Ruszkik, haza

Folytatom a ‘minden napra egy mese’ rovatot.

Az idő 1985 és megint egy rendőrségi sztori. A főszereplő nem én voltam, szokás szerint csak belecsöppentem az események forgatagába. De gondolom, az érintett nem fog megsértődni, ha leírom, mennyivel megelőzte korát.

Szóval. Ültünk a kollégiumi (KOL) klubban és nagyon elégedettek voltunk a világ folyásával. Elégedettségünk fő oka az volt, hogy az aznapi pultosok kitettek magukért, délután átruccantak Győr-Sopron megyébe és este Ászok sör volt a klubban. Ez akkoriban ritka élmény volt, általában be kellett érnünk a helyben palackozott Balatonival. Ég és föld volt a különbség…
No, szóval sörözgettünk, négyen-öten, jól ment az idő. Sajnos. Én ugyanis nagy dilemmában voltam. Akkori barátnőm kint lakott a város másik végében, albérletben, én pedig beígértem neki, hogy délután kiugrok. A kapcsolat még elég labilis volt, kockázatos lett volna egy sörözés miatt nem kimenni. Cimboráim a világ legjobb cimborái voltak, amint értesültek a vívódásomról, egyből felajánlották, hogy semmi probléma, kijönnek ők is. Nekem ugyan voltak fentartásaim az ötlet jóságát illetően, de Imre már ment is, hogy az összes pénzünkön sört vegyen, Rómeó meg kitalálta, hogy majd kivonulunk a lakótelep melletti susnyásba és szalonnát fogunk sütni, milyen remek program lesz. Eltekintve attól, hogy március közepe volt, az utcákon foltokban még hó virított, este nyolc körül járt az idő és az egész arra épült, hogy a lánynál biztosan lesz szalonna, hagyma és kenyér – a kivonulós ötlet azért már sokkal jobbnak tűnt. (Voltak ilyen rohamok. Legközelebb majd azt is elmesélem, milyen volt, amikor egyik szobatársam újsághírdetéses randijára tizenhatan mentünk le a szomszédos városba.)
Na, Imre megjött a sörökkel, szétosztottuk a szatyrokat. (Én ilyenekkel nem vacakoltam, mindig is nagy hangsúlyt fejtettem arra, hogy olyan téli ballonkabátom legyen, amelynek zsebeiben a négy üveg sör mellett marad hely a töménynek is.)
Ahogy kell, ki is csörömpöltünk busszal a Haszkovo lakótelepre. Egy útba eső presszóban vettünk még valami töményet is, hátha a lány nem szereti a sört. Éva, ha meg is lepődött a hirtelen beállító négy jókedvű, nem is enyhén sörszagú hapsitól, nem nagyon mutatta. Volt nála egy kenyérsarok, vagy öt centi kolbász meg egy satnya hagyma. Tökéletes. Magára kapott valami dzsekit és már indultunk is.
Megint elejtem a fonalat. Aki nem ismeri a környéket, annak elmondom, hogy Veszprém észak-keleti sarkában két lakótelep található, akkor Haszkovonak és Felszabadulás-úti lakótelepnek hívták őket. A kettő a Felszabadulás út vége felé ért össze, az út pedig ment tovább a külső körgyűrű, illetve az állomás felé. Mi pont ezt a holt zónát, a körgyűrű környékének elhagyott részét szemeltük ki célul. Őszintén mondom, egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy a közvetlenül a lakótelep utáni épületek az út mindkét oldalán az ideiglenesen nálunk ragadt orosz katonák laktanyái. (Oké, Imre, mint helybéli biztosan tudta, csak valószínűleg nem tartotta fontosnak megemlíteni.)
Fonal vissza. Nagyon jó hangulatban vonultunk célunk felé. Én elől mentem Évával, a többiek pár méterrel lemaradva, idétlenül viccelődve jöttek utánunk. Az épületek fel voltak lobogózva és Rómeó hirtelen ötletből leemelt egy magyar zászlót. Hogy majd ezt kitűzzük a tűz mellé, milyen hangulatos lesz. Vonultunk, beszélgettünk, az üvegek csörögtek… aztán nem sokkal a lakótelep után egy szirénázó rendőrautó vágott be elénk a járdára, csikorgó gumikkal. A rendőrök kipattantak belőle, fegyverrel megállásra szólítottak fel minket, majd a vezető beszólt a központba, hogy erősítést kér. Mi meg csak néztünk, mint Rozi a moziban.
Az erősítés pár perc múlva ott is volt, ők meg mögénk álltak. Aztán mindenkit betessékeltek a kocsikba és beszállítottak a kapitányságra. Itt derült ki, mi volt a bűnünk. Aznap történetesen március 15-e volt. Természetesen ilyenkor a veszprémi helyőrség is fokozott készültségben volt. Így szűrték ki, hogy egy népes csapat, magyar zászlóval felfegyverkezve vonul az orosz laktanya felé. Rendőreink lélekjelenlétén múlott, hogy pár méterrel a laktanya főkapuja előtt sikerült lekapcsolni a veszélyes társaságot. Mit mondjak, nem lettek sokkal kedvesebbek, amikor elmondtuk a mi verziónkat: öt enyhén becsiccsentett ember vonult a téliesen hideg márciusi éjszakában, hogy szalonnát süssön az ipartelepen. Amikor meglengettük az ötcentis kolbászt meg a satnya hagymát, azt már egyenesen sértésnek vették.
Elég hamar szétszedtek minket egymástól, majd elszeparáltan folyt tovább a kihallgatás. Én csak arra emlékszem, igyekeztem úgy mozogni, hogy ne csörögjön a zsebemben lapuló kisebb méretű szeszipari lerakat. Valahogy éreztem, hogy jegyzőkönyvbe vétele nem sokat dobna a helyzetünkön. Kérdezgettek, válaszolgattam. Éreztem, hogy milyen hülye helyzetbe kerültünk, de azonkívül, hogy ragaszkodtam az igazsághoz, mást nem tudtam tenni.
Négyen viszonylag hamar a rendőrség épülete előtt találtuk magunkat. Rómeót, a zászlóvivőt, még benntartották. Leültünk a parkban egy padra, a nagy ijedtségre kiürítettük a zsebemet. Az italtól kezdett visszatérni a bátorságunk. Egész biztosan ennek volt köszönhető, hogy akárhányszor kinyílt a rendőrség ajtaja, három érces férfihang kiabálta, hogy “Rómeó, te vagy?”. És amikor kiderült, hogy nem, akkor meg jött az, hogy “Engedjétek ki Rómeót!”. A rendőrök valami hajnali háromig bírták, aztán kijött egy fegyveres kapuőr és elzavart mindenkit a halál faszára.

Reggelre meglett Rómeó és jöttek a dolgos hétköznapok. Aztán egyszer értesítést kaptunk az egyetemtől. Rómeót vádlottként idézték a rektori vizsgálóbizottság elé, engem tanúnak. A tanácsnak volt egy KISz-es tagja, meg is keresett minket. Közölte, hogy nem kell beszarni, a bizottság nem akar vért látni, ha nem bosszantjuk fel őket, akkor nem lesz nyakazás.
Leültünk megbeszélni a stratégiát. Én azt javasoltam, hogy meg se próbálkozzunk közös mese kitalálásával. Külön fognak kihallgatni és ha belekérdeznek valami lényegtelennek látszó részletbe, akkor simán megbukhatunk. Önző dolognak tűnt, de azt javasoltam, mindenki védje magát, ahogy tudja. Próbáljuk meg függetleníteni magunkat egymástól – persze úgy, hogy a másikat se keverjük azért szarba. Ennek kulcspontja volt, hogy azt hazudjuk, utáljuk egymást és egyikünket sem érdekelte, mit csinált a másik. Hogy nem is igen tudunk emiatt semmit egymásról, mert egyikünket sem érdekelte a másik. Hogy Rómeó csak véletlenül csapódott aznap délután az asztaltársasághoz. Így tudom a legjobban elkerülni, hogy bármi terhelőt mondjak rá – ő meg megpróbálhatja magát olyan mesével kihúzni a szarból, amilyennel akarja.
(Bizarr, de a társaságban egy ideig tényleg volt egy olyan cukkolás, hogy én utálom Rómeót. Az egésznek az volt az alapja, hogy amikor éppen a szekrényem feletti tárolóban szögeltem valamit, leejtettem a kalapácsot és az pont az alattam pakolászó Rómeó fejére esett. A kis buták, ebből a jelbeszédből azt a következtetést vonták le, hogy nem csípem a fiút.
Még bizarabb, hogy tényleg volt egy olyan időszak, amikor se őt, se Imrét nem kedveltem túlságosan, sőt. Együtt katonáskodtunk és ott elég nagyképű alakoknak tűntek. Aztán az egyetemen jobban megismertük egymást és… ez már egy másik történet.)

No, eljött a tárgyalás napja. Az asztal mögött ültek: Rektorhelyettes (RH) László, Tanulmányi Osztályvezető (TO) Béla, a kiszes hapi, meg egy-két lényegtelen alak.
Tudom, az írásnak most, a csúcsponton kellene a legerősebbnek lennie, de itt már nem sok minden történt. Elmondtam a történetet. TO Béla vette a lapot, a nagydarab alamuszi bikára hajazó RH László szemmel láthatóan nem.
RH László: – Ittak előtte?
Én: – Nem igazán.
RH László: Igen vagy nem?
Én: Nem nagyon. Talán ha három sört.
RH László: Micsoda?!! Az magának alig??
TO Béla: De Lacikám, az tényleg nem sok…
És így ment végig. Valószínűleg a bűnözés történetének leghasználhatatlanabb tanúja voltam, a vádlottról – azon kívül, hogy utálom, mint a szart – semmit nem voltam hajlandó mondani.
Végül pár nappal később megkaptuk a verdiktet. Engem felmentettek, Rómeó kapott egy rektorhelyettesi ejnyebejnyét. (Azért figyeled a kor szellemét: írásba kaptam, hogy mint tanút, felmentettek.) Külön érdekesség volt, hogy az én jegyzőkönyvemben az szerepelt, hogy “tettüket józan állapotban követték el”, míg Rómeó példányában az, hogy “tettüket ittas állapotban követték el”.

Végül az utójáték. Nem tudom, hogy ez az eset mennyire játszott bele – TO Béláról nagyon sok sötét legenda keringett akkoriban -, de Rómeó már nem csinálta meg az év végi vizsgáit. Kiugrott az egyetemről és átigazolt a színházba, díszletcipelőnek. Innen küzdötte fel magát színpadmesternek, majd nem sokkal azután, hogy felköltöztünk Pestre, ő is feljött a családjával. Most itt színpadmesterkedik valamelyik színháznál.
Furcsa kanyarai ezek a sorsnak. Lehet, hogy ha akkor hirtelen ötletből vezérelve nem akasztja le azt a zászlót a tartójából, akkor most vegyészmérnök valahol Tiszaújvárosban. Mi pedig szegényebbek lennénk egy profi színpadmesterrel.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *