.
Lófaszt.

Prágai ősz 08/08

Hazautazás
2017.10.14; szombat

Korán keltünk. A tervek szerint ma már tényleg meg kellett ennünk mindent, azt is, amit tegnap nem tudtunk. Utána pakolás. Majd el kellett mennünk az ajándékboltba. Ott újrapakolni mindent, mivel cserépkorsókat viszünk a kölyköknek, azokat meg jól bele kell tekerni a ruhákba.
Nagyjából így is történt minden.
Egy órával korábban értünk ki a buszpályaudvarra, de szerencsére ekkor már nem volt annyira cudar idő, mint érkezéskor, sőt.
Az utolsó koronáinkat mogyoróba fektettem.

A buszon semmi érdekes nem történt. Két bugyuta film között volt időm átgondolni ezt az egész hetet.

Jól indult. Aztán szerda délután elromlott és utána folyamatosan történtek olyan, látszólag apró dolgok, melyek emlékeztettek arra, hogy ez tulajdonképpen nem jó. Az a frusztráció, mely odakint volt bennem, mára elpárolgott. Egyszerűen csak nincs kedvem többször kimenni.

Ide még terveztem egy hosszú elemzést arról, hogy mekkora különbségek vannak turista és turista között és a helyiek milyen súlyos hibát követnek el, ha nem különböztetik meg őket és mindegyikőjükkel ugyanolyan érdesen bánnak. Ezzel ugyanis pont a normálisabb turistákat riasztják el, azaz már közepes távon is kizárólag az idióta turistákból álló hordák fogják ellepni a várost.
De aztán hagytam a fenébe. Mi közöm hozzá?

Este tíz körül értünk haza. Nem volt hideg, kiültem a teraszra, rendezni az elektronikus anyagokat. (Fényképek, videók, track-ek, feljegyzések.) Vittem ki bort és végre normális méretű szivart. Valamikor kettő körül jöttünk be.
Én és egy brutálisan erős nátha.

Link:
Fényképalbum

Prágai ősz 07/08

Leginkább Petrin
2017.10.13; péntek

Utolsó nap. Ma tömény esszenciaként a kedvenc helyeket terveztük megnézni, illetve bezsákolni két elmaradt kocsmát, ajándékok… és a legnagyobb vad: rendesen bejárni a Petrin hegyet.

Az indulást megterveztük. A Fekete Ökörbe 10.30-11.00 között kell érnünk. A Vízilóba 12.00-kor. Ehhez legkésőbb 9.00-kor el kell indulnunk, ha kényelmesen szeretnénk bejárni a hegyet.

Kilenc előtt nem sokkal csöngött a telefonom. A rendőrség hívott.
– Petrényi József? – kérdezte egy női hang.
– Igen.
– Édes jó istenem, sikerült megtalálnom!
– Igen. De tudja, kedves, jelenleg külföldön tartózkodom.
– Huh, az baj.
– Miről van szó?
– Ugye nem szokott erdőben kajakot használni?
– Pardon?
– Vannak Önnek kajakjai?
– Igen.
– Az erdőőrség hívta a kollégáimat, hogy az Ön házától nem messze kajakokat találtak az erdőben.
– Jézusmária. Kajakokat?
– Várjon egy kicsit, megkérdezem… nem, csak egy kajakot.
– Narancssárga?
– Igen.
– Sejtettem. Mennyire lett összetörve?
– Ezt a kollégám nem tudja megállapítani. Ha Ön külföldön tartózkodik, nem tudna valakit ide küldeni?

Tovább nem részletezem. Őrült hosszú telefonálások jöttek, idegesítő kicsöngésekkel és fel nem vevésekkel. Végül sikerült összehoznunk, hogy a szembeszomszéd kiment megkeresni a járőrt, ahol képviselt engem. A kajakot becipelték a szomszédhoz. Barna ahogy ráért, hazaszaladt egy haverjával és átvitte a kajakot a nappalinkba. Meg a biztonság kedvéért a másik kettőt is berakták az udvarról. Sanszos, hogy a tolvajok éjszaka akarták lenyúlni a kajakot, de valaki megzavarhatta őket, így bedobták az erdőbe, hogy majd visszamennek érte. Csakhogy közben az erdőőrség megtalálta. Én pedig tartottam attól, hogy a frusztrált tolvajok az olcsóbb kajakok ellopásával próbálják vigasztalni magukat.
Ja, Barna alaposan átnézte a kajakot és nem talált rajta sérülést.

Az utolsó telefonbeszélgetés után lerogytam az étkezőasztalhoz és idegesen bontottam egy sört. Kurvára nem érdekelt már, hogy csúszik a programunk. Mit fogok csinálni a kajakokkal? Az M007-nek van biztos helye, de a két PE hajóval mi lesz? Vén, karcolásokkal teli szarok, már akkor azok voltak, amikor 7-8 évvel ezelőtt megvettük mindkettőt, de annyira összenőttünk velük, hogy el se tudnánk képzelni másik kajakban túrázni. Viszont sehogyan sem zárhatók, elvághatatlan lánc meg nincs. Hogyan fogunk ezután csavarogni járni? (Aztán meglett a megoldás, de érthető okból nem fogom részletezni. Már önmagában az is gyanús, hogy miután itt a blogon annyit lelkendeztem Pali kajakjáról, pont azt akarták ellopni.)

Vissza Prágába.

Úgy döntöttünk, megyünk a rendes menetrend szerint, nem húzunk meg semmit. Aztán lesz, ahogy lesz.

DSC_4185

IMG_1741

DSC_4187

A Petrin hegy gyönyörű. Ez nem is vitás. Különösen ősszel. Mászkáltam már sokszor rajta, de mindig áthaladtam valahová. Most viszont csak a hegyre koncentráltunk és elmászkáltunk mindenféle kerülőutakra. Megérte.
A kilátónál értünk fel a tetejére. Ezt viszont kihagytuk. Igyekeztünk tovább az Ökörbe.
Üres asztal már nem volt, de hely még igen.
– Mózsem? – kérdeztem meg a két öregurat. Bólintottak.
Jött a pincér. Kértem két korsó Kozelt és két rántott sajtot. Aztán beszélgetni kezdtünk Nejjel. Nekem már ekkor gyanúsak voltak az asztaltársaim.
– Sörkirándulás? – fordultam hozzájuk.
– Az, bizony – mosolyodott el az egyik – Csak tegnap túlzásba vittük és most gyógyítgatjuk magunkat.

Akaratlanul is belehallgattunk a beszélgetésekbe a többi asztalnál és szép lassan kiderült, hogy a közönségnek legalább a fele magyar volt. Péntek délelőtt. Érdekes adat.

Aztán… megint beborult az ég. Nekiálltam nézegetni a cetlit. Az étlap szerint a rántott sajt 62 korona. Akkor miért 107 került a cetlinkre? Az Ökör ért annyit, hogy rákérdezzek.
– Mert a sült krumpli – jött a válasz.
Gyors pillantás az étlapra. Sült krumpli: 37 korona. Még szemmel láthatóan 100 alatt vagyunk.
– És? – kérdeztem.
– Meg a majonéz – vont vállat a pincér.
Így már elfogadható. Nem mondom, hogy korrekt, de legalább nem terítési díjként, vagy valami hasonlóként számlázták ki. (Megint csak ne érts félre, az Ökör a világ egyik legjobb kocsmája, 1200 forint egy rántott sajtért teljesen rendben van. Nem azért hőbörgök. Hanem azért, hogy miért nem ezt írják ki?)

Innen egy újdonságot céloztunk be. Kávézó a Zöld Kályhához. Nyilván söröző ez is. Méghozzá záteci sört mérnek. Itt láttuk az Igazi Törzsvendéget. Háromfős társaság üldögélt, beszélgettek. Egyszer csak bejött a postás és csomagot hozott az egyik vendégnek. Érted? A pacák ide rendelte a csomagját, mert tudta, hogy úgyis itt lesz.
A söntés ránézésre egy nagy zöld cserépkályha. Ahol ültünk, onnan látszott, hogy csak egy sor zöld csempe, nincs mögötte semmilyen kályha, de ettől még igen hangulatos.

Bátortalan próbálkozás a Vízilóba. Igen, már délután egy óra, és igen, péntek, de talán. És igen. Itt is le tudtunk ülni egy pár mellé, akik hamarosan elmentek. Dőzs. Csapolt Prazdroj. Nekem meg megjött a kedvem egy utopenec-hez. Végülis ízlett, de kifejezetten mikroadag volt, mondjuk az ára is. A fizetéshez Hulk jött oda. Két sör (2*45), egy utopenec (30), kenyér (2). Minden ár messziről is jól láthatóan kiírva a pult mögött. Erre 140 a számla.
– B@sszátok meg, akkor miért nem ezt írjátok ki? – csúszott ki félhangosan Nejből, de a pincér úgy döntött, hogy nem hallja meg.
És megint nem arról a 15%-nyi 200 forintról van szó. Hanem arról, hogy úgy jössz ki egy egyébként jó helyről, hogy átvágtak. Mert nem annyit fizettél, amennyit kellett volna, és tehetetlen vagy.

Kitérő: A probléma egyáltalán nem mai eredetű. Amikor először voltam Prágában, 2000-ben egy szakmai konferencián, már akkor is előjött. Az egyik kollégám nem kedvelte a várost, pont ezek miatt az apró átcseszések miatt. A másik kollégám viszont imádta. Az volt a véleménye, hogy engedjük el a precizitást. Ne nézegessük a számlákat. Egyszerűen minden 10%-kal drágább, mint ahogy ki van írva. Így sem drága. Ha nagyon kukacoskodunk, akkor ne adjunk borravalót, mondván, hogy úgyis kicsalták tőlünk. És ha így állunk hozzá, felhőtlenül fogjuk tudni élvezni a várost.
A fura, hogy mindkettőjüknek igaza volt.

Ekkorra elteltünk sörrel. Jöhetett a szivar és a művészkedés. Nálam volt a fotós állványom és a Gopro. (Röhej, de az összes csodakamerám közül egyedül a Gopro tud beépítve timelapse fotókat gyártani.) Pofátlanul letettem a Károly híd közepére, majd a korlátnak támaszkodva rágyújtottam. Pénteki forgalom. Az emberek nem győzték a kamerát kerülgetni. De a timelapse felvételbe pont ez kell.
Fél óra után elfogyott a szivar, leállítottam a felvételt.
Utána besétáltam az Óváros térre és az Orloj előtt megismételtem ugyanezt. Úgy, hogy közben volt bábjáték is.
Borzasztó kíváncsi vagyok, milyen videó lesz belőle. De még nem volt időm foglalkozni vele.

Hazafelé beugrottunk a Kampa melletti Kövér Egérbe. (Ezt már első naptól ígértem Nejnek, de csak most esett útba.) Utána pedig a Ferdinánd, már majdnem a Kisoldali téren. Mi ugyan csak sörért mentünk (saját sört mérnek, Ferdinand néven), de beszédbe elegyedtünk a mellettünk lévő asztalnál ülő népes magyar társasággal, akik állították, hogy ez a hely Magyarországon a konyhájáról híres. Lehet. De nekünk közel a szállás és mivel ez az utolsó napunk, így szárazra kell ennünk a hűtőt. Megtörtént. Kipukkadtunk.

Ja, ajándékok. Nem hiszed el. A tegnap este, a Ferdinand mellett kinézett ajándékbolt a biztonság kedvéért egész nap nem nyitott ki. Ugye, péntek. Tizenharmadika.

Link:
A csavargás útvonala

Prágai ősz 06/08

Vysehrad és Vynohrady
2017.10.12; csütörtök

Habár tegnap direkt nem írtam a helyszínen semmit, mert ilyen állapotban nem szabad írni, de ma, a mai nappal kapcsolatban már nem tudom megtenni ugyanezt. Aludni aludtam ugyan egy éjszakát, higgadtam is, de a város ma megint a barátságtalan arcát mutatta. Én pedig nem voltam toleráns kedvemben.

Ma egy jó nagy túrát terveztünk, jó sok sörrel. Konkrétan mára terveztem a legtöbb sört.
Kezdjünk a múltkor kihagyott Nováknál. Ők sajnos nincsenek benne a Sörkalauzban, így nem tudtam, mikor nyitnak. Tíz körül értünk oda, zárva voltak. Így jártunk. Szerencsére nincs messze az egyik csúcskocsmának számító Ejtőernyős és az a web szerint tízkor nyit.
Zárva volt.
Ráadásul a leginkább sutyerák módon: a nyitvatartás a bejárati ajtóra volt kiírva, arra viszont ráhúzták a rolót. Azaz még csak esélyed sem volt megtudni, mikor nyitnak. Bezörgetni a rolón? Kijön a csapos és letépi a fejed.
Tekintve, hogy innen egy hosszabb kocsmamentes szakasz jön, kockáztattunk.
Csak kinyit ez a hely 11-kor. Addig meg megnézzük a kocsmával szembeni emlékhelyet.

Nem akarom túlságosan részletezni, tavasszal már megtettem. A kocsmával szemben van az a templom, ahol Heydrich merénylői elrejtőztek és ahol végül tűzharc során meg is haltak. Az emlékmű erről a történelmi eseményről szól: a merénylet előkészítéséről, végrehajtásáról illetve a nácik bosszúhadjáratáról.

Az első tablón felsorolják a nácik bűneit, többek között azt is, hogy elvették Csehszlovákiától a Felvidéket. Hmm.

Jellemző a hangulatomra, hogy amikor a csendes teremben felharsant mögöttem egy érces cseh hang, rögtön arra gondoltam, hogy innen is kidobnak valamiért. (Egy idegenvezető trombitálta össze ilyen sötét módon a csoportját.)

11-kor tényleg kinyitott az Ejtőernyős. Remek. Szűretlen Gambrinust terveztünk inni és hozzá egy hermelint. Mert a kocsma után hegymenet lesz.

Mogorva csapos. Köszöntem csehül. Semmi válasz.
– Két korsó szűretlen Gambrinust kérünk.
– Nincs.
– De a táblán…
– Nincs.
– Oké, akkor két korsó Kozel. És két hermelin.
– Nincs.
– Hogyhogy?
– 11 és 15 között csak menü van.
– De ez nem főétel, ez sörkorcsolya!
– Nincs.

Ennyi. Nem kicsit fortyogtam, amikor kijöttünk. Kicsit túl sok volt az utóbbi időben a csaposterror, az a hozzáállás, hogy örüljek, ha beengednek, pofa kussba és fogadjam el, amit adnak, ne válogassak. Aztán csodálkoznak, ha az alapvetően jóindulatú sörturista is bunkóvá válik. Én mindenesetre itt határoztam el, hogy ha ennyire masszívan köcsög turistának néznek, akkor az is leszek. Szigorúan angolul kommunikálok, nem hagyok szó nélkül semmit és persze borravaló sincs. Miért igyekezzek elnyerni a jóindulatukat, amikor szemmel láthatóan a pokolba kívánnak? (Miután fizettem, persze.)

Oké, hegymenet. Pontosabban, közvetlenül az emelkedő előtt még ott van az Arany Horgony. Ez is jó kocsma, remélhetőleg tudunk valami egyszerűt harapni is a sör mellé. Plusz a vécé.
Zárva volt.
A táblája szerint délben nyit. 12.05-kor értünk oda. Jó, hát várunk. Belestünk az üvegezett ajtón. Odabent semmi mozgás. Negyed egy. Mintha mozogna valaki. Rátapadtam az ablakra, hátha meglát. Meglátott. Kijött és közölte, hogy gondjai vannak, majd egykor nyit, bocs.

Mi meg bámultunk lógó orral. Amikor terveztem a mai napot, direkt beraktam plusz kanyarokat, hogy kisétáljuk magunkból azt a sok sört. Azt a sok sört.

Odafent szerencsére volt nyilvános vécé. A vysehrad-i vár egyébként is teljesen rendben volt. Szeretem ezt a helyet.

Nem rossz persze a közismertebb vár sem, csak éppen túl mohók lettek az idegenforgalmiak: régebben csak az Arany utcácska volt fizetős, ma már az egész vár az. Ahhoz, hogy bejussál, be kell állnod a pénztárnál egy 50-100 méteres sorba. (Ami persze azt mutatja, hogy igazuk van, hiszen így is van rá kereslet.) Mi viszont már láttuk korábban többször is a várat, ennyit nem ér meg.

DSC_4152

A vysehrad-i várban jobban érződik a történelem. Nem csak a híres temetője miatt. Szeretek csalingázni a sétányain, az eldugott ösvényein.

Aztán irány az ismeretlen. Errefelé valamikor az ezredforduló környékén jártam, még ha nem is pont erre, ráadásul akkor vezettek. Térkép nem igazán van, mert a Folimanka ösvényein akarunk valahogyan feltekeregni Vynohrady-ba. Azaz fel kell jutnunk a völgyből a viadukt mellé.
Egészen jól sikerült. Igaz, háromszor kerítésen másztunk át, de ezek valami ideiglenes építkezési szarok voltak, nem szerepeltek a tervben.

Gömbvillám. Ez egy kocsma. Hangulatos, de már az új stílust követi. Fiatalos, romos, kézműves sörös.

DSC_4156

Klasszikus sörkorcsolya itt sem volt. Kínunkban kértünk egy menüt, leves nélkül. Azt mondták, hogy prejt. Jó. Végül kiderült, hogy ez olyan laposra sütött darált hús. A sör meg semmi extra, a szokásos agyonkomlózott vacak, piszok drágán.

Annál nagyobb marhaság, mint Prágában drága kézműves sört inni, nem sok van. Hagyományos sört is óriási választékból ihatunk, olcsón, és olyan minőségben, amilyenről itthon csak álmodhatunk. Drága kézműves sör meg nálunk is van.

Mondjuk már a leülés sem volt egyszerű. Ahogy haladtunk befelé, szobáról szobára, úgy rakosgatta ki egy hapsi a “foglalt” táblákat az asztalokra. Helyünk is csak úgy lett, hogy az egyiknél mi voltunk a gyorsabbak. Viszont amikor kijöttünk, a mi asztalunk is megkapta a tábláját.

Jó. Akkor igyunk egy igazi csapolt szűretlen Staroprament. Szerencsére itt van nem messze a híres Staropramen Parlament.
Hát egy lóalkatrészt.
Bementünk. Az előtér tisztán ipari hangulatú. Lehet, hogy valakinek bejön sörözés közben a sörtartályok bámulása, nekem nem. Mentünk tovább. A folyosó végén lehetett balra menni és jobbra. Még eszmélni sem jutott időnk, de már ránk akaszkodott egy csajszi és folyamatosan hadarva szerette volna kiszedni belőlünk, mit akarunk. – Azt, hogy befogd végre a szádat és eldöntsem végre, mit akarok – morogtam magamban. De a leányzó nem lanyhult, hiába jeleztem neki mindenféle módon, hogy várjon már egy kicsit. Végül hátat fordítottam neki és elindultam jobbra. Ekkor utánam kiáltott, hogy arrafelé le van zárva minden. Visszafordultam, de a csaj mögött meg éttermet láttam. Mondtam neki, hogy egyszerűen csak sört szeretnénk inni. Erre kiküldött az ipari előtérbe. Kijöttünk. Pár perc múlva újra bementem, ekkor már nem állt az ajtóban a csajszi, körbenéztem a teremben, de kiderült, hogy azok az asztalok, melyek elsőre üresnek látszódtak, mind le voltak foglalva. – Hát, örüljetek neki – jöttem ki. Minimálisan sem volt szimpatikus a hely.

“Körbejártunk, és megpróbáltuk összeszámolni, pontosan hány helyiség is van itt, de végül nem sikerült, mert féltünk, hogy az idő múlásával szép lassan elapad az asztalon hagyott sörünk habja. Egy dolog biztos: hely van, bőven!”
Prágai Sörözők

Ez alapján úgy gondoltam, hogy végre egy többszintes, tágas, de azért ólmeleg sörözöt kapunk. Erre kiraktak abba a kellemetlen, kicsi előtérbe. Hétköznap, délután kettőkor.

Mondjuk, itt már erősen NDK érzésem volt. Ott éreztem utoljára, hogy ennyire erős a pincérmaffia. (Aki nem tudná, akkoriban nem mehettél csak úgy be egy étterembe, kizárólag a pincér kísérhetett be. Ha nem tetszettél neki, akkor elküldött.) Itt is ez van: ha nem tetszel a csaposnak, vagy a pincérnek, akkor kidob. Azaz nem enged leülni. Meg nem ad sört. Megteheti? Meg. Hiszen már délután kettőre le van foglalva az összes asztala. Miért pont téged szeressen?

Nejnek nem is mondtam semmit, csak füstölgő fejjel mentünk a következő helyre.
Deminka.
Egy kicsit meglepett, olyan… túl elegáns volt. De az árak is és a választék is rendben volt. Beültünk. Kaptunk étlapot. Végül rendeltem két korsó sört és két vízihullát.

Utopenec: hagymás lében pácolt szafaládé.

Megérte. Ilyen finom utopenec-et még nem ettem. A lé már eleve paradicsomszószos volt, a hagyma mellett volt benne erőspaprika is, nagyon egyben volt. Aztán a végén a szokásos cseh megoldás. Megnéztem előtte az étlapon: Kozel 32 korona, utopenec 70, az két személyre, szolíd borravalóval együtt 210 korona. Zsebrevágtam a pénzt, elmentem slozira és visszafelé akartam fizetni a pultnál. A pincér szemrebbenés – és részletezés – nélkül beütött a gépbe 230 koronát. Annyi meg nem volt nálam. Mondanom sem kell, ma nem voltam éppen csehbarát hangulatban, elmentem a pénztárcámért és 1-2 koronásokban kiszámoltam neki a 200 feletti részt. (Összegyűlt, na.)
Vedd észre, nem az a 310 forint bosszant. Hanem a pitiáner cigánykodás. Hogy még egy ilyen kicsi összegnél sem bírja megállni és átvágja a vendéget. (És nem, nem érdekel, hogy a kenyeret számította még fel hozzá, vagy a terítési díjat, vagy valami hasonlóan kreatív tételt.) Hiába volt kellemes a hely, finom a sör és a kaja: egy ilyen piti sunyiság után egyből megkeseredik a szám íze. Előtte beszéltük Nejjel, hogy pénteken visszajövünk, megnézni, mit tudnak kihozni a hermelinből. Ezek után szó sem lehetett róla.

Innen már séta, bolt, séta haza. Nejben azért már dolgozni kezdett a sör. Megérkeztünk a házunkhoz. Ilyenkor még az utcán rendezni kell a kütyüjeimet, mert a házban már nincs GPS jel.
– Menjünk már! – toporgott Nej.
– Nyugalom, előbb ezek, aztán elő kell szednem a kulcsomat.
– Igyekezhetnél!
– Türelem rózsát terem! – emeltem fel tanárbácsisan az ujjamat.
– Nem.
– Nem terem?
– Nem rózsát.

Megvacsoráztunk. Utána esti séta. Hogy lássuk Prágát akkor is, amikor nincs tömeg.
Háát… ehhez nem kilenckor kellett volna elindulnunk, hanem ahogy tíz évvel ezelőtt csináltam, éjfélkor. Kilenckor… csak a tömeg összetétele változott, a mérete nem. Turisták helyett fiatalok, még csak azt sem mondanám, hogy döntően józanul. Az este a szórakozásé. Ez látszott is, mert egy kocsmába sem fértünk be.
Annyira már nem zavart, otthon tele a hűtő. Az emberekből meg úgyis elegem volt.

Linkek:
A napközbeni csavargás útvonala.
Az esti csavargás útvonala.

Prágai ősz 05/08

Smichov
2017.10.11; szerda

Reggelre a laptop kikapcsolva figyelt. Éjszaka MS patch kapta el. Mint utánaolvasva megtudtam, örülhetek, hogy egyáltalán elindult. Az, hogy teljesen hülyén viselkedik, éppen csak bolhaköhögés.

Nekem a feleségem gyanús. Reggelire a második sörnél már húzta a száját.

Egyvalamire viszont jó volt a kötelező olvasmány. Nej megemlítette, hogy Hrabalék mindenhol stockot ittak a sör mellé. Mi lehet ez? Kinyomoztuk. Megvettük. Nos, ez valami gyomorkeserű, színében az unikumhoz hasonló, de messze nincs meg benne az a komplexitás. Mondjuk úgy, hogy eléggé faék egyszerűségű.

Mára Smichov bejárása volt tervben. Tavasszal ez egy kellemes túra volt.

Először a Staropramen gyárba mentünk be. Pontosabban, a gyári kocsmába. Csapolt gránátért. Gazdagabbak lettünk egy jópofa hűtőmágnessel is.

Déltájban értünk a vasútállomáshoz. És a vasúti restihez. (Oasa, azaz Oázis.) Megint nem kellett csalódnunk. Alig volt hely, de aztán megláttunk egy eldugott kétszemélyes asztalt. Még le sem ültünk, de már kérdezés nélkül megkaptuk a levest. (Szerencsére nem pacalleves jött.) Aztán csapolt szűretlen Staropramen (nyam) és a menüválasztékból sörfőzők pörköltje. (Hagymás-tormás pörkölt.) Minden tökéletes volt. És ez csak egy vasúti resti.

Nej közölte, hogy a hátralévő életében nem szeretne enni, és köszöni szépen, de sört inni sem. Pedig még csak a nap felénél jártunk.

Sétáltunk egy nagyot. A párhuzamos úton mentünk haza, így láttuk hátulról is a Staropramen gyárat. Pont nyitva volt egy kapu, bekukucskáltunk. Kifejezetten kiábrándító volt, de őszintén, melyik élelmiszervegyészeti gyár néz ki ma már romantikusan?

DSC_4150

A függőfolyosó viszont a gyár két telephelye között zseniális. (Vedd észre. a sör látszólag lentről folyik felfelé. Ez csak úgy lehet, ha az ivó erősen szomjas és nagy lendülettel iszik.)

Vén Oroszlán. A múltkor kajáltam is itt, meg a sörük is érdekes. (Svijany.) De most jól voltunk lakva annyira, hogy csak egy sört kortyolgattunk el. Lassan. A kocsma ijesztően döglött volt. Majdnem egy órát üldögéltünk bent, vendég egy szál sem jött. Meg rajtunk kívül nem is volt más. Életet csak az jelentett, hogy sorra érkeztek a beszállítók (söröshordók, piás rekeszek) és mindegyik hapsi imponálni akart a pincércsajnak.

Hazafelé még bolt, majd természetesen Koutku.

———– Vágás ——————-

Az alábbi részt kábé egy hónappal később írtam. Annyira megalázó volt, ami történt, hogy szándékosan húztam az időt. Nem akartam folyamatosan dühöngeni.

Röviden? Kidobtak a kedvenc kocsmámból. Délután háromkor, azaz messze nem csúcsidőben. Mert turisták voltunk.

Hosszabban.
Bementünk. Bólintottam a csaposnak. (Két naponta cserélték a csaposokat, az előző kettővel jóba lettünk a négy nap alatt. Gondoltam, majd ezzel is kialakul valami.) Leültünk egy asztalhoz. Odajött a csapos. Mondtam neki, hogy két Staropramen. Erre közölte, hogy rossz asztalhoz ültünk, ez VIP asztal. Mivel ekkor már tíznél többször voltam a kocsmában, pontosan tudtam, hogy nem az. (Általában minden cseh kocsmában van egy törzsasztal, oda nem illik nem törzsvendégnek leülnie.) De nem kötekedtem. Átmentünk a vécé előterébe, ahol szintén volt két asztal. Leültünk. Erre jött a csapos és közölte, hogy az is VIP. Ez akkora pofátlan hazugság volt, hogy csoda, hogy nem szakadt le a fazon arca. Nekem is elakadt a szavam. Ránéztem a faszi arcára és azt láttam, hogy nem csak egyszerűen utál, hanem gyűlöl. Szép nagydarab ember volt, fenyegetően magasodott fölénk.
Kijöttünk.

  • A Koutu egy olyan kocsma, melynek kialakult közönsége van. Ők egymásért járnak le. Ebből következik, hogy a külön helyiségben lévő vécéelőtérbe senki nem ül szívesen. Hiszen aki ott ül, gyakorlatilag kizárja magát a közösségi életből. A fenti asztal minden alkalommal üres volt. Ez a két asztal olyan alkalmi betévedők számára van, mint amilyenek mi is voltunk.
  • Ez volt az ötödik napunk. Négy napon keresztül minden este beültünk ide hosszabb-rövidebb időtartamra. Igen, a klotyi előtti asztalhoz. Tetszett a hely hangulata. Hiszen fiatalkorunkban hasonló helyeken nőttünk fel, nálunk meg már nincsenek ilyen füstös késdobálók.
  • Előző este éreztem magam annyira jól, hogy meglehetősen nagy borravalót adtam. (120 koronás számlához 50 korona jatt.) Mondjuk úgy, hogy nem ilyen folytatásra számítottam.
  • Amiért megérte egy hónapot várni, az az, hogy már nem haragszom arra a szerencsétlen hülyére.
    Sokkal inkább sajnálom.
    Meg akarja állítani az időt. Azt szeretné, hogy minden maradjon úgy, ahogy valamikor volt. Amikor jó volt.
    A Koutu-nak kialakult egy közönsége. Ha valaki egy nap nem jelenik meg, már összesúgnak, hogy mi történhetett vele. Ebbe a zárt közösségbe nem hiányoznak a turisták.
    Csak hát a turisták sehová sem hiányoznak, mégis ott vannak. A Koutu nincs olyan messze a belvárostól, hogy ne találják meg mondjuk a belvárosból kiszorult sörturisták. (A sáskaturistákra szvsz nem kell számítaniuk.)
    A turistának látszó emberek kidobása hosszú távon nem fog működni. Nyilván van a cseheknél is valami fogyasztóvédelem, vásárlók könyve, előbb-utóbb belefutnak. Ugyanúgy, ahogy jelenleg – ahogy láttam, egyedül – dacolnak a dohányzási tilalommal. Csak idő kérdése, hogy megbukjanak.

    Talán, ha angol mintájú zárt klubbá alakulnának, ahová csak tagságival lehetne belépni. Talán. De ez a kidobósdi meglehetősen amatőr és bicskanyitogató.

    ——————————

    Mindenesetre hazafelé menet nem szóltam egy szót sem, csak magamban puffogtam. Hirtelen nagyon elegem lett Prágából, meg a seggfej csehekből. Hazamentünk és aznap már ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból.

    Link:
    A smichov-i csavargás útvonala.

    Prágai ősz 04/08

    Megint kocsmatúra
    2017.10.10; kedd

    A mai nap eleve ketté lett törve, délután 1-kor céges skype konferencia. (Igen, tudom, családi kirándulás közben ilyet nem lehet, de ez most kivétel.) Szerencsére az időjárás velünk van, egész délelőtt esett az eső, nem is nagyon akartunk kimozdulni a szállásról. Egyedül boltba mentünk el.
    Egy dolog miatt izgulok: mára a Tigris bevétele van tervben, ahhoz viszont 15.00-ra ott kell lenni. 15.01-kor már nincs hely, (Illetve biztosabb a 14.45.) Na most, ha elhúzódik a megbeszélés, akkor vagy futunk, vagy kihagyjuk.
    Aztán az lett, hogy elfelejtettek behívni, később meg már nem volt értelme. De legalább meglesz a Tigris.

    Meglett. De még hogy. Pole position. Igaz, ferdeszeműek próbáltak előzgetni, de nagyon szigorú cseh fazonként cöcögtem rájuk, így visszamentek a sorba. Megint elcsíptük a pulttal szembeni asztalt, amiben az a jó, hogy mindig műsor van. Most például bejött Tuskó Hopkins, alias a Víziló pincére. Gondolom, szabadnapos és ilyenkor a Tigrisben bűnözik iszik. Bezzeg az Ökör pincérei szabadnapjukon is az Ökörben isznak. Azért ráköszöntem. Megismert. (Nem mindenkinek van ilyen szép zöld mellénye és ilyen tízkilós narancssárga fotóstáskája.)

    Utána Nyúl. Érdekes váltás. Teljesen fiatalos hely, dzsessz szól a hangszórókból és rendelhetsz világos, félbarna, barna, vörös és zöld sört. Én vöröset kértem, Nej, a nagy kalandor meg zöldet.

    DSC_4136

    Tapasztalatnak jó volt, de legközelebb maradunk a hagyományos söröknél.

    Ilyen is van a közelben.

    DSC_4134

    Némi csavargás után a Jelinkova. Hátha most lesz hely. A talponállóban volt, gyorsan kértem is két sört, de Nej ekkor kiabált ki bentről, hogy lett ülőhely, bementem a két sörrel, mely cselekedet egyszerre verte ki a biztosítékot a csaposnál és a pincérnőnél. Hogy ezek milyen érzékenyek. (Sajnos, tipikus. A csaposnak eszébe sem jut, hogy azalatt szabadult fel odabent két hely, amíg csapolta a sört. Nem, ehelyett leb@ssza a vendéget, hogy milyen hülye fogalmatlan turista már, hogy kijön a pulthoz sörért és nem a pincércsajtól rendel.) Aztán pont úgy ültünk le, hogy egy kis ablakon kiláttunk a pult elé, ahol egyszerre két törzsvendég csöcsörészte két oldalról a tálcát tartó pincérnőt, aki harsány vigyorgással élvezte a szituációt. Nem rossz dolog Prágában törzsvendégnek lenni.

    Innen Branikova. Mert olyan jó dolgokat írt róla a sörkalauz. Nos, nem. A sör is jelentősebben drágább lett, a hely sem fogott meg, ráadásul tele volt. Egymásra néztünk, biccentettünk és mentünk a törzskocsmánkba. Koutku. Akkora füsttel, hogy késsel szeletelve falazóanyag lehetett volna belőle. Három sör, két szivar. Két órát dumáltunk ebben a veszetten mérgező közegben. Időnként jó veszélyesen élni. Ahogy fiatalkorunkban is tettük.
    Volt szerencsém figyelni a lepusztult, hajléktalanforma alkeszeket, miközben dartsoztak. Félelmetes volt. A hapsik imbolyogtak, már az is nehézséget jelentett nekik, hogy a vonalra álljanak… ehhez képest mindegyik tökéletes stílusban dobott. Olyan stílusban, melynek elsajátítása nekem évekbe került. Józanul.

    Link:
    A kocsmatúra útvonala.