NY

Van egy alvó BT-m. Nem kér enni, hadd legyen. Bevétele, költsége, alkalmazottja nincs, megszüntetni meg egy csomó pénz lenne.
Ilyenkor év elején be szoktam adni az adóhivatalhoz egy nullás, azaz NY nevű nyomtatványt, kiváltva ezzel azt az egyébként havonta beadandó nyomtatványt, melyekben az alkalmazottak járulékait részletezném.
Ha lennének.

Szokásos módon a gugliból kerestem meg a NAV oldalán (mert az oldaluk gyakorlatilag használhatatlan), leszedtem, telepítettem, ANYK, kitöltöttem. Finoman szólva sem pilótavizsgás: a cég adatait magától tölti ki a szoftver, én csak a kiváltandó nyomtatvány számát (1818) írom be, meg a kezdő és a végső dátumot (2018.01.01-2018.12.31). Azért ráküldtem egy ellenőrzést. Minden oké. Felküldtem az Ügyfélkapun keresztül. Ez megint leellenőrizte. Szépen megtörtént, a NAV visszaigazolta, hogy megkapta. Már csak azt a visszajelzést kellett megvárnom, hogy feldolgozták.

Hibajelzés jött.

m004 Hibás az érték a mezoben (nem egyezik a megadott értéklistával)

Hogy melyik mezőben, azt nem írták meg. Hogy a nyomtatvány korábban már átment két ellenőrzésükön is, az smafu.

Rutinos nyomtatványkitöltő vagyok, átnéztem alaposan a nyomtatványt. Volt már, hogy azért kaptam mindig hibaüzenetet, mert az ‘utca’ helyett az volt, hogy ‘út’. De csak annyit találtam, hogy a telefonszámom 06-tal kezdődött, a tavalyi nyomtatványban viszont +36-tal. Javítottam. Beküldtem. Ellenőrzések megint oké. Félóra múlva jött ugyanaz a hibaüzenet.

Hmm. Jó. Csináljuk azt, hogy sehová sem írok be semmit, mindenhol csak a legördülő menüből választok értéket. Ekkor egyszerűen nem fordulhat elő az, hogy a beírt érték nem egyezik az értéklistával. Beküldtem. Egy óra múlva ugyanaz a hibaüzenet.
Kapjátok be. Feladtam. Akkor majd beadom havonta az üres 1818-as nyomtatványt. Nincs nekem időm erre a baromságra.

Ment az élet. Aztán pénteken – jó egy héttel később – kaptam két visszaigazolást. Az egyikben elfogadták az NY-es nyomtatványomat. A másikban meg méltatlankodtak, hogy miafaszér küldtem be annyi példányban.

Ezek még elnézést is csak úgy tudnak kérni, hogy kinyílik a bicska a zsebben.

Eszik a nyáj

A macskák nagyon tudnak biztatni.
Reggel, amikor lebotorkálok a nappaliba, már mind a három fel van tapadva a teraszajtóra.
Aztán kisétálok a kajás dobozzal.
Az egyik kicsit távolabb jár körbe-körbe, némi kételkedéssel az arcán.
A másik a lábamhoz dörgölőzik, a kezemhez símul: – Bízunk benned! Meg tudod csinálni!
A harmadik meg egyszerűen csak odacövekel az etetőtál mellé.

Deus notitia lusus naturae

László úgy nézett ki, mint egy disznó. Nem is, inkább, mint két disznó.

– Úgy nézek ki, mint két disznó – morogta kelletlenül a tükör előtt.

A dolog már régóta zavarta, de ez a mostani látvány végképp kiverte a biztosítékot. Ebből fogyókúra lesz. Zöldséget fog enni madzaggal és naponta órákat sportol. Ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
A következő nap nem evett semmit.
A rákövetkező reggel izgatottan állt a mérlegre. Hízott fél kilót.

– No, ne már! – hökkent meg – A fene sem gondolta volna, hogy ennyi kalória van a levegőben.

Akkor sport. Körbekocogta a lakótelepet. Utána már csak sétára futotta, de abból három kört tolt. Hosszú a nap, belefért. Éppenhogy. Az ennivalóval kapcsolatban lazított, már engedélyezte magának a vizet.

Újabb mérlegelés. Hízott egy kilőt.
Vakarta a fejét, majd dühösen belevágta a mérleget a tükörbe.
Kiment a konyhába és amíg sült a pizza és a hasábkrumpli, bevert egy zacskó mogyorót.

– Mindenki kapja be – dühöngött teli szájjal.

Aztán reggel lelkiismeretfurdalása támadt, elszaladt a közeli boltba tükörért, mérlegért. Otthon ráállt.
Fogyott másfél kilót.

– Mi az isten van itt? – döbbent meg. Akkor az a módszer, hogy sokat kell enni? Nos, ezen ne múljon. Aznap oldalas volt ebédre, zsíros kenyérrel, hozzá letolt egy üveg bort. Jól érezte magát.

Újabb mérlegelés. Hízott két kilót. Már emelte a mérleget, amikor a tükör ijedten félreugrott.
– Eh, igazad van – tette le a mérleget László – Nem te tehetsz róla.

Csakhogy most mi legyen? Végül úgy döntött, ez a kevés mérés nem jelent semmit. Fogyózni kell, nem vitás, de legalább egy fél évig kell gyűjtenie az adatokat, hogy valamit ki is lehessen belőlük következtetni.

Gyötrelmes fél év volt. Teljesen mérlegfüggő lett. Ha reggel a mérleg megdícsérte, akkor aznap virágosan jó napja lett. Ha a mérleg leszidta, akkor legszívesebben visszabújt volna az ágyba és aludt volna a következő mérlegelésig. Eleinte próbálta megsaccolni, mennyit fog mutatni a mérleg, de nemhogy az értéket nem találta el, de még a tendenciát sem.

Eltelt a fél év. Ott voltak a számok az Excel táblában. Ki is rajzoltatta egy diagramba. Mint az ökörhugyozás.

– Ez úgy néz ki, mint az ökörhugyozás – morfondírozott. Mintha nem csinált volna semmit. A tükör teljes összhangban volt a mérleggel, az is azt mutatta, hogy nem csinált semmit.

– Pedig végigkinlódtam ezt a fél évet! – jajdult fel – És mennyit sportoltam!

Nem, valamit kezdeni kell ezekkel az adatokkal. Egész biztosan ott van bennük a megoldás. Csak foglalkozni kell velük.

Először is átalakította az összes számot binárisra. A bájtokat nyolcasával sorbarendezte, de nem lelt semmilyen összefüggésre. Hexában kellene? Végülis, abban betűk is vannak! De úgysem kapott semmit.
Töprengett.
Végül maradt a bináris nyolcas elrendezésnél. Hirtelen ötlettel a magas biteket besötétítette, az alacsonyakat fehéren hagyta. Még mindig semmi. Elfordította az egészet kilencven fokkal. Semmi.
Hmm, mennyi is az élet értelme? 42. Az hatszor hét. Egymás mellé rakott hat bináris számot, majd mindezt hét sorig csinálta. Újabb színezés. Semmi. Elforgatta a blokkokat balra. Semmi. Elforgatta jobbra. Hoppá, ez már majdnem minta! Egymáshoz fűzte a blokkokat. Határozottan valami minta volt. Mintha valami arab írás lett volna. Vagy grúz. Vagy héber. A fene sem érti ezeket a jeleket.

A kialakult képet lekicsinyítette, hogy kiférjen egy darab A4-es papírra, majd besétált vele az ELTE arab tanszékére. Azt javasolták neki, hogy íratkozzon be az Arab Varázslástan kurzusra. Végigülte. A tükröt otthon immár akkor tüntette el, amikor csak akarta, a boltba meg repülőszőnyeggel járt, de a szövegnek nem lett értelme. Talán héber? A Duolingo-n volt héber oktatás, pár hónap után eljutott odáig, hogy megállapíthassa, a szöveg nem héber.

Kezdett begolyózni. Nem hagyta abba. Érezte, hogy nyomon van. Volt egy török nyelvész haverja, az kizárta az óottománt. Mi van még? Beoldalgott a Pázmányra. Addig ügyeskedett, amíg el nem kapott egy tanárnak kinéző férfit a sémi tanszéken.
– Maga tudja, hogy mi ez?

Az illető vetett rá egy pillantást.
– Persze. Közép-arámiul van – mondta és ment tovább.

Lászlónak kihabzott az agya a fülén.
– Addig nem tesz egy lépést sem, amíg meg nem mondja, mi van ide írva! – ragadta meg ordítva a pacák vállát.
Az oktató meghökkent.

Odalépett hozzájuk a biztonsági őr.
– Van valami probléma? – kérdezte.
– Nem, nem – mosolyodott el a tanár – Nem szokta még meg, hogy ezen a tanszéken mindig sok a dilis?
– Pardon – mosolyodott el a kopasz is.

László csak állt ott, az izgalomtól tátva maradt szájjal. Nyál csorgott az ajkán, lecsöppent a gallérjára, de észre sem vette.
– No, lássuk csak – vette át a tanár a feclit – Azt mondja, hogy… na… minden nap engedjük ki a macskát az udvarra? Nem, most látom, van itt egy módosító jel, akkor ez más lesz. Hmm, hmm. Görbe bögre, bögre görbe?
– Ne szórakozzon velem! – hördült fel László.
– Nem szórakozom – tolta le szemüvegét a tanár az orrnyergére – Tudja, ez egy arámi szöveg. Nincsenek benne mássalhangzók, így egy szövegnek több jelentése is lehet. Nekünk kell kiválasztanunk a megfelelőt.
– Elnézést. Csinálja.
– Na nézzük a következőt. Hát ennek megint semmi értelme. Azt mondja, hogy kövérnek teremtettelek, az is maradsz, törődj már bele.

László megmerevedett.
– Köszönöm – szólalt meg rekedten – Hagyjuk a fenébe. Nem fontos.
– Ahogy gondolja, fiatalember – adta vissza a papírt a professzor.

Majd elmenőben még odavetette:
– Nem mintha rám tartozna, de nem gondolt még arra, hogy sportoljon valamit?

Vegyünk jegyet

Lányomnak konkrét időpontban meg kell jelennie Jacksonwille-ben. Viszonylag későn állt össze a kép, ilyenkor már nem nagyon lehet válogatni: vagy sok átszállás, hosszú utazással, vagy cefet drága lesz a jegy. Átnéztük a lehetőségeket és az első verzió mellett döntöttünk. Tap Liszabonba, ott egy nap várakozás, Tap Bostonba, ott fél nap várakozás, majd valami helyi cég (a Tap megbízásából) Jacksonwille-be. Így sem volt olcsó.

Leültünk a gép mellé. Vegyem meg én a jegyet, mert nekem van dombornyomott kártyám, majd kifizeti. Bepötyögtük az adatokat, oké, fizetünk. Hogyan? Legyen Paypal. A Flytap weboldala átirányított, beléptem, taktikusan átállítottam, hogy a bankom konvertáljon, ne a Paypal a brutális szorzójával, mehet… hibaüzenet. Nincs elég pénz.
Hoppá. Ekkor már leesett, az összeg 13e forinttal túllépte a limitet. Beléptem a netbankba, átböktem a limitet, vártam 5 percet, hogy érvényre jusson, gyerünk vissza a Paypal tabjára. Retry gomb. Erre közölte, hogy ezt a kártyát blokkolta, kössem össze az account-omat egy másik kártyával.
Hogy erre mit mondtam, azt nem írom le. Hülyeseggfejidióták. És ez már az erősen cenzúrázott változat.
Látszott, hogy ebből már nem lesz énekes halott. Cancel.
Legfeljebb fizetek közvetlenül a kártyával.

Nem volt legfeljebb. A Flytap elegánsan továbblépett, mintha sikerült volna fizetnem. Ott volt a booking, névreszólóan. Csak éppen hiányzott róla néhány dolog. (Foglalási kód, járatszám, meg ilyenek.)

Elég hülyén néztünk egymásra. Dóra azt mondta, ne foglalkozzunk vele, vegyünk egy másik jegyet. Csakhogy egy ilyen komplikált utazásnál tutira nagy kavarás lesz belőle, ha lesz egy félig létező és egy teljesen létező foglalása. Ha léteznek rugalmatlan cégek, akkor a repülőtársaságok ezerszer azok, simán lehet, hogy ottragad valahol egy csomó értetlen egybites hivatalnokkal körülvéve.
Ezt először törölni kell.
Nyilván mi nem tudtuk. Oké, ügyfélszolgálat. Direkt chat nem volt, csak Facebook, illetve Skype. Az FB, na az minden volt, csak nem megfelelő platform, a Skype meg valamiért nem ment a gépemről. Semmi gond, van telefonszám. Lányom beszél angolul, spanyolul, meg fogja értetni magát.
– Hívhatom a mobilomról? Nem lesz drága?
– Nyár óta roaming van. Hívjad csak.

Nem írom le az egészet. Mint egy Kafka novella. Ötször hívta őket, mindannyiszor el kellett mondania az egész sztorit (hol angolul, hol spanyolul), aztán továbbkapcsolták valahová, ott megint el kellett mondania, majd továbbkapcsolták valahová, ahol nem vették fel. Persze a kapcsolat élt, a hívóidegesítő zene folyamatosan szólt.
1 óra 7 perc. Ennyi telt el, mire az az ember, akinek jogosultsága volt megnyomni a delete gombot, felemelte a hájas seggét és a telefonkagylót, majd sikerült vele töröltetnünk a foglalást. Utána közölte, hogy várjunk egy napot, mielőtt új jegyet vennénk, nehogy merge legyen.

Másnap már simán megvettük a jegyet direktben. Pár nappal később már működött a Paypal is a régi kártyámmal.

Hogy honnan tudom, hogy 1 óra 7 perc volt a hívás? A telefonszámláról. 15e forint volt, csak ez a tétel.
Á, nem voltam ideges.
Nej nevén fut a flotta, ő ment be ügyintézni. Elsőre valami oltári nagy marhasággal hajtották el. (Nincs a szerződésben roaming Portugáliával.) Mondtam neki, hogy ezt nem fogadom el. Erre meg ő lett zabos, utál postást játszani. Másodszorra azzal jött visza, hogy a portugál vezetékes szám az 3. díjzóna, azért nem volt roaming. Erre kis híján elsírtam magam. Nem hiszem el, hogy ennyi inkompetens ügyfélszolgálatos dolgozik a Telenornál. (A 3. díjzóna az nagyjából Afrika.) De Nej azt állította, hogy ezt a weboldalon mutogatták neki. Oké, gondoltam megnézem. Ha a mondott ökörséget nem is találtam meg, mást viszont igen.

Mi nem számít roamingnak? Ha Magyarországról telefonálsz külföldre, az EU-ba, vagy más országba, akkor az nemzetközi hívásnak minősül, más díjak, feltételek vonatkoznak rá.
https://www.telenor.hu/roaming/roaming-hasznalata

Na, ezt is megtanultuk. Megvolt a tanulópénz.

Az azért vicces, hogy ha ebéd után kocsiba vágjuk magunkat és átautózunk Párkányba, visszük a laptopot, majd onnan hívjuk mobilról Portugáliát, akkor még az útiköltséggel és mobilnetezéssel együtt is sokkal olcsóbban megússzuk az egészet.

Most mondja valaki, hogy nem érdekes világban élünk.

PS
És akkor jött ez.

Egy kis magyarázat

Bár nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá, de írás közben eszembe jutott.

Szóval az előző novella.

Mesélek. Volt valamikor egy sztorink, nagyjából 1985 körül. Erős sztori volt, szerepelt benne orosz laktanya, magyar rendőrség és egy haverom emiatt volt kénytelen elhagyni az egyetemet. Azaz mindenképpen egy olyan sztori, amely rendesen beleég az ember memóriájába.
Pár évvel ezelőtt volt évfolyamtalálkozónk, ahol a sztori szereplői váratlanul összejöttek egy bárpultnál. Valaki elkezdte mesélni a sztorit. Nem tudta végigmondani: egymás szavaiba vágva javítottuk ki egymást. Mint kiderült, mindenki másképpen emlékezett rá. De nem csak részletekben, hanem fő vonalakban is. Össze ugyan nem vesztünk, de parázs vita lett belőle. Érted? Miközben ott volt az a srác is, akinek az életét törte el a sztori.
Vajon melyik verzió fog fennmaradni?
Nyilván az enyém. Nem csak azért, mert én még a minket letartóztató rendőr nevére is emlékszem (pár évvel később korrupció miatt kivágták a rendőrségtől, véletlen újsághírben olvastam), nem, hanem azért, mert egyedül én írtam meg az egészet. A többiek mesélhetik otthon. De az enyém kint van a neten, pár ezer ember olvasta és a fene tudja, mi lesz ezen írások sorsa, ha már egyikünk sem lesz. De ez lett leírva, a többi… csak úgy elszáll.

Na most, ez kábé egy generáció. Gondold el, mi marad meg többezer év történelméből, amikor leginkább csak szájhagyomány útján megmaradt legendákból, azok többszáz évvel későbbi leírásaiból kell építkeznünk?
Mi csak hisszük, hogy ismerjük a történelmet – valójában a legtöbbször fogalmunk sincs, mi is történt valójában.

Historia est magistra vitae

Ünnepségre készültünk. Száz éve alapították pionír őseink a falut és még életben voltunk… nagy szó ez, amilyen idők manapság járnak.
Tavaszodott. Fahulladékból máglyát raktunk. Jól fog mutatni éjjel, amikor meggyújtjuk.
A lányok friss ágakkal, korán nyíló virágokkal aggatták tele a házakat. Az asszonyok inkább az üstök körül szorgoskodtak. Izgalmas illatok tették teljessé a dekorációt.
A férfiak hajnalban már elvégezték a dolgukat, napközben csak lófráltak, bosszantották a lányokat. Előkerültek maradék pálinkák is.
– Alakul a hangulat – bólintottam, majd bementem a rönkházunkba. A miénk volt a legnagyobb a faluban, de ez így is van rendjén. Még külön fürdőszobánk is volt.

Feleségem az asztalnál aggódott. Mint mindig.
– Rossz előérzeteim vannak – közölte.
– Már meg miért?
– A lányok egész délelőtt az erdőt járták.
– Az a dolguk.
– Igen, csakhogy egy pétert sem láttak.
– Hoppá!
– Ugye? Máskor ilyenkor már tele van velük az erdő.
– Úgy bizony.
– Milyen lesz így az ünnepség? Ha eltűnnek a szerencsemanók, az nagy bajt jelent.
– Ha csak az ünnepség… azt mondtad, egyet sem láttak?
– Azt.
– Ebből nagyobb baj is lehet.

Kimentem, felkerestem az őröket. Ők sem láttak pétereket. Lelkükre kötöttem, hogy erősen figyeljenek. Nem jó jel, nagyon nem.

Visszamentem a házba. Lassan készülődnöm kell. Utálom ezt a díszegyenruhát, de ilyenkor muszáj. Ha már én vagyok a falvak lászlója. De előtte egy forró fürdő. Ki nem hagynám. Levettem az üstöt a tűzről, beleborítottam a dézsába. Aztán beleborítottam pár vödör hideg vizet is. Ledobtam a ruhámat és lassan beleereszkedtem. Elengedtem magamat. Most jó. Minden várhat.
Szekereket hallottam érkezni. Épp ideje volt, már vártuk a szállítmányt. Jó jel, hogy még az ünnepség előtt megérkeztek. Nem lesz itt baj.
Illetve…
Ordítás. Kard suhan, vászon szakad. Sikolyok. A hang, ahogy a hús reccsen. Harci kiáltások. Mi az isten?
Kiugrottam a dézsából. Döngő lépteket hallottam a házból. Felkaptam a kardomat. Egy hatalmas tamás rúgta be az ajtót, mögötte még kettő. Hozzájuk vágtam az üstöt, a vödörrel kitörtem az ablakot és kiugrottam. A falu lángokban állt. Mindenfelé idegen harcosok, sokkal többen, mint mi. A váratlan roham már véget is ért, tamásaink mind vérben feküdtek a földön.
Bevetettem magam az erdőbe. Riasztanom kell a többi falut. Futottam. Mögöttem csörtetett egy hatalmas alak. Meghallottam, amikor lendítette a kardját, megfordultam, parád, utána meg egy riposzt. Nem sok torka maradt. Az idióta. Meg sem fordult a fejében, hogy ez a pucérseggű alak egy lászló lehet. Lerángattam a köntösét, magamra kaptam. Futottam a szomszéd falu felé.

Oldalról ütöttek le.
– Öld meg! – hallottam.
– Állj meg, hülye! – ordítottam.
Kardot nyomtak a torkomhoz.
– Mit tudsz nekünk mondani?
– Például azt, hogy én vagyok a lászlótok!

Szerencsére felismertek. A szomszéd falu tamásai voltak. Hallották a harci zajt, gondolták kiküldenek egy kisebb csapatot. Aztán meglátták, hogy ellenséges harcos fut feléjük. Nyilván lecsapták. Jó tamások ezek.
Futva mentünk a falujukba. Minden perc számított.

– Hol van az andrásotok? – lihegtem, amikor megérkeztünk.
Hórihorgas, lófarkas alak lépett elő.
– Én vagyok az. Mit akarsz tőlem, te nyomorult?
– Először is adjatok rendes ruhát. Utána pedig vegyél vissza magadból, a lászlóddal beszélsz.
Szúrós szemekkel nézett, aztán felismert.
– Elnézést. Nem ismertelek fel. Mi történt a falutokban?
– Megtámadtak minket. Útközben kapták el a szekereinket, azokban bújtak el, így lephettek meg minket.
– A hegyentúliak?
– Más ötletem nincs.
– Túlélő?
– Kizárt.
– Éreztem, hogy valami lesz. Egész nap nem láttunk egy pétert sem.
– Mi sem.
– Van terved?
– Nők, öregek, gyerekek a barlangba. Küldjél hírnököket a többi faluba. A férfiakkal megszervezzük a védelmet.
– Én is így gondoltam. Meg kiküldök néhány gézát kémkedni.
– Remek ötlet, csináljátok. Én meg elmondom a hírnököknek az üzenetet.

Eléggé elkeseredett dolog volt ez az egész. Ha tényleg a hegyentúliak voltak, akkor sokan lesznek. Ismerem a lászlójukat, pontosabban, ők istvánnak hívják, nagy taktikus, csak akkor támad, ha biztosra mehet. Először engem akart elkapni, a falvammal együtt, de biztos, hogy már a közelben van a főerő is. Miközben nálunk mindenki a tavaszünnepre készült. Milyen jól is alakult a reggel! A falvam… a családom… ökölbe szorult a kezem. Nem adjuk könnyen magunkat!

Szerencsére a falu andrása ura volt a helyzetnek. Elindította a menetet a búvóbarlangba, adott melléjük két tamást.
Őröket küldtünk ki mindenfelé. Meg gézákat portyázni – jelezzenek, ha bármi gyanúsat látnak.

– A csapdák rendben vannak? – kérdeztem az andrást.
– Természetesen.

Vártunk.

– Van nekünk egy józsefünk is – vetette oda.
– Nem mondod? – csodálkoztam – Hívd ide.

Zavaros tekintetű, motyogós embert tuszkoltak elém. Alig győztem elhessegetni a mosolyt. Tipikus.
– Üdvözöllek, jövendőmondó!
– Mmphhmm.
– Beléd is. Gyorsan kellene jósolnod.
– Nem.
– Akkor meghalsz.
– Meggondoltam magam.
– Örülök, hogy együttműködsz. Mi lesz a csata vége?
– Krhmpp, mmphhmpm.
– Nem értem.
– KRHMPP, MMPHHMPM.
– Nem a hangerővel volt bajom. Mit mondanak az istenek?

Valahogy tekergetni kezdte a kezét, miközben a földet nézte. Köpött egyet. Fingott. Utána a levegőbe szagolt.

– Nagy csata lesz.
– Ettől féltem. Ki győz?

Elnézett a levegőbe.

– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Az istenek tiltják, hogy halott emberrel beszélgessek.

És elvonult.

– Nem a harci morál szítására használjátok, ugye? – fordultam az andráshoz.
Halványan elmosolyodott.
– Érteni kell a nyelvét. Időnként hasznos. Meg ő a krónikásunk is.
– Énekel is?
– Sajnos.

Egy géza érkezett vissza.

– Láttál ellenséget?
– Még nem.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Mert láttam mást.
– Mit?
– Nyomokat. Péterek.
– Ne szivass. A péterek köztudomásúlag nem hagynak nyomot.
– Én láttam – vont vállat.
– A legjobb gézám – jegyezte meg az andrás – Ha azt mondja, hogy látott, akkor látott.
– Legyen. És?
– Elvonultak. Egy tisztásra. Az összes.
– Micsoda?
– Várnak. És félnek.

Egymásra néztünk az andrással. Ilyenről egyikünk sem hallott még. Akkor ez most szerencse lesz, vagy sem?

Rohanva érkezett egy újabb géza.

– Jönnek! – kiabálta – Sokan. Nem is álcázzák magukat!

Bólintottunk. Mindketten tudtuk a dolgunkat. Az andrás magához vett néhány tamást és elindultak a csapdákhoz. Én pedig a maradékkal felvettem a védekező formációt: a csapat fele elbújt a házak, fák mellé, a többi pedig elállta az utat.

Már hallottuk őket, ahogy recsegtek a bokrok, az ágak. Jöttek, mint a lavina. A csapdák sokat megfogtak közülük, az andrás is dolgozott az embereivel, de rengetegen voltak. Összecsaptunk. Az oldalt megbúvók csak erre vártak, kitörtek. Hátulról pedig jött az andrás.
Senki nem védekezett. A szűk helyen minden csapás talált. Csont reccsent. Vér fröccsent, vér, agyvelő mindenfelé.
Már láttam, hogy nagyon elrontottuk. A körbezárásunk sikerült ugyan, de nagy volt a túlerő, így végül mi szorultunk sarokba. Sikerült felgyújtaniuk a falut.

– Visszavonulás! – kiáltottam. A kürtös megfújta a kürtjét.

Csapásokat hárítva vonultunk ki a falu túloldalán, majd futásnak eredtünk a megbeszélt találkozási ponthoz: a barlang melletti faluhoz. Nem jöttek utánunk, megelégedtek a falu elfoglalásával.

A falu andrása, egy hosszú, ősz szakállú öreg a szélső háznál várt minket.
– Micsoda idők! – csóválta a fejét.
– A kurva anyjukat! – hörögtem a térdemre támaszkodva – De sokan vannak!
– Sejtettem. Ismerem az istvánjukat.
– Én is. Megcsináltad, amire kértelek?
– Igen. Elküldtem a gyengéket a barlangba. Az összes faluba gyorslábú hírnököket szalasztottam. Összeszednek minden hadrafoghatót és jönnek. Reggelre itt is lesznek.
– Remélem. Remélem, hogy hamarabb, mint az ellen.
– Bízzunk a szerencsénkben.
– Pétereket láttatok?
– Nem.

Felsorakoztattam a vert sereget. Szomorú látvány volt. Egy csomó sebesült. Kész csoda, hogy el tudtak futni idáig. Kerestem a lófarkas andrást, de nem láttam.
– Halló, ki látta az andrást?
– Levágták – hallottam hátulról.
– Hogyan?
– Meglátta az istvánt és nekiment.
– Aztán?
– Aztán a testőrség…

Lehajtottam a fejemet. Nagy harcos volt, valamikor a legjobb tamás.

– Meg fogjuk bosszulni – vetettem fel a fejemet.
– Meg – jött a válasz a csapattól.
– Adjál nekik ételt, italt, szállást – fordultam az öreg andráshoz – Holnap nagyon erős napunk lesz.
– És te, uram?
– Nálad fogok lakni. Este megbeszéljük a terveinket. Számítok a bölcsességedre.
– Megtisztelsz.
– Eh, ne told túl. Borod van?

Gyakorlatilag semmit sem aludtunk éjszaka. Folyamatosan érkeztek a csapatok. Mindegyiket az andrásuk vezette. Érezték ők is, hogy itt fog eldőlni minden. Ha ezt a csatát elveszítjük, akkor mindegy, ki marad a faluban. Mindegyiket bevontuk a tervezésbe.
Nem volt könnyű. Még így is, hogy összeszedtünk mindenkit, még így is túlerőben volt az ellenség. Mi viszont ismertük a terepet. És a szeretteinkért, a falvainkért küzdöttünk, mindenért, amit teremtettünk. Talán…

Hajnalra egyeztettük az összes andrással a tervet. Egy kisebb csapattal útnak indultam. Merész vállalkozás lesz, de ha bejön…
Kerülőúton visszalopakodtunk a falunkhoz. Nem számítottak semmire. Még őrt sem állítottak. Nagyon hamar és legfőképpen zajtalanul levágtuk az összes részeg disznót. Jött velünk néhány sándor is. Ügyesen átalakították a szekereket: karókra rögzített kardokat, kihegyezett farudakat szereltek az elejükre, de még a lószerszámokra és a kerekekre is pengéket erősítettek.

Feljött a nap. Ha tudta volna, mit fog látni, lehet, hogy inkább a takarója alatt maradt volna. Az öreg andrás nem aludt egy szemet sem. Sűrűn nézett az erdőre. Legalább csak egy kicsi, egy apró péter lenne. Talán… mintha az a szempár ott… de lehet, hogy csak egy nyúl volt.
Felsorakoztak a csapatok, élükön az andrásokkal. Az öreg gyors eligazítást tartott, majd mindenki ment a megállapodott helyére. Biztosak voltak benne, hogy a falu melletti tisztáson lesz a döntő csata. Jobb oldalon gyep által rejtett mocsár volt, a terv abból állt, hogy oda kellene beszorítani az ellent. Emiatt arra az oldalra állították csaléteknek azt a csapatot, amely egy lászlónak öltöztetett tamást vett körül.
Hamarosan ágzörgés hallatszott és a tisztás túloldalán felsorakoztak a hegyentúliak is. Most látszott csak, milyen sokan vannak. Az istvánjuk gőgösen mosolygott. Megeszik ezt a gyülevész bandát.
Egy ideig farkasszemet nézett a két tábor, majd a hegyentúliak meglódultak. Az andrás intett és a helyiek is elindultak. Hamar látszott, hogy a csel működik, a főerő a lászló felé vette az irányt. A tisztás közepén találkoztak. Pillanatok alatt vörös lett a fű és a levegő megtelt nyögésekkel, hörgésekkel. Az istván sajnos most is túl óvatos volt, nem törte az utat a hamis lászló felé, inkább a katonáit hajtotta. A védekezők küzdöttek, mint a tigris. De a hegyentúliak sem hagyták magukat, csupa erős, jól képzett tamás. Sokáig úgy látszott, hogy állóháború lesz a tisztás közepén, de elkezdett érvényesülni a túlerő, nyomultak, nyomták a lászló csapatát a mocsár felé. Az andrás csak erre várt. Megint intett és egy friss csapat tört elő balról. Hátbatámadták a hegyentúliak fő frontját, a lászló csapata meg gyorsan kétfelé vált. A friss egység elkezdte beleszorítani az ellent a mocsárba, miközben a lászlóék oldalról támadtak. Az andrás keze ökölbe szorult: most dől el minden! Fejetlenség tört ki a hegyentúliak között, különösen akkor, amikor az elől harcolók ordításai alapján ráeszméltek, hogy mocsár van előttük. Veszetten próbáltak visszafelé nyomulni, de a friss csapat is erősen nyomott.
És ekkor…
Megszólalt az istván kürtöse. És a fák közül az elsőhöz hasonló méretű csapat lépett elő. Az andrásnak leesett az álla. Nem, ez nem lehet. Ez mészárlás lesz. Ekkora sereget nem lehet legyőzni.
Érezte ezt az istván is, mert a testőrségével körülvéve meglódult a lászló felé.

Ekkor érkeztünk meg hátulról. Fergetegként robbantunk be az átalakított harci szekerekkel. Az enyémmel az istvánt céloztam be, a többiek pedig széles utat vágtak a meglepett hegyentúliak seregébe. A mieinkben is feltámadt a már-már lekonyuló harci szellem, vérengző fenevadként támadtak a körbezárt seregre. Tényleg mészárlás lett… de nem úgy, ahogy az andrás gondolta. Csak az istvánt követtem. Ijedten nézett körbe, de már bent volt a sűrűjében, nem tudott gyorsan elmenekülni. Az első három testőrt a szekér nyársalta fel. Leugrás közben levágtam még kettőt. Ezek nem tudják, milyen egy dühöngő lászló. Három gyors mozdulat, egy pörgés… és már tiszta is volt körülöttem a terep. Az istván még előrántotta a kardját, de a kezével együtt csaptam le, utána pedig belevágtam a fejszét a sisakja résébe. Felegyenesedtem, felnéztem az égre. Ordítottam egy nagyot. Egy pillanatra megállt a csata. A hegyentúliak megértették, hogy vesztettek.
Aztán rámszakadt az ég. Egyedül maradtam az ellen gyűrűjében. Oroszlánként küzdöttem, a mieink pedig elindultak kiszabadítani. Küzdöttem…

Délutánra elült a csatazaj. Az öreg andrás két tamással a halottakat forgatta. Keresték a lászlójukat. Végül egy kupac alatt találták meg: két törött kard állt ki a mellkasából.
De még élt.
– Nye… nyehrtünk? – nyögte.
– Nyertünk, uram – bólintott az andrás.
– Megint… túl.. tolod – próbált mosolyogni.
– Meggyógyítunk.
– Engem… már nem. De… hajolj közelebb!
– Igen?

A lászló behunyta a szemét. Majd lassan kinyitotta.

– Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. Megértetted?
– Mire gondolsz, uram?
– Egyesíteni kell… az erőinket a falvakkal. Közös hadsereg. Jaj!

Az oldalához kapott, eltorzult az arca. Aztán folytatta.

– Közös védelem. Határ… őrizettel. Kőből kell falakat… házakat építeni. Nagyokat. Hogy adott esetben… egy falu is beleférjen. A falvakat pedig össze kell fogni. Szorosabban. Terjeszkedni. Bevonni közeli falvakat. Ne csak egy szövetség legyen… legyen egy nagy birtok… egy birodalom.

Elhallgatott. Gyűjtötte az erőt.

– Jó andrásom!
– Igen uram.
– Ez a végakaratom. Csináld meg!

Majd lebukott a feje.

Az erdő szélén, egy kupac halotton ülve, a józsef odaillő rímen gondolkodott. Két péter érdeklődve nézte az eddigi feljegyzéseit.

~oOo~

– Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – kiáltotta László.
– Nem hagyjuk magunkat! – csatlakozott hozzá András.
– Kiporoljuk a valagukat! – kiáltotta Tamás.

A főóvónő elpirult. Ez nem szerepelt a szövegben. De a Tamás már csak ilyen.

A három gyerek kivont fakarddal rohant rá a hegyentúliakra. Beindult a csihipuhi. István és emberei keményen tartották magukat. Először Tamás feküdt el, két ellenséggel együtt. Aztán elesett László is. Úgy nézett ki, eldőlt a csata, amikor a függöny mögül nagy ordítással előrohant Józsika. Az ellenség megijedt, Józsika pedig a kardjával ráütött a fejükre.

Andrással együtt guggoltak le Lászlóhoz.
– Köszönöm, hős lovagom – szólt elhaló hangon László Józsikához – Ha te nem jöttél volna, elveszítjük a csatát.
– Ez volt a kötelességem, uram.
– Rátok bízom ezt a földet. Legyetek jó gazdái – nyögte ki László és elernyedt.

Egy hosszú gondolatnyi szünet után a három gyerek lassan felállt, megfogták egymás kezét és meghajoltak a nézők felé.

Hatalmas taps. A halottak is felálltak, ők is meghajoltak. A darabot betanító óvónők felszabadultan ölelték át egymást. Lement a szokásos darab, gond nélkül. A gyerekek is boldogan szaladtak a szüleikhez. Igazán jól sikerült megemlékezniük a legnagyobb nemzeti ünnepükről.

– Miért mindig nekem kell játszanom a gonoszt? – nyafogott Pistike a váltócipős szekrénynél.
– Ne nyafogj már, tök jól játszottál – vigasztalta az apja – Meg egyébként sem lehet mindenki I. László. Vagy Hős József.

Valami fontosat

Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.

Hogy merészelitek?

Nagyon bepipultam.

Tudni kell, hogy elég régóta az Evernote alkalmazásba jegyzetelek. Minden platformon van hozzá kliens, mindenhonnan elérhető. Kényelmes, kézreesik. Furcsa módon a webes felületük a legbénább, legalábbis a bejelentkezés. Hiába jegyeztetem meg a jelszót, a login gombot úgy elrejtik, hogy kettőt-hármat kell kattintanom, mire beléphetek. Nem egy nagy dolog, de mindig kellemetlen érzést okoz, amikor használni akarom.
De most nagyon elgurult a gyógyszerük.

Belépéskor felugrott, hogy még mindig tényleg a joep@magyarorszag.hu az emailcímem? Mivel siettem, semmi kedvem sem volt email oda-visszaigazolós csipcsipcsókát játszani, volt olyan lehetőség, hogy skip, gondoltam, majd legközelebb.

Nem volt legközelebb. Letiltották a hozzáférésemet.
Az írások címét láttam, a tartalmakat nem.

Több évnyi feljegyzés. Egy csomó novella alapanyag. Jegyzetek egy készülő könyvhöz. Hasznos információk, szavak, ételnevek különböző országokba. Ez mind elérhetetlenné vált. Csak néztem bután.

Ráadásul mindez úgy, hogy egy gramm figyelmeztetés nem hangzott el. Nem mondta, hogy a ‘skip’ az valójában nem elhalasztás, hanem ellenszegülés, melyet keményen büntetni fog.

Bementem az account beállításaihoz. Hátha. De sehol nem találtam olyat, hogy emailcím validálás. Kiléptem. Beléptem. Semmi. Újraindítottam a böngészőt. Semmi.
Nézzünk egy másik böngészőt. Firefox. Beléptem. És feljött a kérdés: akarok-e emailcím ellenőrzést? Akarok, akarok, AKAROK!! Ez minden vágyam! Ráböktem. Mint kiderült, ennyi volt az egész, még csak tesztlevelet sem küldtek. Nézzük, mit mond a Chrome? Beléptem. Továbbra sem láttam a tartalmakat. Oké, kösz srácok. Ennyi.

Egy óra alatt kimentettem mindent egyszerű txt fájlokba. Létrehoztam a notebook-oknak megfelelő könyvtárstruktúrát a dropbox szinkronkönyvtáramban és mindent bemásoltam a helyére. Akkor lássam legközelebb az Evernote-ot, amikor a hátam közepét. Aki képes arra, hogy ilyen otrombán elveszi a jogosultságot egy felhasználó összes anyagától, az bármire képes. A bizalom pont az a dolog, mely egy pillanat alatt képes elveszni.
Most megtörtént. És csak szólok, ne is erőltessétek magatokat, hogy visszaszerezzétek.

Ha betartják, úgy jó

A másik rövidfilm annyiból érdekes, hogy vízi felvétel nincs benne. Az új kajakba nem mertem kamerát vinni, így csak a parton vettem fel ezt-azt. De nem lett rossz, visszaadja a készülődés hangulatát.

Az utóbbi egy hétben az alábbi – a fesztiválon bemutatott – kajakos videók kerültek ki a netre:

A teljesség kedvéért: a korábbi filmek linkjei ebben az írásban találhatók.

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe

Videjózsi

Kicsit erős volt a hétvége, és most nem is csak arra gondolok, hogy vasárnap hazaköltöztettük a lányomat (pedig ez sem volt kispálya), hanem arra, hogy mennyit kellett prezentálnom.
Videókat.

Péntek este blogtalálkozó volt a Wang Folyó Versei blognál. Ez egy remek blog, mely körül apránként kialakult egy kör, mely nem csak olvas, hanem a szerző, Studiolum szervezésében fel is keresi az érintett helyszíneket.
A mostani találkozón Tamás körüljárta a migránsok Jézus és a három királyok témakört, illetve fel lett kérve néhány ember, hogy tartson kiselőadást arról az útról, melyen idén részt vett.
Így kerültünk képbe: én és Albánia.
Némileg gondban voltam, hiszen a teljes videó 56 perc. Nagyon sok. Nyilván nem lehet leadni. Abban maradtunk, hogy kitalálok valamit. Azt találtam ki, hogy kiszedtem a teljes anyagból a két nagy kedvencemet: a Theth völgyét és a Drin szurdokot. Ez 23 perc lett. Majd összeraktam egy szóbeli előadást, hogy azért valami értelmes kép alakuljon ki az utazásról.
Itt jöttek a gondok. Elég későn érkezett a felkérés, a videó újravágása, illetve az előadás kidolgozása meg nyilván idő. Péntek délre készült el a rövidített videó. Délután háromra szedtem össze, hogy hol, milyen témákat szeretnék érinteni. A szeánsz hétkor kezdődött.
Nyers próba, amikor még a jegyzeteimet olvasva próbáltam beszélni. Durva lett. Beszéddel együtt az anyag 1 óra. Vicces. A teljes videó ugye 56 perc, mely soknak lett minősítve. Nyilván kellő húzásokkal, némi hadarással meg lehetett volna rövidíteni, de erre már nem volt időm. Elindultunk, én pedig bíztam benne, hogy a rutinom(?) majd átsegít valahogy.
A találkozó a Nem Adom Fel kávézóban volt. Essen pár szó a helyről. Az egész arról szól, hogy a kávézót különböző fogyatékkal élők találták ki és ők is üzemeltetik. Remekül. Az egyik profiljuk az, hogy otthont adnak különböző találkozóknak, nagycsoportos élménybeszámolóknak. Mi meg pont ilyet tartottunk.
Voltunk is szépen. Csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem volt csillár.
Á, nem voltam ideges.
Sajnos az első két előadásből nem sokra emlékszem. Az enyémet mondtam fejben. Próbáltam összenyomni.
Aztán meglepően jól sikerült. Jó volt a hallgatóság is, vették a lapot. Hogy mennyi idő lett? Kit érdekelt? Mindenki jól érezte magát.

Majd szombaton jött a másik. Van ez a Pyrus Kajakos Baráti Társaság. Évekkel ezelőtt két társunk elindított a társaságon belül egy videós képzést. (Valamilyen minimális szinten én is hozzájárultam, de ezerszer inkább nebuló voltam, mint oktató.) Jól sült el. Akik részt vettek, sokat tanultak. A folyamat betetőzése lett egy minden év januárjában megrendezett Pyrus Filmfesztivál, ahol kajakozós témakörben mindenki, tehát nem csak az egykori tanoncok, hanem bárki, akiben van affinitás videót gyártani, vagy egyszerűen csak fényképek alapján prezentálni, bemutathatja, mit tud. Szerencsésen eljutottunk oda, hogy lassan túl kevés az egy délután az összes anyag bemutatására. (Figyelembe véve azt is, hogy télen nincs sok alkalmunk találkozni, így ez egyben egy jelentős társasági esemény is.)

2017-ből nem terveztem filmeket készíteni. Ez az év az új, számomra meglehetősen bizonytalan kajak megszokásáról szólt, dehogyis mertem fejkamerát felvenni és evezés közben azt kezelgetni. Aztán összel átnéztem a videó nyersanyagokat és meglepő módon találtam némi, mondjuk elég kevés nyersanyagot. De talán. Végül csak összejött két rövid filmecske.
Olyanok, amilyenek.
Nyilván nem is ezek vitték a prímet. Egyszerűen elképesztő anyagok készültek. Voltak komolyak, voltak szájtátva nézettek, voltak magas művészi szinvonalúak és voltak térdcsapkodóan röhögősek is. Nem is beszélve az előadásokról. Megint egy jól sikerült este volt.

Abba nem tudok beleszólni, hogy kik, hogyan publikálják az anyagaikat. Ha lesz ilyen, akkor meg fogom említeni a blogban. Amit tudok, az a saját videók beillesztése.

Jöjjön is az első. Korábban már írtam, közvetlenül az albán utazás előtt (de tényleg, gyakorlatilag 30 órával az indulás előtt záródott a kétnapos túra) vettünk részt egy RSD végigevezésben. Ekkor még a Kodiak kajakkal mentem, tudtam videózni. (Tudom, az RSD-t már ezerszer feldolgoztam, de a kajakos társak még mindig meg tudnak lepni.)

Illetve az írás publikálásáig ezekről a videókról tudok: