Month: February 2018

Dreamland

A férfi unatkozott, aztán csak úgy nekiállt nézegetni a tindert. Persze mindenkit balra lökött, tényleg csak nézelődni akart. Csakhogy… hirtelen rámosolygott a világ legszebb nője. Akire állandóan várt. Döbbenten nézte. Eddig soha nem használta, de ha valamikor kell, akkor most kell: superlike. Izgatottan várt. Aztán egy óra múlva jött a válasz: like!
Azannya.
A kommunikációval már nem volt gond. Estére beszélték meg a találkozót a sarki étteremben.

A férfi félórával korábban érkezett meg. A nő is. Jót nevettek rajta. Gyöngyökként csillogtak a lány fogai.
Leültek a foglalt asztalukhoz. A pincértől elsőre csak üdítőket kértek. Mindketten rágyújtottak. Beszélgettek. Mosolyogtak. Szinte repült az idő.
Aztán egy lendületesebb mozdulat közben kiesett a cigaretta a férfi kezéből.

– Hoppá, elnézést – intett – Megkeresem.

Oldalra hajolt. Nézd már, nincs itt. Másik oldal. Ott sem. Nagyon elgurulhatott.

– Egy pillanat – állt fel – Úgy látszik komoly a probléma.

Lehajolt, de úgy sem találta. Négykézlábra ereszkedett. Benézett az asztal alá. Ott sem volt. Elindult körbe. Kicsi étterem volt, sokan ültek benne. – Elnézést, elnézést! – motyogta folyamatosan, miközben lábaktól lábakig vándorolt. Egyre több láb. Hiszen ennyien nem is lehetnek ebben az étteremben! De a lábak csak szaporodtak, szaporodtak, ő pedig ijedten eszmélt, hogy reménytelenül elveszett a lábak labirintusában, a lány már biztosan elment, de az az égő cigaretta veszélyes, meg kell találnia, miközben a lábak csak szaporodtak, szaporodtak.

~oOo~

László riadtan ébredt. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, nézte a plafont.

– Csak én lehetek ilyen balek – füstölgött – Egy ilyen jól induló álom! Minden együtt volt egy erotikus élményhez, erre az a labirintusos rémálom lett belőle. Rohadék álommanó!

Aztán lekapcsolta a lámpát és igyekezett visszaaludni.

~oOo~

A lány kíváncsiságból benézett a szexshopba.
– Segíthetek? – érdeklődött az eladó.
– Nem is tudom – húzódozott – Na jó, van vízálló vibrátoruk?
– Ördöge van, ma érkezett. Sajnos csak ilyen nagy méretben van.
– Izé, jó lesz.

Izgatottan sietett haza. Régi erotikus álma volt kádban, forró vízben, együtt egy ilyen eszközzel. Jót mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy valamikor orvosok írtak fel ilyesmit nőknek hisztéria ellen. Tudtak valamit azok az orvosok.

Otthon nem is vacakolt sokat, kicsomagolta a vibrátort, teleengedte a kádat, ledobta a ruháját. Lassan, nagyon lassan ereszkedett bele a vízbe. Majd használni kezdte az eszközt.
Úgy érezte, szétrobbant a feje a csúcsponton.
– Istenem – suttogta – De jó volt!
Egy idő után elkezdte keresni rajta a kikapcsoló gombot. Nem találta. Na, ne már. Aztán szélesen elvigyorodott. Nem is olyan nagy baj.
A következő megint hatalmasat ütött. Percekig csak nézte a plafont, igazából azt se tudta, hol van. Most már nem is vacakolt az eszközzel, ellazította magát és csak várt.
A negyedik orgazmus környékén kezdett hűlni a víz.
– Oké, most már lassan elég lesz – döntött.
Ki akarta húzni. Nem jött.
– Mi a fene?
De tényleg nem jött. Valószínűleg a sorozatos terhelésnél begörcsölt. Meg talán tényleg egy kicsit nagy volt ez az izé. Mikor fogy ki az elem ebből a vacakból? Felguggolt. Húzta, nyomta, cibálta. Semmi. Aztán egy hirtelen mozdulatnál kicsúszott alóla a lába és beverte a fejét a kád szélébe.

~oOo~

A felügyelő szótlanul nézte a halott nőt a kádban. Barna haja lagymatagon terült szét a víz felszínén. Nézte egy ideig, majd az ablakhoz sétált. A vibrátor közben még mindig duruzsolt, a hullámai szolidan csapdosták a kád falát. A felügyelő megcsóválta a fejét, ahogy tekintete rátévedt a sarki étterem üszkös, még füstölgő romjaira.

– Nincs ez jól – mormogta – Hát ide már minden perverz idiótát beengednek?

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Megint jönnek, kopogtatnak

Újabb reggel. A nap betűzött a barlang előterébe. Oké, ideje felkelnem.
Befújtam egy nagyot a tűzhely alá, félig még kómásan felraktam vizet főni. Amíg nincs kávé, addig nincs semmi.

– Hé, te rusnya szörnyeteg!

Oldalra néztem. A barlang elején feltűnt egy árnyék. Valami páncélos lószar. Szurkoltam a víznek, hogy forrjon már fel.

Persze az az idióta nem hagyta abba.
– Jöttem megbosszulni azt a rengeteg lovagot!
– Jöttél – bólintottam magamban. Istenem, de korán van még.
– Gyere ki, vagy én megyek be!

Atyavilág, ez sokkal nagyobb barom, mint a többi.

– Várjál már egy kicst, legalább hadd főjjön le a kávém! – kiáltottam ki.

Ez érezhetően megfogta. Nem ilyesmire számított.

– Én Sir Archibald vagyok, a Sárkányölő! – szedte össze magát.

Na végre, már kotyog a főző. Beleborítottam a bögrémbe és kisétáltam a barlangból.

– Na, hadd lássalak, te sárkányok réme – kortyoltam a kávémból.

A Sárkányölő meghökkent. Gondolom, nem számított _ekkora_ sárkányra. Bizonytalanul hátrébb lépett.

– Nagyon helyes. Még véletlenül leejtem a kávésbögrémet és agyonüt – bólintottam.

Álltunk egymással szemben. Ahogy szétáradt bennem a kávé, úgy lett egyre jobb kedvem.

– Akkor most mi lesz, Sir?
– Megöllek. Ez nem kérdés.

Nagyjából a térdemig ért. A kardja pont jó lesz fogpiszkálónak.

– Átgondoltad ezt? Nem tudom nem észrevenni, hogy jóval nagyobb vagyok mint te. Nem, ne is ábrándozz arról, hogy ez tohonya háj. Csupa izom, barátom. A bőrömet nem fogja semmi. A szemfogam nagyobb, mint te. A farkammal ketté tudok törni egy sziklát és hidd el, ilyesmiről te még csak nem is álmodozhatsz. Mi van még? Ja, a tűz. Egy pihepuha fújással le tudnám égetni azt a ligetet ott balra. Mégis, mire számítasz?
– Nem hallottál még rólam, mi? A legnagyobb lovag vagyok! A kardom varázskard, legyőzhetetlen!

Már megint? Eh, mégsem lesz belőle fogpiszkáló.

– Na jó, akkor kezdjük el – tettem le a bögrét – Akarsz előtte bemelegíteni?
– Én mindig harcra kész vagyok!
– Ez butaság. Minden mozgás előtt kell egy kis nyújtás.

Gimnasztikáztam egy kicsit, csípőforgás, térdfelhúzás, karkörzés. Már csak pedagógiai célból is.

– Figyelj, nem gondoltad még meg? Nem tettél ellenem semmit, nem akarlak megölni.
– Beszartál mi! – kiáltott fel – Ahogy Sir Lancelot megjósolta!
– Sir Kicsoda?
– A legnagyobb lovag. Ő készített fel!

Majd mindenféle hülye mozgásokat tett a kardjával. Közben nagyokat ordított.

– Na jó, most untam meg – vontam meg a vállam és ráléptem. Csak egy véres paca maradt a nagy Sárkányölőből. A kard nyüszítve ügetett vissza az erdőbe.

– Egyszer igazán itt maradhatnál, dumálnánk egy jót! – kiáltottam utána. Itt lakik a hülye a közelben és minden lovagnak felajánlkozik. Nem tehet róla, ilyen a természete.

Kihoztam a seprőt meg a lapátot és beszórtam a maradékot a közeli szakadékba, a többi mellé. Isten látja lelkemet, nem akartam megölni egyiket sem, de csak jönnek, jönnek, mint a piaci legyek. Legalább annyira zavaróak is.

Egy kicsit sütkéreztem a napon, el is bóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki szurkál.
– Na, mi a fene!
– Megöllek, te kurva bestia! – üvöltötte valaki közvetlenül mellettem.

Te jó ég, még egy. Feltápászkodtam.
– És te ki vagy? – néztem a fura lovagra.
Komolyan, láttam már sok lovagot, de olyat még nem, akinek egy meredező fallosz volt a pajzsára festve.
– Sir Trágár, a Sárkánybaszó!

Rögtön megnéztem jobban. Nem mintha manapság még érdekelnének ezek a dolgok, de akkor sem minden nap jön egy ilyen alak.

– Te, és a Sárkánynak is jó szokott lenni? – érdeklődtem – Tudod, azért a méretek…
– Ne pofázz annyit! Küzdjél!
– Miért is?
– Tudom, hogy te rejtegeted Priscilla hercegnőt!
– Komolyan, nem.
– Mindenki tudja, hogy a szűz lányok a kedvenceid!

Szűz lányok? Hát, izé. Öregszem. Az ízérzékelésem már messze nem a régi. Magunk között szólva, elég régóta meg sem tudom különböztetni az ízüket egy csapágyasra dugott, kiélt ribanc ízétől. Meg hát, ma már leginkább puha birkán élek.

– Nem mintha itt lenne, de te még hiszel abban, hogy a hercegnők szűzek?
– Megdugtad?
– Neked nem tanította a mamád, hogy nem játszunk a kajával?
– Engem nem tanított senki!

Ránéztem a pajzsára. Látszik.

– Na jó. Nézzük a listát. Varázskardod van?
– De még mennyire! Egy kurva anyabaszó varázskardom van!
– Nem szégyelled magad? – néztem csúnyán a kardra.
– Sir Trágár vagyok, soha nem szégyellem magam!
– Nem hozzád beszéltem – legyintettem – Na, jó, átgondoltad ezt az egészet?
– Ne próbálj megbabonázni! Sir Lancelot szerint el tudnál varázsolni!

Már megint ez a pacák.

– És igaza is van – bólintottam – Ez ellen hogyan akarsz védekezni?
– Kibaszott csodaamulettem is van!

Megint ránéztem a kardra. Szemrehányóan. Kicsit elpirult. Szóval elhozta a haverját is.

– Akkor kezdjük. Nézz a szemembe!
– Soha!

Belenézett.

Egy pillanat volt az egész. Sir Trágár leült a fűbe.

– Te, ez itt egy káposztalepke! De szép! A természet repkedő ékköve! – dünnyögte.
– Valóban. Kicsi és mégis komplex – bólintottam, miközben mellé ültem – Látod ott azt a kőrisbogarat?
– Micsoda izgalmas zöld!
– Ott, a torja környékén átmegy aranyba.
– Gyönyörű! Szedünk vadvirágot?
– Hülye vagy? A vadvirágnak a tisztáson van a helye. Meg akarod gyilkolni?
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Szerintem ideje menned.
– Nem lehet. Dolgom van.
– Micsoda?
– Ki kell szabadítanom Priscilla hercegnőt. Meg kell ölnöm egy sárkányt.
– Hogyan néz ki?
– Rusnya zöld.
– Én egy ilyen hercegnőért nem törném magam.

Csúnyán nézett rám. Aztán valami derengeni kezdett neki.

– Hé, nem te vagy a sárkány?
– Hát, de.
– Óh. Ne haragudj, de meg kell öljelek.
– És ha haragszom?
– Nagyon sajnálnám. De akkor is meg foglak ölni.
– Nem mehetnél egyszerűen csak haza?
– A sárkány feje és Priscilla nélkül nem. Lancelot azonnal kinyírna.

A varázskard éledezett a kezében. Pörgött, forgott. Hátrébb léptem. Még megvág a végén.
Látszott, hogy gyűjti a bátorságot a rohamra. Nem vártam meg, egy könnyed pofonnal besöpörtem a szakadékba.

Este jött még egy.

– Mi az isten van itt? Azt hiszitek, hogy ez egy rohadt átjáróház? – kiáltottam rá.

Döbbenten nézett.

– Ja, igazad van – néztem magamra és levetettem a kötényemet – Most jobb?

Bólintott.

– Megöllek, te gaz sárkány! – szedte össze magát.
– Ma te vagy harmadik – néztem rá szemrehányóan – Áruld már el, mi folyik ott nálatok?
– Sir Lancelot… – kezdett bele.
– Ezt a nevet már hallottam – morogtam.
– Nem is csodálom, nagy hős.
– Mekkora?
– Már ölt sárkányt!
– Ő mondta?
– Bizony. És mivel soha nem hazudik, ez így is van.

Nocsak. Az a krapek is tud varázsolni?

– Na várjál. Tehát azért, mert az a Sir a saját állítása szerint ölt már sárkányt, hirtelen ti is megpróbáljátok?
– Naná. Hiszen ez azt jelenti, hogy legyőzhetők vagytok.
– Odasétálnál ahhoz a szakadékhoz?

Odasétált. A marha.

– Mit látsz?
– Egy csomó csontot és páncélt.
– Látod? Mindegyik azt hitte, hogy le tud győzni.
– És akkor most mi lesz?
– Már várnak rád – löktem be.

Fejcsóválva mentem aludni. Ez azért ritka erős nap volt.

Másnap reggel éppen a kávémat kortyoltam a barlang szájánál, amikor jött egy újabb lovag.

– Na, bazdmeg – csúszott ki a számon – Egy újabb barmot küldött az a féleszű Sir Lancelot?
– Én vagyok Sir Lancelot – közölte kimérten.

Nem tehetek róla, kiköptem a kávét.

– Hoppá. Személyesen?
– Ne mutasd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.

Hé, ez az én szövegem! Vigyázzunk, ez tényleg nem olyan balek, mint a többi.

Néztem.
Nézett.

– Oké. Megyünk káposztalepkét lesni? – kérdeztem rá.
– Marha.
– Sárkány.
– Nem kisegér?
– Semmiképpen sem.
– Kár.
– Akkor eddig döntetlen.

Letettem a kávésbögrét. Fejvakarás.

– Varázskardod, talizmánod van?
– Arra az idiótára gondolsz a ligetben?
– Például.
– Beleszúrtam egy sziklába. Nagyjából sohanapján fogják kihúzni.
– Azt nem valami Artúr szokta csinálni?
– Az apja. De megtanítottak rá.
– Akkor mid van, ha varázskardod sincs?
– Én is sárkány vagyok.
– Miva!?
– Csak emberi testbe születtem. Most is pontosan tudom, mire gondoltál.
– Nem olyan nehéz ám kitalálni, hogy fejben káromkodom.
– Bizonytalan vagy.
– Na ne. Pszichikai terrort alkalmazol egy sárkánnyal szemben?
– Miért ne?
– A világegyetemben két dolog végtelen: az ostobaság és a sárkányok önbizalma. Te melyikben utazol?

Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Akkor lépjünk akcióba! Ráléptem. Mint a gumi, visszanyerte a formáját. Ráfújtam egy közepes lángot. Leégett a sisakjáról a tollbokréta. De más nem történt.

– Kiszórakoztad magad? – érdeklődött.
– Izé, ezek csak ujjgyakorlatok voltak – motyogtam.
– Aha. Érzed már a halál hűvös fuvallatát?
– Ebben a melegben?
– Figyelmeztetnélek, hogy én még semmit nem csináltam.
– Lusta disznó.

Ez fájt neki. Előreugrott, belémdöfte a kardját. Visszapattant. Csapkodott. Még csak meg sem karcolt.
Újra felvettem a kávéspoharamat. Kortyoltam egy nagyot.

– Kisportoltad magad?
– Izé. Mondjuk, hogy ujjgyakorlat.
– Kell is az. Még elmacskásodik az ember.

Leültünk.

– Tényleg öltél már sárkányt?
– Majdnem.
– Azaz?
– Nekiálltam. Aztán majdnem. De nagyon közel voltam hozzá.
– Tudod, félig nem lehet megölni senkit.
– Annak a sárkánynak elment a kedve az élettől. Elbujdosott. Szerinted megöltem, vagy sem?

– Kérsz kávét?
– Ha van még…
– Persze. Mindig egy akóval főzök.

Levette a sisakját. Teleborítottam.

– Te, ez kihűlt.
– Bocs.
Ráfújtam egy kisebb lángot.

– Szintén Priscilláért jöttél?
– Ne nézz már baleknak. Nem is létezik olyan hercegnő.
– Nekem mondod? De akkor miért mondtad a lovagoknak?
– A harci morál fejlesztése. Meg a természetes szelekció.
– Ügyes.
– Kösz.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Te jöttél ide. Én élem a világom.
– Na, amilyen világ ez…
– Pont olyan, amilyen nekem kell. Én nem foglalkozom idióta lovagok betanításával. Nekem nincs királyom. És… – néztem rá féloldalasan – Nincs királyném sem.
– Mire célzol? – pirult el.
– Tudod te.
– Te most… hé! – pattant fel – Olvasol a fejemben! És megpróbálod elvenni az életkedvemet!
– Megtetszett a módszered – vontam vállat – Melyet egyébként éppen próbáltál bevetni ellenem.
– Igaz – ült vissza – Akkor megint döntetlen.

– Nincs kedved megnézni, mi van abban a szakadékban?
– Nincs.

– Tudod, ez egy elég hülye szituáció – morfondíroztam.
– Ja.
– Mindketten sérthetetlenek vagyunk. Nagyjából mindennel szemben.
– Ja.
– Mindketten pusztító fegyverekkel rendelkezünk. Fizikaiakkal is és szellemiekkel is.
– Ja.
– Ennek ellenére teljesen békésen üldögélünk. Mert mindketten sérthetetlenek vagyunk.
– Ja.
– És beszélgetünk.
– Ha gondolod, énekelhetünk is.
– Sir Lancelot, ne legyél közönséges!
– Bocs.

– Te figyelj, te miért élsz itt?
– Mert valahol élni kell. És ez jó hely.
– Végülis.
– És te miért jöttél ide?
– Hogy megöljem a sárkányt. Hogy hírnevet szerezzek.
– Miért, nincs elég?
– Most hogy mondod, még több is, mint kell. De tudod, ez egyfajta szenvedély. Egy lovagot legyőzni nekem már nem jelent semmit. Sárkányt? Na, arra még felkapják a fejüket az emberek.
– És az neked fontos?
– Mármint mi?
– Hát hogy segghülye parasztok felkapják a fejüket.
– Na de a király…
– Aki valamikor szintén segghülye paraszt volt.
– De kell, hogy valaki elismerjen!
– Legyen ez a valaki Sir Lancelot.
– Hülyeség. Én tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok!
– És ez nem elég? Szerinted én mennyit járkálok az emberek közé, virgonckodni azzal, hogy legyőzhetetlen vagyok?
– Mennyit?
– Semennyit. Itt élek a barlangomban. Nem félek semmitől. És élvezem, hogy a sárkányélet elméleti végéig fogom húzni. Tudod, sportolok.
– Na ne. Fekvőtámaszok?
– Ekkora hassal? Csak billegnék rajta. De például a birkákat jól megfuttatom, mielőtt elkapnám.
– A birka nem is olyan gyors.
– Futtatom vele a kutyát is.
– Dehát egy lépéssel is elkaphatnád.
– Pont ez benne a sport.
– Ha én nem vágnám le egyből a támadót, kinéznének a klubból.
– Nem is fogsz addig élni, amíg én.
– Ugye nem zavar, ha nem hiszem el, hogy őszintén aggódsz értem?
– Miért?
– Ellenségek vagyunk. Én még mindig ki akarlak nyírni.
– Ahogy nekem is folyamatosan ezen pörög az agyam.

Hallgattunk. A nap kezdett lebukni a távoli hegyek mögött.

– Mennem kell – állt fel Sir Lancelot.
– Gyere el máskor is.
– De addigra ki fogok találni valamit, amivel megölhetlek.
– Én is át fogom nézni a könyvtáramat.
– Oké. Kávé legyen.
– Az mindig van.