A trafikos

László végül egy trafikban kötött ki. Elege lett a nyüzsgésből a hivatalban, a munkahelyi cicaharcokból, a ‘nem csinálunk ugyan semmit, de a hibákat azért másokra kenjük’ attitüdből. Kilépett, megtakarított pénzéből vett egy kis trafikot egy forgalmas sarkon, feltöltötte áruval és várt. Egyébként is szeretett emberekkel foglalkozni.
Mindenféle dolgokat árult. Néhány újságot. Rágót. Gyerekeknek érdekes bizbaszokat, na meg csokikat. Öngyújtót töltött. Tulajdonképpen bármit elvállalt, amire kereslet volt.
Ami szép lassan be is indult. Ha valamit kerestek nála, ami nem volt, László intézkedett és a következő alkalommal már volt. Egyre többen odaszoktak. Két hét múlva már névről ismert törzsvásárlói voltak.

László mindegyiket kedvelte. Még az undokokat is. Biztosan megvan rá az okuk – gondolta. Ebben a mai világban.

– Szia, Laci. Egy doboz talpas Szimfóniát kérek! – hajolt be Pista, a harmadéves egyetemista.
– Szia Pista – nyúlt hátra László – Itt van. Nem lesz sok? Ma már ez a második.
– Tudod, vizsgaidőszak…
– Oké, de még csak fél tíz van.
– Azaz már huszonhat órája vagyok ébren.
– Koffeintabletta?
– Van?
– Osztrák.
– Adj egy dobozzal. Ne is, kettővel.
– Nem lesz sok?
– Sok? Este tutira jövök még.
– Mit tanulsz annyira?
– Parciális differenciális egyenletrendszerek az N dimenziós térben. Nemlineáris algebra, optimalizációs stratégiák.
– Ha megakadsz, kérdezz nyugodtan.
– Most szivatsz?
– Egy jó trafikos mindenhez ért.

– Kezitcsókolom, Margit néni! Fifike jól van?
– Ne is kérdezze, László kedves. Elkapott valami nyavalyát.
– Jaj, ne. Hogy néz ki?
– Nem eszik semmit, csak néz azzal a szomorú szemével. Meg hány.
– Próbálja ki ezt a féreghajtót!
– Használ?
– Ártani nem árt.
– Adjon akkor egy dobozzal.

– Lacikám – kukucskált be az ablakon Helga – Tudod a lottószámokat?
– Persze.
– Na ne! Mondjad.
– 12, 34, 56, 67, 90.

Helga belenézett a noteszébe.

– Ne csináld már, ezek a múlt hetiek.
– Nem mondtad, mikoriak kellenek.
– Ökör. Engem a jövő hetiek érdekelnének.
– Gyere vissza egy hét múlva.
– Meg vagyok én veled áldva – vigyorgott Helga – Na jó, adjál egy szelvényt.

– Szép jó napot, László! Megjött már a legújabb Mai Hazugság?
– Meg, Bandi bácsi. Itt van. Harapósan friss, a címlapon a legújabb botrány.
– Nocsak, mit írnak?
– Amikor lelőtték, még élt.
– Azannya. Adjon egyet.

Egy ideig nem jött senki. De Lászlót nem zavarta. Hátradőlt a székében. Imádott semmit csinálni. Nem, nem semmit nem csinálni. Azt mindenki tud. Ő direkt csinálta a semmit. Elengedte magát és csak úgy lebegett. Nem gondolkodott sem ezen, sem azon. Várt.
Aztán elindultak a történetek. Ez volt az ő nagy tehetsége. A levegőben mindenféle történetek keringtek, melyeket az emberek egyszerűen nem vettek észre. Ő viszont, ha ellazult, képes volt érzékelni az áramlatot. Míg más könyvekből olvasott, ő a levegőből.

Pista motyogva ment vissza a koleszba.
– Azt mondja, hogy ez például egy négydimenziós job-shop modell… vagy flop-shop modell lenne? Vajon alkalmazható rá a Jackson algoritmus? A rohadt életbe, honnan fogom én ezt megtudni?
Arra eszmélt, hogy a földön ül. Vele szemben határozottan női lábak kalimpáltak a hóból.
Megrázta a fejét. Felállt.
– Pardon. Segíthetek? – nyújtotta a kezét a kupac felé.
– Maga marha. Ha már fellökött, az a minimum, hogy segít!
– Fellöktem volna?
– Még észre sem vette? Jó ég, mekkora idióta!

Pista csak állt, kinyújtott kézzel.

– Vigye innen a kezét. Szatír.

Pista megvonta a vállát. Egy perc múlva már a zebrán ment át. Gondolataiba süppedve. Két, csikorogva fékező autó között. Helga döbbenten nézett utána.

László elmosolyodott.

Bandi bácsi leült egy padra, a kedvenc újságjával. Minden szava hazugság volt, de az öreg pont ezért szerette. Hiszen olyan kevés a biztos fogózkodó ebben a világban. Ezek legalább tutira hazudnak és ez önmagában is felszabadító.
Egy idős hölgy ült le mellé a padra. Valami kiskutya téblábolt a lábánál.
– Jó kutya – suttogta a nő.
A kutya bólintott, felmászott a nő ölébe, majd telibe hányta Bandi bácsi újságját.
– Na de kérem! – pattant fel az öreg.
– Jaj, Fifi! – kiáltott fel a hölgy.
– Az újságom!
– A kutyám!
– Kit érdekel ez a hányómasina!
– És kit a szaros újságja?
– Hányásos.
– Az már ilyenkor mindegy – mosolyodott el váratlanul a nő.
– Na de.. na de… ez már a pofátlanság csúcsa!
– Akkor maga még nem látta a pofátlanság alsó dombjait sem – legyintett a nő, majd felkapta a kutyáját és elsétált.

Bandi bácsi meglepődve nézett utána. Az újság… le van szarva, vagy hányva, mindegy is, de ebben a nőben van kurázsi.

– Gyönyörú – nyitotta fel a szemét László – Micsoda történetet írhatnék belőle!
– Persze, ha lenne időm ilyen marhaságokra – tette hozzá később.

– Izé, haver, aggy egy bélást! – nyekeregte valaki az ablak mellett.

László először nem is látta. Csak a szagát érezte. Többhetes pállott büdös.

– Osztán mit fizetsz érte, haver? – kérdezett vissza.
– Aggy egy bélást és már itt sem vagyok.
– Ilyen egy jó kuncsaft.
– Amíg itt vagyok, nem lesz vevőd.
– Tudsz te érvelni is! – lepődött meg László – Nesze, egy tizes.
– Ez több, mint egy bélás, vagy kevesebb?
– Több. Bélás már nincs.
– Ha hazudsz, visszajövök.
– Ilyen egy jó kuncsaft.

Egy tök ismeretlen, öltönyös fazon állt meg a bódé előtt.
– Ideiglenes lakcímbejelentő nyomtatványt szeretnék vásárolni – közölte.
– Már adom is – tüsténkedett László.
– Tessék. Töltött már ki ilyesmit?
– Még nem. Valójában eddig soha nem kellett másik városban hosszabban tartózkodnom.
– Akkor nagyon vigyázzon. A magyar közigazgatás legtrükkösebb nyomtatványát tartja a kezében.
– Mire céloz?
– Még nem találkoztam olyan emberrel, aki elsőre hibátlanul töltötte volna ki.
– Tényleg?
– Tényleg. Javasolnám, hogy inkább vegyen hármat. Maga okos embernek néz ki, ennyi valószínűleg elég lesz.
– De hát mi a nehézség?
– Amikor elrontja az elsőt, majd utána a másodikat, rá fog jönni.
– Nem hiszem el – csóválta a fejét a férfi – De adjon akkor hármat.
– Szívesen. Egyébként mi hozta ebbe a kedves városkába?
– Az állatorvos kollégámnak el kellett utaznia két hónapra. Addig átveszem a praxisát.
– Aha, értem. Sok sikert, doktor úr!
– Köszönöm.

Friss szellők keveregtek a levegőben. László ínyenc módjára szagolt bele.

Új nap. Már korán reggel kisütött a napocska. Határozottan üdítő volt a többnapos szürke, nyomasztó téli hangulathoz képest.
László kinyitotta az ablakját. Jöhetnek a kuncsaftok.
Pista már ott téblábolt.
– Laci, bazdmeg, baj van – kezdte.
– Tudtam én, hogy az N dimenzió gyilkos egy dolog.
– Ki a faszt érdekel az N dimenzió! – fakadt ki Pista – Laci, én hallucinálok!
– Mennyit is aludtál az utóbbi két napban?
– Semennyit. De ez ilyenkor normális.
– Meg a hallucináció is.
– Laci, én nőről hallucináltam.
– Az nem normális?
– Ha létezik valami, ami kurvára nem normális, az vizsgaidőszakban egy nőről való hallucináció!
– Biztos?
– Biztos. Ebben profi vagyok.
– Oké, mesélj.
– Visszamentem a koleszba. Összeszedtem a tankönyveimet és felmásztam a padlásra. Az az a hely, ahol senki nem zavar. Tanultam. Hajnali háromkor még minden rendben volt. Hajnali három óra egy perckor azt éreztem, hogy szerelmes vagyok.
– Az a kurva N dimenzió.

Pista ezen szemmel láthatóan elgondolkodott.

– Nem, nem lehet az – ingatta a fejét – Akármelyik fázisterét is nézem, a szerelem nem szerepel egyik koordinátatengelyen sem.
– Nemlineáris optimalizációval sem?

Pista megint elgondolkodott.

– Úgy sem – állította határozottan.
– Az baj.
– Bizony – bólintott Pista – Laci, hogyan keveredhetett bele az életembe a szerelem? Jelenleg azt sem tudom, hogyan néz ki egy nő.
– Nem olyan rossz dolog az.
– Valószínűleg nem. De jelenleg nincs rá célfüggvényem. Miért generálja ezt a zajt?
– Találkoztál valakivel?
– Én? A padláson?
– Oké. Kell még koffein tabletta?
– Adjál három dobozzal. Aztán délután még jövök.

László hosszan nézett Pista után. Igen, a szélben határozottan van valami. Még csak el sem kellett engednie magát. Elmosolyodott. Sztorik fognak születni.

Meglepő módon Bandi bácsi érkezett.
– Szép jó napot, Lacikám!
– Bandi bácsi? De hát ma nincs is agymosós újság!?
– Tudom, tudom. Van valami állatos magazinja? Olyan, amelyik kutyahányásokkal foglalkozik?
– Persze, nálam van minden. De mi történt magával? Kutyája lett?
– Hát úgy nézek ki én?
– De akkor…?
– Lacikám, én sem értem. Hazamentem, befejeztem az újságomat, kicsit bele is aludtam, aztán reggel úgy ébredtem, hogy mindent kell tudnom arról, mitől hányhat egy kutya. Érti maga ezt?
– Evett valami nehezet előtte?
– Én? Nekem már a zabpehely is nehéz.
– Akkor nem értem. De ne foglalkozzon vele, addig jó, amíg érdeklik új dolgok.
– Ebben van valami. Mi ez?
– Miért Hány Lilát A Kutya. Népszerű kiadvány.
– Adjon egyet.

László megint hátradőlt a székében. Behunyta a szemét, majd magasra emelt ujjával megkeverte a levegőt. Igen, sztorik.

Helga kóvályogva sétált haza kora reggel. Igazából néha neki is ütődött a házak falának. Istenem, mekkora buli volt! Reggelig tombolt a zene, a szomszéd ugyan üvöltött hajnalban, de aztán áthívták és reggel már ő követelte leghangosabban azt a techno mixet, melyet akkor már csak kevesen bírtak meghallgatni. De ő még igen – mosolyodott el. Egyszerűen nem tudott annyit inni, hogy kiüsse magát. Remek este volt.
Csak most már haza kellene érnie. Egy puha ágy, az kellene, de nagyon.
Aztán a parkban eléállt egy fazon.
– Csajszi, add ide a pénztárcádat.
– Ne basszál már! – mosolygott Helga – Most tényleg ilyen köcsög vagy?
– Sok a duma. Adjál pénzt.
– Én? Hát mikor láttam utoljára olyat?
Az illető meghökkent, aztán gyorsan átkulcsolta az imbolygó lányt.
– Tudod, van neked olyasmid is, amire nekem szükségem van.
Helga hirtelen felébredt. De már késő volt: a fazon szorosan fogta. Aztán valami nagyon büdöset érzett, a támadót valaki fejbevágta valamivel, földre esett. Helga várt. Nem történt semmi. Kinyitotta a szemét. Egy hajléktalan állt mellette.
– Rendben vagy?
– Mi történt?
– Fejbebasztam ezt a szatírt egy husánggal.
– Istenem… de jó arc vagy! Komolyan?
– Ja.

Feltápászkodott. Szemügyre vette a megmentőjét. Koszos, szakadt cucc. Önálló életre képes szag.

– Te nem akarsz megdugni?
– Hát, izé. Vehetem ezt ajánlatnak?
– Semmiképpen sem.
– Kár. Rendben vagy?
– Igen. Te tényleg megmentettél?
– Ja.
– Hogyan tudnám meghálálni?
– Aggyál egy bélást.

László behúnyt szemű arcán megrándult egy izom.

Margit néni aggódva nézett a kutyuskájára. Nem gyógyult. Pedig a kedvenc ananászos pizzáját sütötte neki, de Fifike csak szagolgatta, majd hálásan Margit nénire nézett… és otthagyta. Ilyet még sohasem csinált. Margit néni komolyan aggódott. Ez már nem valami egyszerű kór. Ide orvos kell. Kiskosárba rakta a kutyust és elindult.
Szerencséje volt, nem ült senki a váróban.
Bement a rendelőbe.
– Jó napot – üdvözölte az elegáns orvos.
– Jó napot – bólintott Margit néni – Maga kicsoda?
– A helyettesítő orvos.
– Géza úr…?
– Két hónapig nem lesz. Én helyettesítem.
– Óh…
– Mi a baj?
– A kutyám, Fifike, elcsaphatta a gyomrát. Mindent kihány.
– Féregűzővel próbálkozott már?
– Persze. De nem használt.

A doki kezébe vette a kutyát. Összedugták az orrukat. Az orvos forgatta, játszott vele. A kutya élvezte. Fel sem tűnt neki, hogy közben a férfi óvatosan végigtapogatja a testét. Majd egy ponton megnyomta a kutya oldalát. Az eb szeme kigúvadt, de az orvos nem hagyta abba, nyomta, nyomogatta. A kutya szemmel láthatóan egyre szarabbul érezte magát, de az orvos keményen fogta, sőt, egyre határozottabban nyomkodta, végül mindenki legnagyobb döbbenetére a kutya száján kibukott egy pingpong labda.

– Nos, erről van szó – mosolygott a doki.

Margit néni nem jutott szóhoz ámulatában. Viszont Fifi kutya boldogan csaholt és dörgölőzött hozzá.

– A kutyuska lenyelt egy pingpong labdát és emiatt romlott el az emésztése – foglalta össze az orvos – De most már minden rendben van.
– Maga… maga egy isten – nézett rá tágra nyílt szemmel Margit néni – Hogyan tudnám ezt meghálálni?
– Óh, csak a szokásos tarifa – pironkodott az orvos.

Margit néni kifizette, de végig azt érezte, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Eleve az elegáns orvos végig az ő Károlyára emlékeztette, az meg, ahogy értett Fifikéhez… ez a férfi… lehet még idős korban szerelmes az ember?

Újabb nap virradt. Szerencsére az ólmos felhők még nem jöttek vissza, vigyorgott a napocska. László vidáman húzta el a rolót, zörgött a vas, fütyürészett László. Ma jó nap lesz.

Szokás szerint Pista érkezett először.
– Laci, komplex kezelés kell.
– Azaz?
– Cigi, koffeintabletta. Koffeinnel átitatott cigid nincs?
– Túltolod.
– Mint ahogy minden vizsga előtt. De mindig működik.
– Szerelem?
– Ne is mondd. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt.
– Nocsak, van konkrét lány?
– Nem mondtam?
– Nem.
– Hát, izé, ez a legfurcsább. Van egy lány, soha nem találkoztam még vele, de tudom, hogy ő az.
– Mármint?
– Ő az, akibe halálosan szerelmes vagyok. Egy vizsgaidőszak közepén. Ez őrület! Adjál már valamit.

Ekkor érkezett oda Helga.
– Lacikám, gondban vagyok! Adjál már valamit, ami ellazít.

Pista levegőért kapkodott.
– Ő az!

Helga ránézett.
– Pardon?

Aztán összeakadt a szemük.
– Te löktél bele a hóba!
– Én? Soha!
– Nem a lófaszt!
– Istenem, hogy én mennyire szeretlek!
– Mi van!?
– Nem tudom! De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretlek!
– Mi van!?

Mindketten büdöset éreztek.

– Aggyatok már egy bélást – sündörgött elő egy fazon az árnyékból.
– Menj a fenébe, hülye koldus – mordult rá Pista.
– Hé, te vagy a megmentőm! – fordult hozzá Helga.
– Ja, ilyenek történnek. Esetleg lefekszel velem?
– Micsoda? – ordított Pista – A szerelmemmel beszélsz!
– Tudod… – nézett egyikról a másikra Helga – Igazából nem is tudom, melyikőtökkel bújnék ágyba.
– Persze, egy nagy zuhany után – tette hozzá.

Pista kapkodta a levegőt. De mielőtt ordíthatott volna, megjelent Bandi bácsi.

– Üdvözletem, Laci.
– Viszont, Bandi bácsi. Az újabb Mai Hazugság?
– Persze, persze. Az mindig. De tudja, van valami ebben a levegőben. Valami szerelem.
– Bandi bácsi. A legocsmányabb tél van. Ne jöjjön nekem a tavasszal.
– Tudom, fiam, de akkor is. Én sem értem. De beleszerettem valakibe.
– Nocsak. Honnan ismeri?
– Sehonnan. Nem ismerem. Csak valahogy megjelent a fejemben. De ha találkozni fogok vele, meg fogom ismerni.

– Fifike, nem nyalogatjuk idegenek kezét – hallatszott a hangos parancs – Úgy van, Fifike jó kutya. Most pedig megyünk tovább. Elnézést. Ez egy ilyen barátságos kutya.

Bandi bácsinak kikerekedett a szeme. Igen. Ő az! Fogalma sincs, honnan ismeri, de ez az a nő. Már lépett is volna felé, amikor feltűnt egy öltönyös férfi.

– Üdvözlöm, hölgyem – bólintott – Látom, a kutyuska jól van.
– Óh – pirult el Margit néni – Nagyon is. Csak tudja, a gazdája bajban van.
– Ne mondja. Tudok segíteni?
– Igen, tud – sütötte le a szemét Margit néni – A gazdájának… gazdára van szüksége. Egy határozott férfira.

– Itt vagyok! – jelentkezett Bandi bácsi.
– Itt vagyok! – emelte fel a kezét az állatorvos is.

Majd csúnyán néztek egymásra.

Pista eddig bírta csendben. Majd harsányan röhögni kezdett.
Mindenki döbbenten nézett.

– Elnézést – törölte le a könnyeit Pista – Ez nem kicsit groteszk. Tisztázzuk le.

Néma csend. Vádló tekintetek.

– Szóval, te csajszi, ismersz engem? – fordult Helga felé.
– Nem.
– Találkoztunk valaha?
– Nem.
– Akkor miért vagyok szerelmes beléd?
– Tudja a hóhér.
– És ezt a büdös fazont ismered?
– Valami rémlik. De nagyon be voltam rúgva.
– Igen, vagy nem?
– Nem.
– Te, Csövi, kit ismersz itt?
– Aggyatok egy bélást és már itt sem vagyok.
– Remek.

– Bandi bácsi, találkozott már ezzel a hölggyel?
– Most, hogy rákérdeztél, elbizonytalanodtam. Úgy rémlik, mintha mindig is ismertem volna, de jobban belegondolva… most látom először. Bezzeg a fejemben..!
– Azt hagyjuk. Doktor úr! És maga?
– Mit mondjak? Nálam naponta több tíz ember fordul meg. Igen, a hölgy valahogy bekerült a fejembe, de most, hogy így rákérdezett, nem tudom, hogyan.
– Szereti?
– Ne hozzon zavarba. Valami azt súgja, hogy igen, de azt sem tudom, ki ő. Hogyan szerethetném így?

– De pontosan így vagyok vele én is! – kiabált közbe Bandi bácsi.

– És akkor maga? – fordult Pista Margit nénihez.

– Háát – nyelt nagyokat Margit néni – Nem is tudom. Az eszemmel tudom, hogy egyikőjükkel sem találkoztam soha, de az agyamban… mind a kettőnek ott van a hely. Mintha már ismerném őket. Pedig nem. Mondja, mi folyik itt?

Mindenki körbenézett. Aztán mindenki Lászlóra nézett. Aki behunyott szemmel ült a székében, időnként magasra tartott orral beleszagolt a levegőbe. Majd felállt, elmosolyodott, kilépett az ajtón és elsétált.
Élni egy kicsit a saját életét is.

Egy egér miatt a laptop elveszett

Ahogy az a bizonyos mondóka is mondja a patkószeggel.

Úgy kezdődött, hogy le kellett cserélnem a laptopomat. Semmi különös, kicsomagoltam, beleszagoltam a dobozba, hogy érezzem az új-laptop-szagot, aztán telepítő pendrive és hadd szóljon. Majd az operációs rendszer feltelepülése után mehettek fel a gyári driverek.
Itt került először homokszem a fogaskerekek közé. Nem volt gyári tapipad driver. Az MS beépített driverével meg az égegyadta világon semmit sem lehet konfigurálni. Ami baj, mert gépelés közben rendszeresen hozzá szoktam érni, ilyenkor pedig nem csak a kurzor megy arrébb, hanem össze-vissza elindulnak programok, vagy aktivizálódnak menük.
Nem először futok bele ilyesmibe, nem szoktam fékezni, felteszek egy Synaptics vagy Elan drivert, aztán valamelyik csak elviszi a tapipadot.
Általában.
Most az történt, hogy az Elan driver nem működött (leszedtem), a Synaptics pedig elgáncsolta a laptopot. Úgy beépült, hogy nem lehetett leszedni – és ha rákattintottam a Control Panelen belül a Mouse ikonra, akkor dobott egy rücskös hibát. Viszont utána már feljött a panel. Megvontam a vállam. Elég kínkeserves volt a telepítés, úgy voltam vele, hogy viszonylag ritkán konfigurálom az egeret, elleszek vele így is.
Ahogy Móricka elképzeli.
Sokáig nem történt semmi. Aztán két hét után meghülyült az egér, de csak Chrome alatt. Bármit csináltam, nem gyógyult meg, végül újra kellett indítanom a gépet. És ezt csinálta folyamatosan: két hetente meghülyülés, restart.
Azt mondod, ezzel még együtt lehet élni? Próbáltam. Négy hónapig bírtam. Rohadt idegesítő, amikor fut egy csomó alkalmazás, egyszerűen nem lehet restartolni, viszont meghalt a böngészés.

Hétvégén újratelepítettem a laptopot. Egy rossz, cserébe leszedhetetlen tapipad driver miatt. Pedig ekkorra már minden tökéletesre lett csiszolva rajta, mely minden egyáltalán nem volt kevés. Dehát egy informatikus, amikor a saját gépét telepíti, akkor nem csak egy gépet rak össze, hanem egyben a saját életét is. Nem szabad csodálkozni, ha ilyenkor egy lelkes jómunkásember egyszerűen nem is alszik. (Majd hajnal háromkor kimegy sétálni az erdőbe, mert annyira szépen, vastagon esik a vattaszerű hó.)

Rakkolás. Húzni az evezőket, felnézés nélkül. Csak a Remote Desktop Connection Manager-ben van vagy 100 kapcsolatom, melyeknél újra meg kellett adnom a jelszavakat. Meg ilyenek.

De egyszer csak vége lett. Finomhangolás. Vegyük fel meghajtóknak a NAS-okat. A Qnap sikerült. D-link DNS323. Hibaüzenet. Mi a fene van itt? Biztosan elgépeltem a jelszót. Újabb kísérlet. Megint hiba. Most már el is olvastam az üzenetet. Azt mondta, hogy ebben a Windows verzióban már nincs benne az SMB1, bocs. Én meg csak néztem. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ha felteszed az alap Windows10-et, amelyikben még benne van az SMB1, majd utána jönnek a Feature Pack-ek, akkor lesz SMB1. De hogyha egyből a Fall Creators Update-et teszed fel, akkor már nem. Tökmindegy, hogy védett hálózaton vagy, ismered a kockázatot és nem zavar, nem választhatod. A D-link 2013 óta nem adott ki új firmware-t, azaz marad az SMB1.

Nem részletezem, mennyit kapartam a falat. 1,5 TB tükrözve, gyakorlatilag az összes médiafájl, fényképek, zenék, könyvek, szakmai anyagok. Oké, hogy öreg cucc, de működött.
Varia.
Végül az jött ki a leghatékonyabb megoldásnak, ha vettem két 4 TB-s diszket, kibeleztem a Qnap-ot is, így a kettő helyett csak egy NAS maradt, valamivel nagyobb kapacitással, mint a kettőé volt együtt. És maradt 7 TB diszkem, melyekkel még nem tudom, mit kezdek. Lehet, hogy kitámasztom velük a billegő asztal lábait.

Ja, hogy hogyan alszom? Köszönöm, remekül. Mármint abban a pár órában, ami ilyesmire marad. Mert ez ugye egy jó képességű NAS konszolidáció, rengeteg adat mozgatásával, a jogosultsági rendszerről nem is beszélve.
Szerencsére ráérek. Ja, nem.

Törmelék

  • Nem lehetne valahogy megújuló energiaként hasznosítani a csecsemőordítást? A repülőgépek még plusz áramot is termelnének.

  • Kettlebell edzés után ne menj el dartsozni. Felesleges.

  • Széttártam az ingemet: Ide lőjetek! Azt mondták, drága a lőszer.

Dreamland

A férfi unatkozott, aztán csak úgy nekiállt nézegetni a tindert. Persze mindenkit balra lökött, tényleg csak nézelődni akart. Csakhogy… hirtelen rámosolygott a világ legszebb nője. Akire állandóan várt. Döbbenten nézte. Eddig soha nem használta, de ha valamikor kell, akkor most kell: superlike. Izgatottan várt. Aztán egy óra múlva jött a válasz: like!
Azannya.
A kommunikációval már nem volt gond. Estére beszélték meg a találkozót a sarki étteremben.

A férfi félórával korábban érkezett meg. A nő is. Jót nevettek rajta. Gyöngyökként csillogtak a lány fogai.
Leültek a foglalt asztalukhoz. A pincértől elsőre csak üdítőket kértek. Mindketten rágyújtottak. Beszélgettek. Mosolyogtak. Szinte repült az idő.
Aztán egy lendületesebb mozdulat közben kiesett a cigaretta a férfi kezéből.

– Hoppá, elnézést – intett – Megkeresem.

Oldalra hajolt. Nézd már, nincs itt. Másik oldal. Ott sem. Nagyon elgurulhatott.

– Egy pillanat – állt fel – Úgy látszik komoly a probléma.

Lehajolt, de úgy sem találta. Négykézlábra ereszkedett. Benézett az asztal alá. Ott sem volt. Elindult körbe. Kicsi étterem volt, sokan ültek benne. – Elnézést, elnézést! – motyogta folyamatosan, miközben lábaktól lábakig vándorolt. Egyre több láb. Hiszen ennyien nem is lehetnek ebben az étteremben! De a lábak csak szaporodtak, szaporodtak, ő pedig ijedten eszmélt, hogy reménytelenül elveszett a lábak labirintusában, a lány már biztosan elment, de az az égő cigaretta veszélyes, meg kell találnia, miközben a lábak csak szaporodtak, szaporodtak.

~oOo~

László riadtan ébredt. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, nézte a plafont.

– Csak én lehetek ilyen balek – füstölgött – Egy ilyen jól induló álom! Minden együtt volt egy erotikus élményhez, erre az a labirintusos rémálom lett belőle. Rohadék álommanó!

Aztán lekapcsolta a lámpát és igyekezett visszaaludni.

~oOo~

A lány kíváncsiságból benézett a szexshopba.
– Segíthetek? – érdeklődött az eladó.
– Nem is tudom – húzódozott – Na jó, van vízálló vibrátoruk?
– Ördöge van, ma érkezett. Sajnos csak ilyen nagy méretben van.
– Izé, jó lesz.

Izgatottan sietett haza. Régi erotikus álma volt kádban, forró vízben, együtt egy ilyen eszközzel. Jót mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy valamikor orvosok írtak fel ilyesmit nőknek hisztéria ellen. Tudtak valamit azok az orvosok.

Otthon nem is vacakolt sokat, kicsomagolta a vibrátort, teleengedte a kádat, ledobta a ruháját. Lassan, nagyon lassan ereszkedett bele a vízbe. Majd használni kezdte az eszközt.
Úgy érezte, szétrobbant a feje a csúcsponton.
– Istenem – suttogta – De jó volt!
Egy idő után elkezdte keresni rajta a kikapcsoló gombot. Nem találta. Na, ne már. Aztán szélesen elvigyorodott. Nem is olyan nagy baj.
A következő megint hatalmasat ütött. Percekig csak nézte a plafont, igazából azt se tudta, hol van. Most már nem is vacakolt az eszközzel, ellazította magát és csak várt.
A negyedik orgazmus környékén kezdett hűlni a víz.
– Oké, most már lassan elég lesz – döntött.
Ki akarta húzni. Nem jött.
– Mi a fene?
De tényleg nem jött. Valószínűleg a sorozatos terhelésnél begörcsölt. Meg talán tényleg egy kicsit nagy volt ez az izé. Mikor fogy ki az elem ebből a vacakból? Felguggolt. Húzta, nyomta, cibálta. Semmi. Aztán egy hirtelen mozdulatnál kicsúszott alóla a lába és beverte a fejét a kád szélébe.

~oOo~

A felügyelő szótlanul nézte a halott nőt a kádban. Barna haja lagymatagon terült szét a víz felszínén. Nézte egy ideig, majd az ablakhoz sétált. A vibrátor közben még mindig duruzsolt, a hullámai szolidan csapdosták a kád falát. A felügyelő megcsóválta a fejét, ahogy tekintete rátévedt a sarki étterem üszkös, még füstölgő romjaira.

– Nincs ez jól – mormogta – Hát ide már minden perverz idiótát beengednek?

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Megint jönnek, kopogtatnak

Újabb reggel. A nap betűzött a barlang előterébe. Oké, ideje felkelnem.
Befújtam egy nagyot a tűzhely alá, félig még kómásan felraktam vizet főni. Amíg nincs kávé, addig nincs semmi.

– Hé, te rusnya szörnyeteg!

Oldalra néztem. A barlang elején feltűnt egy árnyék. Valami páncélos lószar. Szurkoltam a víznek, hogy forrjon már fel.

Persze az az idióta nem hagyta abba.
– Jöttem megbosszulni azt a rengeteg lovagot!
– Jöttél – bólintottam magamban. Istenem, de korán van még.
– Gyere ki, vagy én megyek be!

Atyavilág, ez sokkal nagyobb barom, mint a többi.

– Várjál már egy kicst, legalább hadd főjjön le a kávém! – kiáltottam ki.

Ez érezhetően megfogta. Nem ilyesmire számított.

– Én Sir Archibald vagyok, a Sárkányölő! – szedte össze magát.

Na végre, már kotyog a főző. Beleborítottam a bögrémbe és kisétáltam a barlangból.

– Na, hadd lássalak, te sárkányok réme – kortyoltam a kávémból.

A Sárkányölő meghökkent. Gondolom, nem számított _ekkora_ sárkányra. Bizonytalanul hátrébb lépett.

– Nagyon helyes. Még véletlenül leejtem a kávésbögrémet és agyonüt – bólintottam.

Álltunk egymással szemben. Ahogy szétáradt bennem a kávé, úgy lett egyre jobb kedvem.

– Akkor most mi lesz, Sir?
– Megöllek. Ez nem kérdés.

Nagyjából a térdemig ért. A kardja pont jó lesz fogpiszkálónak.

– Átgondoltad ezt? Nem tudom nem észrevenni, hogy jóval nagyobb vagyok mint te. Nem, ne is ábrándozz arról, hogy ez tohonya háj. Csupa izom, barátom. A bőrömet nem fogja semmi. A szemfogam nagyobb, mint te. A farkammal ketté tudok törni egy sziklát és hidd el, ilyesmiről te még csak nem is álmodozhatsz. Mi van még? Ja, a tűz. Egy pihepuha fújással le tudnám égetni azt a ligetet ott balra. Mégis, mire számítasz?
– Nem hallottál még rólam, mi? A legnagyobb lovag vagyok! A kardom varázskard, legyőzhetetlen!

Már megint? Eh, mégsem lesz belőle fogpiszkáló.

– Na jó, akkor kezdjük el – tettem le a bögrét – Akarsz előtte bemelegíteni?
– Én mindig harcra kész vagyok!
– Ez butaság. Minden mozgás előtt kell egy kis nyújtás.

Gimnasztikáztam egy kicsit, csípőforgás, térdfelhúzás, karkörzés. Már csak pedagógiai célból is.

– Figyelj, nem gondoltad még meg? Nem tettél ellenem semmit, nem akarlak megölni.
– Beszartál mi! – kiáltott fel – Ahogy Sir Lancelot megjósolta!
– Sir Kicsoda?
– A legnagyobb lovag. Ő készített fel!

Majd mindenféle hülye mozgásokat tett a kardjával. Közben nagyokat ordított.

– Na jó, most untam meg – vontam meg a vállam és ráléptem. Csak egy véres paca maradt a nagy Sárkányölőből. A kard nyüszítve ügetett vissza az erdőbe.

– Egyszer igazán itt maradhatnál, dumálnánk egy jót! – kiáltottam utána. Itt lakik a hülye a közelben és minden lovagnak felajánlkozik. Nem tehet róla, ilyen a természete.

Kihoztam a seprőt meg a lapátot és beszórtam a maradékot a közeli szakadékba, a többi mellé. Isten látja lelkemet, nem akartam megölni egyiket sem, de csak jönnek, jönnek, mint a piaci legyek. Legalább annyira zavaróak is.

Egy kicsit sütkéreztem a napon, el is bóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki szurkál.
– Na, mi a fene!
– Megöllek, te kurva bestia! – üvöltötte valaki közvetlenül mellettem.

Te jó ég, még egy. Feltápászkodtam.
– És te ki vagy? – néztem a fura lovagra.
Komolyan, láttam már sok lovagot, de olyat még nem, akinek egy meredező fallosz volt a pajzsára festve.
– Sir Trágár, a Sárkánybaszó!

Rögtön megnéztem jobban. Nem mintha manapság még érdekelnének ezek a dolgok, de akkor sem minden nap jön egy ilyen alak.

– Te, és a Sárkánynak is jó szokott lenni? – érdeklődtem – Tudod, azért a méretek…
– Ne pofázz annyit! Küzdjél!
– Miért is?
– Tudom, hogy te rejtegeted Priscilla hercegnőt!
– Komolyan, nem.
– Mindenki tudja, hogy a szűz lányok a kedvenceid!

Szűz lányok? Hát, izé. Öregszem. Az ízérzékelésem már messze nem a régi. Magunk között szólva, elég régóta meg sem tudom különböztetni az ízüket egy csapágyasra dugott, kiélt ribanc ízétől. Meg hát, ma már leginkább puha birkán élek.

– Nem mintha itt lenne, de te még hiszel abban, hogy a hercegnők szűzek?
– Megdugtad?
– Neked nem tanította a mamád, hogy nem játszunk a kajával?
– Engem nem tanított senki!

Ránéztem a pajzsára. Látszik.

– Na jó. Nézzük a listát. Varázskardod van?
– De még mennyire! Egy kurva anyabaszó varázskardom van!
– Nem szégyelled magad? – néztem csúnyán a kardra.
– Sir Trágár vagyok, soha nem szégyellem magam!
– Nem hozzád beszéltem – legyintettem – Na, jó, átgondoltad ezt az egészet?
– Ne próbálj megbabonázni! Sir Lancelot szerint el tudnál varázsolni!

Már megint ez a pacák.

– És igaza is van – bólintottam – Ez ellen hogyan akarsz védekezni?
– Kibaszott csodaamulettem is van!

Megint ránéztem a kardra. Szemrehányóan. Kicsit elpirult. Szóval elhozta a haverját is.

– Akkor kezdjük. Nézz a szemembe!
– Soha!

Belenézett.

Egy pillanat volt az egész. Sir Trágár leült a fűbe.

– Te, ez itt egy káposztalepke! De szép! A természet repkedő ékköve! – dünnyögte.
– Valóban. Kicsi és mégis komplex – bólintottam, miközben mellé ültem – Látod ott azt a kőrisbogarat?
– Micsoda izgalmas zöld!
– Ott, a torja környékén átmegy aranyba.
– Gyönyörű! Szedünk vadvirágot?
– Hülye vagy? A vadvirágnak a tisztáson van a helye. Meg akarod gyilkolni?
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Szerintem ideje menned.
– Nem lehet. Dolgom van.
– Micsoda?
– Ki kell szabadítanom Priscilla hercegnőt. Meg kell ölnöm egy sárkányt.
– Hogyan néz ki?
– Rusnya zöld.
– Én egy ilyen hercegnőért nem törném magam.

Csúnyán nézett rám. Aztán valami derengeni kezdett neki.

– Hé, nem te vagy a sárkány?
– Hát, de.
– Óh. Ne haragudj, de meg kell öljelek.
– És ha haragszom?
– Nagyon sajnálnám. De akkor is meg foglak ölni.
– Nem mehetnél egyszerűen csak haza?
– A sárkány feje és Priscilla nélkül nem. Lancelot azonnal kinyírna.

A varázskard éledezett a kezében. Pörgött, forgott. Hátrébb léptem. Még megvág a végén.
Látszott, hogy gyűjti a bátorságot a rohamra. Nem vártam meg, egy könnyed pofonnal besöpörtem a szakadékba.

Este jött még egy.

– Mi az isten van itt? Azt hiszitek, hogy ez egy rohadt átjáróház? – kiáltottam rá.

Döbbenten nézett.

– Ja, igazad van – néztem magamra és levetettem a kötényemet – Most jobb?

Bólintott.

– Megöllek, te gaz sárkány! – szedte össze magát.
– Ma te vagy harmadik – néztem rá szemrehányóan – Áruld már el, mi folyik ott nálatok?
– Sir Lancelot… – kezdett bele.
– Ezt a nevet már hallottam – morogtam.
– Nem is csodálom, nagy hős.
– Mekkora?
– Már ölt sárkányt!
– Ő mondta?
– Bizony. És mivel soha nem hazudik, ez így is van.

Nocsak. Az a krapek is tud varázsolni?

– Na várjál. Tehát azért, mert az a Sir a saját állítása szerint ölt már sárkányt, hirtelen ti is megpróbáljátok?
– Naná. Hiszen ez azt jelenti, hogy legyőzhetők vagytok.
– Odasétálnál ahhoz a szakadékhoz?

Odasétált. A marha.

– Mit látsz?
– Egy csomó csontot és páncélt.
– Látod? Mindegyik azt hitte, hogy le tud győzni.
– És akkor most mi lesz?
– Már várnak rád – löktem be.

Fejcsóválva mentem aludni. Ez azért ritka erős nap volt.

Másnap reggel éppen a kávémat kortyoltam a barlang szájánál, amikor jött egy újabb lovag.

– Na, bazdmeg – csúszott ki a számon – Egy újabb barmot küldött az a féleszű Sir Lancelot?
– Én vagyok Sir Lancelot – közölte kimérten.

Nem tehetek róla, kiköptem a kávét.

– Hoppá. Személyesen?
– Ne mutasd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.

Hé, ez az én szövegem! Vigyázzunk, ez tényleg nem olyan balek, mint a többi.

Néztem.
Nézett.

– Oké. Megyünk káposztalepkét lesni? – kérdeztem rá.
– Marha.
– Sárkány.
– Nem kisegér?
– Semmiképpen sem.
– Kár.
– Akkor eddig döntetlen.

Letettem a kávésbögrét. Fejvakarás.

– Varázskardod, talizmánod van?
– Arra az idiótára gondolsz a ligetben?
– Például.
– Beleszúrtam egy sziklába. Nagyjából sohanapján fogják kihúzni.
– Azt nem valami Artúr szokta csinálni?
– Az apja. De megtanítottak rá.
– Akkor mid van, ha varázskardod sincs?
– Én is sárkány vagyok.
– Miva!?
– Csak emberi testbe születtem. Most is pontosan tudom, mire gondoltál.
– Nem olyan nehéz ám kitalálni, hogy fejben káromkodom.
– Bizonytalan vagy.
– Na ne. Pszichikai terrort alkalmazol egy sárkánnyal szemben?
– Miért ne?
– A világegyetemben két dolog végtelen: az ostobaság és a sárkányok önbizalma. Te melyikben utazol?

Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Akkor lépjünk akcióba! Ráléptem. Mint a gumi, visszanyerte a formáját. Ráfújtam egy közepes lángot. Leégett a sisakjáról a tollbokréta. De más nem történt.

– Kiszórakoztad magad? – érdeklődött.
– Izé, ezek csak ujjgyakorlatok voltak – motyogtam.
– Aha. Érzed már a halál hűvös fuvallatát?
– Ebben a melegben?
– Figyelmeztetnélek, hogy én még semmit nem csináltam.
– Lusta disznó.

Ez fájt neki. Előreugrott, belémdöfte a kardját. Visszapattant. Csapkodott. Még csak meg sem karcolt.
Újra felvettem a kávéspoharamat. Kortyoltam egy nagyot.

– Kisportoltad magad?
– Izé. Mondjuk, hogy ujjgyakorlat.
– Kell is az. Még elmacskásodik az ember.

Leültünk.

– Tényleg öltél már sárkányt?
– Majdnem.
– Azaz?
– Nekiálltam. Aztán majdnem. De nagyon közel voltam hozzá.
– Tudod, félig nem lehet megölni senkit.
– Annak a sárkánynak elment a kedve az élettől. Elbujdosott. Szerinted megöltem, vagy sem?

– Kérsz kávét?
– Ha van még…
– Persze. Mindig egy akóval főzök.

Levette a sisakját. Teleborítottam.

– Te, ez kihűlt.
– Bocs.
Ráfújtam egy kisebb lángot.

– Szintén Priscilláért jöttél?
– Ne nézz már baleknak. Nem is létezik olyan hercegnő.
– Nekem mondod? De akkor miért mondtad a lovagoknak?
– A harci morál fejlesztése. Meg a természetes szelekció.
– Ügyes.
– Kösz.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Te jöttél ide. Én élem a világom.
– Na, amilyen világ ez…
– Pont olyan, amilyen nekem kell. Én nem foglalkozom idióta lovagok betanításával. Nekem nincs királyom. És… – néztem rá féloldalasan – Nincs királyném sem.
– Mire célzol? – pirult el.
– Tudod te.
– Te most… hé! – pattant fel – Olvasol a fejemben! És megpróbálod elvenni az életkedvemet!
– Megtetszett a módszered – vontam vállat – Melyet egyébként éppen próbáltál bevetni ellenem.
– Igaz – ült vissza – Akkor megint döntetlen.

– Nincs kedved megnézni, mi van abban a szakadékban?
– Nincs.

– Tudod, ez egy elég hülye szituáció – morfondíroztam.
– Ja.
– Mindketten sérthetetlenek vagyunk. Nagyjából mindennel szemben.
– Ja.
– Mindketten pusztító fegyverekkel rendelkezünk. Fizikaiakkal is és szellemiekkel is.
– Ja.
– Ennek ellenére teljesen békésen üldögélünk. Mert mindketten sérthetetlenek vagyunk.
– Ja.
– És beszélgetünk.
– Ha gondolod, énekelhetünk is.
– Sir Lancelot, ne legyél közönséges!
– Bocs.

– Te figyelj, te miért élsz itt?
– Mert valahol élni kell. És ez jó hely.
– Végülis.
– És te miért jöttél ide?
– Hogy megöljem a sárkányt. Hogy hírnevet szerezzek.
– Miért, nincs elég?
– Most hogy mondod, még több is, mint kell. De tudod, ez egyfajta szenvedély. Egy lovagot legyőzni nekem már nem jelent semmit. Sárkányt? Na, arra még felkapják a fejüket az emberek.
– És az neked fontos?
– Mármint mi?
– Hát hogy segghülye parasztok felkapják a fejüket.
– Na de a király…
– Aki valamikor szintén segghülye paraszt volt.
– De kell, hogy valaki elismerjen!
– Legyen ez a valaki Sir Lancelot.
– Hülyeség. Én tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok!
– És ez nem elég? Szerinted én mennyit járkálok az emberek közé, virgonckodni azzal, hogy legyőzhetetlen vagyok?
– Mennyit?
– Semennyit. Itt élek a barlangomban. Nem félek semmitől. És élvezem, hogy a sárkányélet elméleti végéig fogom húzni. Tudod, sportolok.
– Na ne. Fekvőtámaszok?
– Ekkora hassal? Csak billegnék rajta. De például a birkákat jól megfuttatom, mielőtt elkapnám.
– A birka nem is olyan gyors.
– Futtatom vele a kutyát is.
– Dehát egy lépéssel is elkaphatnád.
– Pont ez benne a sport.
– Ha én nem vágnám le egyből a támadót, kinéznének a klubból.
– Nem is fogsz addig élni, amíg én.
– Ugye nem zavar, ha nem hiszem el, hogy őszintén aggódsz értem?
– Miért?
– Ellenségek vagyunk. Én még mindig ki akarlak nyírni.
– Ahogy nekem is folyamatosan ezen pörög az agyam.

Hallgattunk. A nap kezdett lebukni a távoli hegyek mögött.

– Mennem kell – állt fel Sir Lancelot.
– Gyere el máskor is.
– De addigra ki fogok találni valamit, amivel megölhetlek.
– Én is át fogom nézni a könyvtáramat.
– Oké. Kávé legyen.
– Az mindig van.

Mérnökember mér

Oké, sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel. Akkor most részletesebben.

Akit nem érdekelnek a fitnesz kütyük, meg a velük kapcsolatos eszmefuttatások, nyugodtan lapozzon. Hosszú írás következik.

Maga a folyamat kábé két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor vettem az első, 5e forintos pulzusmérős órámat. Rég volt, meg írtam is róla eleget, mindenesetre szépen haladtam a 15e forintos órán keresztül a 40e forintos óráig, majd landoltam tavaly szeptemberben a 85e forintos Garmin Forerunner 230 HRM óránál. (A HRM azt jelenti, hogy benne van a csomagban a pulzusmérő mellpánt is.) Ez az óra annyira, de annyira tökéletes volt, hogy egyfelől masszívan megalapozta a bizalmamat a Garmin órákban, másfelől kényelmesen hátradőltem a székemben, miszerint megvan az igazi, innentől már csak használnom kell.

Jogos a kérdés, hogy ezek után miért cseréltem le öt hónappal később?

Decemberben besokalltam. Nem az órától, magamtól. Attól, hogy hiába sportolok, hogy hiába eszek keveset… semmi eredménye. Végső elkeseredésemben belevágtam abba, amibe már öt évvel ezelőtt – amikor elhatároztam, hogy rendbeszedem magam – már akkor bele kellett volna.

Mértem.

Finoman szólva is ledöbbentem. Naponta szembesültem oltári szarvashibákkal. De erről nem akarok most írni, pár hónap múlva tervezek egy részletes, minden szempontból kimerítő írást. Most legyen elég annyi, hogy először mértem, majd később a mérések alapján nekiálltam egyensúlyba, pontosabban enyhén minuszba hozni az energiamérlegemet. Februárban jutottam oda, hogy a beviteli oldal mérése, szabályozása rendbe lett rakva. A sportórával elméletileg a kimeneti oldal mérése is rendben volt. Elméletben.

Hat sportot űzök rendszeresen: futás, bringa, túrázás, kajak, kettlebell, úszás.
Nézzük, mit szól mindehhez az óra.

  • Futás: Erre a célra a Forerunner az egyik legjobb óra, amely kapható. Tényleg mindent tud. (Bár beltéri futópadnál kell egy kicsit gépészkedni vele: ki kell kapcsolni a GPS-t és ekkor a gyorsulásérzékelő szenzor méri a ‘távolságot’.)
  • Bringa: Van rá profil, végülis teljesen rendben van, de ha mindent tudni akarok, akkor venni kell hozzá két, bringára szerelhető kiegészítőt. Ez normális, a bringázást nem lehet csuklóról/mellpántról tökéletesen mérni.
  • Túrázás: Ehhez már nincs preparált profil, de az Other tökéletesen megfelel a célra.
  • Kajak: Itt már vannak gondok. Mivel ez kifejezetten futóóra, az Other profilt kell használnom, mér is valamit, de érzésem szerint az energiafogyasztást alulméri. Illetve a statisztikái sem igazán jók az evezéshez.
  • Kettlebell: Hát, igen. Ez egy kardió óra, a kettlebell meg súlyzózás. Ettől függetlenül nem rossz. Van egy gyakorlatsorom, ahol a videó folyamatosan jelzi, hány kalóriánál járunk. A végén 172-250 között kellene lennem, az óra szerint 170 jött ki. Aztán a Garmin app-ok közül (ez a Garmin infrastruktúra óriási előnye) leszedtem egy súlyzózós app-ot, az 179-et mért, ez tkp reális is volt. Szóval használható.
  • Úszás: Semmi. Használhatatlan. A víz blokkolja a rádióhullámokat, azaz nincs Bluetooth/ANT kapcsolat a mellpánttal, de nincs GPS sem. Az óra nem mér semmit. App természetesen van erre is (az iránytűt használja a fordulások érzékelésére), valamit mért is, de kalóriát speciel nem.

Nos, látható, hogy vegyes a kép. Sajnos pont azokban a sportokban, ahol az óra erős, ott a térdem gyenge. Futni maximum hetente egyszer tudok elmenni, az úszás/kajak inkább bejönne, de itt meg a Forerunner nem az igazi.

Ekkor jutottam oda, hogy nekiálltam multisport órát keresni. A Fenix5-ben van vagy harminc sportprofil és nekem pont ez kellett. Az úszást például gyorsulásérzékelővel méri, azaz jól el kell rúgnom magamat a faltól a fordulókban. De működik.

03

Bár egy kicsit viccesen. Az úszásnemet nem lehet megadni, elméletileg kitalálja. Elméletileg. A fenti képen némileg indignáltan közölte, hogy ez csak egy közepes tempójú gyorsúszás volt. Amit én dicséretnek vettem, mert mellben úsztam.
Még valami. Alaphelyzetben úszás közben továbbra sincs pulzusmérés, tehát minden ezen alapuló statisztika elbukik. Illetve elbukna. A kerékpározáshoz hasonlóan ehhez is lehet venni kiegészítőt, amellyel már megy a mérés. (Gyakorlatilag ez egy olyan mellpánt, mely képes eltárolni a mért értékeket, majd az edzés után, amikor rá tud kapcsolódni az órára/telefonra, akkor összefésüli a két mérést.)

Nem lepődök meg, ha azt mondod, hogy ez már értelmetlen precízkedés, ráadásul piszok drágán. A helyzet az, hogy – mint a lentebb hivatkozott Esőcsináló kolléga is részletezi – a Fenix5 nagyon komoly kiértékelő apparátust kapott, egy csomó, korábban csak sportorvosok által elérhető mérés, kiértékelés, riport böngészgethető a Garmin Connect felhő pultjain. De csak akkor, ha minden sportról valósak az értékek. Nyilván a teljes szervezet állapotát elemző kiértékelés csúnyán fals lesz, ha egy sűrűn letolt, erős edzésről nem kap elegendő információt. Ezért van értelme az országúti bringára mindenféle mérőt szerelni, úszáshoz külön mellpántot venni, és így tovább.
Vagy hagyni az egészet a fenébe, de akkor nincs értelme ilyen drága órát vásárolni.

Azon sem lepődök meg, ha azt mondod, kicsit cöcögve, hogy nocsak, ezt a Józsi gyereket is elkapta a kapuzárási pánik, élsportoló szeretne lenni 54 évesen. Ez csak részben igaz. Nem mennék bele, legalábbis ebben az írásban nem, de jó körzeti orvosom van, sokszor küld el mindenféle mérésekre és ezek azt mutatták, hogy nagyjából az utolsó pillanatban vagyok, ha véglegesen meg akarok szabadulni egy csomó kellemetlen működési rendellenességtől. Márpedig úgy saccolom, hogy nagyjából tíz évem van még ahhoz, hogy ha kedvem szottyan, akkor Tátra csúcsokat másszak meg, körbeevezzem a Balatont, vagy többnapos bringatúrákra menjek. Ehhez nem csak a súlyomat kell rendberaknom, hanem az edzettségemet is. Sportversenyekre viszont már nem akarok járni, egyszerűen hidegen hagy a dobogó látványa.

Vissza a sportokhoz. Az óra a kettlebell esetében érzésre alulmért, a bringával kapcsolatban meg inkább felül, de ez kezelhető. A kajakot nyilván még nem teszteltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Fenix5 csak ennyiben tud többet. Azért a 100e forint árkülönbözetnek máshol is meg kell jelennie. Meg is jelenik, de ebbe nem mennék most bele. Akit érdekel, olvassa el DC Rainmaker kimerítő tesztjét.

Nos, ennyit a váltásról.

Mi volt akkor az a fogcsikorgatós szívás?

Nem az óra. Legalábbis nem közvetlenül. Futottam, súlyzóztam, úsztam, bringáztam, mászkáltam az erdőben és az óra úgy működött, ahogy egy… precíz óra.

02

De ott volt a szinkronizálás.

Ilyesmiből három is van.

  • Az óra a mérés adatait továbbítja a mobiltelefonra.
  • A mobiltelefon az óra adatait felküldi a Garmin Connect felhőbe.
  • A mobiltelefon mindenféle értesítéseket küld le az órára.

Az első magától értetődő.

A második már nem annyira. Legalábbis a fontossága. Az energiamérlegnél, mint minden igazi geek, én is csak abban bíztam, amit magam csináltam, azaz egy csini, ügyes excel táblában vezettem mindent. Kábé egy hónapig működött is, aztán az adathalmaz túlnőtte az excelt. Rákaptam a MyFitnessPal (MFP) alkalmazásra, melyet össze lehet szinkronizálni többek között a Garmin Connect (GC) oldallal is, és mindkét felületen tökéletesen látszik, percre pontosan, hogyan állok.

01

De ennek szigorú feltétele, hogy mind bevitel oldalon (MFP), mind kiadás oldalon (GC) aktuálisak legyenek az adatok. Azaz ne csak az jelenjen meg a Garmin felhőben, amit sportoltam, hanem minden más mozgás is. El sem hiszed, de például egy nagybevásárlás az Auchanban is bír sportértékkel. Ha megnézed a fenti képet, akkor azt látod, hogy a futás 566 kalória volt, az aktuális aktív érték viszont 887. (Az aktív érték a szervezet metabolikus működésétől megtisztított energiaérték, azaz az önfenntartás fölött elfogyasztott kalória.) Na szóval, kell az a felhőszinkron.

A harmadik még több magyarázatra szorul. Úgy tapasztaltam, hogy a neten egyre inkább terjed az az attitüd, miszerint fúj mobiltelefon, hagyjál engem békén, élni szeretnék. Ez alapvetően pozitív, de így, ilyen formában túlzás. Hiszen ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy nem megyek ki a lakásomból, az utcán emberek vannak, még képesek lesznek hozzám szólni, a munkahelyemről már nem is beszélve. Le kell tudnunk kezelni a felénk irányuló kommunikációs kisérleteket. A teljes elzárkózás, mint általában a szélsőséges megoldások, szvsz kerülendők. Itt jön képbe a fitnesz óráknak az a képessége, hogy átvesznek a mobiltelefonokról értesítéseket.
Egy – technikai szempontból – ideális világban ez úgy néz ki, hogy eleve már magán a mobiltelefonon beállítom, hogy mely alkalmazások dobálhatnak fel üzeneteket a képernyőre. Majd az óraszinkronizáló programban beállítom, hogy ezek közül melyek jöhetnek át az órára. Finomhangolásként pedig beállítom, hogy az óra ne csipogjon, csak rezegjen.
Mit raktam össze? Képzeld el, hogy színházban, csendes koncerten ülök, esetleg egy tárgyaláson, neadjisten oktatok. A mobiltelefonom le van némítva. Jön egy email/sms/telefonhívás. (Nálam csak ezek vannak engedélyezve.) Rezeg egy kicsit az órám, rá tudok pillantani és egyből el tudom dönteni (feladó/subject/hívó fél), hogy mi a fontosabb: amit éppen csinálok, vagy a kommunikációs kezdeményezés? És ha tényleg fontos dologról van szó, akkor kimentem magam és foglalkozom a telefonommal. De csak akkor.

Nos, amikor a friss vásárlás után nekiálltam összelőni az órát a telefonnal, a fentiekből semmi, de tényleg semmi nem működött. De nem úgy, hogy cseszett működni, hanem úgy, hogy teljesen sztochasztikus eredményeket dobott. Engem ezzel lehet az őrületbe kergetni. Amikor küldök magamnak egy emailt és már a mobiltelefonon sem ugrik fel az üzenet. A következő emailnél meg minden megy. Aztán a következő emailt már meg sem kapom. Őrület. Felugrik az értesítés a mobiltelcsin, de nem jelenik meg üzenet az órán. Az óra szinkronizál a telefonnal, de az már nem küldi fel az adatokat a felhőbe. Aztán újraindítok mindent és nahát, felküldte. Egy ideig. Utána megint nem. A mobilos szinkronizáló program hol látja az órát, hol nem. A Fenix5 nem szinkronizál a mobillal, de ha bekapcsolom a Forerunnert, akkor annak a hátán a Fenix5 is szinkronizál.
Na, ilyenek. Téptem a hajamat, káromkodtam, a darts táblába olyan erővel vágtam a nyilakat, hogy a hegyük kijött a hátán.

Persze, nyomoztam. Kiderült, hogy a Fenix5-nek volt egy gyermekbetegsége, a szinkronizáló program minden csatlakozáskor lenullázta a notifikációs beállításokat. De ezt már tavaly nyár elejére javították. Aztán január 20 körül kijött egy frissítés a szinkronizáló alkalmazáshoz, ez agyonvágta a legtöbb ember már működő szinkronizációját. A Play Store-on kommentek ezrei anyázzák a frissítést. Mondom, január 20. Én pedig február elején vettem meg az órát. Nem voltam nyugodt.

Hogy pontosan mi volt a hiba oka, nem tudom. De sejtem. A mobilom (Lenovo Vibe P1) két éve működött, újratelepítés nélkül. Android 6.0.1 oprendszerrel. (Mert a Lenovo, a többi gyártóhoz hasonlóan cseszik frissíteni.) Volt rajta vagy 40 alkalmazás, mindenféle. Időnként úgy belassult, hogy 10-20 másodpercig nem reagált semmire.
Aztán nagy levegő és gyári reset, mind az órán, mind a telefonon. Végképp kivettem a körből az egyébként végig tökéletesen működő Forerunner-t. Csak azokat az alkalmazásokat tettem fel a telefonra, melyeknél lassításra gyanakodtam. Nulláról építettem fel mindent és meglehetősen szikárra rendeztem be a telefont.

Mit ád az ég, ment minden. Mint ahogy a konzervdobozból kiborított olajos hal csúszik le a klotyin.

Persze jött volna az a rész, hogy visszarakok minden alkalmazást és ekkor is figyelem, hogy minden rendben megy-e. Csakhogy Nej – teljesen azonos, ugyanakkor vásárolt – mobiltelefonja végképp megadta magát, tehát neki mindenképpen kellett egy új. Én pedig éltem a tesztelési lehetőséggel.

Sorry, megint egy kitérő. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem elmondhatatlanul elegem van a gyártók által a mobilokra nyomott, teljesen használhatatlan, ellenben erőforrásokat zabáló és eltávolíthatatlan szarjaiból. Annyira, de annyira vágytam egy puritán, sallangoktól mentes telefonra, mely tudja a fő funkciókat, a rossebb aki megeszi, nekem nem kellenek grafikus csicsamicsák, piszok jól elvagyok a komplikált gesztusok nélkül, tényleg, ne bonyolítsuk túl, KISS.
És ugyanennyire elegem van abból is, hogy megveszem a telefont, fél évig még frissítik, majd a gyártó elfelejti az egészet, én pedig beleragadok egy kőkorszaki operációs rendszerbe.
Gondolom, ezek után nem meglepetés, hogy belesodródtam az Android One világába. Csak és kizárólag az alap Android, nincs semmi gyártói f@szság, a Google pedig két évig mindig rátolja a legfrissebb operációs rendszert, sokkal hamarabb, mint ahogy azokat odaadja a gyártóknak. Mi kell még?
Egy jó telefon. Meg egy jó ár.
Ezeket találtam meg a Xiaomi Mi A1 készüléknél. 70e forint körüli ár, Android One. Ahogy beüzemeltem, rögtön megjött rá az Oreo. Azaz a 8.0. Tudomásom szerint jelenleg ez a verzió más, nem Google telefonokon még nem érhető el.

Nejnek rögtön vettem is egyet. Aztán nekiálltam tesztelni a Garmin órámmal. Szegény szerencsétlen csaj, esténként elkéri a telefonját, hogy legalább hagy simogassa meg. De a készülék tetszik. Még egyszer hangsúlyozom, a telefon az én, erősen mérsékelt igényeimhez képest szuper. Mind az órával, mind csak úgy telefonként. Annyira, hogy fel is adtam a kísérletezést a régi telefonommal. Hagyjuk a fenébe. Ennyi pénzért bőven megéri a csere.
Szóval jelenleg várom a saját telefonomat; ha megjön, minden szép és kerek lesz.
Egy ideig.

Örök emlék

Van abban valami felemelő, amikor az ember sorra növi ki a sportórákat, majd végül elér a felső zónába. Nem akarom részletezni, de a helyzet az, hogy eldöntöttem: lecserélem a Forerunner 230-ast egy Fenix5-re. Igen, tudom, jóval drágább, hónapokig vacilláltam is rajta, mielőtt döntöttem.

Aztán szombat reggel hétkor jött az üzenet, hogy mehetek az alzadobozhoz. Kocsiba vágtam magamat, viszonylag hamar megfejtettem az automata működését, a jópofa zacskóval visszaültem a járgányba. Reggel a mérleg nagyon megdícsért (azaz visszaigazolta, hogy jó az út, amelyen járok), a parkolóban éppen kisütött a nap, az autómagnó pedig egyik kedvenc döngetős zenémet dobta ki. A főútra már csikorgó gumikkal fordultam rá és nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért. Éreztem, hogy ez a kora reggel egyike lesz azoknak az élményeknek, hangulatoknak, melyek örökre beleégnek a memóriámba.
Mint gyerekkorból a meggyes furé.

Aztán este, amikor már sokadjára vágtam földhöz, hol a mobiltelefont, hol az új órát, gyári reseteltem, hol a mobiltelefont, hol az órát, akkor már csak keserűen röhögtem.
Igen, tényleg örök emlék lesz.

A remekmunka

Lászlónak elege lett a szakmájából, váltott. Nem ment ez olyan egyszerűen, hiszen a régi szakmájába már nagyon beleásta magát. Új szakmában, nulláról kezdeni, hát, kell hozzá akaraterő. De mit csináljon, nagyon elege lett már a rutinszerű munkákból.
Hónapokig bújta az újságokat, na meg a Linkedint, inspriációt keresett. Aztán megtalálta.
Az ember nem is gondolná, de vannak még a világnak olyan eldugott sarkai, ahol sárkányok élnek. Mit élnek, pusztítják a termést, az állatokat, időnként a helyi lakosságot is. Mely lakosság jelentős vagyonokat fizet egy-egy sárkány eltakarításáért.
László először csak mosolygott, aztán elgondolkodott. Kemény és aljas üzleti tárgyalásokon edződött, ennél semmilyen sárkány nem lehet rosszabb. És jól fizetnek.
Elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot. Süsü plüssfigurán gyakoroltak. Valahol azért érezte, hogy ennyi kevés lesz. Megrendelte az Amazonról a Killing Dragons for Dummies, illetve a Sam Teach Yourself; Dead Dragons in 24 Hours könyveket. Rendszeres látogatója lett az Állatkert hüllőházának, összebarátkozott a gondozókkal. Elméletben már egészen jól értett a sárkányokhoz. Csak hát az a gyakorlat…
Onnan érkezett az első megbízása, ahonnan egyáltalán nem számított rá. Egyik délután a nővérével csetelt, amikor a leányzó megjegyezte, hogy mostanában tűnt fel a szülőfaluja környékén egy sárkány és rengeteg bajt okoz. Nem ismer-e egy sárkányirtót? László szíve megdobbant. Itt van az első alkalom és ráadásul hazai terepen! A nővére először azt hitte, hogy hülyéskedik, de amikor László meggyőzte, hogy nem, ráadásul az első munkát féláron is bevállalja, nagy lett az öröm.
Pár nappal később megérkezett a hivatalos felkérés is. (Az az 50%-os diszkont megtette a hatását.)

László hazautazott. Az állomáson a polgármester fogadta. Szűz lányok csak azért nem, mert már nem voltak. A sárkány megette mindegyiket. Azt az egyet.

– Üdvözlöm, Pista bácsi!
– De jó, hogy jössz, fiam! Az a bestye teljesen tönkretesz minket!
– Hát, azért jöttem.
– Vigyázz vele, állítólag félelmetes ellenfél!
– Meglátjuk, meglátjuk.
– Nem leszel egyedül.
– Hogyhogy?
– Néhány gyerekkori cimborád ajánlkozott segítőnek.
– Komoly?
– Igen. Gyere velem, nálam vannak.

És tényleg ott voltak. Az ifjabbik Pista, Bandi, és Tamás, egy kicsit már piros orral.

– Hahó! – ugrottak a nyakába – A fene se gondolta volna, hogy ekkora hős lesz belőled!
– Várjatok – vigyorgott László – Még él az a dög.
– De nem sokáig! – lelkendezett Pista.
– Erre igyunk! – javasolta Tamás.
– Van valami fegyvered? – érdeklődött Bandi.
– Ez a jól megélezett fejsze – vette elő László – Látjátok, rá is van írva, hogy Fiskars for Dragons.
– Azannya. Profi.

Végül felkerekedtek Lászlóékhoz. Fel a hegyre. Lászlóék ugyanis egy korábbi erdészházban laktak, magasan az erdőben. Gyerekkorában imádta. Vizet húzni a kútból. Fát hasogatni. A nővérével versenyezni, ki találja meg az első hóvirágot. Volt, amikor őzet is tartottak. Szép is volt. Csak megélni nem lehetett belőle.

Egy órányi kaptatás után tűnt fel a jól ismert háztető. László benyomta a kertkaput, besétált. A haverjai mögötte. Nővére kidugta a fejét az ablakon, sikkantott egyet, majd kirohant és László nyakába ugrott.
– Gyertek be, még meleg a csülkös rétes!
– A kedvencem – érzékenyült el László.
– Persze, azért csináltam!

László anyja a szobában ült, tévézett. Nem jött ki a konyhába.
– Szép jó napot, édesanyám! – ment be hozzá László.
– Hazaevett a fene? – morogta az idős nő, szemét le nem véve a készülékről.
– Jöttem sárkányt ölni.
– Majd pont te – legyintett az anyja – Még csak nem is hasonlítasz ezekhez a hősökhöz. Nézd meg például azt, a kalapácsosat! Na, az félkézzel agyonütné a sárkányt.
– Anya, azok nem valódiak.
– Hogy merészelsz ilyeneket mondani! Hát ott vannak a tévében! Élnek! De még mennyire! Annak a nagy zöldnek még a cipőfűzőjét sem köthetnéd meg!
– Nincs is neki cipője.
– Eh, csak nekem van ilyen nyeszlett fiam. Látod, az ott egy szem pajzzsal legyőz mindenkit.
– Anya! Hagyja már abba! Az mind mese, az olyan agyatlanoknak, mint maga!
– Mit mondtál? – emelkedett fel anyja a fotelből – Azt mered állítani, hogy meghülyültem? Hogy nem tudom, mi a valóság?
– Azt – szedte össze magát László.
– TE! – szegezte neki anyja a mutatóujját és folyamatosan böködte – Te, azzal a nagy tanult tudományoddal!

Folyamatosan hátráltak ki a konyhába. Lászlónak egyre vörösebb lett a feje.

– Mert abban a fene nagy városban teletömték minden szarral a fejed!
– Hagyja abba! A tévé hazugság, ezt magán kívül mindenki tudja!

– Nana, fiatalember – jött elő a szobából Baló György – Ne általánosítson!

Lászlónak elakadt a szava.

– A tévének tényleg vannak vadhajtásai, elismerem – vakarta meg az állát Baló György – De minek nincsenek? Ha ezektől a médiatúlzásoktól eltekintünk, azt kell mondjam, hogy a tévéműsorok igazságtartalma meghaladja a valóságét, tehát kvázi mondhatnók azt is, hogy a tévé valóságosabb, mint maga a valóság.

Az idős nő sugárzott a büszkeségtől.

Lászlónak elkerekedett a szeme. Látszott, hogy sebesen pörög az agya. Majd lassan lenyúlt a fejszéért, felkapta és kettéhasította az ismert tévészemélyiség fejét.
Egy pillanatra megállt az idő. László nővére levegőért kapkodott. A betintázott haverok először nem is fogták fel, mi történt. Bezzeg László anyja! Hárpiaként tört ki. Éles sikollyal támadt Lászlóra, tépte a ruháját, karmolta az arcát. László ellökte magától, majd mielőtt vissza tudott volna támadni, a fejszével levágta a fejét.
A nővére ekkor kezdett sikoltozni. Valaki berúgta az ajtót. László apja állt ott. Körbenézett. Vér mindenfelé, a felesége lenyakazva, László kezében pedig a véres, hajcsimbókos fejsze.
– Aztarohadtkurvaéletbe! – hörögte és felnyúlt az ajtó fölé a puskáért.
Lászlónak nem volt sok ideje, három méterről vágta bele a fejszét a fejébe, majd egyből ugrott is érte. Nővérénél ekkor oldódott a blokk, kirántott a fiókból egy kést és Lászlóra támadt. Nem ért el hozzá, a fejsze az ő fejét is levágta.
László lassan megfordult. A haverjai döbbenten néztek rá.
– Ez… ez… mi volt? – nyögte ki Bandi.
– Dögöljek meg, ha hagyom! – ordította Pista és nekirohant Lászlónak. Megdöglött.
Majd László immár nem tétovázott, lefejezte a másik két havert is.

Lihegve állt a konyha közepén. Leengedte a fejszét. Várt. Aztán a holttestek kezdtek elhalványulni, a helyükön pikkelyes, zöld fejek tűntek fel. Zöld sárkányfejek. Hét darab. A padlót elöntő vér pedig megfeketült.

– Tudtam, hogy félelmetes ellenfél leszel – jegyezte meg, még mindig mereven nézve a fejeket – De azt nem mondták, hogy a legerősebb fegyvered a hallucinációs hipnózis lesz.

Elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult.
– De tudod, az a Baló György, az már sok volt. Túltoltad.

A ház is kezdett elhalványulni.

Milyen érzés már?

Amikor úszás előtt elfelejtesz vécére menni és 1800 méternél már nagyon, de nagyon kell pisilned, viszont úgy vagy, hogy az utolsó 200 méteren már csak nem kellene az etapot megszakítani, aztán befejezed, kimászol, elrohansz klotyira, ahol a fürdőnadrág madzagja kioldhatatlan görcsbe csavarodik.

Agaranka

Van Paral-nak egy elég vacakul megírt nagyon jó könyve, a ‘Kísértések A-től Cettig‘ című. Nem akarom végigmondani, műfajilag scifi, valójában akár jelen időben is játszódhatna, arról van benne szó, hogy egy idegen civilizáció titkos kísérletbe von be néhány földlakót, a kisérlet pedig az, hogy ellátják őket minden jóval, cserébe meg kell tenniük mindenféle apróságot. Legalábbis eleinte. Aztán egyre jobban behúzza őket az örvény.

Az egyik ‘feladat’ az, hogy kapnak egy szakajtó pénzt és egy görög nyaralást, ha hajlandóak az idegenek bolygójára utaló Ag- szócskát a nevük elé tenni. Ezt a módosabb tesztalanyok már nem hajlandók bevállalni… de aztán a soros összejövetelükön a diáklány így mutatkozik be:
– Agaranka vagyok.
Ez persze beindítja a folyamatot, mert ha már egy bevállalta, a többi sem akar lemaradni.

Nos, ez jutott eszembe, amikor megjött a gázszámla és a Főgáz neve helyett már az virított a számlán, hogy Nemzeti Közművek zRT.