Az ősember tökönszúrja magát

Megpróbálom összefoglalni öt év némileg keserű tapasztalatait.

Nem pontos a szám, de az emberiség története nagyjából hatmillió éves. Ebben a hatmillió évben alakult ki egy csomó feltételes reflexe. És itt nem feltétlenül a tudatos gondolkodásra célzok – a fene tudja, hogy a kezdeti pármillió évben volt-e egyáltalán ilyen – hanem arra, hogy a szervezetbe beépült egy csomó önjáró mechanizmus.
Ezen gondolkodás összességét, mely valahol a tudalattiban lakik, nevezem én ősembernek. Egy konok, meggyőzhetetlen ősember a fejünkben.

Borzasztóan nem lesz se pontos, se szabatos, amit írok, de segít plasztikussá tenni a fejünkben, hogy mi történik.

A metabolizmus működése, azaz az, hogy mit is csinálunk a megevett táplálékkal, az konkrétan az ősember dolga.

Ez az ősember, a világnak azon a részén, melyen kábé 60 éve élelmiszerbőség van, meglehetősen lusta. Egészen addig, amíg fel nem ébresztjük.

Hogyan? Például szépen lassan jönnek fel a kilók. Sportoltunk, abbahagytuk, de a kajamennyiséggel nem követtük le. Öregszünk, kevesebb kaja is elég lenne, de ugyanannyit eszünk. Aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy már 10+ kiló felesleg van rajtunk. Mit csinálunk? Fogyókúra. Minden fogyni akarónak ezerszer a fülébe rágják, hogy a fogyásnak csak 30%-a a sport, 70%-a az étrend megváltoztatása.
Oké, akkor koplaljunk.

Nos, ekkor ébred fel az ősember. Azaz felélednek a többmillió éves, bennünk szunnyadó reflexek. A metabolizmusunk alkalmazkodni kezd az éhezéshez, melyről azt hiszi, hogy ez egy újabb szűk időszak kezdete. És valahol az is. Az ősember ugyanis nem tud arról, hogy mellettünk halomban áll az ennivaló és nem azért nem eszünk, mert nincs mit, hanem azért nem eszünk, mert a tudatunk tisztában van azzal, hogy a túlzott tartalékolás egészségtelen. A tudat sajnos képtelen kommunikálni az ősemberrel, az ősember meg nem tud arról, hogy hatvan éve kajabőség van. Hatmillió évig nem volt az. Akkor végülis mit csinál? Fokozza az élelemfeldolgozás hatékonyságát. Minél kevesebb ennivaló jön, annál hatékonyabban kezeli.

Persze ez nem megy egyből. A fogyókúra eleinte szépen muzsikál. Amíg az ősember csak pislog a váratlan változástól, addig repülnek lefelé a kilók. Aztán adaptálódik a metabolizmus és egyszer csak megáll a folyamat. Sőt, nem csak megáll, hanem megfordul. Ezt konyhanyelven az inga visszacsapásának is nevezik. Elkezdünk visszahízni. Az igazán elhivatottak ilyenkor fokozzák a koplalást, az ősember meg fokozza a feldolgozás hatékonyságát. Egyszer-kétszer még meg lehet lepni, ilyenkor előfordulhat akár 3-5 kilós fogyás is, de egy idő után már tényleg nincs tovább, sőt, a kilók gyorsabban jönnek vissza, több is, mint volt, ráadásul már úgy érezzük, a levegővételtől is hízunk. Persze a páciens ilyenkor magát hibáztatja, visszaemlékszik, hogy igen, biztosan annál a két hónappal ezelőtt elfogyasztott Túró Rudinál fordult meg minden, mert nem tudtunk neki ellenállni. És már csak depresszióból is eszünk valamit.

Alapvetően három út vezet tovább.

  • Még jobban megutáljuk magunkat, és most már dafke is éhezünk. Nyilván az ősember sem képes a végtelenségig optimalizálni. (Erre mondta azt az orbitálisan fasz dietetikusom, hogy ez a jó megoldás, hiszen láttuk, Auschwitz-ban sem volt kövér ember.) Ez az út a teljes testképzavarhoz vezet, anorexia, bulémia. A cukorbetegséget mondjuk megússzuk, de az egészségnek lőttek.
  • A másik út az, hogy leszarjuk az egészet. Tudomásul vesszük, hogy hízásra hajlamosabbak vagyunk, mint az embertársaink. (Pedig nem. Csak mi elcsesztük, később pedig felébresztettük az ősembert. A többieknél még alszik.) Tudomásul vesszük, hogy alig eszünk valamit, még a vacsorát is kihagyjuk, reggelre répagolyót rágcsáltunk, ebédre viszont odatesszük magunkat, mert valamit azért enni kell, közben sportolunk, mint az állat… aztán mégis hízunk. Ez van. Megbékélünk a kövér testünkkel. Mi leszünk a lakótelep legsportosabb kövér embere.
  • A harmadik megoldás a legmelósabb. Kommunikálni kell az ősemberrel. Egyezségre kell jutnunk vele. Nem könnyű, mert magán kívül senkire sem hallgat.

Az utóbbiról írnék pár mondatot. Előljáróban közlöm, hogy ezen a vonalon még nincsenek mérhető tapasztalataim. (A másodikról sajnos vannak.) Az eljárás csak késő ősszel állt össze a fejemben, nyilván télen, az ünnepek alatt még nem igazán lehet lemérni a hatását. (Fura leírni, hogy most állt össze bennem, hiszen minden, a témával foglalkozó szakirodalom ezt a módszert javasolja. Csak sehol nem magyarázzák el, hogy miért működik. Az egyszerű ember meg úgy gondolja, hogy ha ez működik, akkor a szigorítása még jobban működik. A francokat.)

Tehát ha már elkövetted azt a hibát, hogy feleslegesen felébresztetted az ősembert (feleslegesen, mert csak akkor lett volna szabad felébrednie, amikor _tényleg_ élelmiszerhiány van), nos a legjobb az, ha visszaaltatod. Hogyan? Úgy, hogy nem éhezel. Amikor éhes leszel, akkor eszel. Ennyire egyszerű. Még a szótáradból is törlöd az éhezés, koplalás szavakat. Az ősember egy idő után (mely akár években is mérhető) visszalustul. A metabolizmusod megint nem lesz annyira kiélezett, annyira harapós.
Jogos a kérdés, hogy ha bőségesen eszel, akkor nem fogsz-e ebben az időszakban elhízni?
Nos, ez a kulcsa az egésznek. Ugyanis nem csak össze-vissza eszünk. Az ősembert ugyanúgy lenyugtatja egy szalámis zsemle, mint egy karalábé. A lényeg az, hogy akkor érkezzen, amikor _tényleg_ éhesek vagyunk. Az, hogy unatkozunk és ennénk, az, hogy rossz kedvünk van és ennénk, az, hogy leültünk a tévé elé és rágcsálnánk valamit, az nem ér. Az nem az ősemberünk.

Hogyan lehet ezt a kényes egyensúlyt megtalálni? Piszok nehezen. És sok munkával.

A lényeg ugyanis az, hogy a napi étkezést sokfelé kell elosztani. Egy-egy alkalommal nem szabad túl sokat enni. Viszont nem szabad éhesnek sem maradni a nap során. Ez egy bonyolult feladat.
Eleve, mi az, hogy sok? Nekem, aki medve tipusú vagyok és elég sokat sportolok, lehet, hogy a napi 3000 kalória sem sok. Egy hatvan kilós, irodai munkát végző, nem sportoló lány ennyi kalóriától szétrobbanna. Persze, mondhatjuk, hogy majd hasraütve besaccoljuk. A helyzet ennél sajnos rosszabb. Hízni nem csak attól lehet, hogy nagyon sokat eszünk, évek alatt attól is masszívan hízunk, ha csak napi 100 kalóriával eszünk többet, mint amennyit elhasználtunk. (Tudod, ez mennyi? A Túró Rudi energiatartalma 110 kalória.) Gondolj bele, ha ennyire ki van centizve a dolog, mennyire fontos, hogy tudd a pontos, tényleges napi energiafelhasználásodat. Ha fölélősz, hízni fogsz. Ha alálősz, akkor felébred az ősember.

El lehet menni dietetikushoz. Ide legszívesebben egy fanyar mosoly szmájlit tennék. Piszok sok a kókler. Nej járt egyhez, végülis hülyeségeket nem mondott, de használható dolgot se nagyon. (Egy kivételével, ez a kajanapló.) Én nem jártam, de a jogsi hosszabbítása miatt fel kellett keresnem egyet. Napokig frusztráltan ordítottam, amikor eszembe jutott. És ez az ember főorvos volt. Egy húsz évvel elmaradott, begyöpösödött agyú, makacs kretén. Nem akarok beszélni róla.
Jobb híján azt javaslom, használd ezt a kalkulátort. Becslés persze, legfeljebb leveszel belőle 10%-ot, talán annyitól még nem ébred fel az ősember.
De még nem végeztünk. Ez ugyanis csak a keret. Egyrészt azt a mozgásmennyiséget, melyet a kalkulátornál behazudtál, tényleg meg is kell csinálni. (A sport trekkerek értékeivel bánj óvatosan, én használok hármat is, durván különböző értékeket mutatnak ugyanarra a mozgásra.) Másrészt pedig mindennek, de komolyan, még a cápaherének is tudnod kell a kalóriaértékét, legalább közelítőleg. Ebből fogod tudni, hogy mik azok a kaják, melyeket éhség esetén a fejedbe lehet tömni.
Ettől ne ijedj meg. Nem úgy fog kinézni, hogy bemagolsz egy kilométernyi táblázatot. Úgy nem is lehet. Hanem nekiállsz és Excelben vezetsz egy – őszinte – napi bontású táblázatot. Eleinte úgy kell majd kikeresgélned minden bekapott ételhez a kalóriamennyiséget. (Ez olyan lesz, mint egy laborgyakorlat: mérleg, zsebszámológép, anyagtáblázat, jegyzőkönyv.) Egy idő után viszont már menni fog fejből is. (Oké, a cápahere nem, de a halhús igen.) Ha ezt szigorúan betartod, akkor előbb-utóbb ki fog alakulni az étrended. Ki fognak potyogni a súlyos ballasztok. Nyilván akinek speciális betegsége van – koleszterin, cukor, allergiák – az még fog reszelni rajta rendesen, de az egészséges embernek sem árt, ha utánaolvas, mennyire nem mindegy, hogy az energiát milyen arányban szerzi be szénhidrátból, zsírból és fehérjéből.

Vedd észre, hogy a különböző diétáktól eltérően nem bontom ki ezt a részt mélyebben. Nem akarom kőbe vésni, hogy mit, mikor, mennyit és milyen arányban. Nem is akarom ezzel az írással szénné keresni magam. (Pedig… az elmélet fentebb már ki lett dolgozva, igazából már csak kalóriatáblázatok kellenének (_1_, _2_), meg ezek alapján összerakott menük, a név legyen mondjuk Hülye Ősember diéta… és készen is vagyunk, dőlhet a zsé.)
Mivel ma a táplálkozástudomány meglehetősen ingatag – hol A-ról derül ki, hogy az a legfőbb gyilkos, és B a jó fiú, hol azt mondják, hogy együnk B helyett C-t, aztán jön a végső leleplezés, ahol A-t rehabilitálják és C-t itélik el – szóval nem lehet egyértelműen megmondani a frankót, emiatt is létezik annyi kóklerség és tudományosnak álcázott, de valójában semmit nem érő diéta.
Most elmondhatnám, mit állítottam össze magamnak, de cukorbeteg vagyok magas koleszterinnel, tehát az én szabályaim mások, mint a tieid. Annyit azért elárulok, hogy a napi adagban az arányok kábé úgy néznek ki, hogy 50% szénhidrát, 20% fehérje és 30% zsír, de vigyázat, szénhidrát és szénhidrát között óriási különbségek vannak, a cukor, a fehérliszt, a krumpli a fő ellenségek és a GI sem mindegy.

Azt mondod, jaj, megint ketrecbe zártam magam.
Hé! Emlékszel: nem koplalsz, nem éhezel. Tilos. Csak éppen úgy állítod össze az étrendedet, hogy
– Ne ébredjen fel az ősember. Azaz soha ne érezzél éhséget.
– De összességében ne is lépd túl a napi limitet. (Melyet sporttal azért feljebb tudsz tolni.)

Ez lesz az a két alapszabály, mely meg fogja határozni a táplálkozásodat. Nem, nem kúraszerűen.
A továbbiakban végig.

PS1.
Megjegyzem, most van itt az újévi fogadalmak ideje. Akár el is kezdhetnéd.

PS2.
Ez már utólag jutott eszembe. Tudok róla, hogy sokan azt állítják, pszichésen sokkal egészségesebb elfogadni a testünket olyannak, amilyen, mint egész életünkben testképzavarral küzdeni. Ez így is van, legalábbis egy határig. Csakhogy a túlsúly efölött a határ fölött már nagyon komoly egészségügyi kockázat. És innentől már nem testképről van szó, hanem az élet élvezetéről, illetve a halálozási esélyekről.

Ezmegaz

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

DSC_4593

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

DSC_4597

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

IMG_20171222_135045

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

IMG_20171227_142704

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

DSC00737

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

DSC00741

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.

DSC00746

Függőségem

Mik is a függőségeim? Talán a szivar. De nem. Októbertől átálltam napi egy szálról heti egy szálra és nem okozott semmi problémát, ergo nem függőség. Alkohol? Sört csak társaságban vagy Csehországban iszok és az utóbbiból több van, mint az előbbiből, szóval ez sem vészes. Tömény abszolút semmi. Szégyenszemre napközben már jobban esik egy gyümölcstea, mint a bor, persze amikor vége a napnak, egy pohár vörösbor azért lecsúszik. De ez sem függőség. Kávé? Csak a reggeli, biológiai célú adag. Napközben nem is hiányzik.

Akkor?

A borosfőzés. Az tényleg függőség.
Persze egy kellően felvilágosult, ún. művelt alkoholista erre csak értetlenül nézne: öcsém, tök jól csinálod, a főzéshez mindenképpen kell egy pohár bor, mi ezzel a bajod?
Az, hogy erre a függőségre nincs megfelelő szó. A fenti sem azt jelenti, amire gondolsz.

A függőség két részből áll:
– A főzőcskézés szeretetéből.
– A főzőcskézés közbeni borról.

És a kettő kizárólag együtt működik. Ha nem főzőcskézek, akkor nem érdekel a bor sem. Főzőcskézni sem kezdek azért, hogy jó hangulatban ihassak bort. Egyszerűen a kettő tényleg csak együtt vonzó.

Ma például volt tegnapról megmaradt kaja. Megmikróztam, megettem, jóllaktam. De ottmaradt bennem egy nagy-nagy hiányérzet. Egy óra múlva már nem bírtam tovább, kimentem a konyhába, persze csak szétnézni. Igen, tudom, önáltatás. Szétnézés közben már beindul a melyikalapanyagfoghamarosanmegrohadni jellegű értékmentés, utána a fejben lévő szakácskönyv-program megpróbál valami ételt illeszteni az alapanyag-mintára, ha nem teljesen sikerül, annál jobb, végre eszünk valami izgalmasat. (Bár valamiért a végén mindennek kömény és bors íze lesz, meg persze enyhén odaég.) Most sem történt ez másképp és már a hagymapucolás közben megjelent a diszkomfort érzés, miszerint nincs a pulton teli borospohár.
Minőségi másfél óra volt. A kajából éppenhogy ettem, de nem is ez volt a cél. Hanem a borosfőzés.

Interjú

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.

Ádvent van

Még ha valaki nem is hisz, de az advent, azaz az eljövetel nem csak vallásos értelmű lehet: hiszen várhatjuk az év végét, a megpihenést, az ünnepi hangulatot, a bejglit.

Ma mászkálós napom volt. Részben megszokott helyszinekkel (pl. könyvelő), részben tűzoltásból. (Nej desktop gépében vacakolni kezdett a diszk, a border router meg úgy döntött, hogy szolidarít vele.)
Háát… őrület, ami a városban van.

Külváros, forgalmas kereszteződés. Váratlanul – azaz nem kiszámíthatóan – beragadtam. (Egy csuklós busz volt túl agresszív, aztán ő még ki tudott menekülni, én már nem.) Szerencsére nem jött mögöttem senki, gyorsan visszatolattam. Nem teljesen sikerült, mert időközben mögém érkezett egy autó és úgy döntött, hogy nem teljesen enged vissza, hiába nem volt mögötte senki. Nagyjából a lökhárítóm lógott be a kereszteződésbe. Ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni a helyzetből. Aztán váltott a lámpa, elindult a forgalom és a balról érkező sofőr – dacára, hogy látta, mi történt, látta, hogy a busz fogott meg, dacára, hogy kábé húsz centi belógást kellett végül csak kikerülnie, szóval mindennek dacára ordítva mutatta be a középső ujját.
Túljutottam a kereszteződésen és magamban füstölögtem, hogy milyen seggfejeket hord hátán a Föld. Aztán abbahagytam, mert annyi volt belőlük, hogy fejben még le sem kezeltem az előzőt, de már jött a következő. Agresszív, nyomulós barmok, autót, életet kockáztatva azért, hogy két autóval előrébb kerüljenek a sorban, felpumpált egóval nyomuló vérengző mimózák, akik egyből nyomták a dudát, gyakorlatilag mindenkire, aki nem azt csinálta, amit ők képzeltek el. Sorolhatnám a konkrétumokat, de nincs értelme.

Ember. A karácsony tudomásom szerint még mindig a szeretet ünnepe, nem a háborúé. Azért legyilkolni mindenki mást, hogy jól sikerüljön a te karácsonyod, az az ünnep teljes és tragikus félreértése. Az ádvent pedig pont arról szól, hogy van négy heted arra , hogy lezárj mindent, lelassítsál, időben előkészíts mindent és ráhangolódj az ünnepre. Ha mindezt az utolsó pillanatra hagyod, akkor stresszeled magad, stresszelsz másokat és a karácsony csak egy nyűg lesz, nem ünnep.
Ja és még seggfej is leszel.

Albán körút 08/07

Hatalmas küzdés volt. Elég annyit mondanom, hogy csak a nyersanyag 48 GB méretre rúgott. Négy napon keresztül csináltam és a végén már meglehetősen utáltam is az egészet, bár a háttérben éreztem, hogy valami nagyon jó formálódik a kezem alatt.

Csak szólok, 56 perc lett. Semmiképpen ne rákészülés nélkül ugorjál neki. Popcorn, kóla vagy sör, kényelmes fotel. Annyit tudok még mondani, hogy amikor megnéztük, Nej a végén meglepődött. Csak ennyi? Úgy elrepült a közel egy óra, hogy észre sem vette.

Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy már raktam ki egy 27 perces albán videót, felesleges.
Az egy autós-hegyiterepes videó volt, a kettő között kábé 3 perc átfedés van csak.

Az a szemét Weöres

Egészen kicsi gyerek voltam, olyan 4 éves óvodás. Volt egy tíz centis bohócbabám. Valami fűrészporral tömött, rombuszmintás ruhájú kisklapec. Jancsibohócnak neveztük. Imádtam. Nagyon sokat játszottam vele.
Egyik este megharagudtam rá. Nem emlékszem, miért, lehet, hogy túl sokat beszélt vissza. Nagyapámmal üldögéltünk a konyhai cserépkályha előtt, éppen széndarabokat dobáltunk a lobogó tűzre. Hirtelen mozdulattal bedobtam Jancsibohócot is. Nagyapámnak egy pillanatra kikerekedett a szeme, de aztán vállat vont. Ezzel már nem tudott mit csinálni. Ültünk, hallgattunk.
– Papó, szerintem már eléggé megbüntettem a Jancsibohócot. Kivennéd? – fordultam hozzá.
Beletelt egy időbe, mire az Öreg el tudta magyarázni, mi a helyzet. Napokig bőgtem utána.

~oOo~

Ilyenkor télen a padlás a szivarszoba. Tegnap este belenéztem odafent a műsoros kazettás dobozba és kezembe akadt a Szélkiáltó egyik lemeze, a Keserédes. Hmm, én ezt valamikor szerettem. Kazettát már nem tudok meghallgatni, de van ez a remek kincsesbánya, hátha. Nos, a Keserédes nem volt meg, de a Húsz Év összefoglaló lemez gyakorlatilag tartalmazza az összes dalt. Szuper.
Aztán felcsendült a Paprikajancsi Szerenádja. Most őszintén, szabad ezt? Ötven év után ilyen erősen, ilyen lelkiismeret-gyilkos módon emlékeztetni arra, micsoda kis hülye voltam?

Vágókép lettem

A 444 tegnapi cikkét felkapta az RTL és kijöttek szétnézni. Az esti híradóba be is került egy rövid tudósítás, melyet egy hölgy felrakott az erdő FB oldalára.
A riport külön érdekessége, hogy 2.03-kor feltűnik a háttérben egy távolról is, hátulról is szimpatikus, medveszerű pacák, aki a farakásokat ment ki tanulmányozni.

RTL Híradó a Halomi erdőről from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Természetesen az illetékesek továbbra is az erdőmegújítást szajkózzák. Ehhez mindenféle kommentár nélkül kirakom azt, amit ma a Facebook csoportba posztoltam.

Ezt a képet azok számára raktam be, akik ritkán járnak az erdő belseje felé. Az irtás helyén egykor sűrű fenyőerdő volt, melyet tarra vágtak. (Állítólag a terület összes fája ki volt száradva.) Az utóbbi nyolc évben ezen a területen volt egyedül fatelepítés, az ígért magas értékű fák helyett akác. Ami azt jelenti, hogy itt már soha nem is lesz más.
Jelenleg pedig a háttérben lévő fenyőerdőt irtják.

DSC00711

Olvasgatok

Most éppen egy nagyon is aktuális témában.

Több hektáron tarolják le a legnagyobb fákat Budapest egyik legnépszerűbb városi erdejében

Nos, annyit azért hozzátennék, hogy ez a csúcsszáradásos izé, eléggé gáz. Egyrészt egy kivágott fáról utólag már senki nem mondja meg, hogy tényleg az volt-e, mindenesetre meglehetősen gyanús, hogy focipályányi területeket vágnak tarra, immár legalább öt éve ezzel a csúcsszáradásos dumával. Másfelől meg… emberek, azért számolni még tudunk. Ti azt mondjátok, hogy öreg volt a fa, kiszáradt, mi meg megszámoljuk a kivágott egészséges farönkökön az évgyűrűket és azt látjuk, hogy az a fa 25-30 éves volt… hát ennyire ne nézzetek már minket madárnak.

Igazából nem is ez a mostani fairtás nyugtalanít. Hiszen ez megy már sok-sok éve. Hanem az, hogy hirtelen mindenféle szervek beleálltak egyfajta kommunikációs háborúba. A Péterhalmi erdő FB oldalára beszabadultak fidesztrollok. Az erdőbe kivonult egy fidesztv, hogy egy épségben maradt sarokból azt kommunikálja, nincs itt semmi baj. A kerületi médiákban elszaporodtak a melldöngető cikkek, miszerint mennyire szenzációsan jól alakulnak a dolgok ezzel a kedves erdővel. Képviselők, önkormányzati emberek sértődnek meg napi szinten, hogy hogyan merészelünk nem örülni.

Nekem azt súgja a politikai érzékem, hogy itt valami nagy disznóság készül.

Valaki meg akarja változtatni a jelszavadat

Szombat este beesett két levél. Mindkettő arra figyelmeztetett, hogy valaki meg akarja változtatni valamelyik blogom jelszavát. Nézegettem a leveleket. Hát, ugye, az ilyesmi eleve gyanús, különösen, ha a levélben jelszóváltoztató link is van. De minden rendben volt. A link tényleg jó helyre mutatott, a levél útvonala is rendben volt.

A blogok admin adatai között nem a fő postafiókom van megadva, hanem egy régebbi, melyet direkt erre a célra tartok még fent. Onnan minden levél továbbpattan a rendes postafiókomra.

A levelek ezen az útvonalon érkeztek.

Oké, az ördög nem alszik – különösen, ha informatikus – beléptem mind a két blogba és jelszót változtattam. De azért nem tértem könnyen napirendre a történtek felett, rákerestem a neten, hogy mi lehet ez.
Óh, Irgalom Atyja, ne hagyj el.
Az általános vélemény az volt, hogy spam. Néhányan azt is hozzátették, hogy a levélben xml szkript(?) van, melyre a link átirányít és így szerzi meg a jelszavadat. Ennek ugye a fele sem tréfa. Lekértem a levelek teljes részletezését. Abszolút rendben voltak. Semmi szkript. A levelek határozottan a szolgáltatómtól jöttek. SPF tökéletes. Digitális aláírás mindkét levélben. Borítékon, levélben ugyanaz a reply address. Azaz valami hülyegyerek azzal szórakozik, hogy vagy kézzel, vagy szkripttel nyomogatja a blog bejelentkezési oldalán az “elfelejtettem a jelszavamat” linket. Persze nem megy vele semmire, mert az emaileket én kapom meg, nem ő, a levélben lévő linkhez meg van egy kulcs, melyet nem fog kitalálni.

Nem is ez az ijesztő. Hanem az, hogy az internet mennyire átment vajákolásba, hozzá nem értő idióták észosztásába. Emlékszem, valamikor még egy sikeres keresés megoldást jelentett komoly informatikai problémákra is. Ma hályogkovácsolás folyik ezerrel, ordítóan hibás módszerek hajtogatásával.

Még félelmetesebb, hogy vannak, akik az internetet használják egészségügyi problémáik megoldásához is. Ember… látod, mi van. Ne légy magad ellensége.

Izland Karika 11/09

Azt hiszem, az írások számozásával elkövettem minden gyalázatot, amit csak lehetett. Előfordul az ilyesmi, ha frissiben akarunk publikálni egy anyagot.
Idézet magamtól

Frissiben? Hiszen ez az utazás 2014-ben volt. Mit keres most, 2017 végén ismét a blogon?

Nagy változások jönnek. Megint. Mert a külvilág is változik.

Anno berágtam a Youtube-ra. Túltolták ezt a szerzői jogi aggódást. Nem kicsit. Ha akár 20 másodpercet is beazonosítottak egy problémás dalból, akkor levették a hangot a teljes videó alól. Nekem kellett rendszeresen monitorozgatnom a videóimat, hogy mikor némult el valamelyik.
Logikus lépés volt, hogy átköltöztem a Dailymotion weboldalra. Persze, nem vagyok naív, sejtettem, hogy egyszer őket is elkapja a gépszíj, de úgy gondoltam, hogy akkor majd megint megyek tovább.

Ne is beszéljünk arról, mennyire megalázó ez. Családi videókat csinálok, még csak nem is vloggerkedem, egyszerűen illusztrálni akarom mozgóképpel is az írásokat. (Mely mozgóképek zene nélkül nehezen fogyaszthatók.) Eszem ágában sincs ezzel pénzt keresni, mint ahogy a blogon sincs semmilyen reklám sem. Aztán mégis úgy kezelnek, mint egy elvetemült szerzőijog-kalózt.

Na mindegy, bekövetkezett. A Dailymotion is kivágott egy videót jogsértés miatt. Kereshettem a következő oldalt.
Mely a Youtube lett.

Vicces, nem? Valószínűleg az történt, hogy a Youtube-hoz véletlenül felvettek egy józan paraszti ésszel is rendelkező embert, aki észrevette, hogy ez így nem jó.

Két fontos változás történt:

  • Megkülönböztettek enyhe és erős jogsértést. (Ezt gondolom a jogtulajdonos állíthatta be.) Eszerint enyhe jogsértésnél a videó maradhat, de monetizálni nem lehet. Vedd észre, hogy pont erre vártam.
  • Erős jogsértésnél a teljes videó blokkolásra került mindazon országokban, melyek elismerték az adott tartalomra vonatkozó szerzői jogi beállítást. Csakhogy a Youtube végre kiírja, hogy melyik is volt pontosan az a tartalom, amely miatt szopóágra tettek.

Az első pont alapján szépen elkezdhetek visszacuccolni. El is kezdtem.

A második pont pedig segít. Például konkrétan az izlandi videónál.

Itt ugyanis az történt, hogy amikor 2014-ben felraktam a Youtube-ra, leblokkolták az egészet. Minden magyarázat nélkül. Oké, átraktam a Dailymotion-ra. Leblokkolták az egészet. Minden magyarázat nélkül. Végül kínomban felraktam az Indavideóra, mert bár ez az oldal nagyon gáz, de más nem maradt.

Nyilván az első nagy kísérlet az izlandi videó újrafelrakása volt. Felraktam. Letiltották. 245 országban. De most már kiírták, hogy a felhasznált tizensok zene közül konkrétan Adam Ant dala, a Prince Charming volt a bűnös. Na végre. Kerestem egy másik zenét, újravágtam a kritikus részt és itt van – először a blog történetében! – az izlandi videó, az, melyet akkoriban mérföldkőnek tekintettem, mert teljesen új technikákat vezettem be és majdnem egy hétig dolgoztam rajta – szóval ez a videó immár megtekinthető, innen a blogról. (Nem mellékesen az egyik nagy kedvencem. Imádom.)

[Update1]
Időközben megtörténtek az átmozgatások. Hát, Árpád…
Az alapelv nem volt bonyolult:
– A jobbnak tartott videók átkerülnek a Youtube-ra.
– A mára már nehezen vállalhatók átkerülnek a Dailymotion-ra. (Melynek le is vettem a linkjét a főmenüből.)
Aztán ebbe rondított bele az a drága jó copyright. Időnként meglehetősen meredek módon. Volt egy 2,5 perces kis izé, benne egy darab Chopin etüd. Erre közölte a Youtube, hogy ez a másfél perc az egész világon blokkolt és már küldi is a Szerzői Jogi Kommandót. Hasonlóan jártam egy Ramones számmal. Szeretem a zenéjüket, sokszor merítek is tőlük, nem szokott probléma lenni belőle. De egy konkrét számnál megint világméretű botrány tört ki. Aztán az egyik, meglehetősen régi videóban volt egy Wakeman szám, na azt mindenhonnan kivágták, mehetett vissza a balettba ugrálni a Vimeo-ra, ahol még mindig él az a szerencsétlen heti max 500 MB feltöltés, szerencsére a fájl 488 MB volt.
Arra viszont készülj, hogy az egyes írásokba beágyazott videókat nem linkelgettem át. Lesz egy csomó törött link. Ha ilyesmivel találkozol, akkor kattints rá a fejlécből is elérhető Utazások oldalra, ott minden videó linkje jó. Azok, amelyek számítanak, azok pedig úgyis a Youtube csatornán vannak.
Egyelőre.

[Update2]
Nem lehet nem észrevenni, hogy a videó nem a Youtube-on van. Kapják be. Megint variálnom kellett egy csomót.

Miért ne mennék a Bakonyba? 02/02

Porva – Vinye – Zirc
2017.11.28; kedd

Reggel egy újabb ajándék, reggeli után egyből el kellett mennem vécére, ez azért jelentősen javított a napomon. Fél kilenckor adtam le a kulcsokat. Irány a hegy.

Azért nem voltam teljesen nyugodt. Két évvel ezelőtt már próbáltam kijutni a faluból, akkor a hóvihar és az elképesztő sár, meg dagonya miatt nem sikerült.

DSC_4548

Enyhe vigasz volt, hogy most egy másik földutat választottam. Enyhe, mivel ez a másik nem sokkal a korábbi mellett ment.
Ehhez képest… ég és föld.

DSC_4550

Úgy néz ez ki, mint egy áthatolhatatlan sártenger? Naná, hogy nem. Simán kijutottam a faluból és mentem az utamra.

Megjegyzés, egy még korábbi kirándulás alapján. (Ez annyira régen volt, hogy nincs is róla bejegyzés a blogon.) Szóval egyszer nekiindultunk a családdal, konkrétan az egészen kicsi gyerekekkel, a Bakonynak. Úgy terveztük, hogy elmegyünk autóval a Porva-Csesznek vasúti állomásig, majd onnan feltúrázunk Vinyéig, onnan meg vissza vonattal az autóhoz. Nos, pofára estünk: a Porva-Csesznek állomás valami egészen ritka állatfaj: semmilyen irányból nem érhető el autóval. Se Porvából, se Csesznekről. Csak földutak vannak, masszív sárdagonyákkal. Nagyon masszívakkal. Talán valami off-road terepjáróval meg lehetne közelíteni, de az akkori Ford Scorpio gépjárművünk erre képtelen volt. Még annak is örülhettünk, hogy vissza tudtunk jönni.

Nos, ebbe az irányba, erre a járhatatlan útra mutat Porvából két túrajelzés is: a sárga és a zöld. Ha esetleg valamikor erre járnál, gondolkozzál el ezen.
Én egy teljesen jelzetlen földúton jöttem ki a faluból, sikeresen. Két évvel ezelőtt a jelzett úton véreztem el.
De hogy a falubeliek – sem Porva, sem Csesznek – nem használják semmire ezt a vasútállomást, az biztos. Hiszen mindkettőben van busz. A vasútállomás meg mindkettőtől messze van, na meg megközelíthetetlen. (Oké, akkor miért van? Hát a turisták miatt. Hiszen a Cuha patak völgyének népszerű szakasza pont Vinye és e vasútállomás között van.)

DSC_4560

A jelzetlen út egy idő után rácsatlakozott a piros kereszttel jelzettre. A térkép alapján ez egyben kerékpárút is, azaz széles, murvás, jól járható. Nem bántam. Mint ahogy azt sem, hogy időnként félre kellett állnom, mert az utat erdészeti járművek is használták. Turistát nem láttam, de két kerékpáros jött velem szemben.
Fura, hol áll jelenleg a technika. A karórám rögzíti az útvonalat. Amikor befejezem, felszinkronizálódik a Garmin felhőbe, majd onnan tovább – többek között – a Strava alkalmazásba is. A Stravában van olyan opció, hogy ‘flyby’. Ez megmutatja, hogy abban az időszakban, amikor az adott terepen jártam/sportoltam, akkor ki más tartózkodott még ugyanezen az útvonalon. (Természetesen nekik is a Stravát kellett használniuk.) Nos, rutinszerűen ránéztem, és meg is találtam a két bringást. Szép kört mentek, 74 kilométer, 1375 méter szint. Egy kicsit írigykedek is. Ugyanis a tegnapi jó idő kitartott mára is. 5-10 fok körüli meleg, a napocska időnként széleset mosolygott. Én is. Ilyen időben nem csak túrázni jó, de erdei bringázni is.

Halványan reménykedtem, hogy Vinyén belefutok valamennyi civilizációba. Mondjuk egy sör erejéig. A meleg kaja maga lett volna a mennyország. Majdnem sikerült. A büfé technikai okokból zárt be, a fogadó meg hétfőn-kedden tart szünnapot. Végül is, nem rossz az a mogyoró ásványvízzel. Meg kutyaugatással. Valami kóbor puli kiszúrta, hogy nem illek a megszokott tájba, így beállt mögém pár méterre és kitartóan ugatott. Nem maradtam sokáig.

Itt el kellett döntenem, hogy a jelzett turistaúton megyek-e ki a faluból, vagy egy murvás úton rövidítek. A murvás úton azt jelezte a térkép, hogy gázlón kell átkelni a patakon, a túraútnál nem volt semmi, csak átment a patakon. Gondoltam, hídon. Tekintve, hogy a hétvégén elég sok eső esett, a Cuha pataknak elég magas lehet a szintje. Tisztában voltam vele, hogy a szurdokban lesz egy csomó gázló, de miért ne ússzak meg egyet, ha lehet? Szóval túraút.
Hát egy lóalkatrészt. Egy akkora rusnya gázló volt rajta, hogy negyedóráig szenvedtem, mire átjutottam. Volt olyan szakasz, ahol négykézláb tudtam csak menni a billegő köveken. (Szerencsére nem látott senki. A helyieknek már van annyi eszük, hogy nem erre járnak.) Mindegy, átjutottam. Kétszáz méterrel arrébb becsatlakozott a murvás út. Gázló helyett híddal. B+. Mindig is tudtam, hogy a túrajelzéseket felfestő ember egy szadista barom, de ez még tőle is erős volt.

DSC_4570

Utána jött még vagy 15 gázló – a Cuha völgye pont erről híres – de egyik sem volt ennyire durva. Ha a bakancsod annyira vízálló, hogy rövid ideig kibírja a 3-4 centi mély vizet, akkor a legtöbbön egyszerűen csak át kell gyalogolni. Mint kiderült, az enyém ilyen volt. (Azért az első átgyaloglásnál paráztam egy kicsit. Még soha nem teszteltem a vízállóságát.)
Említsünk meg még egy trükkös gázlót. Átgyalogláshoz már túl mély volt, el kellett sétálni a partján egy olyan részig, ahol a kiálló köveken már át lehetett szökdécselni. Nem élveztem. Ekkor már olyan 40 kilométer volt a lábamban, minden izületem sajgott és járás helyett is inkább csak csoroszkáltam. Átértem. Közvetlenül a túloldalon egy belógó sziklát kellett megkerülni. A szikla mögött pedig… megint egy gázló. Azaz ha nem szenvedem át magam az előzőn, hanem a patak partján megyek kábé száz métert, egy jól kitaposott ösvényen, akkor megúsztam volna két gázlót. Cseles.

DSC_4573

Pont elkaptam egy vonatot. Bólintottam. Ez a fél egyes. Vinyén gondolkodtam is egy kicsit, hogy megvárom, de nem akartam kihagyni a Cuhát. A gázlóival. Melyek kezdtek eldurvulni. Egy újabb szökdécselős után elgondolkodtam egy hekkelésen: a vasúti sínen nincsenek gázlók, mi lenne ha felmennék rá? De legyintettem: hiszen erdei túráért jöttem, nem talpfákon járásért.

Porva, a sár magyar fővárosa. Most már biztos. Onnan tudtam, hogy közeledek a Porva-Csesznek vasútállomáshoz, hogy újra sárdagonyákon kellett keresztülevickélnem.

DSC_4578

A fenti különösen gonosz egy darab, mert balra volt annyira meredek a fal, hogy ne lehessen felmászni, jobbra meg valami ingoványos terep állta el az utat. Egyszerűen bele kellett gyalogolni a dágvány közepébe és bízni abban, hogy nem süllyedek túlzottan el. És nem ez volt az egyedüli sártenger az úton. Gondolhatod, hogyan néztem ki.

Aztán jött egy olyan gázló, mely vetélkedett az elsővel. Pedig azt hittem, Porva után már nem lesznek ilyesmik. Sűrű fejvakarások. Megszenvedtem ezzel is. Le is ültem utána egy szivarra. Meg térképnézegetésre. Hoppá. Egy kilométeren belül lesz hirtelen még négy gázló, köztük egy dupla, jelentsen ez bármit. Én pedig pont azon az oldalon vagyok, ahol a sín is. Nos, ekkor már nem vacakoltam. A menetrendet tudtam, három órán keresztül nincs semmi forgalom, az az egy kilométer meg maximum 15 perc. Barátságosan integettem a gázlóknak a vasúti pályáról.

Innen egy nagyon hosszú, monoton út vitt a civilizáció felé. Fa sehol, kórók között egy szűk ösvény, később egy mezőn haladó, betyárosan saras földút. Nem sok élvezet volt benne, meg eléggé fáradt is voltam már a lucskos terephez. Kifejezetten örültem, amikor megláttam az apátság tornyait.

DSC_4580

Meg meghallottam a közút hangját. Ekkorra már annyira elegem lett a sárból, hogy inkább kimentem a 82-es útra. Tudom, forgalmas, tudom, keskeny a sáv a gyaloglóknak, tudom, sok a kamion, tudom, jó nagy kerülő a túraúthoz képest, mindent tudok… de nincs rajta sár.

Fura. Ahogy jól láthatóan közeledtem a civilizációhoz, úgy kezdett lázadozni a szervezetem. Konkrétan egy nagy, és idővel egyre nagyobb hagymás rostélyost vetített a szemem elé. Meg határozottan jelezte, hogy soha többet magok. Oké. Csak hogyan? A bakancsomon kilós sárkoloncok, a nadrágom combig sáros. A kabátom erősen izzadtságszagú. Másik cipő, másik nadrág, másik kabát nincs. És akkor még ott van a hátizsák, meg a fotóstáska. Veszprémben a szállásom kint van a város túloldalán, egy domb tetején. Azaz ki kellene sétálnom, lepakolni, zuhany, bakancspucolás, nadráglemosás, majd vissza egy étterembe. Amikor járni is alig tudok. És akkor melyik étterembe? Amennyire tudom, a Vadász bezárt, a Sport lezüllött, a Badacsony bezárt, a Szürkéből olvasótermet csináltak, a Malom bezárt, a Lexi és a Horváthkert messze voltak és magasan, mint kiderült, a Gourmandiában zártkörű rendezvényt tartottak, szóval hová is menjek? Vagy járjam körbe mindegyiket, hátha? Mindezt hullafáradtan? Legyintettem és lejjebb adtam az igényeimet. A szállás felé belépek a Billába, veszek valami hideget, meg sört, aztán elterülök a szálláson és nem megyek sehová.

Ez később annyival módosult, hogy Zircen belefutottam egy kielégítően nagy teszkóba és nem kockáztattam meg azt, hogy esetleg Veszprémben hatkor bezár a Billa. Vettem egy csomó péksüteményt, párizsit, sajtot és sört. Igen. Alaposan lejjebb adtam az igényeimet. De legalább nem mag.

Veszprémben leszálltam a buszról. Nos, ez is megvolt. 51 kilométernyi túra. Szép. Ekkor már semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az orgia a szálláson: forróvizes zuhany, alsógatyára, pólóra vetkőzve kajálni, sörözni, ágyban fekve pocakot felnyomni a plafonig, zababöfipuki.
Pár méter után felsóhajtottam: azért ha lenne útközben egy talponálló, igencsak jól esne egy sör. Ekkor már nagyon régóta nem ittam se sört, se vizet. De aztán legyintettem. Veszprém belvárosából már régóta száműztek minden talponállós egységet.
Ballagtam.
Aztán a sétálóutcában nem hittem a szememnek. Karácsonyi vásár, fabódékkal. Kajahegyek. Lángos, kenyérlángos, gyros, hurka, kolbász, pecsenye és rengeteg egytálétel. Sör ugyan nem volt, de nem vagyok válogatós, jó a forraltbor is. Talponállók, akármerre néztem, csupa talponálló. Ráadásul gázégők a pultok mellett, azaz dohányzó talponállók. Egyszerűen nem hittem el. Ez olyan, mint sivatagban szomjanhalás előtt váratlanul oázisra lelni. Gyorsan vettem is egy adag sültkolbászt kenyérrel, mustárral és forralt borral, majd arrébbmentem egy szélső pulthoz.
Ekkor sompolygott oda egy gyanúsan imbolygó hajléktalan.
– Jótvágyat – motyogta.
51 kilométernyi fáradtság a porcikáimban. Két napja nem ettem mást, csak mogyorót. Ölni tudtam volna a kolbászomért.
Gondoltam, nem veszek tudomást a hapiról, de csak tolta be a fejét a kolbász felé.
– Tűnjön innen – mordultam rá. Rohadtul nem bírom az erőszakos kéregetőket.
– Decsakegykisaprót…
Ekkor már nagyon közel volt, túlságosan is közel. A vállánál fogva hátrébb löktem.
– Nem hallotta mit mondtam?
A pacák az arrébblökéstől annyira felháborodott, hogy teljesen rámszállt.
– Nemvagyokazazemberakitlökdösnilehet! – önérzeteskedett.
Ez már teljesen groteszk volt. Ott volt a számom, hogy dehogyisnem, bakker, aki ilyen erőszakosan koldul bódéknál étkező emberektől, az pont az az ember akit lökdösni lehet, sőt kell is. Aztán hagytam a francba.
– Aztismondtamhogyjótvágyat – háborodott fel.
Mintha ez innentől mindenre feljogosíthatná.
Aztán elment, majd visszajött, megint elment, megint visszajött, mindannyiszor azt hajtogatta, hogy őt nem lehet lökdösni. Kurvára untam. Szerencsére harmadszor már nem jött vissza. Pár perc múlva már egy másik társaságot zaklatott.

Ittam egy korty forralt bort, igyekeztem lehiggadni, aztán megkajáltam, elpöfékeltem egy szivart és felcaplattam a szálláshoz. Nem bírtam ki, hogy ne egyek a hideg kajából is, szóval a végén tényleg csak kiterültem az ágyon. Erős nap volt.

Linkek:
Térkép
Animáció

Veszprém
2017.11.29; szerda

Nem igyekeztem a felkeléssel. A meteorológia azt mondta, hogy kilenckor kezd el havazni. Az Időkép kifejezetten azzal fenyegetett, hogy óriási havazás jön. Jöjjön. Alig várom. Nyolc után esett is pár szem hó, de tíz perc múlva elállt. Végül fél tízkor hagytam el a szállást, de úgy döntöttem, hogy csavargok egy nagyot még a városban. Legyen ideje annak a havazásnak megérkezni. Meg úgysem gyalogoltam még eleget az utóbbi napokban. Habár hódara folyamatosan esett, de nem maradt meg. Csalódottan érkeztem ki a vasútállomásra. (Pedig valami volt, de nem Veszprémben, hanem Zircnél.)
A vonat indulásáig még volt egy félórám. Találtam a közelben egy bádogtehenet, ittam egy sört, pöfékeltem egy kicsit. Az állomás vécéjében jót mosolyogtam, a vécésbácsi csomagmegőrzőt csinált a klotyiból, ott állt egy nagy gurulósbőrönd a piszoárok mellett.
A vonat pontosan jött, Pesten szintén nem volt hó, hazabumliztam. És ennyi. Az egész nagyon jól sikerült, sajnáltam volna, ha kihagyom.

Linkek:
Térkép
Animáció
A bakonyi túra teljes térképe
Fényképalbum

Miért ne mennék a Bakonyba? 01/02

Farkasgyepű – Porva
2017.11.27; hétfő

Amikor azt mondja a meteorológia, hogy két gyönyörú, napsütéses nap lesz, utána pedig leszakad a hó? Hát persze, két nap a hegyekben, aztán az első hó Veszprémben… mi lehet ennél nagyszerűbb?
Gyerünk.
Hajnalban felszálltam a veszprémi buszra, reggel átszálltam Veszprémben a farkasgyepűi buszra, tízkor már az erdőt jártam.

DSC_4509

Két szarvasbika futott át előttem az ösvényen. Sziasztok, megjöttem.

DSC_4518

DSC_4521

Habár az elején egy kicsit fáztam, de tény, hogy a kaptatók öltöztetnek. Egy idő után már azt is elfelejtettem, hogy nem hoztam kesztyűt.

Hamar Németbányán voltam. Nagy levegő. Itt jött az első nagy kaptató. Magunk között szólva, már hiányzott. Olyan régen nem kaptattam már fel sehová.

Tekeregtem az erdőben. Egy pillanatra feltűnt a Köris-hegy, de már nem paráztam be tőle: tudtam, hogy derékmagasságban fogok elmenni mellette.

DSC_4527

DSC_4529

Hamarosan megérkeztem Bakonybélbe. Ahol mindösszesen egy kocsma volt csak nyitva. Borzasztóan rossz csapolt sörrel. Kifejezetten szomjas voltam, de így is majdnem otthagytam.
Kicsit savanyú szájízzel jöttem ki. Ez volt az utolsó tankolóhely, innentől már csak teperés lesz. Nem is kicsi. Már maga a falu vége is meredek, de utána az ösvény, na az kaptat föl rendesen. (200 méter szint.)

DSC_4531

Nem, ne is keresd, a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget. Valójában olyan tüdőkiköpő. És amikor felértem, akkor sem örülhettem túlzottan.
Beértem Porva vonzáskörzetébe. Mely egyértelműen a sárról szólt. Utálom. Van egy ütemterved: meg akarsz érkezni még világosban, azaz tartanod kell egy tempót. A távolságot, a meredekségeket tudod, szóval mehetnél, de ekkor jön a sár. Akkora dagonyák vannak, hogy percekig kinlódsz, hogyan tudnál átjutni rajtuk. Egy idő után már nem fog zavarni, hogy kilós sárkoloncok lógnak a bakancsodról. Csak az a lényeg, hogy ne süllyedjél bele térdig.
Tényleg undorító. És Porva környékén még az erdei munkagépek is rásegítenek. Amikor egy farakodó gép végigmegy a földúton, a járható útból is sártengert dagaszt.

DSC_4537

Hoppá, szarvasbőgés. Melyről közelebb érve kiderült, hogy motorosfűrész.

Viszont nem sokkal később átfutott az ösvényen négy szarvas. Integettem nekik.

Rájöttem egy alapigazságra: vagy sár van, vagy emelkedő.

De még így is jól haladtam. Porva felett kijutottam egy aszfaltozott útra, találtam egy kirándulóhelyet is, leültem, bontottam egy sört, jól esett hozzá a szivar is (ugye, az a jó hegyi levegő), majd optimistán felhívtam a szállásadót, hogy egy óra múlva ott leszek.
Nem lettem ott.
Az a kis lófütyi bekötőút, amelyre emlékeztem, több volt három kilométernél, de ami még rosszabbul esett, tele volt sárdagonyákkal. Elég komolyan megizzasztottak, amíg a méltóságom megőrzése mellett áthámoztam magam rajtuk. Porvára pont úgy érkeztem meg, hogy éppen felkapcsolták a világítást. A faluba már a lámpák vezettek be. Egy perccel sem érkezhettem volna később.

Linkek:
Térkép
Animáció

Szerencsére a szállásadót nem zavarta a negyedórás késés, papíroztunk, közben észrevettem a raktárban némi sört, gyorsan vettem is kettőt, hawai. Az egész épületben egyedül voltam. Ki is használtam: gyors vetkőzés, zuhanyzás, utána gatya/póló, vacsora sörökkel, majd szivar az előtérben. Kircsi. Eltekintve attól az apróságtól, hogy mind a vacsorám, mind az egész napi étkezésem mindenféle magokból állt.

Valahol azért logikus. Ha nem akarsz nehéz cuccokat cipelni, de kalóriára azért szükséged van, akkor maradnak a magvak: mogyoró, mandula, kesudió.

24 kilométer, 450 méter szint, egy tízkilós zsákkal. Az megvan, amikor leülsz vacsorázni és amikor félóra múlva felállnál egy újabb sörért, képtelen vagy rá, mert minden porcikád fáj, de annyira, hogy még a nagyon fontos sört is veszni hagyod?
Na ekkor jelzett be a Garmin órám, hogy túl régóta ülök, ideje lenne sétálnom egy kicsit. Anyád.

Arany éjszakám volt. Nem tudtam mit csinálni, így korán feküdtem, jó meleg volt, az ágy is kényelmes, végül tíz órát aludtam. Már nagyon hiányzott.