Bár nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá, de írás közben eszembe jutott.

Szóval az előző novella.

Mesélek. Volt valamikor egy sztorink, nagyjából 1985 körül. Erős sztori volt, szerepelt benne orosz laktanya, magyar rendőrség és egy haverom emiatt volt kénytelen elhagyni az egyetemet. Azaz mindenképpen egy olyan sztori, amely rendesen beleég az ember memóriájába.
Pár évvel ezelőtt volt évfolyamtalálkozónk, ahol a sztori szereplői váratlanul összejöttek egy bárpultnál. Valaki elkezdte mesélni a sztorit. Nem tudta végigmondani: egymás szavaiba vágva javítottuk ki egymást. Mint kiderült, mindenki másképpen emlékezett rá. De nem csak részletekben, hanem fő vonalakban is. Össze ugyan nem vesztünk, de parázs vita lett belőle. Érted? Miközben ott volt az a srác is, akinek az életét törte el a sztori.
Vajon melyik verzió fog fennmaradni?
Nyilván az enyém. Nem csak azért, mert én még a minket letartóztató rendőr nevére is emlékszem (pár évvel később korrupció miatt kivágták a rendőrségtől, véletlen újsághírben olvastam), nem, hanem azért, mert egyedül én írtam meg az egészet. A többiek mesélhetik otthon. De az enyém kint van a neten, pár ezer ember olvasta és a fene tudja, mi lesz ezen írások sorsa, ha már egyikünk sem lesz. De ez lett leírva, a többi… csak úgy elszáll.

Na most, ez kábé egy generáció. Gondold el, mi marad meg többezer év történelméből, amikor leginkább csak szájhagyomány útján megmaradt legendákból, azok többszáz évvel későbbi leírásaiból kell építkeznünk?
Mi csak hisszük, hogy ismerjük a történelmet – valójában a legtöbbször fogalmunk sincs, mi is történt valójában.